A Nap minden reggel felkel, világosságot teremt, beragyogja a világot, és teszi mindezt úgy, hogy nem foglalkozik a megvilágított jelenségek jellegével. Sugarakat küld a legmagasabb hegyek tetejére, dombokra, mezőkre, tavakra, tengerekre, óceánokra, erdőkre, sivatagokra, városokra, falvakra, állatokra, emberekre. Nem érdekli, hogy az éppen virágzó cseresznyefákra szórja sugarait Kiotóban, vagy egy hatalmas szeméttelepre Bombay közelében, nem tagadja meg sugarait az Ukrajnában szétlőtt lakótelepektől, de a kölni dómtól sem sajnálja azokat. A játszótéren önfeledten hintázó gyermekek pont olyan kedvesek számára, mint a parkokban sakkozó öregurak, vagy a piacra siető nagymamák. Végtelenségig lehetne sorolni a relatív, külső jelenségeket jellegük szerint, de a belsőnkben játszódó folyamatokkal sincs ez másképp. A Nap 24 óránként megteremti a nappalt, fényében láthatóvá válik a világ.  

Napunk, Öntudatunk sem tesz különbséget boldogság vagy szomorúság, testi fájdalom, vagy kellemes közérzet között, csak tudomást vesz róluk, számára ezek szimpla szenzációk. Minden úgy van jól, ahogyan van. Indiában élt egyszer egy házaspár, az asszony spirituális kereső volt, és szerette volna, hogy férje is rálépjen az ösvényre, ezért folyamatosan a tanításokról beszélt neki, a magasabb célokról. A hétköznapi életben is mindent megtett, hogy elvonja a férj figyelmét az anyagi világ kísértéseitől. Amikor az utcán sétáltak mindig a férfi előtt járt néhány lépéssel és az utat fürkészte. A férfi egy idő után megelégelte és rákérdezett, hogy miért teszi ezt? Azt felelte neki, hogy elővigyázatosságból halad előtte és fürkészi az utat, mert ha esetleg találnának a földön egy drágakövet, akkor az elterelné a férfi figyelmét a szellemi értékekről. Jobb, ha ő megy elöl, mert így még idejében észre tudja venni, ha felbukkan valami. A férfi hangosan felnevetett az asszony válaszán, majd így szólt hozzá: "Amíg különbséget látsz az utcán heverő kövek és egy drágakő között, addig te sem értheted a spiritualitás lényegét. Foglalkozz inkább a saját üdvösségeddel!". 

Robert Adams advaita tanítónál találkoztam először a "Minden úgy van jól, ahogyan van" tanítással, de azzal is, hogy a mozivásznat nem érdekli, hogy kellemes vagy kellemetlen jelenetek futnak rajta. A Tudat, az Önvaló, a Nap csak tudomást vesz a jelenségekről, az elme és összetevői, alakjai végzik a minősítést, kategorizálást, válogatást. Az ego az Önvaló szerve a relativitásban, az Abszolút Tudatosság mulandó eszköze, egy szükséges funkció az inkarnáció káprázatban, de nem mindegy, hogy önálló, különálló entitásként élődik meg, mint egy központ, vagy egy kis körnek a nagy körön belül, beágyazva, csatornaként. Amíg a szenzációk, jelenségek nem élődnek meg tényszerűen, "úgy, ahogy vannak", addig az ego-elme komplexum (tapasztaló), hálójában vagyunk, folyamatos reakcióélmény a sorsunk. Létezésünk determinált, relatív és egyben reaktív oldala nincs elválasztva a "látható világ mögötti valóságtól", az Abszolúttól, csak éberségünket fokozzák le a tudatszűkítő mechanizmusok. Ezen mechanizmusok működésének megértése az első lépés. Ramana tanításai alapján az elme-komplexum alakjai a következők:

1. Emlékezet/memória, ebből fakad személyiségünk képzete és a tudásunk. 2. Az elme, mint gondolkodás, gondolatformák összessége. 3. Az én alakja, ami testekkel (ébrenléti-álom) való azonosulás. 4. Az értelem alakja, pedig az értelmezés folyamata. 

Adams azt is tanította, hogy ha nem fogadjuk el a jelenségeket, eseményeket úgy, ahogyan azok vannak, az nem más, mint blaszfémia. Szentségtörés, mivel a Kozmikus Teremtő Intelligencia/ Világ-Elme/ Isten pontosan végzi a dolgát: ha képes megteremteni/imaginálni a Kozmoszt és a Világegyetemet, akkor gondoskodni is tud róla. Nem egyszerű ez a mostani korszakban, hiszen elképesztő mennyiségű szenzációnak, információnak van kitéve elme-komplexumunk. Mivel ezen alakzatok valójában az Abszolút Elme relativizálódott funkciói, a különállóság csak látszólagos, ezért az éber megfigyelésük és megértésük elvezethet a Forrásig. 

Relatív elmealakjaink működése is "úgy van jól...", hiszen nem véletlenül kaptuk erre az inkarnáció káprázatra  mentális hajlamainkat, aminek a befolyása alatt működnek. Önvalónk számára most ezen megélések az üdvösek, de a velünk közös sorsot élők számára is így tudjuk a megfelelő élményt tükrözni. (Az indiai nőnek is egy értelemben erős férjre volt szüksége, hogy felébredjen önhittségéből.) Ismerjük meg és fogadjuk el önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, vagy inkább amilyennek látszunk, és értsük meg felszíni elménk működését. A lényeg a megfigyelésben van, a hozzáállásban, mert, ahogyan Jiddu Krishnamurti tanította: "A gondolkodás folyamatának megértése végtelenül fontosabb, mint a gondolatok kontrollálása..." 

A személyes elme-komplexum alakjainak működése egymástól nem választható el, csak olyan gondolatformák bukkanhatnak fel, amikről vannak tudatos, vagy tudattalan emlékeink, ez határozza meg személyiségünket. Ebből a centrumból éljük át a testekkel való azonosulást, az "én alakját" (én vagyok a test, érzékelő, cselekvő) és az érzékszervi szenzorok benyomásait. A szenzorok tényszerűen közvetítik a szenzációkat, külvilágunkat, de az emlékezet talaján álló centrum már ezeket lefordítja, átszínezi az előzetes tapasztalatok emlékének megfelelően és értelmünk értelmezési funkcióját kondicionálja. Ezt a komplex folyamatot kell megérteni mindenféle kontrollálási, változtatási szándék nélkül, tudni, hogy ez nem véletlen, ennek így kell lenni, ez most az "üdvös", mert ebből lehet "felébredni". A Zenben is van egy olyan mondás, hogy "nagy ego nagy szatori". 

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi 

Mivel nincs valódi különbözőség az Abszolút Elme és a személyesnek látszó alakjelenségek között, csak látszati, ezért azokat úgymond magunkra kell venni, megfigyelve, tisztán átélve, "ahogyan vannak", minősítés, előítélet és változtatási szándék nélkül, nem felcímkézve fogalmakkal. Ez a megközelítés vezethet el a "nincs valódi különbözőség" állapotának felismeréséhez, amit Ramana tanított, de J. Krishnamurti tanítása is erről szólt: 

"...a megfigyelőnek magának kell megértenie saját tevékenységét, és ebből fogja felismerni, hogy a megfigyelt nem különül el önmagától."        

Hétköznapi értelemben a "nem visz rá a lélek" szókapcsolatban a lélek szón a lelkiismeretet, emberséget, jóérzést értjük, amikor valamit nem tudunk megtenni morális beállítottságunkból fakadóan. Ebben az esetben a lelkiismeret érzeti, érzelmi jellegű megélés és, ha nem hallgatunk ezekre az érzetekre, akkor szembetaláljuk magunkat a lelkiismeret furdalással, ami egy érzelmi válság. A hindu hagyományban viszont a Lélek az Atman, az Önvaló, Brahman (Isten) egyénivé váló sugara az emberben. Hogyan éljük meg, ha nem visz rá a Lélek/Önvaló valaminek a megtételére? 

Ramana Maharshitől egyszer azt kérdezte egy látogató, hogy elzarándokoljon-e Tibetbe, a Kailash hegyhez. Ramana azt válaszolta neki, hogy ez a kérdés fel sem merülne, ha el kéne mennie. Mivel Ramana egy megvilágosodott tanító volt, az Önvaló/Lélek csatornája, ezért jól látható a "megtestesült" Lélek válasza egy eldöntendő kérdésre. Sajnos számunkra már nem adatik meg, hogy felkeressünk egy megvilágosodott Bölcset, de nem is kell, hiszen a belső Mester, Önvalónk mindig velünk van, és az intuíció kétséget kizáró, halk, megnyugtató sugalmazásából tudhatjuk a helyes irányt. (Az ál-intuíció is kétség nélküli, de hangos, győzködő, felfokozott állapottal jár.) 

A Maharshi válaszából láthatjuk, hogy mit jelent, ha  a periféria, mulandó énben kétségek támadnak, és döntéskényszer merül fel valaminek a megtételével kapcsolatban. Volt olyan kérdező, akinek semmit nem válaszolt, csak hallgatott, de az elkövetkezendő események megmutatták, hogy nem véletlenül merült fel kétség az illetőben. A determinált sorsmegélésben a kétség, mint élmény jelzésértékkel bír, ha választanunk, döntenünk kell, az azt jelzi legmagasabb értelemben, hogy a "Lélek nem visz rá" valamire spontán, a periféria énben ellenállás keletkezik. 

Ebből a szempontból is jelentős Jiddu Krishnamurti választás nélküli tudatosság módszere. Szerinte ott, ahol döntés, választás van, ott mindig jelen van az ellenállás is, ezért nincs tisztaság. világosság. Valaki úgy dönt, hogy megtesz valamit, de mindig felmerül a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy helyesen cselekszik-e. Aggodalom, szorongás lép fel, aminek mély jelentősége van. Szorosan idekapcsolható a szándék, a (szabad) akarat természetének problémája is. "Miért függ az emberiség annyira az akarat képességétől, és miért tartja fontosnak az erős akarattal rendelkező embereket?" - teszi fel JK a kérdést. Az akarat, akarás a megerősödött vágy, vágyakozás folyamatos gyakorlása. Mivel az akarat a vágy esszenciája, ezért ott, ahol megjelenik mindig illúziónak kell lennie.

Már korábbi bejegyzésekben is utaltam a szabad akarat illúziójára, ami az ego komplexum egyik legerősebb  kötése. Ennek az illúziónak a testtudattal való azonosság az alapja, amiből a cselekvőség érzet is fakad, a vágyak a mozgatórugói. Gyerekkorunk óta arra vagyunk kondicionálva, hogy akaratot gyakoroljunk, engedelmeskednünk kell, tegyük ezt, ne tegyük azt stb., ezért folyamatosan választási helyzetek elé vagyunk állítva, mivel meg szeretnénk felelni az elvárásoknak. Viszont így soha nem látunk tisztán, objektív módon, de önmagunkra sincs rálátásunk. Amikor jelen van a világosság, hogy a dolgokat pontosan úgy lássuk, ahogy vannak, érzelmi színezet, vágy, előítélet nélkül, teljességében úgy, ahogyan megjelennek a mindennapi életben, akkor az a tisztaság rendkívüli minőségét eredményezi. Ebben az esetben nincs szükségünk az akarat és választás gyakorlására.

Krishnamurti egy folyó áramlásához hasonlítja ezt az állapotot, amelyik megkerüli az összes felbukkanó akadályt mialatt megtisztítja magát, de ha túl sok szennyeződés kerül a vízbe, akkor soha nem tud megtisztulni. Pontosan ez történik velünk, a társadalom, az oktatás, a hatalom folyamatosan szennyezi életünk vizét, ami egy csodálatos áramlás lenne ezek nélkül a szennyeződések nélkül. Az egyik mély oka ennek a szennyezettségnek a világosság hiányából fakadó választás, akarat és cselekvés, ezért az áramlás egy nagyon keskeny területre korlátozódik le. "Ha nem csupán elméletileg, intellektuálisan, vagy szavakon keresztül látjátok ezt, hanem valójában egy bepillantással (meglátással) az akarat természetének az aktivitásába, akkor ez a mély meglátás eltakarítja a szennyeződést, amit akaratnak hívnak." - JK  

A Maharshit meglátogató emberben benne volt a vágy egy zarándokútra a tibeti, szent hegyhez, de kételyei támadtak, választási helyzetbe került, ezért nem volt számára világos, hogy hogyan kéne döntenie. Mivel spontán, választás nélkül nem vitte rá a Lélek/Önvaló a zarándoklatra, ezért csak azt a választ kaphatta, amit kapott. Személyes énje kondicionáltságából fakadó vágyai, elképzelései elzárták előle intuíciója hangját. Ha tisztán látta volna önmagát, akkor fel sem merült volna benne a szándék egy zarándoklattal kapcsolatban, viszont így törvényszerű volt hogy kétségei támadtak, mivel ez nem volt benne a sorsában. 

Paul Brunton szerint egy ember spiritualitását az határozza meg, hogy életét milyen mértékben vezérli az intuíció, ami nem más, mint az Önvaló/Lélek hangja. Sorsunk lefolyása determinált, jellemszerkezetünknek megfelelően minden meg fog benne történni, amire fejlődésünk szempontjából szükség van. Önismeret szempontjából jó szolgálatot tehet annak megfigyelése, hogy a Lélek mire viszi, vagy éppen nem viszi rá az embert a sors lefolyásának előre meghatározott keretei között, segít önismereti hiányosságaink, tévképzeteink eloszlatásában, mulandó énünk leleplezésében.               

Hamvas Béla megjárta az első, majd a második világháború poklát is. Többször behívták frontszolgálatra, rengeteg szenvedésen ment keresztül, minden vagyona megsemmisült egy bombatalálat során. Mindezen tapasztalatok után úgy gondolta, hogy a világégés, tömeges szenvedés hatására az emberiség gyökeresen megváltozik, és egy új élet kibontakozására nyílik lehetőség. Hamarosan rá kellett döbbennie, hogy tévedett, az emberiség semmit nem változott. Mindenki láthatja, hogy a technikai, technológiai robbanás ellenére napjainkban sem rózsás a helyzet, konkrét fejlődés nem tapasztalható. A korábbi világháborúk megrázó beavatásainak szinte semmilyen hatása nincs a modern kori emberiségre nézve. Nem csak a kollektív sorsra igaz ez, de általában ez a jelenség figyelhető meg az egyének sorsában is, nem lehet változtatni, még a legdrasztikusabb eseményeknek sincs változtató ereje: "Mindig ugyanaz történik" - írta Hamvas 

De miért is írok erről? A mostani, new age/ezo spiritualitást teljesen eluralta a választás, változtatás, szabad akarat eszméje. Vannak prognosztizálgatás, jósolgatás szintjére süllyedt (youtube) asztrológusok, akik abban a hitben ringatják követőiket, hogy: "az ember egy önébredő, eszmélő lény a szabad akarat, szabad választás és a determináció különböző arányaiban, minden szellemi rendszer, de a tudomány is ezt mutatja. A szabad akarat, választás és a determináció közötti arány változása attól függ, hogy önismeretben, tudatosságban hol tartunk. A determináció, a szabad akarat teljes hiánya negligálja az emberi ébredés, fejlődés, tudatosulás lehetőségét." Nagyjából ez hangzott el az egyik ilyen videó felvezetőjében, ami érthető, mivel csak az ilyen jellegű tanításokkal lehet széles körben népszerűségre szert tenni és asztrológiai tanácsadást folytatni. Manapság szinte csak ilyen megközelítéssel lehet találkozni, ami azért is szomorú, mert a nagy megvilágosodott tanítók soha nem beszéltek a szabad akarat, választás legcsekélyebb lehetőségéről sem. 

A bekezdésben leírtakból láthatjuk, hogy az emberiség kollektív sorsa, és benne az egyéneké kéz a kézben járja a maga kijelölt útját, nincs olyan karmikus megélés, visszahatás, ami megváltoztathatná a jellemszerkezeteket. Egy születési időpontra felállított asztrológiai képlet az egyén pszichéjének térképe, az ego-komplexum összetevőit mutatja, azt a jelleget, jelenséget, ahogyan az Örökkévalóság a mulandóság káprázatában egyénileg megjelenik. Minden ego-komplexum mögött az Abszolút Tudatosság áll, annak egy tér-idő funkciója, egy kis kör a nagy körön belül. 

"Az asztrológia metafizikája az, ami az őskor egyetlen metafizikája: Minden Egy. És ahogyan ezt a metafizikát a Tabula Smaragdina tételére – az, ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van – felépíti, s ahogy a világ keletkezésére, a föld geológiai alakulására éppen úgy, mint a népek, az osztályok, a nemzetek, s az egész emberiség történetére, az ember egyéni sorsára, egyéni alkatára vonatkoztatja, egyetlen alapvető gondolatot mond ki: az analógiát." -Hamvas Béla 

A lényeg az analógia fogalma, ami nem hasonlat, hanem megfelelés, azonosság. Az, ami fent van, ugyanaz, mint, ami lent van, mulandó énünk az Örökkévaló énünk, Önvalónk aktív oldala, ugyanannak a Tudatnak, Abszolút Tudatosságnak egy önmagában koncentrált funkciója. Ramna Maharshi közvetlen követőinek már azt tanította, hogy nincs két, kis és nagy én, csak az Önvaló van. A kis én csak káprázati jelenség, olyan, mint a kígyónak látszó kötél, belevetítés. Mivel minden Egy, egyszerre van (még akkor is, ha nem tűnik annak), ezért a szabad akarat, szabad választás eszméje értelmetlen, minden cselekvésképzet, választás illúzió, a felszíni én illúziója. A káprázati én-komplexum megélésnek (amit egy asztrológiai képlet mutat) nem lehet semmilyen szintű szabadsága a Forrással szemben. Az Öntudat a Nap, de a többi bolygó egy meghatározott pályán kering körülötte. Ezt mutatja az asztronómia is, ezért lehet kiszámítani, felrajzolni egy horoszkóp ábrát. 

"Az asztrológia felhasználja az erőknek és a képességeknek az emberben levő sokaságát, hogy az analógiákat világosan lássa, és az analógia segítségével az egységbe tartozás tudatát és élményét felébressze. Kifejezetten hangsúlyozza, hogy „minden fizikai és érzékelhető lény és dolog a szellemvilág lenyomata és a szellemvilágban történt folyamatok ismétlése” - Hamvas Béla 

Ebből az idézetből is kitűnik, hogy a káprázati, látszatvilág minden jelensége a szellemvilág lenyomata, a mulandó tér-idő folyamatok az ott lejátszódó folyamatok ismétlése. Fontos megemlíteni, hogy a horoszkóp az egy mandala, a mandala pedig egy olyan ábra, ami Világ-Ideát ábrázolja. A Világ-Idea a Kozmikus-Elme által elképzelt ideákból,  ősképekből vagy archetípusokból álló előkép, a megnyilvánult világ előképe, és a fizikai világ ennek a lenyomata. Hívhatjuk ezt akár mentál síknak is, kollektív tudattalannak, vagy szellemvilágnak, ahogyan Hamvas nevezte. Mivel a mandalák meditációs eszközök is egyben, ezért egy horoszkóp végső értelme csak a meditatív szemlélet előtt tárul fel.  

"A mandala olyan képrejtvény, amelynek értelmi megoldása, illetve az anyagi természetben élő ember értelme számára hozzáférhető jelentése nincs. A mandala csak a transzcendens intellektus számára érthető."

"A mandalát a misztikus intuíció látja meg, és meditációk alkalmával szemléletébe a misztikus intuíció merül el. A mandala szemléletébe merülve az ember az anyagi természetben használt tudatából kikapcsolódik és a transzcendens értelmek világába helyeződik át. Ilyen mandala a horoszkóp, amely az állatkör jegyeit és a bolygók helyzetét ábrázolja. E jelkép emberi tudattal meg se közelíthető, vagy ha igen, semmi egyéb, mint valamely pillanat asztronómiai képe. Valódi értelme csak akkor bontakozik ki, ha valaki az állatkör és a bolygók képeit az analógiák sorába állítja." - Hamvas Béla 

A jelenkori, divatossá vált asztrológiai irányzatokban (már a középkori asztrológiában is) az asztrológusok lépésről-lépésre, pontról-pontra tapogatóznak, racionális aggyal "analizálgatják" az ábrákat, az összeolvasott, betanult tudás alapján minősítenek és adnak tanácsokat. Ráadásul számtalanszor tapasztalható, hogy elemzéseiket alaposan átszínezi ideológiai beállítottságuk és az utóbbi évtizedek során felbukkant, evolucionista pszichológiai irányzatok hatása. Nem csoda, hogy ezzel a háttérrel hallani sem akarnak a determinációról. A szabad akarat, választás szabadságának illúzióját keltik, azt sugallva, hogy a felébredés, fejlődés, tudatosulás, életünk irányítása csak rajtunk múlik, kezünkbe vehetjük sorsunkat. (vagy, legalábbis "tudatossági szintünk" fejlettségének arányában választhatunk, dönthetünk a determinációval szemben) Hamvas Béla korának egyik legtudatosabb, legéberebb  embere volt, de ha megnézzük "horizontális", történeti sorsát, akkor nem az derül ki belőle, hogy bármibe is szabad beleszólása lehetett.    

Jiddu Krishnamurti a választás nélküli tudatosságról tanított: "Légy választás nélkül tudatos, mert a választás, ahogy mi tesszük az egyik legnagyobb konfliktusunk.". Egy videóban beszélgetőpartnere erre reagálva felveti, hogy valamilyen furcsa okból kifolyólag a szabadságot a választással társítjuk. JK szerint ez teljesen abszurd. A világot olyannak kell látnunk amilyen, ne fordítsuk le a látottakat fogalmainkra, mert, ha lefordítjuk a terminológiáinkra, kategóriáinkra, akkor nem látunk tisztán. Rá tudunk e nézni egy fára mindenféle elképzelés, fogalmi kondicionálás nélkül? Önmagunkra is úgy kell tekinteni, ahogy vagyunk. Olyan önmegfigyelésre van szükségünk, ami nem minősít, csak tisztán lát anélkül, hogy azt mondaná szörnyű, csúnya, szép, jó vagy rossz. Analizálás, válogatás nélkül legyünk tudatában mindennek, ami önmagunkban zajlik,(tulajdonságainknak, gondolatainknak, érzelmeinknek). Az elme arra lett trenírozva, hogy analizáljon, analitikus legyen, de látnunk kell ennek hiábavalóságát, abszurditását. Teljességében figyeljük önmagunkat az összes negatív és pozitív polaritással együtt, úgy, ahogy éppen vagyunk és nem analitikai kategóriák töredékeiben. Minden külső és belső jelenségre az előzetesen felhalmozott tudás kondicionáltsága nélkül tekintsünk, mellőzve a fogalmakat, elképzeléseket. Ehhez roppant nagy éberség, tudatosság kell. Választás nélkül kell tudatában lenni ennek a dualisztikus, analitikus, konceptuális életmódnak, elég csak tudni róla, de nem korrigálni, mert a választás dualitást és erőfeszítést jelent. A szeretetben nincs választás, mivel a választás az intellektus processzusa.

Láthatjuk, hogy semmire nem jutunk az önismeretben, ha analitikus kategóriák töredékében szemléljük önmagunkat és sorsunkat, minősítve egy kondicionált, felszíni ego-komplexum talajáról. Ugyanez igaz asztrológiai szempontból is, mert egy horoszkóp mandalát sem lehet analizálva, racionálisan, "anyagi természetben használt tudattal" tökéletesen értelmezni. (A tradicionális, spirituális értelemben vett "analizálás" fogalma az analógia jelentéséből fakad, meditatív technika, a transzcendens értelmek világába helyeződés, belső meglátás.) Nem véletlenül volt az archaikus időkben asztrológiai beavatás. Természetesen ez nem jeleni azt, hogy a jelen korszakban, átlagemberként nem használhatjuk az asztrológiát önismeretre, arra, hogy megismerjük mulandó ego-komplexumunk összetevőt, mentális hajlamainkat, földi sorsunk determinált "lenyomatának" mintázatát, de ezt minősítés nélküli szemlélettel, tényszerű hozzáállással kell végezni. (mivel beavatás híján csak ennyire vagyunk képesek)   

A nagy Abszolút Tudatosság köre az emberi létállapotban válik egyénivé, egy kis körré, a makrokozmosz mikrokozmosszá, de a kettő valójában Egy, az Abszolút Tanú szemléli az önmagában keltett káprázati mulandóság működését bennünk és rajtunk keresztül. Az egyéni képlet választás nélküli tudatossággal történő áttekintése, tényszerű tudatosítása hozzásegíthet annak felismerésében, hogy a Figyelő és a megfigyelt valójában egy.   

"Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végre hajtsd." - Tabula Smaragdina               

Érdekes nyelv a magyar. A "jelen" benne van a jelenlétben, jelenségben, megjelenésben. Egy régebbi bejegyzésben már foglalkoztam a spirituális értelemben használt Jelenlét meghatározásával, mivel napjainkban roppant divatossá vált a Jelenlétről, Jelenről tanítani. Egyes népszerű tanítók azt hirdetik, hogy legyünk az "itt és most"- ban, másra nincs is szükségünk, csak erre a Jelenre figyeljünk. Ez így önmagában nagyon jól hangzik, de valójában egy semmit nem érő leegyszerűsítésnek számít, ha nem értelmezzük a Jelenlét fogalmát helyesen. Ott akkor szándékosan lekapcsoltam a fogalmat az időről: 

"A Jelen, Jelenlét, mint Létezés, szorosan vett spirituális értelemben csak a testtudat és szerepszemélyiség nélküli, az önmagában "létező-való" Önvalót jelenti..." 

Azért tettem ezt a mesterséges lekapcsolást, mert láttam, hogy sokan felültek a divatguruk hangzatos "légy a Jelenben" igehirdetésének és ezzel megspórolhatónak hitték az erőfeszítéssel járó koncentráció-meditáció előkészítő útját. Egy idő után majd ez is akadállyá fog válni, és át kell térni az erőfeszítés nélküli szemlélődésre, viszont az utóbbi nem lesz alkalmazható előkészítés nélkül, főleg a mostani, felgyorsult, a figyelmet szétszaggató világban. 

Viszont, ha az előkészítés megtörtént, akkor lehetővé válhat a jelenségszerűség megtartása és felismerhetjük a Jelenlétet a jelenségekben. Itt már mindenféle divízió haszontalan, hiszen ahogyan Ramana Maharshi is tanította, a mulandóság, (a jelenségvilág) az Örökkévalóság aktív oldala, attól elválaszthatatlan. Ha egy képernyőt nézünk, akkor a rajta megjelenő jelenségeket nem lehet elválasztani magától a képernyőtől és bármennyire is bele vagyunk feledkezve a jelenetekbe, nem mondhatjuk azt, hogy nem látjuk képernyőt. A jelenségek a Jelenből/ben jelennek meg. de amíg éberségünk lefokozott nem láthatjuk meg ezt az egységet, mivel elménk legmélyén van egy "részlegesen eltárgyiasító" mechanizmus. 

"Csak egyetlen valódi jelenlét van, az isteni jelenlét. Ez a végső igazság, amit mindannyiunknak meg kell tanulnunk s meg kell tapasztalnunk. Ha ez megtörténik, akkor a (látszat)világot éppúgy tapasztaljuk, mint mások, de egyben végső lényegét is érzékeljük, s érezzük, hogy a Jelenlét minden pillanatban áthatja azt."- Paul Brunton 

Ráadásul normál állapotban csak jelenségekkel együtt áll fenn tudatosságunk, tükrözötten, szubjektum-objektum relációban. Ezen kettősség határain belül vagyunk tudatosak az ébrenlét és álom során, amikor vannak jelenségek, de az álom nélküli mély alvásba már öntudatlanul merülünk bele. Ettől függetlenül a jelenségvilág felfogásának forrása az Önvalónk, amivel a Kozmikus/Világ-Elme teremtő életképzeletében részt veszünk. A jelenségvilág ennek a Kozmikus Lénynek az önmagában keltett káprázata, amiben különböző fokozatú, frekvenciájú síkok léteznek, de a szemlélő mindig Ő, aki, vagy ami mindig Jelen van minden megnyilvánulásban. (mint ahogyan a képernyő sem választható el a rajta futó jelenetektől) 

A létezésben az emberi rang az a fokozat, ahol egyénivé válik a Kozmikus-Elme (Isten,Létezés), Önvalóvá és ezáltal lehetőség nyílik a Jelenlét felismerésére a mulandóság káprázatában, hiszen saját mulandó lényünk is az Örök Pillanat tengelye körül "forog", annak módosulása. Nincs egyetlen sejt sem bennünk, ami ne ennek a Lénynek a képzete lenne, de belső érzelmi és gondolati világunk, személyiségszerkezetünk is azonos vele. Ezek is tudomásulvételének önmagában keltett jelenségei. 

Mivel az éber, ébrenléti állapotban vagyunk az Önvalón keresztül a teljes kivetülésben (fizikai test-érzékek határáig), ezért csak itt ismerhető fel maradandóan a mulandó jelenségeket fenntartó Jelenlét. amibe mi is bele vagyunk ágyazva, benne élünk, benne mozgunk.  

Az előző bejegyzésben írtam Jiddu Krishnamurti választás nélküli tudatosság módszeréről, ami az egyik leghatékonyabb, direkt eszköz a hétköznapi életben. A jelenségszerű szemlélet elérésével megvalósul a Figyelem, ami már transzcendens állapot, "nincs benne az időben", valójában az idő úszik a felszínén. Persze ennek is megvannak a mélységi fokozatai, de lehetővé teheti a végső felismerést, azt, hogy a Figyelő és a megfigyelt valójában egy. A Létezés megnyilvánult oldala állandó mozgásban, változásban, jelenségek áramlásában van minden szinten, mi emberek is egy komplex jelenséget alkotunk, de bennünk meg van a lehetőség az Egység felismerésére, mivel a létezés minden megnyilvánulásában, létkörében benne vagyunk. Önmagunk Örökkévaló, Jelenben lévő része születésünktől fogva velünk van, mulandó személyiségszerkezetünk pedig csak egy hullámzó emlékezeti jelenség a nagy körben, az abszolút Jelenben, de attól nincs külön. 

A választás nélküli tudatosság, vagy a tanú gyakorlatok már a jelenségvilágot használják, hagyják, hogy a Figyelem erőfeszítés nélkül kiemelkedjen. Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatonként áramló jelenségeket regisztrálják, az elme, a gondolkodás, fogalomalkotás, emlékezet színezi át a tényeket. Valójában az elme is érzék, "belső érzék" (szánkhja), ezért a kivetített külvilág szenzációi után annak áramlását is megfigyelés alá kell vonni, de nem szabad elnyomni, csak hagyni, hogy az áramlásban felvillanjon a Jelenlét. Ez azért lehetséges, mert egyéni elmeközegünk a Kozmikus-Elmeközeg öble, attól nincs külön, így "Az" jelenik meg még a "legjelentéktelenebb" gondolatunkban is. A direkt, közvetlen gyakorlatok értelme pontosan abban rejlik hogy felismertté váljon a minden jelenséget átható Jelenlét. Csak így, a jelenségekkel együtt értelmezhető maradéktalanul a Jelenlét fogalma, ez a valódi "nem kettősség" értelme.               

Jiddu Krishnamurti választás nélküli tudatosság módszere az egyik leghatékonyabb eszköz a hétköznapi életben. Ez már a direkt, szemlélődő ösvényhez tartozik, és azok számára járható, akik a hosszú ösvény koncentráció-meditáció, elmeerősítő gyakorlataival előkészítették magukat a mostani, vagy egy korábbi inkarnációban. Úgy kell "szemlélni" érzékeink, érzékszerveink működését, mintha a "szenzációt" először tapasztalnánk: fogalommentes rávetítés nélkül. Mintha először látnánk, hallanánk, ízlelnénk, tapintanánk vagy szagolnánk valamit. Valójában az érzéki "szenzációk" csak tapasztaltatódnak, de személyiségünk emléke átszínezi az objektiváció folyamatát, az érzékelési mozzanatok szubjektívvé válnak, a tényszerűség elvész, ráadásul az így kialakult megszokottság miatt a jelenségekhez való viszonyunk eltompul. Erre mondjuk, hogy "nem látjuk már a fától az erdőt", elégedetlenné válunk, újabb külső szenzációkat keresünk, hogy meneküljünk az unalomból stb. 

Természetesen a választás nélküli tudatosságot belső világunk jelenségeivel szemben is alkalmazni kell, de ebben a bejegyzésben inkább az érzékelés irányából közelítem meg először. Ramana Maharshi elme alakjai tanítására már számtalanszor utaltam korábban:

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". 

Ezen alakok közül az én-ség alakfelvétel a testekkel (ébrenléti-álom) történő azonosulással jön létre. Ez értelemszerűen együtt jár az érzékszervekkel, érzékekkel történő kapcsolódással. A választás nélküli tudatosság módszere szempontjából, mivel direkt gyakorlat (rövid-ösvény) az ébrenléti állapot a legfontosabb. 

"Csak az éber állapot az, amikor a személy az Önvaló teljes kivetülése; míg az álomállapot a nem teljes kivetülést jelenti, az alvásban pedig egyáltalán nincs kivetülés. Ezért csak az éber állapotban ismerhető fel a személyiség korlátainak magasabb rendű célja, és érhető fel a valóság legmagasabb rendű tudata."- Paul Brunton 

Az érzékek működése tudattalan együttműködés a Kozmikus, Világ-Elmével. Vallási nyelven Istennel, aki a teremtés Önmagában keltett mulandó, káprázati oldalát, a fizikainak látszó világot az érzékeltetés folyamatán keresztül szemléli az én-ség (test-érzékek) alakjának a felvételével. A Brunton idézetből láthatjuk, hogy a személyiség korlátainak magasabb rendű célja van. A Világ-Elme az Önvalóban válik egyénivé, az abszolút Tudatosság sugarává, de emberi fokozaton szerepszemélyiség adódik hozzá. A személyiség, maszk egy roppant összetett "képzet", de az elme alakfelvételei közül az emlékezet (alakja) tartja fenn. Ébrenléti állapotban minden jelenséget ezen a szemüvegen át tapasztalunk, ez gondolataink forrása is. Gyakorlatilag elmondható, hogy a múlt fogságában élünk a személyiségnek köszönhetően, folyamatosan "kígyó vetül a kötélbe", de a választás nélküli tudatosság módszere hozzásegíthet a személyiségtől mentes, tiszta Figyelem felismeréséhez. A Tanú valójában az Önvaló, a Figyelő, egy semleges "tudomásulvételi mechanizmus", nem válogat, választ, mivel transzcendens, de az emlékezetből fakadó személyiségszerkezet, mentális hajlamok, amik már az időben (múlt) vannak ezt a látást lefokozzák. 

Valójában ez a személyiséggé válás is csak egy káprázati, korlátozó jelenség az Örökkévalóság mulandó "oldalán", de mivel csak ébrenléti, éber állapotban ismerhető, érhető fel a "valóság legmagasabb rendű tudata", ezért egy szükséges eszköz is egyben a megkülönböztetéshez. A személyiség korlátainak magasabb rendű célja a választás nélküli tudatosság módszerével jól felismerhető. Fizikai érzékszerveink csak szenzorok, a világ-idea látszólagos kivetítésének felfogó eszközei. Az érzékelés egy komplex ébrenléti folyamat az érzékszervek, a központi idegrendszer és az agy részvételével, de a személyiségből fakadó folyamatos választási, értékelési kényszer miatt a jelenségekkel való szembesülés elszíneződik. Felhalmozott tudásunk, emlékeink szuggesztiójának hatása alatt állunk, állandó reagálási kényszer nehezedik ránk, az ismert jelenségekre fogalmakat aggatunk. Ráadásul ízlésünk is folyamatosan változik, egyénenként eltérő. Az ébrenléti szemlélődés során be kell gyakorolni, hogy minden érzékszervi benyomást szimpla jelenségként kezeljünk, minősítés, ellenállás nélkül. Csak akkor használjunk tudást, memóriát, ha szükséges. Így figyeljünk a természetre, természeti jelenségekre, tárgyakra, emberekre, minden impulzusra, amivel a külvilágban találkozunk. Mintha először állnánk szemben a jelenséggel. A lényeg a "jelenségszerűség" megtartása, mivel ezzel tudjuk kiküszöbölni a személyiségből (múltból) fakadó minősítést. A külvilágban begyakorolt választásnélküliséget majd át kell vinni érzelmeink, gondolataink áramlásának megfigyelésére, az elmeközeg elmozdulásainak jelenségszerű észlelésére. Valójában ezek is a külvilágunkhoz tartozó, mulandó jelenségek, szellemi manifesztációk, tükrözött tudatosságunk tükrei, ezért tudjuk megfigyelni őket. A semleges, minősítés nélküli megfigyelés segít kivezetni, visszavezetni forrásához a tükrözött figyelmi erőt, és ezzel "megszüntetni" (felfüggeszteni) a személyiség időbeli káprázatát.  

Ramana elme alakjai tanítása azonban felhívja a figyelmet, hogy ugyanazon, egyetlen elméről, elmeközegről van szó, bármilyen alakot is vegyen fel minden alakfelvétel látszólagos. A mulandóság az örökkévalóság mentális aktivitása, viszont ebben az aktivitásban a választás nélküli tudatosság lehetővé teheti a végső felismerést, azt, hogy a Figyelő és a megfigyelt valójában egy.                  

Korábban már több bejegyzésben is utaltam Ramana Maharshi tanítására az elme alakjairól:

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

Ezen felvett alakok összessége alkotja az egót, és mivel a mulandóság az Örökkévalóság aktív, időben káprázó oldala, ezért azt is mondhatjuk az egóról, hogy az Örökkévaló én, Önvaló aktív funkciója a mulandóságban. Ramana fenti tanítása azért is fontos, mert hozzásegít a mentalizmus (minden jelenség mentális konstrukció) megértéséhez, ami alátámasztja az advaita nem kettősség tanítását. Tehát ugyanaz az egyetlen elmeközeg válik gondolkodássá, értelemmé, emlékezetté és én-séggé. Kialakul egy komplex mentális konstrukció, amelyben az első három alakról nem nehéz elképzelni a mentális, elmeszerű jelleget, viszont az én-ségről, - aminek alapját a tudatosság testtel való azonossága, vagy azon létrejövő tükröződése okozza - már nehezebb ezt elhinni. Viszont, ha megvizsgáljuk álmainkat, akkor tisztán láthatjuk, hogy testünk azon a frekvencián nem más, mint egy, az elmében létrejövő kivetítés, de létezésünk nem szűnik meg a mély alvás, vagy ájulás testnélkülisége során sem. Nem véletlenül teszi fel a kérdést Paul Brunton:

"Honnan fogja tudni és megérteni, hogy maga ez a tudatosság, amelynek oly kicsiny töredéke az, amit megtapasztal, magának a Nagy Tudatosságnak, Istennek egy korlátozott és feltételes része?" 

Az elme alakjaiból álló ego komplexum egy korlátozott funkció a Nagy Tudatosságban, amelyből a tudatosság fénye származik, és ennek a funkciónak a megléte feltétel, hogy a fény tükröződhessen a dualitás káprázatában. (szubjektum-objektum) Ezeken az alakokon keresztül korlátozódik az Örökkévalóság, Isten a mulandóságba, az időbe. A Brunton által feltett kérdés megválaszolásához érdemes megvizsgálni az idő és az elme alakjai közötti viszonyt. Ha az idő fogalmához így közelítünk, akkor kijelenthetjük, hogy a múlt az emlékezet alakja, a jövő pedig elképzelés, tehát a gondolkodás alakja. Természetesen a kettőt nem lehet egymástól elválasztani, de az könnyen megállapítható, hogy mentális konstrukciókról van szó és az időszerűséget biztosítják. Viszont az én-ség alakja nem más, mint a tudatosság áramlásának összekapcsolódása a testtel (álomban álomtest képzet) és a figyelem leszűkülése annak funkcióira, érzetére és főleg az érzékekre, amelyek közvetítésével megélődik a világ ideájának megnyilvánulása. (térprojekció, teresség, az álom során is)

Az én-ség alakja az érzékek szempontjából fontos. Hamvas Béla az egyik írásában így fogalmazott: 

"Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatot".

Viszont:  "A pillanat nem az idő, hanem az  örökkévalóság atomja.” - Kierkegaard

Tehát a pillanat nem tartozik az időhöz, nincs benne az időben. Ha megvizsgáljuk az öt érzékszerv működését, akkor nem nehéz belátnunk, hogy azok csak az adott pillanatban érzékelhető benyomást fogják fel, mindig azt látjuk, ami éppen történik a szemünk előtt, azt halljuk, ami éppen hallatszik stb. Az érzékelés összessége tudattalan együttműködés a Kozmikus Elmével, de még annak ellenére is, hogy lefokozott (tudattalan), a pillanattal, az Örökkévalósággal közvetlen kapcsolatban áll. 

Visszatérve Brunton kérdésére, a "Honnan fogja tudni..." -ra a válasz az "én-ség" alakjában rejlik. Nem véletlenül tanította Nisargadatta Maharaj advaita mester, hogy a hallom helyett hallatszik, látom helyett a látszik-ot stb. kell mondani. Csak a direkt, rövid ösvény gyakorlatai alkalmasak a megvilágosodás "elérésére", ezeken keresztül lehet a tudatosságot közvetlenül, erőfeszítés nélkül megragadni, mivel az időn kívülről sugárzik. A passzív meditációt itt már nyitott szemmel végezzük. Ez a szemlélődés direkt útja, de fontos hozzá egy bizonyos elméleti, "filozófiai" háttér is, ami lehetővé teszi, hogy összekapcsoljuk a belső tapasztalatot, a meditáció békéjét az érzékek működésével, helyesen értelmezzük a világ jelenségeihez való viszonyunkat. A lényeg a Tanú állapot elérése, fenntartása minden felmerülő, mulandónak látszó helyzetben. 

Azt is mondhatjuk, hogy az én-ség (érzékek) alakjának a közvetlen, gondolkodás, értelem, emlékezet nélküli állapotát kell kezdetben elérni, de nem úgy, hogy elnyomjuk azokat, hanem hagyjuk elcsendesedésüket. Ez azért fontos, mert így a tudatosság figyelmi energiája nem szóródik szét a többi alakban és a tanúság állapota könnyebben beáll. Később már erre sincs szükség, hiszen érezni fogjuk, hogy valójában minden ugyanannak az Egynek a módosulása, alakfelvétele és az összes tapasztalat "mögött" a Figyelő áll.

Egy korábbi bejegyzés Az elme alakjairól: https://nyilegyenes.blog.hu/2018/03/20/az_elme_alakjai

A szabad akarat illúziójának megértése nagyon fontos egy bizonyos ponton túl. Ez a pont a spiritualitás rövid, közvetlen ösvényére való lépés. A nem gyakorlók számára teljesen mindegy, hogy ezt megértik vagy sem, a hosszú ösvény gyakorlói pedig még az ego képzettel gyakorolnak, "önerőből", ezért a cselekvőségérzet illúziója fogva tartja őket. A cselekvőségérzet az elme testtel történő azonosulásából fakad és ezzel együtt jár az akarás megélése, ami az egoizmus egyik mozgatórugója. Az ego élmény valójában egy összetett káprázati mechanizmus, végső szempontból nem létezik, de amíg a figyelmet teljesen leköti, addig lenni látszik, ha már nem köti le, akkor csak egy állandóan változásban lévő, mulandó jelenség, egy eszköz a létezés periféria oldalán. Önálló akarattal nem rendelkezik (csak annak tévképzetével) és nem is rendelkezhet, hiszen okozatjelenség. A kiváltó ok az Önvaló, ami egy mulandó inkarnáció káprázatban eszközként felveszi az elmealakokat, bővítményeket és a kollektív sorsba beleágyazva eljátszik egy szerepet.

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi 

Valójában nincs két én, a "kis én", "nagy-én" megkülönböztetést csak kezdőknek tanítják, a "nagy kör" magába foglalja a "kicsit" is. Az emberek közötti különbség valójában csak abban a sorsszerűségben rejlik, hogy mennyire lekötött vagy felszabadult a figyelmük a periféria oldaltól, a mulandó eszköztől. Minél erősebb az "én akarom", "azt teszek, amit akarok", "szabadon dönthetek", "irányítom, megváltoztatom a sorsomat" stb. elképzelés, annál erősebb az egoizmus, a periféria énhez tapadás. A hosszú ösvény alacsonyabb szintjeihez tartozó sorsalakítási technikák, tudományosság jelmezébe bújtatott, áltudományos irányzatok, mint pl. az eltorzított "kvantum" technikák, primitív asztrológia, agykontroll és még sorolhatnám, pontosan az egoizmust erősítik, a spirituális egoizmust. Persze ezek is megélési fázisok, a tömeges keresőket csak a kiábrándulás, csalódás fogja kimozdítani ezekből a zsákutcákból.

Nem egyszerű felfogni, hogy nincs szabad akaratunk. A Bhagavad-gítában Arjunának a rokonaival szemben kellett harcolnia és kétségei támadtak emiatt, de Krishna, az Isteni Önvaló ragaszkodott a harchoz, és felhívta a figyelmét, hogy nem azonos a testével, ezért nem lehet ő a "karta", a cselekvő. Ramanát is faggatták ebben a témában: 

Kérdező: Vajon csak az ember életének fontos eseményei, mint például a fő foglalkozása vagy szakmája előre elrendelt, vagy az olyan jelentéktelen cselekedetek is, mint például egy pohár víz elfogyasztása vagy átvonulás a szoba egyik részéből a másikba? 

Ramana: Minden előre meg van írva. (előre elrendelt)

Mivel nem vagyunk azonosak a testtel, ezért a cselekvők sem lehetünk, ahogyan Krishna tanította Arjunának. Az álom nélküli mély-alvás során még testképzettel sem rendelkezünk, ennek ellenére létezésünk nem szűnik meg, csak a testtel történő azonosságunk szünetel. A hosszú ösvény legmagasabb, koncentráció-meditáció gyakorlatait még cselekvőségérzettel végezzük, akarattal, akarati képzettel, de egy idő után pont ez válik az akadállyá főleg azért, mert elvárásokat is támasztunk, eredményt várunk, viszont ezek miatt elakadunk, "megszólíthatatlanná" válunk. Fontos áttérni egy idő után a rövid ösvényre, lemondani az akaratról és az Önvaló kegyelmére bízni magunkat. Ezen az ösvényen már passzív, szemlélődő, tanú gyakorlatokat kell végezni minden elvárást kiiktatva, a hétköznapi életben pedig fel kell adni a szabad akarat illúzióját. Erre meg kell érni, mert aki erre nincs megérve, az  soha nem fogja megérteni a "Legyen meg a Te akaratod!" mélyebb értelmét, azt a személytelen kozmikus értelmet, ami a létezést pillanatról-pillanatra, hajszálnyira kiszámítottan irányítja és a szívünk mélyén lévő isteni atom közvetítésével sugározza. Aki ezt képes intuitíven felfogni, annak számára az eleve elrendelés karmikus törvénye nem fog fatalizmusnak tűnni, hiszen pontosan látni, érteni fogja a cselekvőségérzet mentális jellegének káprázatszerűségét. (a szánkhja filozófiában az 5 érzéki érzék mellet 5 alapvető cselekvő érzékről is írnak, mivel a tudatosságban ezek is személytelen érzeti jelenségek és csak az ego szűkíti le őket személyes cselekvőséggé, "én vagyok a cselekvővé")

"Ha csak a Tudatosság létezik, akkor hogy lehetne ott egy egyéni cselekvő, kereső, vagy döntéshozó? Mégis van cselekvés, keresés, döntés, de ezek a Tudatosság/Teljesség személytelen funkciói. Az ego a személyes cselekvőségérzetével azt hiszi, hogy ő az, aki működik. Valójában mindig és kizárólag csak a Tudatosság működik személytelenül egy test-elme szervezeten keresztül." - Ramesh Balsekar

"Amikor teljes mértékben el tudjuk fogadni azt az igazságot, hogy Isten a világegyetem kormányzója és irányítója, hogy a Világ-Elme (Isten) áll a Világ-Idea mögött és irányítja azt, akkor elkezdjük elfogadni azokat a párhuzamos igazságokat, hogy minden dologról és teremtményről kellő gondoskodás történik, és hogy minden esemény az isteni akarat szerint történik. Ez idővel elvezet ahhoz a megértéshez, hogy az ego nem a tényleges cselekvő, bár a cselekvés, a munka és a tevékenység illúzióját kelti. E metafizikai megértés gyakorlati alkalmazása az, hogy személyes életünk terheit letesszük a földre, és hagyjuk, hogy a Gondviselés hordozza helyettünk: ez az ego átadása az isteni számára." - Paul Brunton

A témához kapcsolódó, korábbi bejegyzés: https://nyilegyenes.blog.hu/2021/10/05/az_isten_itt_allt_a_hatam_mogott_122

Az elmúlt évtizedekben több olyan new age irányzat is felbukkant, ahol a tudatosság/tudat szintjeit tanítják. Felvetődik a kérdés, hogy spirituális szempontból lehet-e ilyen szintekről beszélni? Szerintem nem, legalábbis én nem találkoztam olyan hiteles, megvilágosodott tanítóval, aki ilyet állított volna. Olyanról már olvastam, hogy vannak megvilágosodási fokozatok, bepillantások, különböző transzformációs szintek, de valójában ezek is csak a káprázat részei, kísérőjelenségek a létezés mulandó oldalán. Végső szempontból értelmetlen bárminemű szintkülönbséget láttatni ezek között, mivel csak elszíneződések.

"Amikor Jézus önmagát Istennel azonosította, az azonosságot nem saját maga számára foglalta le. Soha Jézus önmagát a többi ember közül ki nem emelte, soha senkihez felülrôl nem beszélt. Ezért hívta magát az ember fiának. Istennel az embernek minden fia azonos. Az Isten-ember egység mindenkire kiterjed. Lényeges dolgokban emberek között különbséget tenni erkölcstelen." - Hamvas Béla 

Tehát erkölcstelen, ha leragadunk a káprázati oldal jelenségeinél, mint ahogyan ez látható a manapság annyira divatos, new age tudatszint/tudat skatulyázásokban, méricskélésekben, amelyekben megpróbálnak bemutatni egy fokozatos, megkerülhetetlen tudatosságbeli/tudati evolúciót. Ezen irányzatok követői aztán nagy előszeretettel címkézgetnek, fel vagy leminősítenek mindent és mindenkit az általuk követett fogalmi szintrendszer alapján. (főleg a rendszer kritikusait szeretik leminősíteni, önmagukat pedig fel) A spirituális egoizmus jelenségének egyik legnyilvánvalóbb táptalaját láthatjuk ezekben a módszerekben.

Minden ember spirituális lény, hiszen Istennel, a Kozmikus-Elmével annak sugarában, az  Önvalójában mindenki azonos.

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen Elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

A Kozmikus-Elmeóceán az Önvalóban válik egyénivé, egy öböllé, ami lényegét tekintve vele egy. (nincs valódi különbözőség) Ez tudatosságunk/tudatunk forrása, minden emberben ez a létezéstudat gyökere. A látszólag egyénivé vált elmeközegben alakfelvételek jönnek létre (Ramana), amik az egyén adott sorsának megfelelően élődnek meg. Ugyanaz a Tudatosság, tudatos elmeközeg válik gondolkodássá, értelemmé, emlékezetté, vagy én-séggé (testtel való azonosulássá), de a "megélő" végső soron Isten (Kozmikus-Elme), ami egy emberi létezésben ezen alakok felvételével éli meg az önmagában keltett mulandóságot. Láthatjuk, hogy minden egyes emberi sorskáprázat a Kozmikus-Elme vetülete, módosulása, egyénivé válása a tér-idő projekcióban, amiben két objektív, duálisnak tűnő állapot van: az ébrenléti és az álomállapot. Így minden ilyen létélmény isteni élmény, még akkor is, ha a tudatszűkítő mechanizmusok (elmealakok) miatt személyessé válik, személyesnek látszik. 

A létélmények közötti alapvető, látszati különbség a Forrás figyelmének a duális, káprázati oldalhoz való lekötöttségében van. Az egyik emberben a tudatosság figyelme teljesen belemerül az elme alakjaiba, és így éli meg inkarnációjának objektivációját. Sorsnak megfelelően valamelyik alakfelvétel (gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség) hangsúlyosabb, ebben vannak eltérések, de spirituális érdeklődés még nem merül fel. Persze itt is van egy tudattalan boldogság keresés, hiszen a "lényeg", a Forrás mindenkiben ott van, de ennek megélése még külső feltételekhez kötött. A másik létélmény variációban már fellép az igény a megfordulásra, a spirituális életre. Gyakorlatilag elmondható, hogy a létezésben az emberi rang az a fokozat, ahol ez a jelenség már megfigyelhető a Földön. Az alkímiai tégely az ásványi-növényi-állati fokozatokban is a nagy alkimista, a Kozmikus-Elme teremtése, imaginációja, kísérlete, de csak az emberi fokozaton fordítja meg figyelmét az eredethez, Önmagához. A "Kegyelem" első, alapvető megnyilvánulása, hogy felkeltődik benne az érdeklődés egy spirituális hosszú, közvetett ösvény iránt. Ez az ego-élmény hosszú, rögös útja, még annak ellenére is, hogy Istennel azonos részünk, elménk/tudatosságunk módosulatlan, mélyebb rétege, az Önvaló inspirációja terelt ebbe az irányba. Valójában tudatosságunk, elménk labirintusában kóválygunk a periféria én összetevőivel azonosulva. Ez még a dualitás káprázata, a megszabadulás, megvilágosodás élményének megélődésére (elméletileg) nincs lehetőség, sőt egy pont után a legnagyobb akadállyá válik, a spiritualizált ego kialakulásához is vezethet, ami semmivel sem jobb annál, mintha valaki el sem indul az úton. Erre már Jézus is felhívta a figyelmet:

"Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak."

A "tágas kapu, széles út" a spiritualitás közvetett, hosszú ösvénye. Számtalan ága van, kezdve a vallási irányzatok követésétől a különféle jógamódszerek gyakorlatáig (ászanák, légzőgyakorlatok, mantrázgatás stb.) ahol az akaratlagos koncentráció-meditáció tekinthető a legmagasabb szintű gyakorlatnak. Az akaratlagosság még a felszíni én-élményhez, az egóhoz tartozik. Jellemző a guruk, tanítók követése, ashramokba, elvonulásokra utazgatás, kifelé mutatása a gyakorlásnak (pl keleti jelmezek, felvett nevek), misztikus élmények utáni vágy, türelmetlenség a fejlődéssel kapcsolatban, és ebből fakad a haladás "méricskélése". Pontosan ezt a "méricskélési hajlamot" szolgálják ki a tudatosság/tudat szintjeivel kápráztató irányzatok, amivel csak az egót erősítik, és a gyakorló figyelmét továbbra is a perifériához kötik, és ezzel rajta tartják a hosszú ösvényen, amiről előbb utóbb át kell térni a direkt, közvetlen tudattal, tudatossággal történő gyakorlásra, a rövid ösvényre. 

Természetesen a hosszú ösvény is fontos, főleg azok számára, akiknek még ingadozó, hullámzó az elmeműködésük, vagy jellemükben még vannak árnyékos oldalak, tulajdonságok, indulatok, túlzott vágyak stb. Elméletileg bárki kezdhetne azonnal a rövid ösvény közvetlen, szemlélődő gyakorlataival is, vagy az önkutatással, de nem sokra megy vele, ha a hosszú ösvényen nem jut el idáig. (Viszont egy ponton túl már fel kell adni az indirekt gyakorlást, vagy legalább váltogatni kell a két módszert).

Ha spirituális szempontból mindenképpen szeretnénk "szintekben" gondolkodni, akkor az egyetlen, igazi szintlépés a rövid ösvényre való áttérés. Ilyenkor a gyakorló azt érzi, hogy a passzív koncentráció-meditáció gyakorlatai már nem kielégítőek, stagnál, elkeseredik, és vagy végleg abbahagyja a gyakorlást, vagy áttér a direkt ösvényre. Az is lehet, hogy a meditációban egy intenzív misztikus élményt él át, egy bepillantást a Tudatosság üresség természetébe, megtapasztalja a nirvikalpa szamádhit, ami a Tudatosság tudatossága test tudat nélkül (Üresség). Ezt a beavató és legmagasabb szintű misztikus, de ideiglenes élményt az Önvaló Kegyelme (energetikai megnyilvánulása) adja. (Ez is lehet egy fordulópont) 

A rövid ösvényen az ember nem követ gurukat, az Önvalóra bízza magát. Nem foglalkozik már a hibáival, felhagy mindennemű méricskéléssel spirituális fejlettségét illetően, elfogadja önmagát olyannak amilyen. Elismeri, hogy önerőből már nem tehet semmit. Gyakorlását folyamatossá teszi, beleviszi a hétköznapi tevékenységei közé, már nem kell külön leülnie gyakorolni, cselekvése inspirált cselekvés lesz. Nem érdeklik a hagyományos meditáció során fellépő misztikus élmények (ha esetleg passzívan is gyakorol), hiszen tudja, hogy azok is csak a káprázat részei, akadályok. Figyelmét folyamatosan az Én-vagyok érzeten tartja, cselekedeteit, érzéseit, gondolatait "tanúként" szemléli. Az elme alakjai a megfigyelés tárgyai lesznek, valójában önmagában felmerülő mentális konstrukciók, fodrozódások, elszíneződések.

Rövid ösvényhez tartozik az advaita mester, Ramana Maharshi atma-vicara, önkutatás gyakorlata, Nisargadatta Maharaj, Ramesh Balsekar, Papaji, Robert Adams, Jiddu Krishnamurti, U.G. Krishnamurti tanításai, Paul Brunton mentalizmus filozófiája, a zen, a dzogcsen, de a különböző vallási irányzatokban is lehet találni ilyen jellegű példamondatokat. A "végcél" (most nem tudok jobb szót) a természetes, erőfeszítés mentes állapot elérése az összes tudatállapotban. Ez a Sahaja szamádhi, a "negyedik" állapot, ami azt jelenti, hogy az éberség, öntudat soha nem alszik ki, az álom nélküli, mély alvás során is fennmarad. Ez a Tudatosság tudatossága, gondolatok felmerülése, vagy azok hiánya, testi tevékenységek nem befolyásolják. Bekövetkezte az Önvaló kegyelmétől függ, abszolút sorsszerű, nem szükséges, hogy előzőleg misztikus tapasztalatok legyenek. Volt olyan megvilágosodott, akinek semmilyen, ilyen jellegű tapasztalata nem volt. Ezt azért is fontos kiemelni, mert a new age jellegű, tudatosság szinteket tanító rendszerek (pl. Wilber féle integrál szemlélet, vagy a David R. Hawkins módszer) azt sugallják, hogy egy bizonyos fejlődési, felnövekedési utat kell bejárni. Ezek az önkényes, szintekre osztó címkék aztán értelmetlen fantáziálásra, elvárásokra kárhoztatják a követőket, akik észre sem veszik, hogy megrekedtek a hosszú ösvény egyik vakvágányán. Általában úgy gondolják, hogy már valamelyik szintkategóriába tartoznak, és várják egy magasabb szintre ugrás csodáját.

A wilberi létramodellben (W0-W10) pl. W7-nek nevezett, okkult szinttől kezdődik az első transzperszonális szint, ahol különböző transzcendens jelenségek és egyre magasabb "tudatszintek" jelennek meg: pl. sámánutazások, látomások, kundalíni energia ébredése stb. Aztán jön a W8: a szubtilis szint: belsőleg érzékelt fények, hangok, archetipikus formák, stb., majd a W9: kauzális szint, és végül a W10: non-dualitás. (a neten lehet találni részletes leírásokat) Igen, vannak, létrejöhetnek ilyen jelenségek, élmények a Tudatosságban, csak ezek nem fejlettségi szintek, hanem a Kozmikus-Elme önmagában keltett reflexiói, mert, ha fejlettségi szintek lennének, akkor azok mindenkiben megélődnének, aki elérte a megvilágosodást.

A wilberi szisztémából csak a transzperszonálisnak címkézett "szinteket" említettem. Felvetődik a kérdés, hogy mi alapján lehet eldönteni pl. az okkult szinten (W7) emlegetett kundalíni energia ébredésről, hogy az alacsonyabb szint, mint a szubtilis szinten (W8) belsőleg érzékelhető fények, hangok vagy archetipikus formák stb.? (Jes Bertelsen, aki egy tibeti láma által beavatott dzogcsen tanító pont arról írt, hogy egy archetípussal megélt direkt konfrontációnál az energetikai oldallal találkozunk, és nem a gyengébb képi alakkal) Miért, és mitől alacsonyabb, vagy magasabb kategória az egyik a másiknál? Saját tapasztalataim alapján azt tudom mondani, hogy pl. a kundalíni energia ébredését belsőleg érzékelhető fényjelenség kísérte, a két jelenség szimultán tapasztalat volt. A kauzális (W9) és a non-duális (W10) leírások is felszínesek, pontatlanok, látszik, hogy Wilber összeolvasott mindent, amit csak tudott, aztán összebarkácsolta ezt a "tudat szintről szintre fejlődését". Alapvetően a jelenségek bemutatásával nem lenne baj, ha pontosak lennének, számtalan ilyen, változatos leírás található a spirituális irodalomban,(pl. csakrák, kundalíni), de ezeket értelmetlen tudatfejlődésként láttatni, mert ez így félrevezető. (A csakratanra nagyon jellemző ez, pl. megvilágosodásnak van bemutatva amikor a kundalíni eléri a koronacsakrát, de valójában csak egy öntudatlan, testtudat nélküli transzállapotot eredményez.)

Egy korábbi bejegyzésben, ahol bemutattam néhány kozmikus víziót (káprázati egységélményt), arra is utaltam, hogy nem szükségszerű egy ilyen élményen átmenni. Brunton például soha nem beszélt erről széles körben, amikor egyik legközvetlenebb követője erről faggatta, kitért a válasz elől, nem tartotta lényegesnek. (Fiának is elmondta, majd ő leírta egy apja halála után megjelent könyvben, mint érdekességet, innen lehet róla tudni) Ramana is csak szűk körben mesélte el megvilágosodási (halál) élményeit, nem véletlenül, hiszen csak zavart és felesleges elvárásokat keltett volna a követőkben. (ez jellemző volt más megvilágosodottakra is) Az út során fellépő élmények érdekesek, változatosak, egyénenként eltérőek lehetnek, de értelmetlen hangzatos tudatszint címkékkel felruházni őket, úgy láttatni mintha lenne valami szintről szintre történő fejlődés. Ez méricskélésre készteti a gyakorlókat, ami elakadáshoz, tévképzetekhez vagy spirituális gőg kialakuláshoz vezethet, ami már jól látható pl. Hawkins vagy Wilber rajongóinál is. 

Sri Ganesan, Ramana unokaöccse elbeszélése jól rávilágít, hogy valójában mennyire nem tudható meg semmi a spirituális úton "megtett távolságról", fejlettségünkről, arról, hogy éppen hol tartunk, és láthatjuk belőle a szintezgetések feleslegességét is:

                                     Chadwick őrnagy megvilágosodása

Egyszer megkérdeztem Chadwick-től: "Megvilágosodott vagy?". Minden régi követőnek, - Muruganar-nak, Cohen-nek, Osborne-nak, Sadhu Natanananda-nak, Devaraja Mudaliar-nakl és a többieknek - feltettem ezt a kérdést. Egyikőjük sem mondott igent, vagy nemet - mindannyian mosolyogtak. Chadwick sem mondott igent, vagy nemet, helyette ezt felelte: "Elmondom, mi történt."

Miután már számos évet töltöttem Bhagavánnal (négyet vagy ötöt), elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam felmérni mennyit fejlődtem spirituálisan. Ez egy olyan dolog, amit egyetlen keresőnek sem szabad megtennie. Úgy éreztem, hogy nem fejlődtem, haladtam előre semmit. Sokan, akik a Ramana ashramban láttak, úgy tekintettek rám, mintha egy bölcs, vagy szent lennék, és azt mondták: "Ó, ő olyan szerencsés! Olyan közel van Bhagavánhoz. Nagyon sokat meditál. Már abban az Állapotban van." Ez ellentmondást keltett bennem, mivel személy szerint úgy éreztem, hogy nem fejlődöm spirituálisan. Azonban, mivel már magam mögött hagytam az anyagi életet, nem tudtam visszatérni a világi életbe. Úgy éreztem, hogy az "ördög és a mély tenger között vagyok". Szomorú voltam. Berohantam Bhagaván csarnokába. Egyedül volt és ezt mondtam neki: "Bhagaván, a helyzetem nyomorúságos. Nem vagyok se itt, se ott és ez sok szenvedést okoz". Bhagaván együttérzően rám nézett, és azt mondta: "Chadwick, ki mondja mindezt?". Azonnal egy áramütéshez hasonló erőt éreztem a testemben, berohantam a szobámba, becsuktam az ajtókat, és semleges állapotba kerültem. Nem érdekelt, hogy spirituálisan fejlődöm-e, vagy, hogy képes leszek-e megmaradni a világban. A csend semleges állapotában voltam. Így telt el néhány nap, mialatt sem boldog, sem aggódó nem voltam."

Az egyetlen luxus, amit Chadwick megengedett magának, hogy a háza verandáján lévő fürdőkádban üldögélt. Egyik nap, nem sokkal a Ramanánál átélt élmény után történt valami.  Később így mesélte:

"Éppen fürödtem és őszintén megvallva Ganesan, nem voltam spirituális állapotban, vagy imádságos hangulatban, amikor hirtelen felvirradt az - "ÉN VAGYOK!"

Átélte - nem csak szavakban. Annyira el volt ragadtatva, hogy meg sem szárítkozott, csak egy törülközőt tekert a dereka köré, és elrohant a Régi Csarnokba, ahonnan néhány nappal ezelőtt elmenekült. Szerencsére Ramana most is egyedül volt. Az "ÉN VAGYOK" megtapasztalásának spirituális elragadtatásában, ahol nem volt Chadwick, csak az "ÉN VAGYOK", megkérdezte Bhagavántól: "Ez AZ?" 

"Bhagaván a legdicsőségesebb mosollyal ajándékozott meg, majd megerősítette: "Igen, Chadwick, Ez AZ!". Ezután megkérdeztem tőle: "Bhagaván, ez ilyen egyszerű?". Bhagaván azt válaszolta: "Igen, ez ilyen egyszerű". Azóta soha nem volt kétségem." 

Valójában nincsenek szabályok, de elmondható, hogy minden egyes, egyéni tudatprizma mögött ugyanaz a Fény világít, az ÉN VAGYOK. Még a hosszú-rövid ösvény megkülönböztetést is érdemes lazán kezelni, hiszen voltak olyanok, akik semmit nem gyakoroltak: Papajiinál már nyolc éves korában, spontán beállt a felismerés, Saul, aki kegyetlenül üldözte a keresztényeket Pállá lett a damaszkuszi úton, Simone Weil mindenféle előkészület, felkészülés és Isten keresési szándék nélkül érte el a misztikus uniót. Természetesen ezek nem általános jelenségek, de jól mutatják, hogy lehetetlen spirituális szempontból a tudatot  bármilyen fejlettségi szint közé szorítani, de még az integrál elméletben emlegetett gyermekkori korhatárok is értelmetlenek (Papaji példája). Végső soron minden az Önvaló kegyelmétől függ, ami bárhol és bármikor, mindentől függetlenül működik.

"A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született." - (János evangéliuma)   

Kérdező: Hogyan bánjunk másokkal?

Ramana Maharshi: Nincsenek mások.

Többször is láttam már felbukkanni ezt a kis párbeszédfoszlányt az egyik közösségi oldalon. Az egységtudatban hívők szeretik ezt odadörgölni a még duális szemléletű tanításokban hívő emberek orra alá, mint egy végső kinyilatkoztatást. Természetesen, nagy valószínűség szerint ők is csak hallomásból ismerik ezt a tanítást, és nem saját meggyőződésük, tapasztalatuk alapján hivatkoznak a Maharshi válaszára. Ugyanez elmondható a manapság annyira divatos neo-advaita gurukra is, akik hasonlókat papolnak az összeolvasottakból. Nem sok értelme van ezt így kijelenteni a hétköznapokban, mert az élet nagyon gyorsan be fogja bizonyítani, hogy bizony nagyon is "vannak mások". Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Ramana nem mondott igazat, hiszen végső szempontból, az Önvalóból, a vetítőgócból tényleg nincsenek mások, minden egy, de mi még nem látunk abból a szemszögből, ezért maximum csak elképzelni, elhinni tudjuk válaszát. Ettől függetlenül ez egy nagyon fontos tanítás, jó észben tartani, megtartani a magunk számára, mint egy, a mentalizmus elméletének elmélyítésére alkalmas kijelentést, de a másokhoz való morális viszonyra is jó hatással van. (Attól még hogy nem éljük meg az egységet így, igaz, ugyanúgy, mint ahogyan a Föld is gömbölyű, pedig a felszínről nem látszik annak.)

A megvilágosodott tanítók szerették használni az álomhasonlatot az ébrenléti állapot jellemzésére. Azt tanították, hogy az ébrenléti tapasztalat is ugyanolyan, mint az álom, egy elmeközegben létrejövő kivetítés és, ha látunk valamit, vagy valaki "mást", az gyakorlatilag mi vagyunk. Senki nem kételkedik benne, hogy az álmokban látott szereplők, "mások" csak mentális konstrukciók, tőlünk nem függetlenek, bennünk keletkeznek, viszont az ébrenléti állapotról ezt már nem tudjuk elhinni. Ez azért van így, mert az álomvilág általában, normál esetben a saját tartalmaink kivetülése, az ébrenléti pedig a Kozmikus, Világ-Elme kollektív vetülete, ezért látjuk ugyanazt.

A fiatal Szvámi Vivekananda már csak álomként látta a világot. Mialatt Kalkuttában sétált egy parkban többször is beleverte a fejét egy korlátba, hogy lássa, valóságos-e, vagy csupán az elme illúziója. Így nyert bepillantást a kettősségnélküliségbe. Ezt a bepillantást Paul Brunton kozmikus víziónak nevezte, ami (néhány embernél) a megvilágosodás során, annak egy fázisában fellépő misztikus kísérőjenenség, egységélmény. Van, aki ébrenléti állapotban éli át, és a már duálisnak látszó, kivetített Világ-Ideát látja az Önvaló vetítőgócából, de már Önmagával egyben, kettősség nélkül, osztatlanul. Van, aki a Világ-Idea "megnyilvánulatlan" előképének egy részébe nyer bepillantást, beleoldódást az álom és ébrenlét határán vagy szamádhiban, a meditáció egyik állapotában. (nirvikalpában csak az Üresség van már, a Tudatosság tudatossága)  Mind a két megélést az egységélmény jellemzi. Gyakorlatilag ezek a víziók a "tat-tvam-asi", Az vagyok, (Brahman, Világ-Elme létben áramlása) jelentésének a megélése. Ezért tanította Ramana, hogy "Nincs más csak az Önvaló." Az Önvaló Brahmannal egy, annak egyénivé váló sugara.

"Az Elme első kifejeződése az Üresség. A második és az azt követő a Fény, azaz a Világ-Elme. Ezt követi a harmadik a Világ-Idea. Végül jön a negyedik, a világ megnyilvánulása." - Paul Brunton

Az Elme innen nézve az abszolút, nyugalomban lévő Istenség. A Világ-Elme (Brahman, Isten) ennek az abszolút Istenségnek az első kifejeződésében, Ürességében működő koncentrált, aktív, teremtő Fény megnyilvánulás, imaginációs tevékenység, ami ideákban (ősképekben, ősértelmekben, mátrixokban) elképzeli a Világ-Ideát. Ez még egy egységtudatú, nagyon magas frekvenciájú mentális, energetikai konstrukció, és egy egész világkorszakot tartalmaz az elejétől a végéig. Itt van az ember ideája is, és az Isten (Világ-Elme) egy ilyen ideával való azonosulással válik egyénivé, Önvalóvá (majd a rárakodó bővítményektől, vagy az önmagában felvett elmealakoktól elkülönült ego, személyiség képzet alakul ki). Ezért egy kozmikus vízió egységélménye nem más, mint a személyiségképzet leoldódása, a figyelem kitágulása, a részleges eltárgyiasulás megszűnése, mivel a belső meglátás az isteni vetítőgócból (Önvaló) történik. (A Világ-Idából, Isten ideavilágából objektiválódik a látható kozmosz minden jelensége, jelenik meg a tér-idő-forma világban)

Amikor szembesülünk az ébrenlétben elénk táruló Világ-Ideával (ez a fizikai világ), akkor a jelenségvilág összefüggéstelenül tárul elénk, mivel Önvalónk az elme alakjait ölti magára, már személyessé szűkülve, a periféria, mulandó oldali azonosuláson (ego szerkezeten) keresztül szemlél. A bővítményekből fakadó, tudatszűkítő mechanizmusok okozzák az elválasztottság, különállóság illúzióját. Meglehetősen bonyolult, pszichoenergetikai folyamatok zajlanak, amik az életképzeletet lefokozzák, beszennyezik, ezért éberségünk is lefokozottá válik, amit csak hiteles spirituális gyakorlással lehet megtisztítani, de a végső szó a Kegyelemé, az Önvaló energetikai beavatásáé. 

"Az élet olyan, mint egy álom, szilárd valósága egy kölcsönzött érzés, ami valójában nem létezik, csak önmagad mélyebb lényében" - Paul Brunton 

Most bemutatok néhány "fátyol nélküli" élményt, bepillantást. Az egyik ilyen egység-élmény leírással egy magyar kötetben találkoztam először. Tímár Katalin, Emlékképek az Örökkévalóságból című könyve még 2001-ben jelent meg az Édesvíz Kiadó jóvoltából. A könyv eredetileg nem a nyilvánosság számára íródott, hanem egy beszámoló a spirituális ösvényen megtett út állomásairól, annak buktatóiról. Katalin, Szepes Mária közeli barátja és tanítványa volt, és tagja az 1947-ben, az írónő és bátyja által alapított Összefüggések Tudománya spirituális iskolának. A könyv utolsó fejezetében számolt be az "Istenélményről", amit idős korában élt meg az évtizedeken átívelő gyakorlásnak köszönhetően. A Nemzeti Színház előtti buszmegálló felé tartott a déli forgalom nyüzsgésében, amikor a megállótól húsz lépésnyire belépett az Örökkévalóságba. - "Észrevétlenül történt. Nem vezette be mennydörgés. Nem szóltak égi fanfárok. Még a lábam sem gyökerezett a földbe. Még csak meg sem lepődtem. Mentem tovább a busz felé, és magától értetődő nyugalommal konstatáltam, hogy valamilyen változás állt be a látásmódomban" - írta a beinduló élmény kezdetéről. Aztán elmeséli, hogy olyan volt, mintha a körülötte lévő dolgok fénykoronát kaptak volna. -  "Leszakadtak zárak, pecsétek, ólomborítások hullottak le rólam, s egyszerre egy tündöklő, születő, sokszorozódó világmindenség közepén álltam". A beszámoló további fázisaiban részletesen leírja az Unió Misztikát: - "...én ők vagyok és ők én. De én vagyok az utca is, az egész város, a világ, és az univerzum összes csillaga. Illetve én nem is vagyok, csak egy isteni Öröm van jelen helyettem, amely extázisban szemléli ezt az egész, boldog kiáradást. Az Isten teremtő extázisa ez...". Felismerte, hogy minden emberi lény magas szellemi rangú, isteni lény, és semmi különbség nincs közöttük. Minden megkülönböztetés tévedés, egy tisztességes polgár és egy részeg csavargó, csak a relatív időkáprázatban tűnik különbözőnek. Látta, hogy isteni voltunkon nem változtat sem "sárral tele" testünk, sem szennyes gondolataink, sem mocskos tetteink. Mindenki egy egymással és Istennel. A mulandó teremtésben lényünknek csak egy töredékével veszünk részt. Ezen felismerések után így folytatja:

"A szivárványosan ragyogó, pezsgő, boldog kiáradás most megdermedni látszott. Minden ugyanúgy volt, mint előbb, de mégis egyszerre volt kiáradás, visszaáradás és nem kiáradás. A sokszorozódás ott lebegett a visszaáradás redukciójában. A nem kiáradás újra előömölni készült. A Mindenség, mint látvány eközben teljesen mozdulatlan volt egy végtelenül hosszú pillanatig. Minden ott volt - és semmi sem volt ott.

- Ez Az - mondtam szigorúan. - Mindig így volt. És ez az Örökkévalóság."

Nem tudta megállapítani, hogy az Unió meddig tartott, talán fél percig, és szép lassan elszürkültek a fénykontúrok, visszaállt a lefokozott állapot. Csak ezek után eszmélt rá az élményre, hogy mit látott. - "És ez nem érdem szerint megy - gondoltam meglepetten -, hanem inkább technika szerint"

Mialatt idéztem a fenti sorokat, eszembe jutott Hamvas Béla rendkívüli műve, a Mágia szutra. A 34. fejezetben így ír az imagináció, életképzelet működéséről:

"Amikor a villámban fellángoló beszélő látomás megjelenik, nem áll meg, hanem ugyanabban az ívben máris visszafordul (de nem is vissza, hanem előre és nem is előre, hanem elárad és sugárzik és a teret birtokába veszi), vagyis a látomás vizionárius heve azt, aki látja, a maga képére átönti. Ez benne a mágia. A látó személy és a látott kép összeolvad. Alany és tárgy egyesül. Ez benne a varázs. Ezért mondja BAADER, hogy az imaginációban
a szubjektum és az objektum kettőssége megszűnik; az ember saját imaginációjának víziójává lesz, vagyis a látomás visszahatva az embert transzmutálja (átváltja) és átlényegesíti." 

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy mennyire fontosak a hiteles beszámolók, mert alátámasztják egymást, és segítenek pontosan megérteni a folyamatokat, valamint hírt adnak a létezés magasabb értelméről. A hitelesség kritériuma a realizálás, ezért csak az olyan tanítók tanításának van értéke, akik mögött tényleges megvalósítás, megélt élmény áll.   

Már az eddig leírtakból is látszik, hogy a "Nincsenek mások", vagy pl. "A már most is Az vagy" tanításokat csak azok adhatják át hitelesen, akik a kozmikus vízió egységélményében részesültek. Tímár Katalinéhoz hasonló beszámolót olvashatunk Jiddu Krishnamurtitól is. Nála ezt megelőzte egy nagyon erős tarkófájdalom, ami egyre rosszabb lett, már nem tudott semmit csinálni még gondolkodni sem, ezért barátai kényszerítették, hogy ágyba feküdjön. Ekkor szinte az eszméletét veszítette, de közben tudatában volt a körülötte történő dolgoknak.

"Minden nap dél körül tértem magamhoz. Az első napon ért a legkülönösebb élmény, amikor ebben az állapotban voltam, és jobban tudatába kerültem a körülöttem lévő dolgoknak. Egy férfi javította az utat; ez az ember én voltam; a csákány, ami nála volt, én voltam; maga a kő, amit feltört, az én részem volt; a zsenge fűszál az én lényem volt, és a férfi mellett álló három ember én voltam. Szinte úgy tudtam érezni és gondolkodni, mint az úttattörő, és éreztem a fán átvonuló szelet, és a fűszálon lévő kis hangyát . A madarak, a por és maga a zaj is a részem volt. Éppen akkor egy autó haladt el mellettem valamilyen távolságban; én voltam a sofőr, a motor és a gumik; ahogy az autó távolodott tőlem, én is távolodtam magamtól. Mindenben benne voltam, vagy inkább minden bennem volt, élettelen és élő, a hegy, a féreg és minden lélegző dolog."

Nála még másnap is tartott a folyamat, és a testből való kilépés után további víziós fázisok következtek. (Buddha, Lord Maitreya rezgései stb.) A másik híres Krishnamurti, U.G. Krishnamurti is hasonló megtapasztalásokról számolt be a The Mystique of  Enlightenment könyvben. Ő az érzékek transzformációjaként említi a jelenséget és "természetes állapotnak" nevezi. Elmondja, hogy nála előtte egy belső robbanás történt, ami után elkezdtek megváltozni az érzéki működések. (Azért használom a "robbanás" szót, mert olyan, mint egy nukleáris robbanás, láncreakciókat hagy maga után. A testünk minden sejtjének, a csontok csontvelőjében lévő sejteknek is át kell esniük ezen a változáson. Ennek a robbanásnak az utóhatása, hogy az érzékek most koordinátor vagy központ nélkül működnek - ez minden, amit mondhatok.-UG)

A látásban beállt transzformációról így beszélt:

"Valami történt a szemekkel. A Rialto étteremben ültünk, és egy óriási "látomás" tudatosult bennem, mint egy homorú tükör. A felém közeledő dolgok mintegy belém költöztek; és a tőlem távolodó dolgok mintha belülről mozdultak volna el. Ez olyan rejtélyes volt számomra - olyan volt, mintha a szemem egy óriási kamera lenne, amely anélkül változtatja a fókuszt, hogy én bármit is tennék. Most már hozzászoktam a rejtélyhez. Manapság már így látok. Amikor a Miniddel furikázol, olyan vagyok, mint egy robogó operatőr, a szembejövő autók belém mennek, és a mellettünk elhaladó autók kijönnek belőlem, és amikor a szemem megáll valamin, akkor teljes figyelemmel áll meg rajta, mint egy kamera..."

Itt már egy végleges állapot jellemzését láthatjuk, míg Tímár Katalin élménye csak egy rövid bepillantás volt, amit ő is "előlegként" jellemzett. A kozmikus vízió másik fajtája már közismertebb, hiszen a Bhagavad Gíta 11.fejezetében  olvashatunk Ardzsuna kozmikus látomásáról. Bepillantást nyert az egyetemes rend egy részébe, a Világ-Tervbe, Világ-Ideába. Krishna feltárta előtte önmaga megjelenését az univerzum Ideáján keresztül.   

"A Világ-Idea hatalmas kiterjedése, párosulva a mikroszkopikus terekkel, amelyekben ugyanúgy megnyilvánul, meghaladja az emberi felfogóképességet. Néhányan kiemelkedtek önmagukból, mint Buddha és Ardzsuna, hogy történelmi célok miatt befogadják a Kozmikus Látást. A többiek legjobb esetben is csak részleteibe kapnak bepillantást, de még ezek is félelmetesek." - Paul Brunton

Brunton is beszámolt egy ilyen bepillantásról, amit a megvilágosodási folyamat egy előrehaladottabb fázisában élt át Chicagóban egy  hotelszobában. 

"Végső megvilágosodásom 1963-ban történt. A tudatosság bombaszerűen felrobban, mintha a fejem kettéhasadt volna. Éjszaka történt, az alvás és az ébrenlét közötti állapotban, és a csend elmélyüléséhez vezetett: nem volt szükség meditációra. A Bhagavad Gíta azon verse, amely megemlíti, hogy a Tudó számára a nappal olyan, mint az éjszaka, és az éjszaka olyan, mint a nappal, szó szerint igazzá vált, és az is marad. Magától jött, és rájöttem, hogy az Isteni mindig is velem és bennem volt"

"Minden tapasztalatom kezdett egy sémába illeszkedni. Minden félelem elhagyott. A világot átvilágította a fény. Néhány órával később, miközben az ágyban feküdtem, az alvás és az ébrenlét közötti állapotban, egy hatalmas kozmikus élmény tudatosult bennem, ahol az egész világegyetem állandó mozgásban látszott lenni, és egy dinamikus erő volt a mozgatórugója. Úgy éreztem, hogy az egész világegyetem egy egységes egész, amelyben minden mindennel összefügg, és én magam eggyé váltam vele. Most már láttam, hogy minden, ami a korábbi években történt velem, egy hatalmas terv része volt, és így kellett történnie. Mindennek célja és értelme volt."

Végül, de nem utolsó sorban megemlítem Szepes Máriát, aki szintén említette örökkévalóság-élményét. A fény evangéliuma előszavában két forrásmunkát emel ki, a Pisztisz Szophiát és a gnózist, amelyek inspirálták. Kifejti, hogy a Pisztisz Szophiában található egyik feltevés: "a meg nem nyilvánult világ egyetemes fényének nyugvásából a megnyilvánult lét fölmérhetetlen válságai közé kimozduló, energiamezőkké, formákká változó életet "Atya nélkülinek" nevezte. A másik ehhez kapcsolódó következtetés, hogy e világ létbe gördülése "szeplőtelenül" ment végbe. Természetesen olvasatukkor kétségekkel telve lázongtam, s ez sokáig nem csillapult. Életem legvégén azonban isteni fényességtől beragyogott örökkévalóság-élményemben nyugodott el kifejezhetetlen belső békével és örömmel: megvan."

"A formákká szerveződő életet azért nevezik "Atya nélkülinek", mert nem halálnemző gyönyör hívta létbe, hanem hatalmas eszmevillám."

Említi még a szabad akarat dogmáját is, ami kozmikus-víziója alapján csak az ősnemzésre vonatkozik: "Csakis erre az egyetlen aktusra." "Sehol másutt az akarat nem szabad, valamennyi létsíkon rengeteg bonyolult kényszer determinálja". Paul Brunton is erre a belátásra jutott a vízió során.

Ezek a példák jól szemléltetik a kozmikus-víziók jellegét, a megvilágosodást kísérő, különös látásmódbeli változásokat. (másoktól is lehetett ilyen átéléseket olvasni pl. Robert Adamsnél, Papajinál, Böhménél, keresztény misztikusoknál vagy Jes Bertelsennél, amikor Urgyen Tulkutól kapott egy "rámutatást" a Tudat természetére stb.) Nem biztos, hogy ez mindenkinél fellép, volt olyan megvilágosodott, akinek egyáltalán nem volt semmilyen, ezekhez fogható tapasztalata, nem élt át hasonló tudatosságbeli kitágulást. Abból a szempontból jelentősek ezek a víziók, hogy még jobban rávilágítanak arra a tényre, hogy egy Tudat/Elme által teremtett világban élünk, amelynek a mi tudatunk is része, és az időrendek és térdimenziók nem mások, mint mentális konstrukciók. Viszont, csak az éberen felismert, látott "integrált" elmeközegbeli elmozdulások után tudjuk hitelesen kijelenteni, hogy: Nincsenek mások.

Dúl Antal, Hamvasra utalva ezt írta: "Nincs szükség rá, hogy megalkossuk azt, ami már megvan"

"Nem gondolkodni kell. - Látni. A dolgok maguktól értelmeződnek” (Karnevál)

Jiddu Krishnamurti szerint, aki a legigazibb értelemben véve éli az életet, az teljesen félelem nélküli, ő maga a világosság, ezért nincs szüksége keresésre. Ez kétségtelen, hogy így van, legalábbis én nem kételkedem JK szavaiban, de ettől függetlenül a "keresés" témakör sokkal összetettebb. Nem ismerem az eredeti szövegkörnyezetet, ahol ez elhangzott, ezért, akár úgy is lehet értelmezni, hogy már egy beérkezett keresőről beszélt. Általában ezt nem így szokták felfogni, mindenki a "keresés" feleslegességére gondol, és Krishnamurti tanításaiban is van erre utalás. 

A születésének századik évfordulója alkalmából megjelent könyvben Evelyne Blau, aki hosszú ideig munkatársa volt, ezt írta: "Ötven éven át tanított, beszélt és utazott szerte a világon. Miért nem változott meg egyetlen ember sem? Őt (Krishnamurtit) bizonyára foglalkoztatta ez a probléma.

Amikor Krishnamurti haldoklott Kaliforniában, egy magnóval rögzítették utolsó szavait. Nem sokkal halála előtt ezt mondta: "Hol rontottam el? Senki sem értette meg?"

Hol ronthatta el? Nehéz megmondani, talán ott, hogy, mint a rövid-ösvény tanítója túlságosan radikális volt abban a tekintetben, hogy nem kell követni semmilyen vallást, szektát, irányzatot, tanítót, gurut stb. Persze meg volt rá az oka, hiszen ő is látta már a burjánzó "spiri" divatot, főleg a nyugati világban, a hosszú ösvény vadhajtásait, mellékvágányait és azt is, hogy rengeteg ember csak a személyes problémáira keresi a választ a spiritualitásban. Az egész egy "ál-alakzattá" vált, az ego búvóhelyévé. "Csak nem felébredni"- ahogyan Hamvas írta, mindent elkövetni, hogy ne kelljen felébredni, még a spirituális gyakorlás jelmezébe is belebújni, jól elrejtőzni az Igazság elől, önmagunk elől. Ezt látjuk most is a divat jógákban, asztrológiában, new age "teremtősdi" technikákban, a felszínes ezotériában, neo-advaita köldöknézésben, régi és új vallásokban stb.

Korábban már írtam erről a "nincs szükség keresésre" témáról, amiből láthatjuk, hogy végső szempontból igaza volt Krishnamurtinak, viszont, azt is láthatjuk nem mindegy, hogy mikortól nincs rá szükség. Manapság nagyon sokan félreértelmezik ezt, aztán az önáltatás csapdájába esnek, azt hiszik, hogy nekik már nincs szükségük rá, pedig még lehet, hogy el sem indultak egy hiteles hosszú-ösvényen, ami még erőfeszítéssel jár. (koncentráció-meditáció)

https://nyilegyenes.blog.hu/2016/07/06/egy_ceyloni_fiatalember_kerdese_a_ramana_maharshi-hez

A Bibliában is benne van, hogy "Légy csendben és tudd, hogy én vagyok Isten". Ennél nincs direktebb tanítás, de amennyire egyszerűnek tűnik, annál nehezebben valósul meg. Ez már tényleg a keresés végén van, de el is kell jutni idáig. Érdemes megemlíteni, hogy pl. Ramana Maharshi is általában minden kérdezőnek először azt mondta, hogy ő már most is az Önvaló, nincs más csak az Önvaló, vagy egy olyan emberhez hasonlította a keresőket, aki nyakig benne áll egy folyóban, de szomjazik. Csak ezek után válaszolt a kérdező tudatossági szintjének megfelelően. Egy egyszerű földművesnek pl. azt tanácsolta, hogy otthon, a házi oltárnál imádkozzon. Nem volt még mindenki alkalmas rá, hogy direktben az Önvalóra, a Tudatosságra hangolódjon, mert mentális hajlamai még szétszórták a figyelmet.

A következő történet jól rávilágít arra, hogy a keresés feladásáig nem egyszerű az út, ráadásul a megvilágosodott mesterek útmutatásai között is vannak eltérések. Berthold Madhukar Thompson német spirituális tanító, író keresése során több híres guruval is találkozott. Az első mestere Osho volt, akinél voltak már megélései, bevillanásai, majd felkereste Papajit Lucknowban. Elmondása szerint jelenlétében egy megsemmisítő, személytelen állapotot élt át, ami óriási boldogsággal járt. Papajairól tudni kell, hogy úgynevezett "shakti" guru volt és nagyon sokan éltek meg vele eksztatikus bepillantásokat, beavatásokat. Az energetikai beavatás során azt tapasztalta, hogy egy hő és fényenergia hullám felment a gerincén, aztán a szemöldökei között (harmadik szem, hipofízis mirigy) vibrálást, majd spirál körök formájában fénykibocsátást tapasztalt. Az élmény közben nem volt képes gondolkodni és nem érezte a személyes énjét sem. A bevillanás egy pontján mélységes szeretet és hála töltötte el. Papaji biztosította róla, hogy elérte a megvilágosodást, de mivel nemsokára visszaállt nála az eredeti állapot, ezért ő nem volt ebben biztos. (valójában csak egy ideiglenes bepillantásban volt része) Mivel elégedetlen volt, ezért felkereste Tiruvannamalaiban Lakshmana swámit, aki Ramana jelenlétében érte el a megvilágosodást, és az ugyancsak megvilágosodott követőjét, Saradammát. Ők azt mondták neki, hogy tényleg nem érte még el az állandó állapotot, ezért gyakorolja az atma-vicharát (önkutatást). Többször is visszament még, miután nem működött nála az atma-vicara, ezért Lakshmana azt mondta neki, hogy már csak Isten segíthet rajta, ezért imádkozzon. Ettől Madhukar teljesen összezavarodott, csalódott volt, többet várt a találkozásoktól, de aztán megértette a swámi tanácsát és jobban el tudott mélyülni a gyakorlás során. Mindezek után kereste fel Ramesh Balsekar advaita tanítót Bombay-ban, (ő Nisargadatta Maharaj megvilágosodott tanítványa volt, egy direkt tanító) 

"Különösen a szabad akarat és a predesztináció fontos kérdésében kértem segítséget. Szintén fontosnak éreztem annak megértését, hogy a gyakorlás és az erőfeszítés vajon elősegíti, vagy akadályozza a megvilágosodást" 

Madhukar már túl volt négy tanítón, akiknek bizonyos pontokon ellentétes volt a tanítása, ezért nem lehet csodálkozni, hogy elvesztette a fonalat. Balsekar tanításait jól ismerte, könyveit korábban olvasta, de személyesen még nem kereste fel korábban. Közölte vele, hogy a megvilágosodást keresi és mindenre elszánt, hogy elérje. 

"Ki az aki keres és mit? Amikor megérted a kérdésedben azt, hogy "ki" és "mit", akkor a keresésed véget ér" - volt  Balsekar első válasza.

Ezek után Madhukar felvázolta eddigi tapasztalatait a különböző mesterekkel, Balsekar pedig érdeklődött az indiai név eredetéről, amit még Papajitól kért.

Ramesh: - Ó, értem. Engedd meg, hogy elmagyarázzam az "Én vagyok Madhukar" jelentését!: Én egy Madhukar nevű test-elme organizmussal azonosítottam magam, a szabad akarat és a személyes cselekvőképesség érzésével...

Most nem írom le a teljes beszélgetést, de Ramesh is mondta neki, hogy nem lehet még megvilágosodott, ha kételkedik benne. Ezek után tért rá a lényegre, amiből tisztán megérthetjük a "kereső és a keresés" jelenségét.

Ramesh: - Mielőtt a keresésről és a megvilágosodásról beszélünk, hadd kezdjem az alaptanításommal: Minden ami van, az a Tudatosság. Ha a Tudatosság minden, akkor nincs egy (különálló) valaki, aki cselekedne. Buddha ugyanezt mondta: "Események történnek, tettek bekövetkeznek, de nincs ott egyetlen egyén sem"

Madhukar: - Érthetőbbé tudnád ezt tenni?

Ramesh: - Ha csak a Tudatosság létezik, akkor hogy lehetne ott egy egyéni cselekvő, kereső, vagy döntéshozó? Mégis van cselekvés, keresés, döntés, de ezek a Tudatosság/Teljesség személytelen funkciói. Az ego a személyes cselekvőségérzetével azt hiszi, hogy ő az aki működik. Valójában mindig és kizárólag csak a Tudatosság működik személytelenül egy test-elme szervezeten keresztül.  

Madhukar:  - Akkor a spirituális keresésnek is egy személytelen történésnek kell lennie.

Ramesh: - Persze. Az igazság keresése és annak végleges beteljesülése a megvilágosodás végső eseményében - az ego, kereső megsemmisülése - olyan, mint minden más cselekedet és esemény. Ezek a Forrás, Totalitás, Isten, Tudatosság vagy hívd bárminek is, személytelen funkciói...

Madhukar: - Ebben a kontextusban, akkor ki az, aki keres? És ki válik megvilágosodottá?

Ramesh: - Nincs senki, aki gyakorolna vagy bármi mást tenne azért, hogy elérje a megvilágosodást.

Madhukar: - Teljesen meg vagyok zavarodva. Akkor mit mondasz, mi a megvilágosodás? Hogyan definiálod?

Ramesh: - A megvilágosodás megsemmisülése annak, aki kívánja a megvilágosodást. A megvilágosodás csak akkor történhet meg, ha Isten akarja, és ez a test-elme organizmus sorsa, azt jelenti hogy az ego, aki meg akar világosodni megsemmisült. Ezért van az, hogy senki nem válhat megvilágosodottá és senki nem élvezheti azt. 

Madhukar: - Akkor a megvilágosodás egy esemény a jelenségvilágban, megnyilvánulásban? 

Ramesh: -  Igen. Ez egy spontán bekövetkező esemény a keresés befejezésének a végén, amiben intuitív, teljes megértés van a spirituális szívben arról, hogy nincs cselekvő és soha nem is volt kereső. Ebben az eseményben az ego, az én teljesen megsemmisül.

Madhukar: - Ha a megvilágosodás sorszerű, akkor minden más, ami történik szintén sorsszerű, beleértve a spirituális keresést.

Ramesh: - Igen, természetesen. Akár a megvilágosodást keresed, vagy egy millió dollárt, egyik sem áll az irányításod alatt. Mind a kettő Isten akaratától függ és része a test-elme organizmus sorsának. 

Madhukar: - Ha minden sorsszerű, akkor annak is sorsszerűnek kell lennie, hogy kiből lesz spirituális kereső, és mikor. És minden egyes keresőnél sorsszerűnek kell lennie, hogy megtörténik a megvilágosodást, vagy sem.

Ramesh: - Pontosan. Továbbá a teljes megnyilvánulás minden eseményének sorsa, minden időben azt foglalja magában, hogy a Földön semmilyen hatalom nem tudja siettetni vagy akadályozni a megvilágosodás eljövetelét...Nem te voltál az, aki úgy döntött, hogy kereső lesz. A keresés csak megtörtént. Meséld el, hogy lettél kereső! 

Madhukar elmeséli a kezdeteket, amikor Osho jelenlétében átélte az első szatorit, bepillantást. "Látod, ezek az események csak megtörténtek. Nem tervezted őket. Az intenzív keresés csak úgy elkezdődött egy tapasztalattal." - Ramesh

Madhukar: - És ezzel a tapasztalattal megszületett a kereső. De te azt mondod, hogy nincs cselekvő és kereső.

Ramesh: - Nincs cselekvő és kereső, egyénként szabad akarattal és cselekvéssel rendelkező elkülönült entitás. Nincs olyan entitás, hogy "én". Azonban van egy Madhukar nevű test-elme organizmus, ami személytelenül működik a Tudatosság manifesztációján belül.

Madhukar: - Elméletileg, ha Isten azt akarná, hogy megvilágosodjam, az akkor is megtörténne, ha én azt nem akarnám. (mert nincs is akaratom)

Ramesh: -  Van akarat, de az a tiéd vagy a Forrásé - Istené? Ez a kérdés. Nem számít, hogy te, vagy bárki más mit tesz vagy nem tesz, mert minden cselekedet Isten akarata szerint történik. 

Madhukar: - Legmagasabb szempontból nézve ki a kereső?

Ramesh: - Legmagasabb szempontból nézve a kereső már az, amit keres. Ő a Tudatosság. Csak a Tudatosság van.

Madhukar: -  Még világosabbá tudnád ezt tenni?

Ramesh: - Amit a kereső keres, az valójában a keresés tevékenysége. A kereső és amit ő a keresésének hisz az valójában az, amit keres. Minden a Tudatosság. Ennek megértése - nem csak intellektuálisan, hanem totálisan, intuitíven a szívben - a megvilágosodás. Minden a megértés. Ezzel a kereső, az ego megsemmisül. 

Amikor Ramesh elmondta ezeket, Madhukar elméje megállt és egy hirtelen beálló, időn túli egységélményben mély megértés történt. Teljesen megszűnt az idő, a múlt, jelen és jövő eggyé vált, amint énje beleoldódott egy fényóceánba. A teljes egységélmény tudatossága elnyelte a személyes tudatot. Megtörtént a tapasztaló nélküli tapasztalás.

A német kereső mögött már meglehetősen hosszú út állt, mire eljutott a megértéshez és azon túl, hogy korábban számos mesterrel találkozott még zen meditációt és vipassanát is gyakorolt. Annak ellenére, hogy minden tanítótól mást kapott, azok is fontos állomások (beavatások) voltak útján, valójában nem is kaphatott mást, csak azt, amire akkor szüksége volt. A rövid ösvényen már nagyon fontos megérteni, hogy nincs szabad akarat, választás, cselekvés, mivel az egyéni törekvés képzetével fel kell hagyni és át kell engedni az irányítást a Kegyelemnek, az Önvalónak, a bennünk élő Istennek . 

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem.

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

József Attila

A maya/májá fogalmla közismert az ezotériával, spiritualitással foglalkozók körében. Maya fátylaként is szoktak rá utalni és illúzióként fordítják, de az elsődleges szankszrit jelentése "mérni". U.G. Krishnamurti hívta fel erre a figyelmet egy videóban és kifejti, hogy semmit nem tudunk megmérni, ha nincs egy kiindulási pontunk, amihez viszonyítunk, amihez képest mérünk. Egy kört is csak a középpontból tudunk megrajzolni. Viszont létezéselméleti szempontból a középpontnak, középpontunknak nincs folyamatossága, mindig egy adott szituáció hozza létre. Az adott helyzet követeli ki, kreálja ezt a pontot: ez a szubjektum egyáltalán nem létezik, az objektum az, ami létrehozza a szubjektumot. Ez állandóan "jön-megy", válaszul azokra a dolgokra, amik történnek. Ha meglátunk egy tárgyat a ráeső fény (ami kint van) aktiválja az optikai idegeket, és az pedig működésbe hozza a memória sejteket. Amint ezek a memória sejtek aktivizálódnak minden tudásunk előjön a látott tárgyról (együttműködésbe lép) és ez a történés kreálja a szubjektumot, ami valójában nem más, mint az a tudás, amivel a tárgyról rendelkezünk. Mond egy példát is: ha látunk egy mikrofont, akkor a mikrofon szó az "én", nincs más ott csak a mikrofon szó, és ha így leredukáljuk a dolgokat, akkor láthatjuk, hogy minden alacsonyabb, vagy magasabb selfkategória értelmetlen. U.G. Krishnamurti hasonlóan Jiddu Krishnamurtihoz elvetett minden filozófiai elméletet, hagyományt, vallást. U.G. a természetes állapotról beszélt, ami az érzékek kondicionálatlan, egymástól független működésének a beállta. 

Tehát a szubjektum az objektumok érzékelése által jön létre, és nem csak a szem, hanem az összes többi érzékszerv is részt vesz a folyamatban. Nincs egy állandó entitás, amit "én"-nek hívunk, az csak egy személyes névmás. A fizikai test pillanatról-pillanatra létezik (funkcionál), mert így működik az érzékelés, ezért csak ebben az értelemben lehet a pillanatról-pillanatra létezésről beszélni, amikor nincs jelen gondolat. Gondolattal soha nem lehet megragadni a körülöttünk lévő mozgást, az élet mozgását. 

"Minden, ahogy Buddha rámutatott, a valamivé válás állapotában van, vagy ahogy U. G. Krishnamurti nevezi: A valóság mozgás. Buddha soha nem tagadta, hogy van valami a valamivé váláson túl. Egyszerűen csak elutasította a lehetőség megvitatását, (korának ritualizált, vallási babonái miatt), míg U. G. Krishnamurti megáll itt, és megerősíti, hogy ez a végső." - Paul Brunton

Hamvas Béla szánkhja tanulmányában írta, hogy az érzékek nem ismerik az időt. Valójában csak regisztrálják a valóra/valamivé válást. A kérdés az, hogy mihez mérten tudjuk felfogni, megélni a létezést. Normál esetben érzékelnünk kell ahhoz, hogy legyen létezéstudatunk, mert pl. az álom nélküli mély-alvásban, amikor megszűnik az objektivitás, azzal együtt a szubjektum is kialszik, létezéstudatunk megszűnik a tapasztalatok híján. Végül is sorsunk nem más, mint létélményünk pillanatfolyamatának érzékelése ébrenléti és álomszinten, de a folyamatosan áramló gondolatokkal való azonosulás, "címkézés" miatt kialakul egy téves önátélés. Valójában csak tudatosság van, tudomásulvétel az objektivált világról, amibe nem csak a külvilág, de belső világunk is beletartozik.

Ramana Maharshi gondolatformák összességeként is jellemezte az elmét, amiben a gondolatok úgy jönnek egymás után, mint ahogyan egy hernyó átmászik egyik levélről a másikra: nem engedi el az előző levelet addig, amíg meg nem kapaszkodott a másikban. Jó példa még a kígyó a kötélben hasonlat is, amikor valaki a hajnali derengésben egy kötelet kígyónak néz. Az állandó gondolkodásfolyamat, érzelmi áramlás hozza létre az összetévesztéseket, a hamis énképet is:

"Miért nem tudod békén hagyni a benyomásokat, érzéseket? Miért fordítod le őket? Azért teszed ezt, mert ha nem kommunikálsz magaddal, akkor nem vagy ott. Ennek a lehetősége rémisztő a "te" számára." - U.G.

Természetesen U.G. egy nagyon direkt tanító, a "short-path", a rövid ösvény tanítója és tanításai teljesen le vannak redukálva a legszükségesebbekre, ezért lehet, hogy sokak számára még nehéz ezeket elfogadni. A hosszú ösvényen még az egót kell megzabolázni, megerősíteni az elmét, hogy a figyelem szétszóródása csökkenjen, viszont a rövid ösvényen már "nem kell tenni semmit". 

"Nagyon bonyolult átlagosnak lenni, mert te más akarsz lenni, mint, ami vagy. Az, hogy önmagad lény nagyon könnyű: nem kell tenned semmit, nincs szükség erőfeszítésre, nem kell gyakorolnod, nem kell tenned semmit, hogy önmagad légy, de, ha más akarsz lenni, mint, ami vagy, akkor egy csomó mindent kell tenned." - U. G.

Születésünk óta egy folyamatos kondicionáláson megyünk végig. Akár már az is tekinthető annak, hogy adtak nekünk egy nevet, azt megszokjuk és azonosulunk vele, de rengeteg más skatulya, szerep, viselkedésminta is rakódik ránk életünk során. Ezekkel a gondolatokkal azonosulva, ezekbe beleragadva próbáljuk énképünket állandóvá tenni, hogy el tudjuk helyezni magunkat, legyen egy fix pontunk, amiben megkapaszkodhatunk. Ezen keresztül mérünk, mérlegelünk, ítélünk, nem is sejtve, hogy ezzel kígyót vetítünk abba a bizonyos kötélbe, de nem csak a külső jelenségekbe, hanem önmagunk megélésére is. Ebből az "elfátyolozásból" fakad a hamis középpontérzet, az ego, ami lehetetlenné teszi a jelenségekhez való viszonyunk tiszta felfogását.            

Az előző bejegyzésben Dr. Daubner Béla pszichiáter/pszichoterapeután keresztül bemutattam, hogy spirituális szempontból mennyire megbízhatatlan következtetések származhatnak a pszichológiából. A nem mellesleg spirituális tanítóként is tetszelgő szakember még az általa követett irányzatok hitelességét sem volt képes felmérni, azon irányzatok kiagyalóinak megbízhatóságát nem ellenőrizte le. Mivel meglehetősen triviális személyiségekről van szó, amiről bárki könnyen meggyőződhet az internet világában, felvetődik a kérdés, hogy ezt egy nyilvános tanítói szerepre vállalkozó szakember miért nem tette meg. Milyen alapon mond markáns véleményt bármiről is, ha a legcsekélyebb megkülönböztetésre, alaposságra sem hajlandó. Hamvas Béla nem véletlenül írta a Patmoszban:

"A pszichológia iránt való érdeklődés már egymagában fokozott sérültségre vall. Az ember minél korruptabb, annál kényszerítőbb ösztöne van azt a technikai eljárást elsajátítani, amellyel legalább sebeit el tudja fedni, ami annyit jelent, hogy erőtlenségével más fölött hatalmat tudjon nyerni. Az erősek hatalma elviselhető, az erősnek mutatkozó gyengéké elviselhetetlen. Végeredményben a pszichológiában egyetlen betegségről van szó, a normalitástól való eltérésről, és ha valaki nem a sebek beismerésén kezdi, hanem a kompenzációkon, pszeudoegzisztenssé kell válnia."

"Jung későbbi éveiben látta, hogy a pszichoterápia milyen veszélyekkel jár. Az orvos pszeudoegzisztens komplikációit a páciensbe vetíti, saját súlyosabb esetét pácienseinek könnyebb és egyszerűbb eseteiben óhajtja likvidálni. Közben saját sérüléseit a betegre átviszi (Übertragung), és ezzel a beteget oly mérvben inficiálja, amit az nem bír, és nem bírhat el. Nyilván nem a páciensnek van szüksége orvosra, hanem az orvosnak a páciensre."

Jól látható ez Daubnernél is, aki a "pszeudoegzisztens komplikációit" belevetíti a genderellenességbe, és azt a zavaros integrál pszichológia elméleteivel próbálja igazolni.  

(Az előző bejegyzés: https://nyilegyenes.blog.hu/2021/06/13/dr_daubner_tanit_gender_az_integral_pszichologiai_szemszogebol)

A pszichológia egyik alapfogalma a tudatalatti/tudattalan elme, ami végső szempontból nem létezik, legalábbis úgy, ahogy azt elképzelik. "Valójában nincs tudatalatti. Csak a gondolkodó elme és az elme mögötti csendes központ létezik." - írta Paul Brunton. Ramana Maharshi az elme alakjaira még részletesebben utalt: "Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". A tisztaságban lévő elme az Önvaló, ha nem vesz fel semmilyen alakot. Viszont amíg itt élünk ebben a világban szükségünk van az alakfelvételekre, ezért azok összességét nevezhetjük egónak. Ez a periféria rész nem független az Önvalótól, annak aktív, mulandó, káprázati része, tudatosságát belőle nyeri. Minden egyes egoélmény egy inkarnáció káprázatra szól és csak egy bizonyos mennyiségű mentális hajlam, karma-csíra kivetülése, viszont ott feszül mögötte számtalan korábbi inkarnáció emléke. A pszichoanalízis az aktuális egoélmény problémáival törődik, annak csupán mentális attitűdjeivel és érzelmi feszültségeinek javításával, kiigazításával vagy megváltoztatásával foglalkozik és nem az attól való megszabadulással.

"Jung úgy gondolta, hogy amit ő tudattalannak hívott, abban megtalálta a forrását annak, ami kiforgatja, negligálja vagy szembehelyezkedik az ego eszményeivel. Ez a forrás az árnyék volt. Messzebbre és mélyebbre kellett volna mennie, mert akkor tudta volna, hogy az árnyék maga az ego" - PB

Szóval láthatjuk, hogy a pszichológia a felszínt kapargatja, az egót és nem azzal a tudatossággal foglalkozik, ami mögötte áll, ráadásul nem veszi figyelembe az előző inkarnációk roppant erős befolyását, tudattalan emlékét. A        pszichoanalitikus terápiák a (közvetlen) múltbéli mintákat próbálják felszámolni, nagy figyelmet szentelve a gyermekkori traumáknak, de ezzel csak néhány ismert kényszertől tudják megszabadítani a pácienst, ha egyáltalán meg tudják. De mi a helyzet a legerősebb kényszerrel, az egóval?

"Mi értelme van annak, ha a múltnak néhány kis szakaszát, például a gyermek- vagy serdülőkort vesszük, és csak ezekkel próbálunk meg foglalkozni, amikor az ego valódi múltja számtalan nem tudott emléket tartalmaz korábbi földi életekről, és számos olyan tendenciát, amelyek az eltűnt történelemhez tartozó epizódokból erednek? Az egóval való foglalkozás egyetlen alapos és teljes módja az, ha nem csak a felszíni megnyilvánulásával foglalkozunk, hanem egyrészt saját rejtett létezéséhez jutunk el, másrészt pedig törekvéssel, meditációval és az Önvalóra való elmélkedéssel dolgozunk." - PB

Az ego egy eszköz a mulandóságban, amíg benne élünk egy determinált inkarnáció káprázatban létezni látszik, de nem mindegy, hogy teljesen lekötött figyelemmel éljük meg azt, belegabalyodva, vagy felismerjük tendenciáit és látjuk működését. Ha teljesen elszívja tudatosságunk figyelmét, legyen az bármelyik összetevője is, akkor az egoizmus csapdájában élünk. Félelmeinkkel, fóbiáinkkal, vágyainkkal, indulatainkkal, érzelmeinkkel, lelkiismeret furdalásunkkal, vagy az úgynevezett lelki problémáinkkal való azonosulás az ego csapdái és az egyetlen kiút ebből, ha nem azonosulunk velük. Ezért is hangsúlyozza Brunton a meditációt és az Önvalóra való emlékezést. Csak a valódi Önismeret segítségével tudjuk majd elkülöníteni a "búzát az ocsútól", mivel csak tudatosságunk, létezéstudatunk az állandó tényező, minden más alakzat csak változó káprázat. Az "Én-vagyokságunk" létélménye áll minden jelenség mögött (az összes inkarnáció alapja), amit ha sikerül megragadni vagy állandóan rajta tartani a figyelmet, akkor biztosítja a nyugalmat, békét. Ezért is mondta a megvilágosodott tanító, Robert Adams, hogy a tudattal/elmével/tudatossággal kell közvetlenül foglalkozni és nem a benne megjelenő tartalmakkal. A pszichológia pont az ellenkezőjét teszi, felcímkéz belső szenzációkat.

Hamvas szerint az emberek azt képzelik, hogy a földi életet úgy kell berendezni, mint egy "örömtanyát", hajszolni kell a boldogságot, pedig üdv-értéke valójában a szenvedésnek van, mivel jobban rávilágít a tudati lekötöttségekre, téves azonosulási pontokra. A "kereszt magunkra vétele" a sors elfogadását jelenti, legyen az külső, vagy akár pszichológiai.

"Mi akadályoz meg abban, hogy természetes állapotodban légy? Folyamatosan távolodsz önmagadtól. Állandóan boldog akarsz lenni, vagy legalább ebben a pillanatban. Elégedetlen vagy mindennapi tapasztalataiddal, ezért újakra vágysz. Tökéletesíteni akarod magad, megváltoztatni. Megpróbálsz valami mássá válni, mint ami vagy. Ez az, ami eltávolít téged önmagadtól. A társadalom a tökéletes ember ideálját állította eléd." - U.G. Krishnamurti

Egy determinált inkarnációs periódusban a Kozmikus-Elme Világ-Ideájának tér-időbe vetülését, az egyéni Önvalónk éli meg, fogja fel, de a mentális hajlamok, karmacsírák átszínezése miatt személyessé válik az élmény. Ráadásul ez a fizikai-érzelmi-mentális megélés a személyiségbe szűkülés miatt úgy élődik meg, mintha egy önállóan, szabad akartból cselekvő entitás lenne. Az ego egyik csapdája a cselekvőségérzetből fakad: az én teszek, én érzek, én gondolkodom-ból, pedig valójában csak mulandó jelenségekkel való azonosulásról van szó. Nem lehetne ezeket felfogni, ha nem feszülne mögötte egy állandó, változatlanság hullámhosszán lévő Lény, a Tanú.

Természetesen azt nem állítom, hogy a pszichológiának semmi haszna, biztos vannak részeredményei de, mivel a pszichológus/pszichiáter is ember, egy ugyanolyan átlagember, mint bármelyikőnk, aki az egyetemen tanítottakra és a tapasztalatokra, megfigyelésekre kénytelen hagyatkozni, ezért nem biztos, hogy minden esetben eredményes a tevékenysége. Ha nincs tisztában a mélyebb létezéselméleti ismeretekkel, akkor gyakorlatilag csak vaktában lövöldöz, találgat és, ami még rosszabb, a "pszeudoegzisztens komplikációit a páciensbe vetíti". Ahhoz, hogy ez ne történhessen meg, a lélek orvosának valódi Önismerettel kéne rendelkeznie, olyannal, ami már ismeri a mulandósági oldal leszűkítő csapdáit. Ezt viszont az egyetemen nem lehet megtanulni.

Befejezésként néhány megvilágító erejű gondolat U.G. Krishnamurtitól: 

"Minden alkalommal, amikor megszületik egy gondolat, te is megszületsz. Amikor a gondolat eltűnik te is eltűnsz. De a "te" nem engedi el a gondolatot és a gondolkodás az, ami ennek a "te"-nek a folyamatosságát fenntartja. Valójában nincs állandó entitás benned, nincs teljessége a gondolataidnak és tapasztalataidnak. Te azt hiszed, hogy van valaki, aki a gondolataidat gondolja, valaki aki érzi az érzéseidet - ez az illúzió. Mondhatom, hogy ez egy illúzió, de számodra nem az.

Az érzelmeid még összetettebbek, de ez is ugyanaz a folyamat. Miért kell azt mondanod magadnak, hogy mérges vagy, irigy vagy valakire, vagy azt, hogy a szex zavar? Nem mondok semmit a beteljesítésről, vagy a nem beteljesítésről. Van benned egy érzés, érzet és azt mondod, hogy depressziós vagy, vagy boldogtalan, boldog, féltékeny, mohó, irigy. Ez a címkézés hozza létre azt, aki lefordítja ezeket az érzéseket. Az, amit "énnek" hívsz, az nem más mint  egy a szó: piros táska, pad, lépcső, korlát, villanykörte, mérges, boldog, féltékeny, vagy bármilyen más szó. Az agysejtjeidet felesleges tevékenységre készteted azáltal, hogy állandóan működteted a memória sejteket, ezzel elpusztítod az ott lévő energiát. Ez csak kimerít téged.

Ez a címkézés szükséges, amikor mással, vagy önmagaddal kell kommunikálnod. De  te állandóan kommunikálsz önmagaddal. Miért teszed ezt? Az egyetlen különbség közted és az önmagában hangosan beszélő ember között, hogy te ezt magadban teszed. Abban a pillanatban, amint te is elkezdesz hangosan magadban beszélni jön a pszichiáter. Az a fickó persze ugyanazt csinálja, amit te, állandóan magában beszél: táska, piros táska, rögeszmés, kényszeres, Ödipusz-komplexus, mohó, pad, korlát, martini. Aztán azt mondja, hogy valami baj van veled, kanapéra fektet és meg akar változtatni, hogy segítsen rajtad.

Miért nem tudod békén hagyni a benyomásokat, érzéseket? Miért fordítod le őket? Azért teszed ezt, mert ha nem kommunikálsz magaddal, akkor nem vagy ott. Ennek a lehetősége rémisztő a "te" számára."

"Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4)

Ez az idézet Máté evangéliumából egyenes folytatása annak, amivel az előző bejegyzésben foglalkoztam:

"Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” https://nyilegyenes.blog.hu/2021/04/21/spiritualis_szegenyseg

Számtalan oka lehet annak, hogy sírunk: szenvedés, fájdalom, veszteség, félelem, öröm stb. Jézus kijelentésének értelme itt is, mint mindig, elsősorban spirituális, ezért a sírást kiváltó okot nem az anyagi világban elszenvedett, átélt tapasztalatokban kell keresni. Az ilyen sírást kiváltó érzelem általában spontán lép fel, szinte minden előzmény nélkül, a jelenség még önmagunk számára is érthetetlen. (Persze lehet olyan is, hogy olvasunk egy ihletett sort, hallunk egy inspirált dallamot, vagy látunk egy filmjelenetet, de a kiváltott reakció aránytalanul erős, szokatlan.) Erre a finom jelenségre a Szúfik a "Szív kelyhének felfordítása" - ként utalnak. Hamvas Béla szerint ez a sírás a spirituális gyakorlatokból fakadó belső változás következménye, a szeretet energiák re-orientációja. Ennek is meg vannak a maga fokozatai, egyénenként változhat, de mindenképpen jelzésértékű. (előrehaladottabb szinten már megelőzi egy korábbi "bepillantás", egy ideiglenes spirituális tapasztalás, de magát az élményt is egy ilyen átélés okozza)

"Senki nem találja meg a mennyei királyságot, amíg nem megy végig a könnyek útján" - Paul Brunton

Azok a szerencsések, akik majd "önként" sírnak, a lelki szegények, mert ők majd megvigasztaltatnak. A "könnyek útja" és a lelki szegénység elérése kéz a kézben jár. Ha a lelki szegénységet önként "vállaljuk", a könnyek útjára is rá fogunk lépni szellemi fejlődésünk során, viszont, ha nem tesszük, akkor a Gondviselés/Önvalónk drasztikusabb eszközökhöz nyúl. 

Az életnek nincs célja, csak értelme, ami nem más, mint legbelső Lényünk megismerése. Csak egy fizikai inkarnációból lehet elindítani a teljes felismerést, mivel Önvalónk végső kiterjedése idáig terjed, pereme, határa az egónk, aminek alapját tudatosságának a fizikai testtel történő azonosulása képezi. Azoknál, akiknél a figyelem még teljesen az egóra és ezzel a külvilágra tapad, az Önvalónak csak fizikai eszközei vannak a "beavatáshoz", inkarnáció káprázatok sokaságának kell megélődnie a "megforduláshoz". Viszont, ahol már felparázslott valami, de a lelki szegénység állapotának elérése önként nem megy, ott az Önvaló "besegít" sorscsapások, veszteségek, betegségek stb. formájában. A szenvedések átélésével puhítja fel az egót és készteti sírásra, megfordulásra, a külvilághoz tapadás feladására. Szóval "Isten útjai kifürkészhetetlenek", de nem biztos, hogy, ami az ego számára rossznak, elviselhetetlennek tűnik, az feltétlenül az is.

Érdemes még megemlíteni a spirituális válság jelenségét is, amivel már az intenzív gyakorlók találkozhatnak. A hiteles ösvényeken, egy ponton felléphet fizikai szenvedés, szorongás, érzelmi hullámzás, elakadás érzete, vagy egy erőteljes spirituális tapasztalat után, hosszú ideig nem történik semmi és a gyakorló úgy érzi, hogy "elhagyta Isten", kétségei támadnak. (Lélek sötét éjszakája állapot) Ramana Maharshi ezeket a jelenségeket az Önvalóhoz vezető út mérföldköveinek tekintette vagy akadályoknak, attól függően, hogy éppen kihez beszélt. 

"A spirituális keresők belső fejlődését irányító törvényszerűségek úgy tűnik, gyakran a legrejtélyesebb úton módon történnek. A Kegyelem ereje gondoskodik rólad akkor is amikor nem vagy tudatában ennek és azt gondolod, hogy megvonatott tőled. Ilyen esetekben minél nagyobb a szorongás, annál jobban szorongatja a magasabb rendű Én az egót. Minél inkább egyedülvalónak és elhagyatottnak tűnsz, annál közelebb von magához a magasabb rendű Én" - Paul Brunton

A "Boldogok, akik sírnak..." kijelentésnek van még egy másik, finomabb értelme is, amit Paul Brunton a Belső valóság című könyvében fejtett ki. Amikor a felébredő lelket a belső elszakadás állapotába vezetik, eléri azt a pontot, amikor nem ritkán a fizikai sírás görcsei jelennek meg. Jézusnak is, mint minden megvalósított mesternek meg volt a hatalma ahhoz, hogy felerősítse a szellemi vágyakozást tanítványai szívében. Ez a felerősödés általában gyakori belső gyötrelmet, vagy hallható sírást eredményezett. A mesterek azért éltek ezzel a módszerrel, hogy meggyorsítsák tanítványaik fejlődését. Az ilyen könnyek "üdvözítőek". "Akik elveszett szellemi otthonukat siratják, valóban áldottak, mert a Kegyelem rájuk szállt."

Sajnos körülöttünk már nincsenek ilyen mesterek, de könyveikben útmutatást találhatunk és, ha kitartóan követjük azokat és fáradhatatlanul gyakorlunk, előbb, vagy utóbb mi is átélhetjük a "Boldog sírás" állapotát. Ezt belső mesterünk, az Önvaló idézi elő, ezért hagyni kell, nem szabad elnyomni a folyamatot, hogy hatása minél maradandóbb legyen.                

"Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” - (Máté evangéliuma)

Rengeteg magyarázat született már erre a bibliai idézetre, mint az összes többire is. A szegénységen természetesen belső állapotot kell érteni, ugyanúgy, mint a "mennyek országán" is. A fizikális szegénység önmagában nem hordoz értéket, de gazdagnak lenni sem bűn. Persze a "teve is előbb megy át azon a bizonyos tűfokon", mint azok, akik rosszul élik meg anyagi gazdagságukat, de ez vonatkozik a spirituális ösvényen járókra is. A meditáció legmagasabb állapotának elérésekor már a tanításoktól is meg kell szabadulni. Sokan válnak a hosszú-ösvény rabjává, mert nem lépnek tovább a közvetlen útra, ahol már csak a tudatosság számít és nem annak tartalmai. Itt már érdektelenek a spirituális fogalmak, reinkarnáció, karma, magasabb síkok, csakrák stb. csak a minden elvárás nélküli, öntudatosságon nyugtatott tiszta figyelem a fontos, amit nem csak a passzív gyakorlás során, de az aktív cselekvés közepette is "érzékelni" kell. Ez a "tanúság" állapota.

"...valójában nem te vagy, aki tanúskodik. Bármi, ami a reggeli ülés közben, vagy a rád törő víziókban történik, figyeld csupán, de értsd meg, hogy nem te látod azokat, „te” nem létezel entitásként, amely tanúja azoknak; a tanúsítás magától megy végbe. Tehát csak legyél a meditációdban, és a tanúsítás megtörténik, bármit kelljen is tanúsítani. És még csak be se vonódj a tanúsításba. Odakint süt a nap. Nos, látjuk, hogy így van; nem kell kinyilatkoznunk: Ah, látom, hogy süt a nap! Vagyis, nem mi tanúskodunk, a tanúság automatikusan végbemegy." - Nisargadatta Maharaj

Ramana Maharshi az elme alakjairól tanított: gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség. Ezek az elme aktív, változó alaköltései, amelyekben a figyelem folyamatosan le van kötve egy inkarnációkáprázat során. Akkor válunk lelkileg, spirituálisan szegénnyé, ha már a belső elmealak folyamatok, változások is csak egy automatikusan lezajló tanúság élménnyé válnak. Például érzelmeinkre úgy tudunk rátekinteni, mint ahogy egy "madár átrepül az égen" jelenségre.

Ez a jó értelemben vett reakciómentesség tesz minket alkalmassá a "mennyek országára", a boldogságra, az abszolút nyugalom megélésére. Természetesen mindenkinek a jelleméből fakadó sorshelyzetekben kell szembesülni az "elengedéssel", a gondviselés ott fog veszteségeket/kísértéseket okozni, ahol a legerősebb a tapadás. Egy spirituális gyakorló számára ez lehetőséget nyújt a személyiségszerkezetben lekötött erők megismerésére a reaktivitás mértéke alapján. Gondolhatunk magunkról, "lelki szegénységünkről" bármit, ha az élet mást mutat, de áloméletünk reakciói is pontos visszajelzést adhatnak valós állapotunkról. (Előrehaladottabb állapotban a passzív meditációs gyakorlatok "eredményessége" is csak az életben derül ki.)

Szepes Máriának volt egy nagyon jó gondolata, amit szerintem remekül hozzá lehet kapcsolni a "lelki szegénység" mértékének megállapításához:

"Gondolkozz rajta, mi kell neked még ebből a világból és mi az, amit hajlandó volnál feláldozni érte. Mert ezzel mérheted le pontosan, hogy fejlődésed kozmikus órája milyen stádiumot mutat."

Nem baj, ha elfogadjuk a külvilág és belvilágunk nyújtotta lehetőségeket, hiszen nem is tehetünk mást sorsélményünk során, viszont gyakorlással (meditáció) és helyes értelmezéssel meghaladhatjuk és függetleníthetjük tőle magunkat. Nem könnyű feladat ez és nem megy egyik napról a másikra, még Jézusnak is el kellett vonulnia a pusztába, hogy megküzdjön a legnagyobb megkísértésekkel. Az ő sorsa egy kozmikus misszió volt, így érte el azt a bizonyos "lelki szegénységet". Nekünk egész életünket, inkarnációnk nyersanyagát kell pillanatról-pillanatra felhasználni, tudatosan megfigyelni, ameddig nem jutunk el az automatikusan végbemenő tanúság állapotába:

"Olyasvalamit látok, ami idegenszerű és félelmetes s amelynek különös módon vagyok tanúja, nézője és cselekvője. Olyan módon, hogy amikor nézem, cselekszem is és tudom is és ítélek is és vagyok. De reám visszanéz, engem cselekszik, engem tud, engem ítél, engem van. A kettő pedig egy. Nem saját tudatomban látom magam, hanem az ő szemében és én csak tükör vagyok, amelyben látom, amint ő cselekszik engem és gondol engem és ítél fölöttem." - Hamvas Béla (Apokalyptikus monológ)   

"Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak" - mondta Jézus az egyik példabeszédében. Talán soha nem volt annyi "meghívottja" a spirituális ösvénynek, mint manapság, a jelenlegi világkorszakban. Tömegekben támadt fel az érdeklődés a gomba módra szaporodó irányzatok iránt, szinte minden technika, út, vallás ismertté vált. Néhány évtizede még csak könyvek formájában terjedtek az információk, manapság az internet adott nagy lökést a folyamatnak. Önjelölt tanítók, mesterek hada lepte el a világhálót, és szinte egy üzletággá nőtte ki magát az oktatás. Akár azt is hihetnénk, hogy ez egy üdvös folyamat, (mint, ahogyan sokan ezt képzelik), hiszen így emberek tömegei indulhatnak el végre az "úton", a hosszú ösvény kacskaringós útján, de ahogyan már Jézus is kijelentette, a választottakból bizony kevés van. Nincs tömegmegváltás, arról meg nem is beszélve, hogy a pénzért, anyagi ellenszolgáltatásért árult portékák ezen a területen hatástalanok, mivel az "ingyen kaptad ingyen add" krisztusi elvnek nem felelnek meg. (itt nem a könyvekről van szó, hiszen azoknak előállítási, terjesztési költsége van) Ezért azok a tanítók, mesterek, akik üzleti vállalkozást folytatnak, pénzt kérnek a tanításért, a spiritualizált ego első számú képviselői. (a legkomikusabb a "spiri" videók alatti reklámok bekapcsolása) Mivel nem kaptak "ingyen semmit", ezért ők sem adnak "ingyen semmit". Valójában csak információik vannak, "töltés" nélküli, hitetlen emberek. Hitetlenek, mert nem tapasztalták, tapasztalják a Kozmikus Intelligencia támogatását, ami abban nyilvánul meg, hogy a megfelelő időben, valamilyen formában gondoskodik a szolgálatot végző tanítóról. Jézusnak sem volt hová lehajtania fejét, egyik helyről a másikra vándorolt, ingyen tanított vándorlásai során. Bárhová is ment otthon volt, mert tudta, hogy a Gondviselés (Önvaló) gondoskodik róla. Ez igaz volt minden megvilágosodott tanító esetében is, hiszen ők is az Önvaló csatornái, eszközei voltak. Természetesen a megvilágosodás ritka jelenség, nem valószínű, hogy még élő, realizált mesterbe fussunk, főleg az interneten, de lelkiismeretes, nagy tudású, szolgálatkész tanítók, aspiránsok biztos vannak, akik ellenszolgáltatás nélkül megosztják tudásukat, akár a világhálón is. Persze attól, hogy valami ingyenes még nem biztos, hogy hiteles is, hiszen az internet jóvoltából rengeteg szereplési kényszeres futóbolonddal találkozhatunk, de ettől függetlenül az biztosan kijelenthető, hogy a pénzért árult tanítások megbízhatatlanok.

Visszatérve a spiritualizált egóra, a tanítók után most nézzük meg, hogy, mik a főbb jellemzői a hétköznapi "meghívottaknál", keresőknél. Hamvas Béla említette egyik írásában az "álalakzat" fogalmát. Például valaki naponta tízszer kezet mos, de más leveleit felbontja. Ez az állandó kézmosás, mint maszk, egy tudattalan búvóhely az ego szerkezetében, amivel tisztátalanságát álcázza önmaga előtt. Számtalan ilyen maszk van, de napjainkban a spiritualitás, spiritualizált ego is egyre több embernél látható. Nagyon sokan az "úton levés" csapdájába estek. Régebben a vallások követőinél volt feltűnő ez a jelenség, manapság már jellemző szinte minden vonalon: meditáció, jóga, ezotéria, asztrológia stb. Hiába gyakorol valaki bármilyen technikát, osztja valamelyik irányzat tételeit a közösségi fórumokon, vagy "élőben" más embereknek, ha az életébe, életvitelébe ez nem épült be. Például, ha valaki rendszeresen meditál és "jól meditál", akkor annak meg kell mutatkoznia a munkájában, gyereknevelésben, autóvezetésben, a más emberekhez való viszonyában stb. de főleg a reakcióiban. Ha ez nincs így, pl. továbbra is állandóan aggódik, vagy fél valami miatt, viszályba kerül másokkal stb., akkor csak búvóhely, egy újabb szerep, vagy menekülés a lelki vagy fizikai problémák elől. Vannak olyanok is, akik az életük sikertelenségei elől bújnak a spiritualitásba. Valós ez a jelenség, szinte mindannyian átesünk rajta, még sokszor a "nagyok" is. Az ego egyik legutolsó csapdája is lehet ez. Jó példa erre Ramana Maharshi egyik megvilágosodott tanítványa, európai követője, aki beöltözött szannjászinnak, és felvett valami indiai nevet is. (elment egy másik ashramba és kapott valami beavatást, amit Ramana korábban megtagadott) Mikor visszatért a Ramana ashramba és a mester meglátta, hangosan kinevette és megkérdezte tőle, hogy cirkuszban érzi -e magát, hogy bohócnak öltözött. Soha nem szólította az indiai néven. Sajnos rengeteg nyugati, európai bohócot láthatunk itthon is, speciális nevekkel, különböző keleti holmikban, a buddhistáktól kezdve a krishnásokon át számtalan változatban. Ott, ahol még ennyire fontos a külsőség, a szerep, biztosak lehetünk benne, hogy a spiritualizált ego jelenségével állunk szemben.

Rengetegen elmennek távoli helyekre, ashramokba, tanítókhoz, aztán miután hazajönnek ugyanott folytatják az életüket. (önmaga elől senki nem tud elmenekülni) A guru végül is bennünk van, nem kell sehová elutazni érte, aki önmagában nem találja, máshol sem fogja. A spiri-ego végül is egoizmusunk egyik új jelmeze és, ha egoisták vagyunk, akkor ebben a jelmezben is azok maradunk. Lehet, hogy valaki soha nem foglalkozott spiritualitással, de hétköznapi életvitelében, kapcsolataiban, reakcióiban sokkal előrébb tart, mint azok, akik foglalkoznak. Olvastam az egyik megvilágosodott indiai tanítónál, hogy volt egy szorgalmas szikh tanítványa, aki állandóan járt hozzá már évek óta. Mindenáron szerette volna feleségét, aki egy átlagos háziasszony volt, elvinni a mesterhez. A nő kötélnek állt és már az első látogatás alkalmával elérte a megvilágosodást, pedig előtte semmilyen érdeklődést nem mutatott a téma iránt. Nincsenek szabályok, de ebből is látszik, hogy a "jellem" fontosabb, mint a külsőség, hiszen "az Úr a szívek vizsgálója". Hihetünk magunkról bármit, követhetünk bármilyen utat, végső szempontból csak valódi "érettségünk" számít, ami főleg a hétköznapi életünk hullámzásában, viharaiban derül ki.

Az előző bejegyzésben (Guru) már említettem, hogy a spiritualizált ego főleg a hosszú, indirekt-ösvényen járókra jellemző, ha nem lépnek tovább. Alapvetően pont az ego megzabolázásáról kéne még szólnia ennek az útnak, "előkészíteni" a következő fokozathoz. A rövid, direkt-ösvényt már alapvetően a szemlélődés jellemzi, a tanú gyakorlatok, ahol az ego összetevői is megfigyelés alá esnek. Természetesen itt is megjelennek még hibák, tökéletlenségek, de a gyakorló pontosan, azonosulás nélkül látja őket. (vannak ugyan rövid-ösvénynek látszó tanítások, divat tanítók is a spiri-ego dagasztására, mint Tolle és jó néhány neo-advaita szélhámos, róluk már korábban írtam) Jellemző még a spiritualizált egóra az összeolvasott fogalmakkal való zsonglőrködés, vitatkozás a témában mindenféle tapasztalás, megélés nélkül. Ramanát is nyaggatták vallástudósok, próbáltak vitába szállni vele, de válaszra sem méltatta őket. Annyit azért megemlített, hogy, ha ezeken a témákon törte volna a fejét sehová nem jutott volna. Persze fontosak a hiteles útmutatások, mint "holdra mutató ujjak", de ezek csak eszközök az elinduláshoz. A kezdőknek is hozzá kell fogni valahogy a gyakorláshoz, érdemes körültekintőnek lenni, megtalálni a "legtesthezállóbb" ösvényt és azon végig menni, de úgy, hogy ne ragadjuk bele, és ne építsünk fel egy szerepet. Ha életvitelünkben is visszaigazolódik a gyakorlás, akkor jó úton járunk.

Az elmúlt évtizedekben számtalan spirituális technika, vallás, önismereti módszer árasztotta el a világot. Keleti és nyugati tanítók hada jelent meg, és talán soha nem érdekelt annyi embert ez a téma, mint napjainkban. Vannak olyan hagyományok, irányzatok, ahol fontosnak tartják egy élő Guru jelenlétét a tanítvány fejlődéséhez, de ez nem egyszerű, mivel hiteles mestert nagyon nehéz találni. Maradnak a könyvek, mint források, mert még a valaha élt, megvilágosodott tanítók útmutatásaival is jobban járunk, mint a bizonytalan hátterű élő mesterek tanításaival. Valójában fel kell fedezni a bennünk élő Gurut, amihez a könyvekben leírt gyakorlatok nyújtanak segítséget.

"Te önmagad vagy a saját Gurud. Légy az" - Ramana Maharshi

Még azoknak is, akiknek olyan szerencséjük volt, hogy találkozhattak egy Ramana kaliberű mesterrel, el kellett hagyniuk az ashramot miután "bepillantásban" részesültek, azért, hogy majd megtalálják, megszilárdítsák az Önvaló jelenlétét önmagukban. Az egyik követője, aki már öt éve élt az ashramban zokogva ment búcsút venni miután elküldték. "Ne légy bolond. Tudnod kéne, hogy a fizikai szatszang (személyes jelenlét) csak a kezdőknek való" - mondta neki Ramana, aztán így folytatta: "Még egy kismadárnak is ki kell repülnie a fészekből miután kinőttek a szárnyai. Ugyanígy a tanítványoknak is az ashramtól távol kell gyakorolniuk, hogy azt a békét, amit itt találtak ott is megtalálják."

Jézus az utolsó vacsorán mondott búcsúbeszédében így szólt tanítványaihoz:
„Még sok mondanivalóm volna nektek, de nem vagytok hozzá elég erősek. Amikor azonban eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek. Minden, ami Atyámé, enyém is. Ezért mondtam, hogy az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek.” - Jn 16,12-15 

Az Igazság Lelke, vagy Szent Szellem nem más, mint Isteni Önvalónk. Mivel gyakorlatilag lehetetlen megvilágosodott tanítókat találni, akitől beavatást nyerhetnénk, ezért Jézus tanítása nyújthat számunkra vigaszt. Ebben az esetben neki kellett "elmennie", de végső szempontból ugyanaz a helyzet, mint Ramana tanítványainál. Az ő tanítványai sem voltak elég "erősek" az ő végső beavatására, a teljes megvilágosodásra, ugyanúgy, mint ahogyan Ramana követői közül is csak nagyon kevesen tudták elérni a teljes megvilágosodást a Mester jelenlétében. A lényeg viszont mindkét esetben a belső Guru, az Önvaló, az "Igazság Lelkének" megtalálása, az abban való megszilárdulás, de már egy "külső" Mester vezetése nélkül.

Valójában egy élő, megvilágosodott Guru szerepe az lenne, hogy a jelenlétében sugárzó Erő, az Önvaló energetikai emanációja, kegyelme lecsillapítsa, vagy akár leállítsa az elme mulandó oldalának áramlását és az így elért csendben felismerhesse a tanítvány saját Önvalóját, az elme örökkévaló oldalát. Általában ez a bepillantás az elme vagy tudatosság ürességtermészetébe ideiglenes, de ezáltal lehetővé válik a végső cél megismerése, amire majd később törekednie kell a gyakorlás során. Mivel ilyen külső Gurukat, megtestesült Önvalókat nem lehet találni napjainkban, ezért mindenképpen a belső Guruhoz kell fordulnunk, ami mindannyiunk szívében ott él. Ez elménk legmélyebb rétege és tudatosságunk, "vagyokságunk" forrása. Az ego gyakorlatilag ennek a tudatosságnak a mulandó, változó, periféria oldalával történő azonosulás, ami miatt egy látszólagos összetévesztettségi állapotban vagyunk ébrenlét és álom állapot során, de azért tudjuk érzékelni ezt az állandóan változó ego-ént, mert van bennünk egy, a változatlanság hullámhosszán lévő Tanú, Látó.

Már korábban több helyen is utaltam a hosszú és rövid-ösvényre, amelyek a spirituális út közvetett és közvetlen gyakorlataira utalnak. A Biblia azt mondja, hogy: "Légy csendben és tudd, hogy én vagyok Isten". Gyakorlatilag ennél nem is lehetne direktebb, közvetlenebb tanítást adni, ha ez a "csendben maradás" annyira könnyű lenne. Az egóban, a periféria énben lekötött figyelmet nem egyszerű megzabolázni, számtalan irányba szóródik szét az energia, ezért ahhoz, hogy rálépjünk a rövid, közvetlen ösvényre, meg kell erősíteni, tisztítani. Ez a kezdők vagy "középhaladók" útján érhető el, a hosszú-ösvényen. Számtalan módja van, a vallási gyakorlatoktól kezdve a mantrázáson át a koncentrációs-meditációs gyakorlatokig, egy személyiségismereti út is, az egóval dolgozunk, kiküszöböljük, felismerjük hibáinkat, erőfeszítéssel jár. Fejleszteni kell a koncentrációs erőt és a meditációban valamilyen külső meditációs objektumot használunk. Ez még a tömegek ösvénye. Fennáll egyfajta fejlődés képzet, de valójában az ego területén vannak még a gyakorlók akkor is, ha annak már nem az alacsonyabb, hanem a "magasabb" részén: valójában ez a spiritualizált ego. Jellemző a külső Guruk iránti vágy, elvonulásokra járás, spirituális fejlettség méricskélése az időben, tapasztalások, megélések iránti érdeklődés. Sajnos elég sok vadhajtása van a hosszú-ösvénynek, sokan leragadnak, vagy önteltekké válnak az "úton járás" képzetétől. Ha valaki hiteles (hosszú) utat követett és megerősítette elméjét a koncentrációs-meditációs gyakorlatokkal, akkor előkészítette önmagát a rövid-ösvényre. Ez általában akkor történik, ha már úgy érzi a gyakorló, hogy megrekedt, kezdi elveszíteni a hitét az évek óta folytatott gyakorlatozásban. Ha szerencséje van, akkor feltámad benne a szunnyadó shakti, az Önvaló energetikai oldala és ideiglenesen beoldódik az Ürességbe (az Erő beleviszi), a meditáció legmagasabb állapotába, a nirvikalpa szamádhiba. (ez a testtudat nélküli, tiszta tudatosság, a Tudatosság tudatossága ideiglenes állapota)

Innen már a rövid ösvény kezdődik, minden az Önvaló kegyelmére van bízva, az egóval nem számolunk, mert tudjuk, hogy valójában nincs két Én. Egyéni erőfeszítést nem teszünk, nincsenek elvárásaink, nem kergetünk spirituális tapasztalásokat, elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, Gurunak csak az Önvalónkat tekintjük. A gyakorlást folyamatossá tesszük, nem kell feltétlenül leülni meditálni, hanem a figyelmet mindig a "önvagyokságon", tudatosságon tartjuk. A rövid-ösvényhez tartozik pl. Ramana Maharshi önkutatás (atma-vichara) gyakorlata, Krishnamurti tanításai, a Zen és különböző szemlélődő, tanúsági gyakorlatok. Ha passzív meditációt végzünk, akkor a meditációs objektum nem más, mint a tiszta öntudatunk és nem valami külső tárgy, vagy gondolat. A rövid-ösvény alapja, hogy már most is "Az vagyunk", az Isteni Önvalónk, ami lényegét tekintve azonos Istennel, a Kozmikus Elmével és minden más bővítmény, aminek látszunk, test, gondolatok, érzések, személyiség stb. csak egy ebben a mentális közegben létrejövő, tér-idő szerűvé váló káprázati valóság, kivetítés. Lényegünk, lényünk középpontja a Szemlélő.

Egy hiteles, hosszú ösvényt addig kell követni, ameddig nem vagyunk képesek a Figyelem állandó fennállásának megélésére. Láthatjuk tehát, hogy a spiritualitás rövid-ösvényén már egyáltalán nincs szükség külső, emberi alakban megjelent Gurura. A hosszú ösvényen végül is nem ártana, de nem nagyon vannak ilyenek, ezért a hiteles tanítók könyveivel jobban járunk. (pl. Paul Brunton: A felsőbbrendű Én) Egy pontosan leírt koncentrációs-meditációs gyakorlat alkalmazásával el lehet kezdeni eltávolítani az akadályokat a belső Guru sugárzása előtt és, ha elakadunk ne essünk kétségbe, mert a megindított munka a tudattalanban folytatódik még akkor is, ha a felszínen ez nem így tűnik. Amint lehet lépjünk rá a rövid-ösvényre, kezdetben akár váltogathatjuk is a kettőt. Nincs szabály, mindenkinek a saját fejlettsége alapján kell haladnia, de azt is figyelembe kell venni, hogy a hiteles, hosszú-ösvény előkészítése nélkül nem sokra megyünk egy direkt úton. A legfontosabb azonban az, hogy az Önvaló, Guru, Szent Szellem bennünk van és mi is benne vagyunk, bármelyik úton is járunk, az Ő hívására indultunk el rajta.

"Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak.

Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.

Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba."

Közismert ez a jelenet a Bibliából. A tanítványok pusztán jó szándékból nem akarták, hogy a Mestert háborgassák, de cselekedetük fordítva sült el. Valószínűleg, ha okoskodó írástudók vagy farizeusok jöttek volna vitatkozni, őket nem akadályozták volna. Gyermekeket hoztak, talán még járni sem tudtak, nemhogy beszélni. Nem szabad elfelejteni, hogy Jézus, korának művelt, írástudó rabbija volt. Mi dolga lehet egy ilyen embernek az értelemben még fejletlen kisgyermekekkel? Itt is csak példáról van szó, arról a kisgyermeki, kondicionálatlan tudatállapotról, amit majd nekünk, felnőtteknek az értelem kifejlődése után el kell érnünk. Természetesen a gyermeki érzékenység, nyitottság is fontos, de alapvetően a tudat "szennyezetlensége" az érdekes. Ez az állapot szükséges az "Isten országának" eléréséhez. Az "írástudás", tanultság, pedig egy ponton túl akadályt képez. 

Egy korábbi írásomban Ramana Maharshi tanítása alapján bemutattam az elme alakjait.

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

https://nyilegyenes.blog.hu/2018/03/20/az_elme_alakjai

Egy gyermek elméjének kondicionálatlansága, ártatlansága tapasztalatlanságából fakad, hiszen emlékezetének raktára, személyes tudattalanja még kevés információt tartalmaz, értelme még nem képes felfogni az elvont fogalmakat. Nem tudja még, hogy mi a jó, mi a rossz, de a külvilág jelenségeinek nevét sem ismeri, amíg meg nem tanítják neki.

A spirituális tanításokban nagyon fontos szerepe van a mögöttes Erőnek. Ez az erő inspirálja a tanítókat és nyilatkozik meg rajtuk keresztüll, akár szóban, akár írásban. A mai dömpingben, amikor rengeteg tanító árasztja el a világot és a virtuális teret is, ezzel érdemes tisztában lenni. Azért is fontos ez, hogy ne fecséreljük az időt bizniszgurukra, szélhámos kufárokra. Korábban már több bejegyzésben is foglalkoztam ilyenekkel, akik remek vállalkozást bontakoztattak ki a spirituális tanításból, de előadásaik, könyveik, videóik gyakorlati szempontból hatástalanok, mivel nem inspiráltak a magasabb Erőtől. Nem is lehetnek azok, hiszen "bizniszguruságuk" a legárulkodóbb bizonyíték arra, hogy a megvalósítást, a teljes megvilágosodást nem érték el, hiszen egy megvilágosodott tanítónál, mesternél elképzelhetetlen az anyagi ellenszolgáltatás. A bizniszguruk megbízhatatlanok, hallgatóik felszíni tudatánál mélyebbre nem hatolnak szavaik, ezért átalakulást nem okoznak. Látszólag, tartalmilag még akár jónak is tűnhetnek az általuk tanítottak, hiszen összeolvashattak a nagy tanítóktól bármit, de belső folyamatok beindítására alkalmatlanok közléseik.

Jézusnak nem volt hová lehajtania fejét, egyik helyről a másikra vándorolt, ingyen tanított vándorlásai során. Bárhová is ment otthon volt, mert tudta, hogy a Gondviselés (Önvaló) gondoskodik róla. Ez igaz volt minden megvilágosodott tanító esetében is, hiszen ők is az Önvaló csatornái, eszközei voltak. Szerencsére az utóbbiakkal készült könyvekhez, videókhoz már mindenki hozzáférhet. Egy Integral Yoga Magazinnak adott interjúban David Godman író elmondta, hogy Papajinak rendkívül erős volt a Jelenléte, ami ki tudta iktatni a vele együtt üldögélők egyéni tudatosságát. Mindezt a roppant erős shakti (az Önvaló energetikai megnyilvánulása) emanációval segítette elő az előtte ülő keresőnél. 

DG: Nagyon sok emberrel láttam ezt megtörténni, és amikor elkezdtem az életrajzához információkat gyűjteni, szó szerint emberek százaival találkoztam, akiknek hasonló tapasztalatuk volt vele. A tapasztalatok általában nem voltak tartósak, de legalább, amíg ott voltak, kaptak egy kis ízelítőt arról, amit eddig csak hajszoltak és amiről eddig csak olvastak. 

IYM: A már fejlettebb vagy legelőrehaladottabb követőivel történtek mindezek a tapasztalások? 

DG: Egyszer megkérdeztem Papajitól, hogy elfogadja-e az érett és éretlen megkülönböztetést a követők között abban az értelemben, hogy, aki fejlett és érett, az készen áll a direkt tapasztalatra. Miután azt válaszolta, hogy nem, így folytatta: "Az egyetlen különbséget abban látom közöttük, hogy ki az, aki képes figyelni arra amit mondok, és ki az, aki nem." Papaji szerint egy megvilágosodott lény szavaiban Erő van. Ha egy ilyen megvilágosodott lény azt mondja, hogy " Te vagy a tudatosság" vagy "Brahman vagy", és ezt az állítást csendes, nyugodt elmével hallod, akkor a szavakban rejlő Erő tudatossággá, Brahmanná változtat. Azonban, ha a szavakon gondolkodsz és analizálod őket vagy azon tűnődsz, hogy, hogyan lehetne ezt a Brahmant elérni, akkor ezek a diszkurzív gondolatok elfedik az élményt, amelyet megpróbál neked megmutatni.

IYM: Mi a tapasztalata erről a jelenségről Papaji halála után? 

DG: Szilárdan hiszem, hogy ez az Erő még mindig meg van, csakúgy mind az összes bölcsnél, aki elhagyta testét. Ha szavait hallgatod egy videón, hangfelvételen vagy könyveit olvasod, akkor az Erő most is ott van, ami feltárja előtted mondanivalója lényegét. Csak annyit kell tenned, hogy csendben maradsz és engeded a szavak Erejét dolgozni. 

David Godman író már a 70-es évek óta Indiában él, és a Ramana ashram könyvtárosa is volt. Neki köszönhetjük a Maharshi-ről írt leghíresebb könyvet, a Be as you are-t (Oltalmazó útmutatás-ként jelent meg nálunk) és több, más megvilágosodott mesterrel is kapcsolatban állt. A velük folytatott beszélgetésekből is készültek könyvek, az ő jóváhagyásukkal. Annamalai swámi, Lakshmana swámi, Papaji a Maharshi "követői" voltak, a jelenlétében érték el a megvilágosodást. Nisargadatta Maharaj-al is közeli kapcsolatban állt, többször is felkereste Bombay-ban. Tapasztalatai első kézből valók. 

Korábban már említettem Paul Bruntont. "Az egyik olvasója, később tanítványa beszámolt egy erőteljes spirituális felébredési élményről, amit az Egyiptom titkai olvasása közben élt át. Jóval később, miután személyesen is megismerte Bruntont, és elmesélte neki az élményt, az író felvilágosította, hogy valójában ez a feladata a könyveinek: beavatást, bepillantást nyújtani, hogy attól a pillanattól kezdve tiszta legyen a cél az élet hátralévő részében." 

Természetesen önmagában az olvasgatás, videó nézés kevés, hiszen Papaji is megjegyezte, hogy előzőleg intenzív meditáció gyakorlására van szükség, hogy "spirituális érdemeket" (punyas) halmozzunk fel. Ha ez megvan, akkor már elég elcsendesedni, nyitottá válni, és félretenni az analizálást. Nisargadatta is mindig felhívta látogatói figyelmét, azokét, akik még nem jártak nála korábban, hogy ne gondolkozzanak a hallottakon, üljenek csendben és ne kérdezzenek még tőle semmit. David Godmannak egyenesen csalódást okozott az első látogatás, de néhány alkalom után már tapasztalta a tudatosságában beállt pozitív változást, amit a Maharaj tanítása váltott ki belőle.

Befejezésként még érdemes elgondolkodni Jézus példabeszédein is, amelyek abból a szempontból érdekesek, hogy nagy részük gyakorlatilag értelmezhetetlen szó szerint. Ezek a szimbolikus példák valójában spirituális igazságokat, törvényeket tartalmaznak és kizárt dolog, hogy az egyszerű emberek ezeket értelmezni tudták volna, mint ahogyan a mai, vallásos emberek előtt is rejtettek ezek az értelmek. Néha még közvetlen tanítványai is "aludtak". De, akkor miért ment Jézus az egyszerű nép közé tanítani? A hatás egyértelműen a szavai mögötti Erőből áradt, ami a jelenlévők tudattalanjában fejtette ki a hatást és indított el folyamatokat, főleg azok között, akiknek már volt "fülük a halláshoz".

Természetesen nem akarok és nem is lehet egyenlőséget tenni Jézus, és a legutóbbi évtizedek megvilágosodott tanítóinak tevékenysége közé, mivel Jézus "kozmikus missziót" hajtott végre. Egy világkorszak megváltója volt, hatása az egész emberiség sorsát befolyásolta. Lényegét tekintve viszont mindannyian ugyanannak az Erőnek voltak csatornái, ez biztosította tanításaik aranyfedezetét. Önátélésük szintje között már nem volt különbség.      

Egy korábbi bejegyzésben a szamádhi állapotain keresztül bemutattam a megvilágosodást. Egy mondatban úgy lehetne összefoglalni, hogy egy megvilágosodott ember mindig a szamádhi állapotok valamelyikében van.

ttps://nyilegyenes.blog.hu/2019/11/17/megvilagosodas_szamadhi

Ehhez a végső, természetes állapothoz kétféle módon lehet eljutni:

"Azokat, akiknek elméjét a hosszadalmas múltbéli gyakorlatok éretté tették, a nirvikalpa hirtelen lepi meg, akárcsak az árvíz; mások viszont a spirituális gyakorlatokban való előrehaladásuk során érik el: ezek a gyakorlatok lassanként megtörik a gondolatok ellenállását, s így fokozatosan feltárul az ÉN-ÉN színtiszta tudatosságának vászna. A további gyakorlás pedig a vásznat folyamatosan szabaddá teszi. Ez az önmegvalósítás, a mukti, vagyis a szahadzsa szamádhi a természetes, erőfeszítéseket nem kívánó állapot" - Ramana Maharshi 

Ramanát hirtelen, minden előzmény nélkül lepte meg a nirvikalpa. Még csak tizenhét éves volt, amikor keresztül ment a halálélményen és felismerte Önvalóját. A folyamat nem tartott tovább húsz percnél, de elmondása szerint a következő néhány évet azzal töltötte, hogy fokozatos ráhangolódással megszilárduljon a felismerésben. Mivel addig nem foglalkoztatta a spiritualitás, ezért a korábbi inkarnációkban végzett gyakorlásnak volt köszönhető a hirtelen, spontán fellépő megvilágosodás.

Természetesen a hirtelen beállt, teljes megvilágosodás nagyon ritka jelenség. Számunkra már az is nagy eredmény, ha gyakorlás során sikerül ideiglenesen felismeréshez, bepillantáshoz jutnunk. Ezt a bepillantást az Önvaló kegyelme, energiája idézni elő. Mivel mentális hajlamaink, vászanáink még nem semmisülnek meg teljesen, ezért csak ideiglenes lesz az egyesülés az Önvalóval, további gyakorlásra van még szükség. Alapvetően nincs szabály, mindenkinél egyéni, hogy hányszor fogja átélni a kevala nirvikalpa szamádhit. Van, aki csak egyszer, van, aki többször is beoldódhat ideiglenesen az Ürességbe a gyakorlás során, de a végső megvalósítás szempontjából ennek nincs jelentősége.

Ráadásul Ramana még arra is rámutatott, hogy hiába nyert valaki ideiglenes bepillantást, a végső állapotot nem fogja elérni, ha mentális hajlamai továbbra is megmaradnak. Önmagában a belső szamádhi kevés, el kell érni a külsőt is, amikor : "...az ember úgy ragaszkodik a valósághoz, hogy közben tapasztalja maga körül a világot - ám eközben semmilyen módon nem reagál a világból érkező hatásokra." 

Az amerikai misztikus, tanító, Robert Adams nem véletlenül tanította a "Ne reagálj!" -t, hiszen hihet magáról bárki, bármit, belemehet a legmélyebb állapotokba, ücsöröghet szatszangokon, előadásokon, elvonulásokon, elolvashat számtalan könyvet, ismerheti az összes spirituális elméletet, ha az elméje reaktív. Mondta is tanítványainak, hogy bólogathatnak, helyeselhetnek, de nem sokra mennek vele, ha majd a hazafelé vezető úton, a forgalomban minden apróságon felhúzzák magukat. Persze a "nem reagálás" nem szabadon választott gyakorlat, inkább megfigyelése  a személyes én determinált reakciónak. Nem önmagukban a reakciókkal van a baj, hiszen Jézus is felborogatta a pénzváltók asztalait, hanem a velük való azonosulással, a cselekvőség érzetével, amikor a figyelem teljesen belevész az érzelmekbe, gondolatokba.   

Ezért is lehet kijelenteni, hogy önmagában a misztikus út, a misztikus fázis megélése még kevés, ha nem tudjuk belevinni a hétköznapok világába. Az életnek nincs célja, csak értelme, Önmagunk megértése. Önmagunk a Látó, a Tanú, ami nincs alávetve a  változásban lévő világnak. Azért képes a változó világ szemléletére, mert Önmaga a változatlanság hullámhosszán van, az Örökkévalóságban. Miután elménk már megerősödött a hosszú ösvényen, (a koncentráció-meditáció gyakorlása során) elkezdhetjük a rövid ösvény figyelmi, tanú gyakorlatait. Ezekkel tudjuk felismerni a periféria én látszati működését, reakcióit. Mindezt megkülönböztető értelemmel tesszük, tudva, hogy valójában nincs két "én", a periféria én csak egy eszköz a mulandóságban, káprázatban.

Mindannyian hallottunk már a "tükör által homályosan látásról". A hindu hagyományban májáról, mája fátyláról olvashatunk, ami káprázatot, illúziót jelent. Szóval káprázik a szemünk, de nem csak a szemünk, hanem az összes többi érzékszervünk is. Azt is mondhatnánk, hogy soha nem tapasztaljuk az abszolút valóságot.

"Érzékeink arra valók, hogy az imaginációban lerészegedjenek" - Hamvas Béla

A teremtett, mulandó, fizikai világ az örökkévalóság aktív (imaginált) oldala, azzal egy és attól elválaszthatatlan. Káprázatszerűsége nem önmagában rejlik, hanem érzékelésünk, érzékeink lefokozottságában. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert sok spirituális kereső úgy képzeli, hogy a világ káprázat, illúzió és ezért elfordul tőle, lemond a világi dolgokról, ami néha, ideiglenesen hasznos lehet, de hosszútávon értelmetlen.

A tükör nem más, mint az elme, az elmeközeg. De, miért látunk, érzékelünk homályosan? A megvilágosodott, szellemi mesterek, tanítók előszeretettel használták az álom hasonlatát a megnyilvánult világgal kapcsolatban. Azt tanították, hogy lényegét tekintve semmi különbség az álomvilág és az ébrenléti világ között. Az utóbbi is pontosan ugyanolyan mentális konstrukció. Azt nem kell bizonyítani senkinek, hogy az álomban átélt, látott, hallott, ízlelt stb. dolgok nem mások, mint az elmeközeg elmozdulásai, módosulatai. Ráadásul a szubjektumra-objektumra osztódás ott is létrejön, még annak ellenére is, hogy a kettő egysége nyilvánvaló, hiszen minden jelenség az elmében jött létre. Felvetődik a kérdés, hogy miért nem érzékelhetjük legalább álomban a megnyilvánulás egységét, miért nem érezzük például a térrel való azonosságunkat? Mi okozza ezt az elkülönültnek tűnő projekciót?

A hindu hagyomány a tudatosságot, elmeközeget három minőségre, kezdetre osztja. Tamasz, radzsasz, szattva. A szattva az Én-vagyokság tiszta tudatossága, a bővítmények nélküli létezéstudat. Az Önvalót szattvikus egónak is mondják. A radzsasz a mágneses, asztrális mentális hajlamok szintje, ami magával ragadja a szattvikus ego figyelmét, létrejön a kivetítés. A tamasz a tudatosság éterikus-energetikai (fizikai) rezgésszintje pedig az egészet elfedi. Ha mindezt lebontjuk egy emberre, akkor elmondhatjuk, hogy a tiszta, szattvikus tudatosság figyelmét az asztrális, mentális hajlamokkal való azonosulás (radzsasz) elragadja, leszűkíti egy személyes énné (szerepszemélyiség) és a kivetített testekkel (ébrenléti/álomtest/érzékek) való azonosulás miatt szubjektum-objektummá osztja és ez elfedi előle az egységélményt, a minden jelenséggel való azonosságot. 

Egy korábbi írásomban Ramana Maharshi tanításai alapján az elme alakjairól írtam: gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség 

https://nyilegyenes.blog.hu/2018/03/20/az_elme_alakjai

Ott arról volt szó, hogy a mulandóság oldalon milyen alakfelvételek jönnek létre és azok hogyan működnek. Ebben az írásban arra szeretnék rámutatni, hogy az "alakfelvételek" után mi az, ami úgymond az "önfeledtségünket", és az ebből fakadó "homályos látást" okozza. Az elmének (elmeközegnek) vagy tükrözött tudatosságnak nincs önálló fénye, az Önvaló sugarai bomlanak különböző alakokká, de, ha beiktatjuk még az elmeközeg minőségeket, akkor láthatjuk azt is, hogy melyik hol fejti ki hatását. 

Ahogyan korábban említettem a tudatosság/elmeközeg radzsaszikus része okozza a kivetítést. Ennek megfelelnek az emlékezés és gondolkodás alakjai, amelyek mögött az adott inkarnációkáprázatot okozó mentális hajlamok állnak. Tudatosságunk radzsaszikus (asztrális) része tartalmazza memóriánkat, az emlékeinket alkotó, mágneses pszichikai részecskéket, amiből gondolataink is fakadnak, de álmaink kivetülése is ebből képződik. Itt van felhalmozott tudásunk, tapasztalataink összessége, amiből az önmagunknak hitt szerepszemélyiség emléke is származik. Nem véletlenül tartotta Jiddu és U.G. Krishnamurti is akadálynak a memóriát, hiszen a tiszta érzékelést viszonylagossá teszi. Tapasztalásunkat mindig elhomályosítják a személyes tudattalanban elraktározott emlékek, minden korábbi megéléseink emlékéhez viszonyítódik.

"Csak a gondolaton és az időn túli elme tudhatja, hogy mi a szent" - J.K.

Az elfedésért, "elfátyolozásért" pedig az elmeközeg tamaszikus része felel. Ez az én-ség alakja, amikor a tudatosság testekkel (ébrenléti/álom) azonosul, ebből fakad a cselekvőség érzete is.

A Kozmikus Elme (Isten) Világ Ideát elképzelő, mentális tevékenységében saját Önvalónkon keresztül veszünk részt, (vagyunk beágyazva), ami sugara ennek a kozmikus lénynek, de a fentebb felvázolt viszony miatt az életképzeletünk lefokozott, tisztátalan, megosztott. A tükröt meg kell tisztítani a koncentráció-meditáció eszközével, hogy majd egyszer egy belső meglátás során "ellibbenjen a fátyol" a megnyilvánult, mulandó, és az elsődleges, örökkévaló Világ-Idea között. Ilyenkor a látóvá, hallóvá, érzővé: a tapasztalás összességévé válunk és megértjük a "tat tvam aszi" végső értelmét, ami nem más, mint személyiségtelenné tágult önátélés, önérzet, az elmeközeg hullámának belesimulása a kozmikus óceánba. 

Napjainkban egyre jobban érzékelhető a fogalmak devalvációja. Együttérzés, szeretet, őszinteség, megvilágosodás és még sorolhatnám a pozitív, spirituális jelentést hordozó példákat. Nap mint nap találkozhatunk ezek üres pufogtatásával a közösségi oldalakon hömpölygő idézetekben, főleg azoknál, akik valamiért fontosnak tartják, hogy önmaguk spirituális beállítottságát állandóan hangsúlyozzák a nyilvánosság felé. Számtalan önmagát megvilágosodottnak beállító "tanító" is felbukkant és előszeretettel zsonglőrködik ezen fogalmakkal, de az eltúlzott szereplési kényszer, aminek hatása alatt állnak, pont az ellenkezőjét támasztja alá. Korábbi írásaimban már sokat foglalkoztam a hamis tanítók jelenségével, több ilyen gurut is bemutattam azért, hogy rávilágítsak a viselkedésükben rejlő ellentmondásokra. Ezekből a devianciákból látható, hogy nagyon távol állnak a megvilágosodottság állapotától, ezért tanításaiknak sincs túl sok értéke. Persze önmagában a viselkedésből még nem lehet végső következtetést levonni, de az általuk tanítottakból már igen. Az önjelölt guruknál az egyik legjellemzőbb tévedés a megvilágosodás helytelen értelmezése, bemutatása.  

Most a valódi, hiteles megvilágosodás fogalmát szeretném letisztázni, aminek megértéséhez a szamádhi, a meditáció legmagasabb állapotainak megértése visz a legközelebb. Régebben már ezt is kifejtettem részletesen, ezért itt most csak a lényegre összpontosítok. (Korábbi bejegyzés: https://nyilegyenes.blog.hu/2017/12/16/meditacio_figyelem)

Amint láthatjuk három fő szamádhit különböztethetünk meg, (vannak rendszerek, ahol sokkal többet, de azok csak árnyalatok):

1. Szavikalpa szamádhi: Itt az Önvaló jelenlétét még testtudattal és gondolatformák áramlása kíséretében tapasztaljuk, de ezekkel nem áll fenn az azonosságérzet. Amint kilépünk ebből az állapotból újra visszaáll a normál, hétköznapi, test-elmével azonosult állapot.

 2. Kévala nirvikalpa szamádhi: Ebben az állapotban teljes az Önvalóval történő egyesülés, a test-elme komplexum leoldódik, a gyakorló tudatosság vesztés nélkül átéli az "objektiválatlan" Üresség állapotát. Ez még ideiglenes, a visszatérés után visszaáll a normál állapot, viszont a szavikalpa szamádhi pillanatok alatt elérhető bárhol, bármikor, elég egy kis befelé fordulás.

3. Szahadzsa nirvikalpa szamádhi: Ez a végső, természetes állapot, a megvilágosodás. A karmacsírák, mentális hajlamok megsemmisülnek és ezért a Forrással, az Önvalóval való kapcsolat nem szűnik meg többé. Teljesen mindegy, hogy van testtudat vagy nincs, a gondolatok áramlása nem érinti már. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert rengeteg téves tanítás van ezzel kapcsolatban, ami az elme/ego megszűnésével jellemzi a megvilágosodást. Ez teljesen lehetetlen, hiszen a bölcsnek a megvilágosodás után is folytatnia kell földi életét, és az elme bizonyos alakjaira ehhez szükség van. A természet törvényei mindenkire vonatkoznak, legfeljebb rá már nem olyan mértékben hatnak mint egy átlagemberre. Az egójához való viszony átalakul, az ego a magasabb Én közvetítőjévé, csatornájává válik. Valójában az egoizmus szűnik meg. Végső szempontból nézve nincs két én és a megvilágosodás beálltával ez a felismerés realizálódik. A kettő egy lesz, ami mindig is egy volt, de a mentális hajlamok figyelmet a mulandóság oldalára szűkítő mechanizmusa miatt kettőnek látszott.

Itt csak redukálva mutattam be a különböző szamádhikat a megvilágosodás fogalmának megértése kedvéért, ami végső soron nem más, mint a szahadzsa állapot. A következő idézet Ramana Maharhsitől, fogja teljessé tenni ennek az állapotnak a megértését, amiből látni fogjuk, hogy miért fontos figyelembe venni az "alacsonyabb" fokozatokat is:

"A szahadzsa, a természetes állapot az, amikor az ember folyamatosan megmarad e szamádhik valamelyikében, legyen az akár a szavikalpa, akár a nirvikalpa."

Itt a hangsúly a folyamatosságon van. A folyamatosságnak át kell fognia az ébrenlétet, az álmot és az álom nélküli mély alvást is. Ébrenléti és álom állapotban a szavikalpa szamádhi áll fent, ami egy "tanúsági" szemlélet a jelenségekre, a mély alvásban pedig a kevala nirvikalpa, a minden formától, megnyilvánulástól mentes, tiszta Önmagunkra való tudatosság: a Tudatosság tudatossága. Láthatjuk tehát, hogy a szahadzsa szamádhi nem más, mint a szavikalpa és a kevala nirvikalpa "váltakozása", attól függően, hogy az Önvaló szemlélete előtt az Örökkévalóság mulandó, objektiválódott, káprázati, vagy megnyilvánulatlan, idő fölötti oldala jelenik meg.

A megvilágosodás fogalmára rengeteg tévképzet rakódott az idők során, sokan úgy gondolják, hogy paranormális képességek társulnak hozzá, fényjelenségek, telepátia, mindentudás, tisztánlátás stb. (ezek az elme, ego magasabb képességei) Az tény, hogy a nagy megvilágosodott bölcsek körül történtek érdekes anomáliák, de nem mindegyiknél, és ők ennek nem voltak tudatában. Önmagában a mágikus erők megléte sem jelent még megvilágosodottságot. Minden embernek egyéni sorsa van, ezért a bölcseknél sem egyformán zajlottak le a folyamatok. Nincs semmilyen felállítható szabály és törvényszerűség, voltak olyanok is, akik soha nem gyakoroltak semmit és spontán beállt náluk a végső állapot, de volt olyan is, akinek még évekig kellet gyakorolnia az első bepillantás után, hogy stabilizálódjon. Persze az ilyen spontán megvilágosodás nagyon ritka és egy másik inkarnáció káprázatban már biztos, hogy voltak előzményei.

Ráadásul a különböző, keleti és nyugati spirituális hagyományok eltérő fogalomrendszert használnak, ezért aztán mindenki ragaszkodik az általa követett irányzat sugallta igazsághoz, ami szintén nem visz közelebb a megértéshez. Irányzatoktól függetlenül egy dolog biztosan jellemzi a megvilágosodást, ami nem más, mint a tudatosság állandósága az összes tudatállapotban (ébrenlét-álom-mély alvás). Ha valaki ezt így megéli, akkor már elmondhatja magáról, hogy megvilágosodott, ha még nem akkor folytatni kell a gyakorlást.

"Ha az ember rendszeresen gyakorol, képes rászoktatni magát arra, hogy befelé forduljon, s belül megtalálja az Önvalót. Az embernek állhatatosan és folytonosan törekednie kell, amíg a felismerés állapota véglegessé nem válik számára. Amint az erőfeszítés megszűnik, az állapot természetessé válik, és egy folyamatos energiaáramlás által a Legfőbb átveszi az irányítást az illető fölött. Amíg ez maradandóan természetessé és megszokott állapotoddá nem válik, addig tudd, hogy nem realizáltad az Önvalót, csak bepillantást nyertél Abba. Az Önvalót megvalósított lélek továbbra is kapcsolatban maradhat a működő testtel, az érzékekkel és az elmével, anélkül, hogy önmagát a testtel azonosítaná" - Ramana Maharshi

A Kegyelem folyamatos energiaáramlása az az Erő, ami megtartja a tudatosságot a tudatállapotok közötti frekvenciaváltás során, és ez az Erőháttér állítja be, tartja fenn a szamádhi állapotait is. Azok a tanítások, amelyek csak pusztán a tudatosságra teszik a hangsúlyt hiányosak, féloldalasak, hiszen minden ember alaptapasztalata a tudatosság, az "énvagyokság", de a figyelemszétszóródás miatt ez nem vezet az Önvaló "teljes" felismeréséhez. A Tudatosság érintése ebben az Erőben (shakti) "lakik", a káprázati oldalon ennek az erőnek a megnyilvánulásában ismerhető fel, és a koncentráció-meditáció gyakorlása teszi lehetővé, hogy feltámadjon. Miután ezt megtörténik már nem kell erőfeszítést tenni, elég csak elcsendesedni, vagy még azt sem, ha az állapot már teljes. Természetesen a teljes megvilágosodás egy nagyon ritka jelenség, Nisargadatta Maharaj szerint tízmillióból kb. egy embernek sikerül, de ez valójában nem számít, hiszen a részleges bepillantások is komoly eredménynek számítanak és a sors szempontjából üdvözítőek, mivel az élet értelme nem más, mint a tudatosság megtisztítása, felemelése, lényünk esszenciájának kibontakoztatása.

Isten országa, Nagy Mű, Nirvána, aranykor, megszabadulás, realizáció, megvilágosodás stb. Ezek a fogalmak mind ugyanazt jelentik, az élet egyetlen, igaz értelmét. Tudatosan vagy tudattalanul minden ember ezt a végső értelmet keresi, kutatja, de nem mindegy, hogy hol. A mostani, Vízöntő korszakban tömegek indultak el a spiritualitás útján, nagy divattá vált minden ezzel összefüggő tevékenység, de paradox módon kevesen tudják, hogy a hiteles utakon nincs "tömegmegváltás", mindenkinek önmagának kell kikaparnia azt a bizonyos gesztenyét. Ezek az ösvények nem kívül találhatók, hanem önmagunkba vezetnek.

Lukács evangéliuma szerint, amikor a farizeusok Isten országa felől kérdezték Jézust így válaszolt: "Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van: Mert ímé az Isten országa tibennetek van"

Rengetegen utaznak különféle szent helyekre, ashramokba, zarándoklatokra, elvonulásokra, távoli gurukhoz, és várják a csodát. Az internetet is tanítók hada lepte el, videók ezreit tekinthetjük meg, de egyik felszínesebb, sekélyesebb, mint a másik. Hiába a közismert, jézusi tanítás, senki nem veszi komolyan, mindenki valami külső szenzációtól, Gurutól várja a megoldást. Valamiért az emberek úgy képzelik, hogy otthon, a négy fal között semmit nem lehet elérni. Még Ramana Maharshi is feleslegesnek tartotta utólag, hogy fiatal korában elhagyta otthonát az Arunachala hegy kedvéért, és nem is javasolta ezt senkinek. Fejlett tanítványait is mindig elküldte maga mellől. (a végső fejlődés szempontjából már hátráltató egy Mester jelenléte)

Nisargadatta Maharaj az egyik kérdezőnek ezt mondta: "De az a tény, hogy mindenféle helyekre készülsz elmenni… szentekhez és ashramokba, mindenféle tudást akarsz magadba gyűjteni, „individualitást” mutat. Ne tedd. Lépj túl rajta. A tudás felhalmozása nem lesz a segítségedre, mert ez egy álom. Ez az álom ismételni fogja magát, emberi testként, sok másféle testként, állatként, vagy istenként, bármiként. Nem ezen van a hangsúly. Próbáld megérteni, amit a lét mondani akar. Egyedül ez a megoldás, és ez fog elvezetni téged valahová."

Paul Brunton miután bejárta az egész világot, számtalan mesterrel, guruval találkozott, de a végső megvilágosodást egy chicagói szállodaszobában érte el. Ezt azért is írta le naplóiban, hogy felhívja a spirituális keresők figyelmét a távoli, egzotikus földrészekre való utazás feleslegességére. Az, aki önmagában nem találja meg "Isten országát", máshol sem fogja, legfeljebb az új, szokatlan helyszín varázsa elkábítja és kizökkenti egy kis időre hétköznapi énjéből, amit spirituális megélésnek fog hinni.     

„Az aranykor nem történelmi korszak, hanem állapot, és ezért minden időben jelen van: csak attól függ, hogy van-e valaki, aki megvalósítja.”- írta Hamvas Béla Az öt géniuszban.

Ez az állapot független tértől és időtől, mert mindig jelen van, "csak" meg kell valósítani, ami nem könnyű. Számtalan esetben pont azért nehéz, mert rengeteg a figyelemelterelő tényező, a pontatlan, felszínes tanítás. Kíváncsiságból én is meglátogattam már néhány tanító előadását, de csalódás volt. Persze nem is lehetett más, hiszen nincsenek már megvilágosodott vezetők, guruk, legalábbis olyanok, akik a nyilvánosság előtt szerepelnek, ezért jobban járunk a realizált mesterek könyveivel. Ha követjük útmutatásaikat és kitartóan gyakorlunk, akkor a megfelelő időben mi is felismerhetjük magunkban a belső Tanítót, Gurut.

Paul Brunton az egyéni keresőknek azt tanácsolta, hogy saját lelküket, a magasabb énjüket fogadják el Gurunak. Kitartó imával vagy meditációval bárki bepillantást nyerhet Önvalójába és megkaphatja a szükséges vezetést, irányítást. Ez biztonságosabb, mintha hozzákötné magát egy szervezethez vagy egy úgynevezett mesterhez. Ha az emberek annyira tudnának hinni lelki erejük létezésében, mint amennyire vakon követik a felszínes, semmitmondó tanítókat, irányzatokat, akkor erőfeszítéseik előbb vagy utóbb kiváltanák a kellő hatás.

Ne feledjük Jézus tanítását!: ""Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik."  

^"Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy perccel is? Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mező liliomait, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek?
Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre.

Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja."

Előző írásomban, a Spirituális válságban a spirituális út nehézségére hívtam fel a figyelmet. Ezek a nehézségek, válságok természetes kísérőjelenségei egy megkezdett, hiteles útnak, gyakorlásnak, de egyoldalú lenne, ha csak ezekre esne a hangsúly. Az Evangélium tanításaiban, mint minden hiteles, szellemi tanításban egyaránt szó esik az ösvény árnyékos és napsütötte oldaláról is. Ezt fontos kihangsúlyozni a jelenlegi, Vízöntő világkorszakban, mert a mai divatos utak rendszerint nem említik az akadályokat, gyors sikerrel kecsegtetnek, tömegmegváltást ígérnek. Sokan ezért abban az illúzióban élnek, hogy az Ösvényen járnak. A popguruk is arról prédikálnak, hogy milliók állnak készen a "felébredésre", de Jézus ilyet soha nem tanított:

„Sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak"

A "hivatottságból" el kell jutni a "választottságig", ami a hosszú ösvény lassú, öntisztító, magányos útján át vezet. A kufárokat ki kell űzni a templomból.

"A Keresés állomásai eléggé jól elkülöníthetők. Először is az ember szívében megszületik a vágy a lelki fejlődésre. Második lépésként a múlt bűneinek és hibáinak megbánása szomorúvá teszi. Harmadik lépcsőként aszketikus vagy önmegtagadó fegyelmezésnek veti alá magát. Végül pedig, negyedjére, elkezdődik a meditáció rendszeres gyakorlása." - Paul Brunton

Miután meghallottuk a belső hívást és megszületett bennünk a vágy a lelki fejlődésre, elkezdjük keresni "Isten országát" önmagunkban: "hivatottakká" válunk. Rálépünk a hosszú ösvényre a "hangya útjára", aminek számtalan formája van, az imádkozással kezdődően egészen a koncentráció-meditáció rendszeres gyakorlásának a megkezdéséig. Ez a gyakorlás fog elvinni minket a "választottság" állapotába, miután feltámad bennünk az Isteni Erő. Ez az Erő a Szent Szellem kiáradása, a Kegyelem ereje, vagy más néven az Önvalónk energiája. Ramana Maharshi tanítása is erről szól:

"Ha az ember rendszeresen gyakorol, képes rászoktatni magát arra, hogy befelé forduljon, s belül megtalálja az Önvalót. Az embernek állhatatosan és folytonosan törekednie kell, amíg a felismerés állapota véglegessé nem válik számára. Amint az erőfeszítés megszűnik, az állapot természetessé válik, s egy folyamatos energiaáramlás által a Legfőbb átveszi az irányítást az illető fölött."

Idáig kell eljutni. Ez már a "választottság" állapota, ami nem más, mint a meditáció legmagasabb fokozata a szamádhi, az igazi jóga, egyesülés Magasabb Énünkkel. Persze ennek is megvannak a maga fokozatai, az ideiglenestől a nagyon ritka, végleges állapotig, de elmondható, hogy már az ideiglenesen elért egyesülés is az "Isten országába" való bepillantást jelenti. A "kereséshez" elég csendben maradni és az Erő végzi a dolgát.

Itt részletesen le van írva a meditáció és a szamádhi: https://nyilegyenes.blog.hu/2017/12/16/meditacio_figyelem

Láthatjuk, hogy a kezdeti nehézségeken át kell esni, időnkén próbák elé leszünk állítva, de, ha mindezek ellenére is állhatatosan tovább folytatjuk a keresést, akkor a Gondviselés, a Kozmikus Intelligencia még az anyagi szükségleteinkről is gondoskodni fog a szellemi felemelkedésen túl: "Mindezek ráadásként megadatnak".

A cikk nyitóidézetében Jézus erre a spirituális törvényre hívja fel a figyelmet, ami érdekes módon megtalálható a Bhagavad Gitában is.

"De akik odaadással imádnak Engem, transzcendentális formámon meditálva, azoknak elhozom, amire szükségük van, s megőrzöm, amijük van." (9.22)

Az árnyékos oldal után elérkeztünk a napos oldalra. Természetesen a "ráadás" nem mesés gazdagságot jelent, inkább az életkörülményeink olyan úton-módon történő alakulását, hogy a megkezdett utat folytatni tudjuk. Korábban már többször is ostoroztam a bizniszgurukat, akik hitetlenségükből adódóan pénzért végzik a spirituális tanítást. Hitetlenek, mert nem bíznak a Kozmikus Intelligenciában, a Gondviselésben. Mivel még nem tapasztalták meg működését, nem váltak csatornájává ennek az Erőnek, ezért a tanításaik is csak üres, tartalmatlan, összeolvasott gondolatok. Persze követőik, rajongóik vakbuzgó módon védik őket, hangoztatva, hogy "nekik is meg kell élni valamiből", de, ha már a hiteles úton keresőknek is megadatik a "ráadás", akkor egy realizált, beérkezett tanítónak ne adatna meg? Természetesen nem az önkéntes adományokkal van a baj, vagy a normális keretek között folytatott tanfolyamokkal, hanem a drága elvonulásokkal, belépős előadásturnékkal, fizetős csatornákkal és mindenféle olyan üzleti tevékenységgel, ami a spirituális tanítással összekapcsolódik. Ez törvénytelen, hiteles tanítóknál ilyennel nem találkozhatunk. Sajnos a maiak között az "ingyen kaptad ingyen add" már nem divat, ezért jobban járunk a nagy, megvilágosodott Mesterek könyveivel.

Visszatérve a keresőkre, álljon itt befejezésként egy idézet Bruntontól, ami jól bemutatja, hogy gyakorlatban, az életben hogyan működik Jézus fenti tanítása:

"Habár a világi vágyak rendben vannak a maguk helyén és jogosan kielégíthetők, mégis alá kell rendelni őket az önmegvalósításért folytatott spirituális törekvésnek. A megidézett Önvaló azért, hogy segítse az egyént az önkéntes alárendelésben, szándékosan úgy rendezi a tapasztalatokat (a karmán belül), hogy azok hangsúlyozzák a spirituális értékeket. Amint a kereső képes az érzéseket összhangba hozni  az ilyen értékekkel, úgy fogja találni, hogy azok a (földi) dolgok amiket keresett és kisiklottak a kezei közül, most maguktól jönnek hozzá. Így a megkövetelt áldozatokról, lemondásokról kiderül, hogy csupán ideiglenesek voltak, viszont az elnyert boldogság dupla, egyben földi és spirituális. Ezért mondta Jézus: Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek."

Előző írásomban a szellemvilágból érkező üzenetekkel foglalkoztam, ami a spirituális materializmus egyik ékes példája, legalább annyira, mint a halálközeli élményeken vagy a halál utáni életen való töprengés. Spirituális szempontból tipikus mellékvágányok ezek is, figyelemelterelésre alkalmas szenzációk. Az emberiség haláltól való félelme miatt érthető a téma népszerűsége, és ebből kifolyólag az ezotéria biznisz számára is állandó munícióval szolgál. Mindannyian találkoztunk már ilyen könyvekkel, filmekkel, beszámolókkal, amelyek vagy hitelesek vagy sem. Nehéz igazságot szolgáltatni, mert az elme tudattalan régiója nagy csodákra képes.

Vannak hiteles, spirituális megközelítések is, ahol bemutatják a létezés különböző dimenzióit és foglalkoznak a halál utáni élettel, de ezek még mindig a hosszú, indirekt ösvényhez tartoznak és az információk ismertetésén túl nem visznek közelebb önmagunkhoz, önmagunk tényleges megismeréséhez. Ráadásul vakvágányra vihetik a keresőket, akik könnyen beleragadhatnak a részletekbe, információkba és csak a spirituális egoizmusuk erősödik. A sok, összeolvasott információ egyáltalán nem segíti a felébredést, megszabadulást. A mai tömegezotéria, spiritualitás sok esetben még többet árt mint használ, mert sokan az összeolvasott tudástól megrészegülnek és már azt hiszik, hogy úton vannak. Erre már Jézus is felhívta a figyelmet:

"Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak."

A "széles út" vadhajtásaihoz tartoznak az "élet a halál után", "halálközeli élmények", "üzenetek a szellemvilágból", vagy pl. az "előző életek" témái is, amelyek ugyan érdekesek, de önismereti szempontból lényegtelenek, nem visznek "közelebb" a forráshoz. A direkt út, "szoros kapu" tanítói ezért nem foglalkoztak ezekkel. Ramana Maharshi pl. az ilyen jellegű kérdéseknél mindig az Önismeret fontosságát hangsúlyozta, a tudat, a tudatosság megismerésére irányította a figyelmet, hiszen minden jelenség annak csak tartalma, de számunkra a megismerő, a Tanú a fontos. Teljesen felesleges a figyelmünket újabb káprázatok felé szétszórni. A jelenlegi életünk értelmét sem ismerjük, akkor meg minek foglalkozni korábbi életekkel vagy a halál utánival? 

Ramana: "Nem tudja, hogy mi volt születése előtt, mégis azt akarja tudni, hogy mi lesz a halált követően? Azt egyáltalán tudja, hogy ön most mi? A születés és az újraszületés a testre tartozik. Ön a testtel azonosítja önmagát. Ez az azonosítás téves. Azt hiszi, hogy a test megszületett és meg fog halni, és azt a jelenséget, amit testnek tekint összetéveszti Önmagával. Ismerje fel igazi lényét, s ezek a kérdések értelmüket vesztik!"

Aztán ott vannak az úgynevezett "halálközeli élmények". Számtalan leírás született ezekről is, de megtudunk belőle bármit is? Sokan, akik átélték, vajon - azon túl, hogy "fényt" láttak, elhunyt hozzátartozókkal találkoztak vagy "látták" a fizikai testüket kívülről - közelebb kerültek az élet értelmének a megértéséhez? Honnan tudhatja bárki is, aki átment egy ilyen élményen, hogy nem az elmeműködés egy ismeretlen funkcióját élte meg, a testtudat ideiglenes kivetítésétől hirtelen felszabadult "imaginációs" energia által okozott tudattalan tartalmak vízióját. Egy ilyen vízió pont annyira értéktelen káprázat, mint egy tudatmódosító szer hatására kiváltott hallucináció, mivel a gyors, tudati megnyílás élménye "elsodorja" az egyént Önmagától. Már a spirituális út előrehaladott szintjén fellépő, gyakorlásból fakadó víziók is akadályokká válhatnak egy ponton túl az Önismeret útján, ha a gyakorló leragad, beleragad a látványba. Ez is egy újabb összetévesztés.

A "halálközeli élmények" értelmezése ugyan segíthet megérteni a fizikai test tapasztalása nélkül is fennálló tudatosság létezését, de, ha kizárólag csak a "látottakra" esik a hangsúly, mint ahogyan ez a beszámolókból kiderül, akkor nem jutunk előrébb. Nem a tudati módosulást kéne vizsgálni, hanem a Látóra kéne fókuszálni, felismerni azt, hogy a létezés mulandó, változó oldalainak szemléletét mindig ugyanabból a Szempontból látjuk. Teljesen mindegy, hogy ébrenléti, halál közeli, halál utáni vagy álom víziót szemlélünk, mert ezek csak módosulások.

A mai new-age áramlatokban túl nagy hangsúlyt kap a "magasabb dimenziók" fürkészése, de inkább azon kéne elgondolkodni, hogy miért vagyunk itt ebben a fizikális életben. Nem azért kapjuk a teremtés folyamatában ezt az életlehetőséget, hogy más dimenziókat kutassunk, hanem azért, mert csak itt, ebben a létformában, ebből a létformából tudjuk felismerni Esszenciánkat, az Önvalót. A mulandóság az örökkévalóság aktív oldala, annak tartalma, és az Öntudatosság, Én-ség érzete az a kapocs, ami a kettőt "összeköti". Ennek a kapcsolatnak a felismerése az élet értelme, amit a látszólag legsűrűbb, anyagi, ébrenléti állapotból lehet csak elindítani. Ezért is van az, hogy még az egyetlen, hiteles, "halálközeli", halál élmény, a meditáció legmagasabb állapota a kevala nirvikalpa szamádhi, vagy kontempláció átélése sem jelenti a végső célt. A tudatosság bővítmények nélküli, ürességtermészetébe történő éber beleoldódás után az élményt össze kell kapcsolni a szemlélődő gyakorlatokkal, az ébrenléti, fizikai világ tapasztalatával. Eggyé kell tenni a kettőt, ahogyan Jézus is tanította, ami a végső Szempontból soha nem kettő, csak innen látszik annak. Ennek az állapotnak a realizálása jelenti a végső megszabadulást, a megvilágosodást.

Befejezésként két idézet Hamvas Bélától:

„Nincs tér, a világ egyetlen látvány. Az idő káprázat. Nincs múlt és nincs jövő. Az örök teremtésben és az elmúlhatatlan pillanatban vagyunk. Nincs túlvilág. Ez a világ és a túlvilág ugyanaz.”

"Úgy láttam, hogy a legnagyobb nehézség ott támad, amikor az ember az „életet” nem tudja mélyebben megfogalmazni, és beleesik abba a hibába, hogy a földet örömtanyának nézi, ahová azért jött, hogy minden cseppet kiélvezzen. Ezt a reneszánsz óta korszerűvé lett felfogást teljesen ki kell küszöbölni. Számolni kell azzal, hogy lényünk örök, és halhatatlanságunk nem a halál után kezdődik, hanem abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy halhatatlanok vagyunk. Minden pillanatban megtörténhet, csak elég világosságunk legyen hozzá. Amit pedig most mondtam, az nem vallás, hanem a legelemibb léttörvény, olyan biztos, mint a gravitáció."

Még mielőtt alaposabban belebonyolódnék ebbe az írásba, megpróbálom tisztázni a "valóság" fogalmát, legalábbis azon a szinten, amennyit saját következtetéseim megengednek. Számtalan cikk, könyv született már a "valóság" témakörében, ezek között több olyan is van, amelyik egyenesen a "végső valóságra" mutat rá. Akadnak közöttük tudományos megfigyelésekkel alátámasztott munkák, amelyeknek nagy része inkább áltudományos, de vannak pusztán "ezoterikus", spirituális megközelítésűek is. Nem egyszerű kiigazodni és eldönteni, hogy mit lehet ezekből elfogadni, mennyi belemagyarázást, képzelgést tartalmaznak ezek az írások.

Számomra minden jelenség valóság, ami megnyilvánul, magyarán "valóra válik". Az már más kérdés, hogy a valóság, valóra válás milyen határok között történik és ebből miért csak az adott keretek között lévő jelenségeket tudjuk felfogni. A tudományos kutatások is bebizonyították, hogy vannak olyan valósághatárok, amelyeknek  érzékelése műszerek nélkül lehetetlen számunkra, de a különböző spirituális irányzatok, tanítások is számtalan létezési kategóriát említenek. Viszont ezektől az ismeretektől nem jutunk közelebb a megértéshez, legfeljebb újabb fogalmakat ismerünk meg, és vagy elhisszük őket vagy sem.

Nem véletlenül szerepel a címben az álom szó. Megfigyeltem, hogy számos, nagy, megvilágosodott mester, tanító mutatott rá álomhasonlattal a megnyilvánult létezés jellegére. Nincs ennél a jelenségnél "kézzelfoghatóbb" eszköz a kezünkben, ráadásul szinte mindenkinek van, vagy volt már álomtapasztalata. Felvetődik a kérdés, hogy valóság e az álom? Ahogyan az ébrenlét során soha nem kérdőjelezzük meg tapasztalataink valódiságát, ugyanúgy nem tesszük ezt akkor sem, amikor éppen egy álomjelenetben vagyunk. Ott, akkor az a valóság: azt hisszük ébrenlétnek és meg sem fordul a fejünkben, hogy az, amit tapasztalunk nem létezik. Az álom csak "ébrenléti" ébrenlétből szemlélve tűnik valótlannak és az alvás egyik fázisának, de, ha jobban belegondolunk ott is folyamatosan ébren vagyunk, a folyamat nem szakad meg, legfeljebb felébredés után nem tudunk áthozni minden részletet. (az álom nélküli, mély alvástól most eltekintek.)

Az előző írásomban (Érzékek és az időérzet a Jelenlétben) bemutattam, hogy álom állapotban is tökéletesen működnek az érzékek, annak ellenére, hogy ez idő alatt a fizikai testben nem, sőt, ha belegondolunk még tökéletesebben is, hiszen az ottani érzékelés sokkal több jelenség felfogására képes, mint ébrenlétkor, de a megélések is intenzívebbek. Akkor mégis miért ezt az ébrenlétinek nevezett állapotot tartjuk csak reálisnak, valósnak? (Érdekességként megjegyzem, hogy az ébrenléti és álom tapasztalataink emléke semmiben nem különbözik egymástól, mentális konstrukciók és ugyanabba a "zsákba" kerülnek bele.)

A kollektív jelleg lehet erre a magyarázat, mivel az ébrenlétben megtapasztalt világot más is látja, az álom során átélt jelenségek pedig egyediek, csak mi emlékszünk rájuk. Azok a mesterek, akik az álomhasonlatot használták a megnyilvánult világgal kapcsolatban, azt a megjelenés jellegére értették és nem magára az állapotra. A létezés mentális jellegét demonstrálták vele, azt, hogy ugyanúgy jelenik meg a külvilág is, mint az álomvilág, nem független az elménktől, ugyanannak az elmeközegnek a kivetülése válik valóra. A két állapot közötti különbség egy figyelemeltolódási mechanizmus az elme egyéni és kollektív tudattalan része között. Az álomban az egyéni tudattalan válik külvilággá, az ébrenlétben pedig a kollektív minták lenyomatait közvetíti az elme, az első teremtés még egységtudatú előképének, a Világ-Ideának a kivetítését látjuk "fizikális" külvilágként megnyilvánulva.  (álmokban is is megjelenhetnek a kollektív tudattalan ősképei az egyén előtt, de létezéselméleti szempontból most nem ezek az érdekesek)

Az álomról utólag tudjuk, hogy mentális konstrukció volt és ebből fakadóan az érzékek működése sem lehetett más. Bármi, ami megvalósult nem állt külön tőlünk, egyek voltunk minden jelenséggel. Miért ne lehetne ez így az ébrenlét során is? Az álomtanítások erre hívják fel a figyelmet, és arra, hogy a létezés tudata, az öntudat átível mind a két állapoton. Az ébrenléti állapotba is be kell hozni ezt a meggyőződést és a végső cél az lenne, hogy ez egy "belső meglátás" során felismertté váljon.

Láthatjuk tehát, hogy bármi, ami tapasztalatként felmerül az valóság, legyen az álom vagy ébrenlét. A félreértésünk abból fakad, hogy nem tudjuk realizálni a jelenségek viszonyát önmagunkhoz, pedig a közös alap, a jelenségekre való tudatosság adott. Ha az álomhasonlatot megértjük, akkor legalább kialakulhat egy helyes elképzelés, és ennek az elvnek a tudatosításával elkezdhetünk kiépíteni egy új "látásmódot" a relatív valósághatárok megnyilvánulásáról.

Ebben a bejegyzésben a relatív megnyilvánulási határok között maradtam, de ez a megnyilvánult, mulandó oldal elválaszthatatlan az örökkévaló abszolút létezéstől. Viszonylagossága, mulandósága, állandótlansága nem állhatna fenn, ha nem lenne egy állandó, mozdulatlan háttér. Felvetődik a kérdés, hogy mi ez a háttér?

  "...az ember nem földi, anyagi lény, hanem kozmikus rang"  - írta Hamvas Béla.

Lényünk gyökere a Kozmikus Elmében van, és minden megnyilvánulásnak ez a kollektív, teremtő alapháttere. Ezért látjuk egységesen ugyanazt a világképet az ébrenléti állapot során. A belőle áramló imaginációs energia képzi a világ gondolatát, és ez az erő jelenít meg mindent. Érzékelésünk a Kozmikus Elmével való tudattalan együttműködés. Ereje álomban csak az egyéni tartalmainkból dolgozik, azokat alakítja érzetekké, képekké, az ébrenlét során pedig a világ ideáját tükrözi elménkben, ami ettől nem áll külön, egy töredék részét képezi. Ébrenléti gondolataink, érzéseink mögött is ez az erő áll.

Hamvas nem véletlenül használta a "kozmikus rang" kifejezést. Mindannyian hallottuk már az "Isten a saját képére, hasonlatosságára teremtette az embert" - mondatot a Bibliából. Ez a saját kép nem a "földi, anyagi lényre" vonatkozik, ahogy sokan hiszik, hanem lényünk isteni, kozmikus magjára az Önvalóra, ami lényegét tekintve azonos ezzel a Kozmikus Elmével és egységben van vele, benne nyugszik és tudatosságunk forrása. Ez a belőle "kipattant isteni szikra" lényünk középpontja, szíve. Benne találkozunk az örökkévalóságot a mulandó, relatív valóságba kápráztató Kozmikus Lénnyel. Ebben a teremtő, életet képző, imagináló tevékenységben, ami egyben kivetítése is a megnyilvánult világoknak, rajta keresztül veszünk részt. Öntudatunk, tudatosságunk benne nyugszik és egy adott inkarnáció káprázatban az elménk alakjain keresztül, tudattalanul beleoldódunk a relatív, állandóan változásban lévő valóságokba. 

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

Ezek az alakok fennállnak ébrenlét és álom során is, de az én-ség érzete, az a közvetlenül megragadható alak, amelyik az örök "forrásban" van. Ez a figyelem kiindulópontja. A Figyelő vesz tudomást a többi alakfelvételről, ami valójában nem más, mint az elmeközeg további elváltozása, és az ebben az elmeközegben történő frekvenciaváltásról is, amit ébrenlétnek, vagy álomnak nevezünk. Ez a Figyelő nem tesz különbséget a két megnyilvánult valósághatár között, éber, ébren van, az érzékelés, tapasztalás sebessége nem befolyásolja, mint ahogy egy képernyőt sem befolyásol a felgyorsított film.

Visszatérve az álom és valóság témájához már láthatjuk, hogy a relatív oldalak valóra válása, megnyilvánulása ugyanolyan mentális jelleggel történik, és beleélésünk folyamatában is ugyanazok az elmealakok vesznek részt. Az alapot kozmikus léthátterünk adja, ami az "Én vagyok" létélménye. Létezésünk megértése szempontjából az álomállapot sokkal többet megsejtet az imaginációs, teremtő mechanizmusról, mint az ébrenlét és, ha megértjük Szubjektivitásunk állandóságát, akkor felismerhetjük azt is, hogy ez az én-ség, mint egy fonál, állandó összeköttetésben áll az abszolút, időtlen valósággal.