Van egy közismert kínai történet, ami rávilágít, hogy valójában semmiről nem lehet racionális megközelítéssel megmondani, hogy jó-e, vagy rossz. Egy öregembernek a fia talált egy fiatal vadlovat a pusztában és hazavitte. A faluban mindenki az mondta, hogy milyen jó nekik, mert majd befoghatják szántani. Aztán a fiú megpróbálta betörni, de a ló ledobta a hátáról és eltört a lába. A faluban mindenki sajnálkozott és azt mondta, hogy ez nagyon rossz, mert az öregnek nincs a fiún kívül senkije és így nem lesz, aki gondoskodjon róla. Nemsokára kitört a háború és minden egészséges férfit elvittek katonának. Szerintem nem kell befejezni a történetet, mert mindenki tudja, hogy az embereknek mi volt a véleménye. Ez a kis történet a jó-rossz kettősségének értelmetlenségére hívja fel a figyelmet, hiszen racionális, ok-okozati gondolkodással nem lehet megállapítani semmiről az adott pillanatban, hogy jó-e vagy sem. Mindannyiunk sorsában fellelhetőek ilyen és ehhez hasonló történetek, ezért a berögződött, kettős megközelítés helytelenségét mi is megtapasztalhattuk már számtalanszor.  

Egy videóban U.G. Krishnamurti arról beszélt, hogy a helyes-helytelen, a jó és rossz kettősségének mezején vagyunk ragadva, ha szerencsénk van és nem rekedünk meg a dualitás harcában, a jó és rossz csatájában, akkor nem tehetünk semmi rosszat, nem cselekedhetünk helytelenül. Ez azért van, mert akkor csak az az egyetlen cselekedet lehetséges abban az adott szituációban. Az sem számít, ha az egész társadalom, egész világ úgy ítéli meg, hogy helytelenül cselekszünk és majd megfizetjük az árát.

Születésünk óta rengeteg hatás ért minket, számtalan dolgot sulykolt belénk családunk, az oktatás, a társadalom, folyamatosan arra lettünk trenírozva, hogy tetszést vagy nemtetszést nyilvánítsunk. Ezt ráadásul alaposan felfokozza a mostani közösségi média, ami alapvetően erre a kettősségre van kihegyezve. Sajnos ez is benne tart minket a dualitás harcában és erősíti bennünk azt a hitet, hogy ez fontos. Ráadásul tetszéseink vagy nemtetszéseink, a jó vagy rossz megítéléseink mögött ott állnak mentális hajlamaink is, a vászanák, karmacsírák, amikből mostani inkarnációnk is fakad és ezek a mulandó szerepszemélyiségünk mozgatórugói is.  

"Amikor a vászanák a közönséges emberekben, akik még mindig a testtel és az elmével azonosulnak, felemelkednek, tetszéseket és ellenszenveket okoznak. Ezek a kedvelések és ellenszenvek vágyakat és félelmeket generálnak, amelyek viszont még több karmát termelnek. Miközben még mindig ítélkezel arról, hogy mi a jó és mi a rossz, az elmével azonosulsz, és újabb karmát hozol létre magadnak. Ha így új karma jött létre, az azt jelenti, hogy egy újabb születést kell vállalnod, hogy élvezhesd azt." - Annamalai Swami 

Láthatjuk tehát, hogy a jelenlegi, felfokozott, a média által állandóan reakcióra késztető világkorszakban még erőteljesebben bele vagyunk kényszerítve a "jó és rossz" dualitásába és ezzel csak egyre több akadályt gördítünk önmagunk elé, ami sorsunk szempontjából sem lesz kedvező. Robert Adams tanításaiban is fontos szerepet játszik a "nem reagálás". A következő sorok nagy segítséget nyújtottak évekkel ezelőtt, amikor egy számomra nem tetsző élethelyzetben éltem. Alkalmazva a leírtakat nagyon gyorsan pozitív változást tapasztaltam. . 

"Hogyan kezdjük?
Nos, először is fel kell ismerned, hogy az a hely, ahol most vagy, akár jónak vagy rossznak gondolod, az a megfelelő helyed, vagy ha önmagadat boldognak, szomorúnak, gazdagnak, szegénynek, betegnek, vagy egészségesnek hiszed, az a  megfelelő állapotod. Ez a kezdet. Nem próbálsz többé valaki más lenni. Ne próbáld megváltoztatni az életed. A megfelelő helyen vagy, most, úgy, ahogy vagy. Ha boldoggá és békéssé tudsz válni azon a helyen, ahol most vagy, hirtelen azt fogod tapasztalni, hogy a körülmények a te javadra változnak, és akkor ismét a megfelelő helyen leszel. Bármilyen változás is következik be a tested-elmédet illetően, a megfelelő helyen vagy. Minél inkább meglátjátok ezt, minél inkább intellektuálisan, intelligensen tudjátok nézni azt, amit az imént mondtam, annál békésebbek lesztek, annál inkább kezdenek a karmikus minták elszakadni, és kezdtek felébredni."- Robert Adams 

Ez nem beletörődés, hanem belenyugvás az adott helyzetbe, a "Legyen meg a Te akaratod!" intelligens elfogadása. Ez a kettősségen való felemelkedés egyik módja, amit nem könnyű megvalósítani főleg úgy, hogy egész életünkben azt hallottuk, hogy változtatni kell, ráadásul mentális hajlamainkból fakadóan reaktivitásunk is erős. Annamalai Swami azt tanácsolta, hogy ismerjük fel mentális hajlamainkat a felemelkedésük pillanatában, mert ha időben és elég gyakran el tudjuk kapni őket, akkor nem okoznak problémát. Az is jó, ha megfigyeljük az öt érzék működését, mivel az elme természetéhez tartozik, hogy állandóan stimulust keressen az érzékeken keresztül, megragadja az érzéki benyomásokat és ezek feldolgozásával kontrollálatlan gondolatok hosszú láncolatát okozza. Meg kell tanulni megfigyelni hogyan viselkednek az érzékek és, hogy az elme hogyan reagál az érzéki benyomásokra. Ha meg tudjuk állítani, hogy az elme reagáljon az érzéki benyomásokra, akkor ki tudjuk küszöbölni a vászanáink nagy részét. 

Jiddu Krishnamurti a választás, minősítés nélküli tudatosság módszerét tanította, ami szintén a dualitáson történő felemelkedés eszköze. Ha ténylegesen a figyelem állapotában vagyunk, tényszerűen, analizálás nélkül állunk a jelenségekhez, akkor nincs ott az "én", a múlt kondicionálásából fakadó self, és az így végrehajtott cselekedetek nem lesznek feltételekhez kötve, pontosan azt tesszük, amit kell. Az észlelés, érzékelés a pszichológiai időn kívül van, az elme szűrője tesz valamit ilyenné vagy olyanná, ráadásul a gondolatminták rengeteg energiát lekötnek az agysejtekben, ami miatt előbb utóbb szenilissé válunk. Jól látható ez például a vallási dogmákkal élő embereknél, de mindenki másnál is, aki nagyon hosszú ideig valamilyen gondolat, vagy gondolkodási minta mentén éli az életét. Ezek a berögződött minták az embert arra kényszerítik, hogy folyamatosan analizáljon, az adott mintához igazodva minősítsen és cselekedjen. Ami nem fér bele a keretbe az automatikusan rossznak lesz minősítve, ami meg belefér, az gondolkodás nélkül  el lesz fogadva. Ez egy erőteljesen leszűkített létélményt fog eredményezni, ami még a tiszta kommunikációt is ellehetetleníti.  

Mivel a tökéletes figyelem állapotában nincs ott az ego, a self, a személyesség érzete, amit a múlt felhalmozott emlékei és a karmacsírák alkotnak, ezért ezt nevezhetjük egyfajta transzcendentális állapotnak is. Ebben a tiszta tudatosságban a gondolatok, érzelmek, vágyak le vannak csendesedve, ezért elkerülhetetlen, hogy a személyes akarat is elcsendesedett állapotban legyen. "Amit ilyenkor meg kell tenni, az meg lesz téve, de rajtad keresztül." - Paul Brunton. Lényünk "magasabb" része eszközévé válunk.  

"A régi módon folytatott cselekvés az ego uralmának állandósulását jelzi.  De ha ezt megtagadjuk, és "csendben maradunk", az azt jelenti, hogy létrehozzuk azt a belső vákuumot, amely lehetővé teszi a magasabb én számára, hogy belépjen és működjön rajtunk keresztül. Ez az ihletett cselekvés." - Paul Brunton 

Nem arról van itt szó, hogy elnyomjunk bármit is, hanem meg kell tanulnunk a figyelem állapotában cselekedni. Cselekvés közben a csend háttérben kell lennie a súlypontnak, ami túl van a jó és rossz kettősségén. Természetesen ez nem megy azonnal, akinek állhatatlan, csapongó az elmeműködése, annak azt előbb koncentrációs-meditációs gyakorlatokkal meg kell zaboláznia, viszont a teljes figyelem már nem koncentrált, mivel a koncentráció még akarati, ezért az még az ego területén mozog. Hagyni kell, hogy a belső vákuum magától beálljon. 

A spirituális ösvény, út lényege nem választható el a hétköznapi élettől, cselekedeteinktől, önmagában a passzív gyakorlás nem elég. Jézusnak az a mondása, hogy "gyümölcseiről ismerszik meg a fa", is erre vonatkozik. Az életben, élethelyzeteinkben, cselekedeteink megélésében derül ki, hogy "hol tartunk": tetteink a  Figyelem Jelenlétében zajlanak-e, vagy továbbra is csak saját ego örvényünk kétségei között ingadozunk.     

A Nap minden reggel felkel, világosságot teremt, beragyogja a világot, és teszi mindezt úgy, hogy nem foglalkozik a megvilágított jelenségek jellegével. Sugarakat küld a legmagasabb hegyek tetejére, dombokra, mezőkre, tavakra, tengerekre, óceánokra, erdőkre, sivatagokra, városokra, falvakra, állatokra, emberekre. Nem érdekli, hogy az éppen virágzó cseresznyefákra szórja sugarait Kiotóban, vagy egy hatalmas szeméttelepre Bombay közelében, nem tagadja meg sugarait az Ukrajnában szétlőtt lakótelepektől, de a kölni dómtól sem sajnálja azokat. A játszótéren önfeledten hintázó gyermekek pont olyan kedvesek számára, mint a parkokban sakkozó öregurak, vagy a piacra siető nagymamák. Végtelenségig lehetne sorolni a relatív, külső jelenségeket jellegük szerint, de a belsőnkben játszódó folyamatokkal sincs ez másképp. A Nap 24 óránként megteremti a nappalt, fényében láthatóvá válik a világ.  

Napunk, Öntudatunk sem tesz különbséget boldogság vagy szomorúság, testi fájdalom, vagy kellemes közérzet között, csak tudomást vesz róluk, számára ezek szimpla szenzációk. Minden úgy van jól, ahogyan van. Indiában élt egyszer egy házaspár, az asszony spirituális kereső volt, és szerette volna, hogy férje is rálépjen az ösvényre, ezért folyamatosan a tanításokról beszélt neki, a magasabb célokról. A hétköznapi életben is mindent megtett, hogy elvonja a férj figyelmét az anyagi világ kísértéseitől. Amikor az utcán sétáltak mindig a férfi előtt járt néhány lépéssel és az utat fürkészte. A férfi egy idő után megelégelte és rákérdezett, hogy miért teszi ezt? Azt felelte neki, hogy elővigyázatosságból halad előtte és fürkészi az utat, mert ha esetleg találnának a földön egy drágakövet, akkor az elterelné a férfi figyelmét a szellemi értékekről. Jobb, ha ő megy elöl, mert így még idejében észre tudja venni, ha felbukkan valami. A férfi hangosan felnevetett az asszony válaszán, majd így szólt hozzá: "Amíg különbséget látsz az utcán heverő kövek és egy drágakő között, addig te sem értheted a spiritualitás lényegét. Foglalkozz inkább a saját üdvösségeddel!". 

Robert Adams advaita tanítónál találkoztam először a "Minden úgy van jól, ahogyan van" tanítással, de azzal is, hogy a mozivásznat nem érdekli, hogy kellemes vagy kellemetlen jelenetek futnak rajta. A Tudat, az Önvaló, a Nap csak tudomást vesz a jelenségekről, az elme és összetevői, alakjai végzik a minősítést, kategorizálást, válogatást. Az ego az Önvaló szerve a relativitásban, az Abszolút Tudatosság mulandó eszköze, egy szükséges funkció az inkarnáció káprázatban, de nem mindegy, hogy önálló, különálló entitásként élődik meg, mint egy központ, vagy egy kis körnek a nagy körön belül, beágyazva, csatornaként. Amíg a szenzációk, jelenségek nem élődnek meg tényszerűen, "úgy, ahogy vannak", addig az ego-elme komplexum (tapasztaló), hálójában vagyunk, folyamatos reakcióélmény a sorsunk. Létezésünk determinált, relatív és egyben reaktív oldala nincs elválasztva a "látható világ mögötti valóságtól", az Abszolúttól, csak éberségünket fokozzák le a tudatszűkítő mechanizmusok. Ezen mechanizmusok működésének megértése az első lépés. Ramana tanításai alapján az elme-komplexum alakjai a következők:

1. Emlékezet/memória, ebből fakad személyiségünk képzete és a tudásunk. 2. Az elme, mint gondolkodás, gondolatformák összessége. 3. Az én alakja, ami testekkel (ébrenléti-álom) való azonosulás. 4. Az értelem alakja, pedig az értelmezés folyamata. 

Adams azt is tanította, hogy ha nem fogadjuk el a jelenségeket, eseményeket úgy, ahogyan azok vannak, az nem más, mint blaszfémia. Szentségtörés, mivel a Kozmikus Teremtő Intelligencia/ Világ-Elme/ Isten pontosan végzi a dolgát: ha képes megteremteni/imaginálni a Kozmoszt és a Világegyetemet, akkor gondoskodni is tud róla. Nem egyszerű ez a mostani korszakban, hiszen elképesztő mennyiségű szenzációnak, információnak van kitéve elme-komplexumunk. Mivel ezen alakzatok valójában az Abszolút Elme relativizálódott funkciói, a különállóság csak látszólagos, ezért az éber megfigyelésük és megértésük elvezethet a Forrásig. 

Relatív elmealakjaink működése is "úgy van jól...", hiszen nem véletlenül kaptuk erre az inkarnáció káprázatra  mentális hajlamainkat, aminek a befolyása alatt működnek. Önvalónk számára most ezen megélések az üdvösek, de a velünk közös sorsot élők számára is így tudjuk a megfelelő élményt tükrözni. (Az indiai nőnek is egy értelemben erős férjre volt szüksége, hogy felébredjen önhittségéből.) Ismerjük meg és fogadjuk el önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, vagy inkább amilyennek látszunk, és értsük meg felszíni elménk működését. A lényeg a megfigyelésben van, a hozzáállásban, mert, ahogyan Jiddu Krishnamurti tanította: "A gondolkodás folyamatának megértése végtelenül fontosabb, mint a gondolatok kontrollálása..." 

A személyes elme-komplexum alakjainak működése egymástól nem választható el, csak olyan gondolatformák bukkanhatnak fel, amikről vannak tudatos, vagy tudattalan emlékeink, ez határozza meg személyiségünket. Ebből a centrumból éljük át a testekkel való azonosulást, az "én alakját" (én vagyok a test, érzékelő, cselekvő) és az érzékszervi szenzorok benyomásait. A szenzorok tényszerűen közvetítik a szenzációkat, külvilágunkat, de az emlékezet talaján álló centrum már ezeket lefordítja, átszínezi az előzetes tapasztalatok emlékének megfelelően és értelmünk értelmezési funkcióját kondicionálja. Ezt a komplex folyamatot kell megérteni mindenféle kontrollálási, változtatási szándék nélkül, tudni, hogy ez nem véletlen, ennek így kell lenni, ez most az "üdvös", mert ebből lehet "felébredni". A Zenben is van egy olyan mondás, hogy "nagy ego nagy szatori". 

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi 

Mivel nincs valódi különbözőség az Abszolút Elme és a személyesnek látszó alakjelenségek között, csak látszati, ezért azokat úgymond magunkra kell venni, megfigyelve, tisztán átélve, "ahogyan vannak", minősítés, előítélet és változtatási szándék nélkül, nem felcímkézve fogalmakkal. Ez a megközelítés vezethet el a "nincs valódi különbözőség" állapotának felismeréséhez, amit Ramana tanított, de J. Krishnamurti tanítása is erről szólt: 

"...a megfigyelőnek magának kell megértenie saját tevékenységét, és ebből fogja felismerni, hogy a megfigyelt nem különül el önmagától."        

Mindenki számára jól ismert a "szokás hatalma" kifejezés, de a "szokás tragédiája" valószínűleg már nem. Az előző bejegyzésben az asztrál-karma automatikusságáról írtam, hiszen sorsunk mentális hajlamaink, karmacsíráink kényszere alapján fut, élődik meg. Amilyen egy ember jelleme olyan a sorsa. Pszichikai összetételünk hatalma alatt élünk, ami szokásainkban, megszokásainkban is tükröződik a hétköznapokban. Mindez igaz a spirituális ösvényen is, ami Jiddu Krishnamurti szerint tragikus: 

"Úgy tűnik, mi emberek a szokás szörnyű tragédiájába kerültünk, egy elsorvadt agy tevékenységének hagyományába, mert mechanikusan működünk, ragaszkodunk a hiedelmekhez, a hithez, a végtelen, értelmetlen rituálék állandó ismétléséhez a nyugati világ összes templomában, és a keleti világ rituáléihoz. Mindezeket a rituálékat a gondolat rakja össze. A gondolat egy anyagi folyamat...
De ha megvizsgáljuk a gondolatot, és a gondolat eredetét, azt, hogy mi a gondolkodás, akkor azt találjuk, hogy az emlékezetből, tudásból, tapasztalatból születik, és ebből a tapasztalatból gondolat, gondolat a cselekvésben, és így tovább. Ez az a láncolat, amelyben az agy működik jelenleg. Tapasztalat, tudás, az agyban tárolt emlékezet, ebből az emlékezetből cselekvés, és ebből a cselekvésből újabb tudást szerzel, így folytatódik ez a lánc, amely fokozatosan elsorvasztja az agyat. Amikor újra és újra ugyanazt ismételgeted, ahogyan a rituálékban teszik, amikor erős hiedelmek, meggyőződések, következtetések vannak, az agy nem csak, hogy elsorvad, de táplálékhoz sem jut.  És ennek az elsorvadásnak az egyik tényezője az, hogy az ember mindenféle illúziót elvisel - vallási illúziót, pszichológiai tévhitet és így tovább."  

Jiddu.Krishnamurti egy megvilágosodott direkt tanító volt, és a "választás nélküli tudatosságot" hirdette, elvetett minden keleti és nyugati hagyományt, vallást, gurukat, jógákat és meditációnak sem a passzív, csukott szemmel üldögélős módszert tartotta, hanem a teljes, kondicionálatlan figyelemmel végrehajtott szemlélődést és cselekvést. Korábban már több helyen is írtam a hosszú és rövid (indirekt-direkt) ösvény közötti különbségről. A hosszú ösvény a kezdők útja, a vallási gyakorlatoktól kezdve, a különféle jógákon át és a passzív koncentráció-meditáció a legmagasabb szintje. Ezek előkészítő fázisok, még cselekvőségérzettel, ego-elmével végzett, időbeli gyakorlatok és csak az elme (figyelem) megerősítését szolgálják, hogy ráléphessünk a direkt szemlélődés útjára. Ez már a kivetítés nélküli "választás nélküli tudatosság", úgy is mondhatnánk, hogy tanúság (a tanú nincs az időben), memóriától, fogalmaktól mentes szemlélődő gyakorlat.

Nem véletlenül ostorozta JK a vallási utat, a hosszú ösvény legalacsonyabb szintjét, hiszen a vallások és külsőségeik, rituáléik a legerősebben kondicionáló, az intelligenciát megbéklyózó jelenségek. Nem arról van szó, hogy a szentkönyvekben található kinyilatkoztatások nem igazak, de szó szerint értelmezhetetlenek és, aki azokat elfogadja a mélyebb értelmek ismerete nélkül valójában csak hiszékeny. 

"Vissza a kereszténységhez!" vagy az Indiában nem kevesebb előszeretettel hangoztatott "Vissza a hinduizmushoz!" jelszavak is hiábavalóak és értelmetlenek. Idő bőségesen állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy ezeket a vallásokat kipróbáljuk. Ha nem tudtunk megfelelően kísérletezni ezekkel az alapítóik és ihletőik életéhez időben közel eső évszázadokban, akkor erre sohasem leszünk képesek. Ne csapjuk be önmagunkat! A múltba nincs visszatérés. Minden vallás esetében az azt ihlető eredeti gondolatok a legfontosabbak. Az eredeti ihlető gondolatok hatására sokat lehet tenni, azonban a későbbiekben a vallásos tevékenység már csak az eredeti vallásos ihlet szív és lélek nélküli ismétlődő színlelésében merül ki." - Paul Brunton 

Természetesen ez elmondható a buddhizmusól ugyanúgy, mint az iszlámról, vagy más, egyéb hagyományos vallásról is, nem is szólva a szektásodott vagy elkorcsosult, modern kori variációkról. Az ezeket követő emberek valójában egy szokás rabjai, igaz békét, nyugalmat csak ideiglenesen nyerhetnek, ha egyáltalán nyernek. A hosszú ösvény ászanázói, mantrázgatói és még a számtalan, más gyakorlat követői is beragadnak egy idő után a megszokás mókuskerékbe, ha nem lépnek tovább. Belőlük kerülnek ki a spirituális egoizmus képviselői. 

A szokások, megszokások a hétköznapi életvitelben is károsak, mivel mechanikusak, így megölik a spontaneitás megélését. A zenben is azt mondják, "ha éhes vagy egyél, ha álmos vagy aludj!" Természetesen követnünk kell egy menetrendet az életben, de, amint nincs rá szükség ne töltsük ki felesleges szokásokkal, inkább szabaduljunk meg tőlük, mert ezek is kondicionált személyiségünk részei, a memóriából fakadnak. Tehát nem csak a vallási illúziókból fakadó szokások, a hétköznapi beidegzett szokásminták sorvasztják el az agyat, hanem a pszichológiai tévhitek is, amelyeket önmagunkkal és másokkal szemben táplálunk. A közismert, indiai "Kígyó a kötélben" példa is erről szól, amikor a hajnali derengésben, a dzsungelben valaki egy kötelet kígyónak néz és ezért megijed. Valójában csak saját félelmét vetítette rá a látványra, ugyanúgy, ahogyan mi is folyamatos összetévesztésben élünk önmagunkkal és a külvilággal szemben. Önmagunkat összetévesztjük a test-elme organizmussal, személyiségünkkel, ami a memóriából fakad, az időben van és ebből kondicionáltságból tekintünk kapcsolatainkra is. Ezért van az, hogy ha nem tanuljuk meg a "feltétel nélküli tudatosság" alkalmazását, akkor egy embert csak az első találkozáskor láthatunk olyannak amilyen. Hamvas Béla írta, hogy az emberek nem is találkoznak, hanem csak maszkjaik ütköznek egy idő után. Szokásunkká vált a "képmutatás" alkalmazása, pl. mást mutatunk a főnökünk vagy felettesünk felé, mint azok felé, akikkel nem vagyunk alárendeltségi viszonyban. A másokkal szembeni elvárásaink is szokások. Érdekes példa volt erre, amikor a megvilágosodott advaita tanítóval, Robert Adamssal először találkozott egy tanítványa, és ott akarta hagyni, mert meglepte, hogy egy farmergatyás, napszemüveges, baseball sapkát viselő fickót látott. Nem illett a fejében élő, gururól alkotott elképzeléséhez, ami egy indiai jelmezben parádézó, turbános mester volt.  (nagyon sok, mai divatguru pontosan ezt a szokásmintát szolgálja ki a jelmezekkel, hangzatos keleti nevekkel stb.)  

A szokásmintákra számtalan példát lehetne hozni, vannak cselekedeti, érzelmi, gondolati mintázatok. Ha megnézzük a mai, modern, fogyasztói társadalmakat, vagy a még viszonylag hagyományosabb keretek között élő keletieket, láthatjuk, hogy  szinte teljes mértékben a szokások irányítják bennük az életet. Fogyasztói, vallási, foglalkoztatási, lakhatási, szórakozási, utazási, táplálkozási stb. mintázatok, és amint valami külső jelenség, mint pl. egy járvány, háború, energiahiány, gazdasági válság vagy természeti katasztrófa megtöri, felborítja a szokásokba ágyazott életvitelt, akkor az emberiség azonnal pánikba esik. Mivel a szokások a mulandó személyiség részei, tapadási, azonosulási pontok, ezért érthető, hogy a maszkokhoz szokott emberiség feldúlttá válik, mivel nem tudja magát elhelyezni (azonosítani) és, amint helyre áll a "rend" pontosan ott folytatja az életét ahol a válság előtt abbahagyta. 

A mostani, uránikus gyorsasággal vetített világkorszakban az emberiség egyre intenzívebben fogja tapasztalni, hogy szokásai, megszokásai tarthatatlanná válnak. Mivel senki nem hajlandó önként feladni azokat, ezért "külső", karmikus erők majd rákényszerítik. Teljesen mindegy, hogy jó, vagy rossz szokásokról beszélünk, mert a relatív időben minden a változásnak van alávetve, és még egy "jó szokás" is átalakulhat "rosszá".

Mi a jó, vagy rossz? Amikor UG. Krishnamurtitól kérdezték, hogy mi a titka a korához képest fiatalos külsőjének, akkor ezt felelte: "Ez azért van, mert nem eszem egészséges ételeket, nem szedek vitaminokat, és nem tornázom". A legfontosabb, hogy legyünk nyitottak a változásra, figyeljük meg, majd lépjünk ki külső és belső szokásaink önismeretet torzító mechanizmusaiból. Sorsunkat nem kerülhetjük el, de felhasználhatjuk, ha kondicionálatlanul, éberen, személytelenül megfigyeljük mozgatórugóit. Csak így szabadulhatunk meg a szokásminták agysorvasztó, tragikus hatásától.

"A szokásokban, az életmódban és az örökölt viselkedésformákban bekövetkező változások gyakran annak jelei, hogy az Önvaló tisztító munkát végezhet benne." - Paul Brunton   

Kérdező: Hogyan bánjunk másokkal?

Ramana Maharshi: Nincsenek mások.

Többször is láttam már felbukkanni ezt a kis párbeszédfoszlányt az egyik közösségi oldalon. Az egységtudatban hívők szeretik ezt odadörgölni a még duális szemléletű tanításokban hívő emberek orra alá, mint egy végső kinyilatkoztatást. Természetesen, nagy valószínűség szerint ők is csak hallomásból ismerik ezt a tanítást, és nem saját meggyőződésük, tapasztalatuk alapján hivatkoznak a Maharshi válaszára. Ugyanez elmondható a manapság annyira divatos neo-advaita gurukra is, akik hasonlókat papolnak az összeolvasottakból. Nem sok értelme van ezt így kijelenteni a hétköznapokban, mert az élet nagyon gyorsan be fogja bizonyítani, hogy bizony nagyon is "vannak mások". Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Ramana nem mondott igazat, hiszen végső szempontból, az Önvalóból, a vetítőgócból tényleg nincsenek mások, minden egy, de mi még nem látunk abból a szemszögből, ezért maximum csak elképzelni, elhinni tudjuk válaszát. Ettől függetlenül ez egy nagyon fontos tanítás, jó észben tartani, megtartani a magunk számára, mint egy, a mentalizmus elméletének elmélyítésére alkalmas kijelentést, de a másokhoz való morális viszonyra is jó hatással van. (Attól még hogy nem éljük meg az egységet így, igaz, ugyanúgy, mint ahogyan a Föld is gömbölyű, pedig a felszínről nem látszik annak.)

A megvilágosodott tanítók szerették használni az álomhasonlatot az ébrenléti állapot jellemzésére. Azt tanították, hogy az ébrenléti tapasztalat is ugyanolyan, mint az álom, egy elmeközegben létrejövő kivetítés és, ha látunk valamit, vagy valaki "mást", az gyakorlatilag mi vagyunk. Senki nem kételkedik benne, hogy az álmokban látott szereplők, "mások" csak mentális konstrukciók, tőlünk nem függetlenek, bennünk keletkeznek, viszont az ébrenléti állapotról ezt már nem tudjuk elhinni. Ez azért van így, mert az álomvilág általában, normál esetben a saját tartalmaink kivetülése, az ébrenléti pedig a Kozmikus, Világ-Elme kollektív vetülete, ezért látjuk ugyanazt.

A fiatal Szvámi Vivekananda már csak álomként látta a világot. Mialatt Kalkuttában sétált egy parkban többször is beleverte a fejét egy korlátba, hogy lássa, valóságos-e, vagy csupán az elme illúziója. Így nyert bepillantást a kettősségnélküliségbe. Ezt a bepillantást Paul Brunton kozmikus víziónak nevezte, ami (néhány embernél) a megvilágosodás során, annak egy fázisában fellépő misztikus kísérőjenenség, egységélmény. Van, aki ébrenléti állapotban éli át, és a már duálisnak látszó, kivetített Világ-Ideát látja az Önvaló vetítőgócából, de már Önmagával egyben, kettősség nélkül, osztatlanul. Van, aki a Világ-Idea "megnyilvánulatlan" előképének egy részébe nyer bepillantást, beleoldódást az álom és ébrenlét határán vagy szamádhiban, a meditáció egyik állapotában. (nirvikalpában csak az Üresség van már, a Tudatosság tudatossága)  Mind a két megélést az egységélmény jellemzi. Gyakorlatilag ezek a víziók a "tat-tvam-asi", Az vagyok, (Brahman, Világ-Elme létben áramlása) jelentésének a megélése. Ezért tanította Ramana, hogy "Nincs más csak az Önvaló." Az Önvaló Brahmannal egy, annak egyénivé váló sugara.

"Az Elme első kifejeződése az Üresség. A második és az azt követő a Fény, azaz a Világ-Elme. Ezt követi a harmadik a Világ-Idea. Végül jön a negyedik, a világ megnyilvánulása." - Paul Brunton

Az Elme innen nézve az abszolút, nyugalomban lévő Istenség. A Világ-Elme (Brahman, Isten) ennek az abszolút Istenségnek az első kifejeződésében, Ürességében működő koncentrált, aktív, teremtő Fény megnyilvánulás, imaginációs tevékenység, ami ideákban (ősképekben, ősértelmekben, mátrixokban) elképzeli a Világ-Ideát. Ez még egy egységtudatú, nagyon magas frekvenciájú mentális, energetikai konstrukció, és egy egész világkorszakot tartalmaz az elejétől a végéig. Itt van az ember ideája is, és az Isten (Világ-Elme) egy ilyen ideával való azonosulással válik egyénivé, Önvalóvá (majd a rárakodó bővítményektől, vagy az önmagában felvett elmealakoktól elkülönült ego, személyiség képzet alakul ki). Ezért egy kozmikus vízió egységélménye nem más, mint a személyiségképzet leoldódása, a figyelem kitágulása, a részleges eltárgyiasulás megszűnése, mivel a belső meglátás az isteni vetítőgócból (Önvaló) történik. (A Világ-Idából, Isten ideavilágából objektiválódik a látható kozmosz minden jelensége, jelenik meg a tér-idő-forma világban)

Amikor szembesülünk az ébrenlétben elénk táruló Világ-Ideával (ez a fizikai világ), akkor a jelenségvilág összefüggéstelenül tárul elénk, mivel Önvalónk az elme alakjait ölti magára, már személyessé szűkülve, a periféria, mulandó oldali azonosuláson (ego szerkezeten) keresztül szemlél. A bővítményekből fakadó, tudatszűkítő mechanizmusok okozzák az elválasztottság, különállóság illúzióját. Meglehetősen bonyolult, pszichoenergetikai folyamatok zajlanak, amik az életképzeletet lefokozzák, beszennyezik, ezért éberségünk is lefokozottá válik, amit csak hiteles spirituális gyakorlással lehet megtisztítani, de a végső szó a Kegyelemé, az Önvaló energetikai beavatásáé. 

"Az élet olyan, mint egy álom, szilárd valósága egy kölcsönzött érzés, ami valójában nem létezik, csak önmagad mélyebb lényében" - Paul Brunton 

Most bemutatok néhány "fátyol nélküli" élményt, bepillantást. Az egyik ilyen egység-élmény leírással egy magyar kötetben találkoztam először. Tímár Katalin, Emlékképek az Örökkévalóságból című könyve még 2001-ben jelent meg az Édesvíz Kiadó jóvoltából. A könyv eredetileg nem a nyilvánosság számára íródott, hanem egy beszámoló a spirituális ösvényen megtett út állomásairól, annak buktatóiról. Katalin, Szepes Mária közeli barátja és tanítványa volt, és tagja az 1947-ben, az írónő és bátyja által alapított Összefüggések Tudománya spirituális iskolának. A könyv utolsó fejezetében számolt be az "Istenélményről", amit idős korában élt meg az évtizedeken átívelő gyakorlásnak köszönhetően. A Nemzeti Színház előtti buszmegálló felé tartott a déli forgalom nyüzsgésében, amikor a megállótól húsz lépésnyire belépett az Örökkévalóságba. - "Észrevétlenül történt. Nem vezette be mennydörgés. Nem szóltak égi fanfárok. Még a lábam sem gyökerezett a földbe. Még csak meg sem lepődtem. Mentem tovább a busz felé, és magától értetődő nyugalommal konstatáltam, hogy valamilyen változás állt be a látásmódomban" - írta a beinduló élmény kezdetéről. Aztán elmeséli, hogy olyan volt, mintha a körülötte lévő dolgok fénykoronát kaptak volna. -  "Leszakadtak zárak, pecsétek, ólomborítások hullottak le rólam, s egyszerre egy tündöklő, születő, sokszorozódó világmindenség közepén álltam". A beszámoló további fázisaiban részletesen leírja az Unió Misztikát: - "...én ők vagyok és ők én. De én vagyok az utca is, az egész város, a világ, és az univerzum összes csillaga. Illetve én nem is vagyok, csak egy isteni Öröm van jelen helyettem, amely extázisban szemléli ezt az egész, boldog kiáradást. Az Isten teremtő extázisa ez...". Felismerte, hogy minden emberi lény magas szellemi rangú, isteni lény, és semmi különbség nincs közöttük. Minden megkülönböztetés tévedés, egy tisztességes polgár és egy részeg csavargó, csak a relatív időkáprázatban tűnik különbözőnek. Látta, hogy isteni voltunkon nem változtat sem "sárral tele" testünk, sem szennyes gondolataink, sem mocskos tetteink. Mindenki egy egymással és Istennel. A mulandó teremtésben lényünknek csak egy töredékével veszünk részt. Ezen felismerések után így folytatja:

"A szivárványosan ragyogó, pezsgő, boldog kiáradás most megdermedni látszott. Minden ugyanúgy volt, mint előbb, de mégis egyszerre volt kiáradás, visszaáradás és nem kiáradás. A sokszorozódás ott lebegett a visszaáradás redukciójában. A nem kiáradás újra előömölni készült. A Mindenség, mint látvány eközben teljesen mozdulatlan volt egy végtelenül hosszú pillanatig. Minden ott volt - és semmi sem volt ott.

- Ez Az - mondtam szigorúan. - Mindig így volt. És ez az Örökkévalóság."

Nem tudta megállapítani, hogy az Unió meddig tartott, talán fél percig, és szép lassan elszürkültek a fénykontúrok, visszaállt a lefokozott állapot. Csak ezek után eszmélt rá az élményre, hogy mit látott. - "És ez nem érdem szerint megy - gondoltam meglepetten -, hanem inkább technika szerint"

Mialatt idéztem a fenti sorokat, eszembe jutott Hamvas Béla rendkívüli műve, a Mágia szutra. A 34. fejezetben így ír az imagináció, életképzelet működéséről:

"Amikor a villámban fellángoló beszélő látomás megjelenik, nem áll meg, hanem ugyanabban az ívben máris visszafordul (de nem is vissza, hanem előre és nem is előre, hanem elárad és sugárzik és a teret birtokába veszi), vagyis a látomás vizionárius heve azt, aki látja, a maga képére átönti. Ez benne a mágia. A látó személy és a látott kép összeolvad. Alany és tárgy egyesül. Ez benne a varázs. Ezért mondja BAADER, hogy az imaginációban
a szubjektum és az objektum kettőssége megszűnik; az ember saját imaginációjának víziójává lesz, vagyis a látomás visszahatva az embert transzmutálja (átváltja) és átlényegesíti." 

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy mennyire fontosak a hiteles beszámolók, mert alátámasztják egymást, és segítenek pontosan megérteni a folyamatokat, valamint hírt adnak a létezés magasabb értelméről. A hitelesség kritériuma a realizálás, ezért csak az olyan tanítók tanításának van értéke, akik mögött tényleges megvalósítás, megélt élmény áll.   

Már az eddig leírtakból is látszik, hogy a "Nincsenek mások", vagy pl. "A már most is Az vagy" tanításokat csak azok adhatják át hitelesen, akik a kozmikus vízió egységélményében részesültek. Tímár Katalinéhoz hasonló beszámolót olvashatunk Jiddu Krishnamurtitól is. Nála ezt megelőzte egy nagyon erős tarkófájdalom, ami egyre rosszabb lett, már nem tudott semmit csinálni még gondolkodni sem, ezért barátai kényszerítették, hogy ágyba feküdjön. Ekkor szinte az eszméletét veszítette, de közben tudatában volt a körülötte történő dolgoknak.

"Minden nap dél körül tértem magamhoz. Az első napon ért a legkülönösebb élmény, amikor ebben az állapotban voltam, és jobban tudatába kerültem a körülöttem lévő dolgoknak. Egy férfi javította az utat; ez az ember én voltam; a csákány, ami nála volt, én voltam; maga a kő, amit feltört, az én részem volt; a zsenge fűszál az én lényem volt, és a férfi mellett álló három ember én voltam. Szinte úgy tudtam érezni és gondolkodni, mint az úttattörő, és éreztem a fán átvonuló szelet, és a fűszálon lévő kis hangyát . A madarak, a por és maga a zaj is a részem volt. Éppen akkor egy autó haladt el mellettem valamilyen távolságban; én voltam a sofőr, a motor és a gumik; ahogy az autó távolodott tőlem, én is távolodtam magamtól. Mindenben benne voltam, vagy inkább minden bennem volt, élettelen és élő, a hegy, a féreg és minden lélegző dolog."

Nála még másnap is tartott a folyamat, és a testből való kilépés után további víziós fázisok következtek. (Buddha, Lord Maitreya rezgései stb.) A másik híres Krishnamurti, U.G. Krishnamurti is hasonló megtapasztalásokról számolt be a The Mystique of  Enlightenment könyvben. Ő az érzékek transzformációjaként említi a jelenséget és "természetes állapotnak" nevezi. Elmondja, hogy nála előtte egy belső robbanás történt, ami után elkezdtek megváltozni az érzéki működések. (Azért használom a "robbanás" szót, mert olyan, mint egy nukleáris robbanás, láncreakciókat hagy maga után. A testünk minden sejtjének, a csontok csontvelőjében lévő sejteknek is át kell esniük ezen a változáson. Ennek a robbanásnak az utóhatása, hogy az érzékek most koordinátor vagy központ nélkül működnek - ez minden, amit mondhatok.-UG)

A látásban beállt transzformációról így beszélt:

"Valami történt a szemekkel. A Rialto étteremben ültünk, és egy óriási "látomás" tudatosult bennem, mint egy homorú tükör. A felém közeledő dolgok mintegy belém költöztek; és a tőlem távolodó dolgok mintha belülről mozdultak volna el. Ez olyan rejtélyes volt számomra - olyan volt, mintha a szemem egy óriási kamera lenne, amely anélkül változtatja a fókuszt, hogy én bármit is tennék. Most már hozzászoktam a rejtélyhez. Manapság már így látok. Amikor a Miniddel furikázol, olyan vagyok, mint egy robogó operatőr, a szembejövő autók belém mennek, és a mellettünk elhaladó autók kijönnek belőlem, és amikor a szemem megáll valamin, akkor teljes figyelemmel áll meg rajta, mint egy kamera..."

Itt már egy végleges állapot jellemzését láthatjuk, míg Tímár Katalin élménye csak egy rövid bepillantás volt, amit ő is "előlegként" jellemzett. A kozmikus vízió másik fajtája már közismertebb, hiszen a Bhagavad Gíta 11.fejezetében  olvashatunk Ardzsuna kozmikus látomásáról. Bepillantást nyert az egyetemes rend egy részébe, a Világ-Tervbe, Világ-Ideába. Krishna feltárta előtte önmaga megjelenését az univerzum Ideáján keresztül.   

"A Világ-Idea hatalmas kiterjedése, párosulva a mikroszkopikus terekkel, amelyekben ugyanúgy megnyilvánul, meghaladja az emberi felfogóképességet. Néhányan kiemelkedtek önmagukból, mint Buddha és Ardzsuna, hogy történelmi célok miatt befogadják a Kozmikus Látást. A többiek legjobb esetben is csak részleteibe kapnak bepillantást, de még ezek is félelmetesek." - Paul Brunton

Brunton is beszámolt egy ilyen bepillantásról, amit a megvilágosodási folyamat egy előrehaladottabb fázisában élt át Chicagóban egy  hotelszobában. 

"Végső megvilágosodásom 1963-ban történt. A tudatosság bombaszerűen felrobban, mintha a fejem kettéhasadt volna. Éjszaka történt, az alvás és az ébrenlét közötti állapotban, és a csend elmélyüléséhez vezetett: nem volt szükség meditációra. A Bhagavad Gíta azon verse, amely megemlíti, hogy a Tudó számára a nappal olyan, mint az éjszaka, és az éjszaka olyan, mint a nappal, szó szerint igazzá vált, és az is marad. Magától jött, és rájöttem, hogy az Isteni mindig is velem és bennem volt"

"Minden tapasztalatom kezdett egy sémába illeszkedni. Minden félelem elhagyott. A világot átvilágította a fény. Néhány órával később, miközben az ágyban feküdtem, az alvás és az ébrenlét közötti állapotban, egy hatalmas kozmikus élmény tudatosult bennem, ahol az egész világegyetem állandó mozgásban látszott lenni, és egy dinamikus erő volt a mozgatórugója. Úgy éreztem, hogy az egész világegyetem egy egységes egész, amelyben minden mindennel összefügg, és én magam eggyé váltam vele. Most már láttam, hogy minden, ami a korábbi években történt velem, egy hatalmas terv része volt, és így kellett történnie. Mindennek célja és értelme volt."

Végül, de nem utolsó sorban megemlítem Szepes Máriát, aki szintén említette örökkévalóság-élményét. A fény evangéliuma előszavában két forrásmunkát emel ki, a Pisztisz Szophiát és a gnózist, amelyek inspirálták. Kifejti, hogy a Pisztisz Szophiában található egyik feltevés: "a meg nem nyilvánult világ egyetemes fényének nyugvásából a megnyilvánult lét fölmérhetetlen válságai közé kimozduló, energiamezőkké, formákká változó életet "Atya nélkülinek" nevezte. A másik ehhez kapcsolódó következtetés, hogy e világ létbe gördülése "szeplőtelenül" ment végbe. Természetesen olvasatukkor kétségekkel telve lázongtam, s ez sokáig nem csillapult. Életem legvégén azonban isteni fényességtől beragyogott örökkévalóság-élményemben nyugodott el kifejezhetetlen belső békével és örömmel: megvan."

"A formákká szerveződő életet azért nevezik "Atya nélkülinek", mert nem halálnemző gyönyör hívta létbe, hanem hatalmas eszmevillám."

Említi még a szabad akarat dogmáját is, ami kozmikus-víziója alapján csak az ősnemzésre vonatkozik: "Csakis erre az egyetlen aktusra." "Sehol másutt az akarat nem szabad, valamennyi létsíkon rengeteg bonyolult kényszer determinálja". Paul Brunton is erre a belátásra jutott a vízió során.

Ezek a példák jól szemléltetik a kozmikus-víziók jellegét, a megvilágosodást kísérő, különös látásmódbeli változásokat. (másoktól is lehetett ilyen átéléseket olvasni pl. Robert Adamsnél, Papajinál, Böhménél, keresztény misztikusoknál vagy Jes Bertelsennél, amikor Urgyen Tulkutól kapott egy "rámutatást" a Tudat természetére stb.) Nem biztos, hogy ez mindenkinél fellép, volt olyan megvilágosodott, akinek egyáltalán nem volt semmilyen, ezekhez fogható tapasztalata, nem élt át hasonló tudatosságbeli kitágulást. Abból a szempontból jelentősek ezek a víziók, hogy még jobban rávilágítanak arra a tényre, hogy egy Tudat/Elme által teremtett világban élünk, amelynek a mi tudatunk is része, és az időrendek és térdimenziók nem mások, mint mentális konstrukciók. Viszont, csak az éberen felismert, látott "integrált" elmeközegbeli elmozdulások után tudjuk hitelesen kijelenteni, hogy: Nincsenek mások.

Dúl Antal, Hamvasra utalva ezt írta: "Nincs szükség rá, hogy megalkossuk azt, ami már megvan"

"Nem gondolkodni kell. - Látni. A dolgok maguktól értelmeződnek” (Karnevál)

               "A pillanat nem az idő, hanem az  örökkévalóság atomja.”

Nagyon szeretem Kierkegaardnak ezt a gondolatát, hiszen valami olyasmire hívja fel a figyelmet, amire az ember önmagától talán nem is gondolna: a pillanat nem tartozik az időhöz. Előző írásomban arról írtam, hogy az életnek spirituális szempontból nincs célja, csak értelme, Önmagunk megértése. Céljai az egónak vannak az időben, az időbevetettség káprázatában és folyamatosan a jövőbe vetített elképzeléseivel azonosul, vagy a múlt emlékcsíráit piszkálgatja. Persze ez nem jelenti azt, hogy el van választva az Örök Pillanattól, mert ez lehetetlen, csak nem figyel rá. Ez a figyelmetlenség az alapja az emberben dúló viszálynak, nyugtalanságnak és mindennek, ami az egoizmust jellemzi. Ebből a figyelemeltolódási mechanizmusból is fakad az ego, mint egy részleges, önátélési káprázat tapasztalat.

Robert Adams, amerikai misztikus az egyik szatszangján a következőket kérdezte követőitől:

"Hányan vannak közületek, akik elégedettek az életükkel? Valóban elégedettek vagytok az életetekkel? Csak akkor lehettek elégedettek, amikor megismeritek a Valóságot. Máskülönben nem számít mit tesztek, mindig lesznek problémák. Még most is hallom a gondolataitokat, a locsogást, fecsegést, gondolkodást, gondolkodást, gondolkodást és a gondolkodás mindig a múltról és a jövőről szól, soha nem a jelenről. Ha a jelenre figyeltek, akkor nincs múlt és jövő és nem lehet problémátok sem. Csak akkor van probléma, ha a múltra és a jövőre figyeltek."

Mindannyiunkkal megtörtént már egy reggeli ébredés után, hogy az első másodpercekben még remekül éreztük magunkat, aztán eszünkbe jutott egy előző nap átélt, rossz tapasztalat emléke (múlt), vagy az éppen aznap előttünk álló kihívás (jövő) és azonnal elszállt az oldottság, gondtalanság. Még a legsúlyosabb élettapasztalatok, életelőzmények után is ott van az ébredés után néhány "üres" másodperc, aztán az emlékezés beindítja a gondolkodást és ezzel a figyelem relatív időhöz kapcsolódását is. Felvetődik a kérdés, hogy, ha ez a kapcsolódás nem jönne létre, akkor nem lenne idő? A hagyományos gondolkodás alapján lennie kell, hiszen az ébredéssel a tudatosság összekapcsolódik az érzékekkel, amik a térbeli változások észlelésével az idő múlását éreztetik. (Ez egy álomélmény alatt is így van, az érzékelés ott sem szünetel, de a sebessége teljesen más álomidőben, min az ébrenlétiben.)    

Hamvas Béla egyik megállapításával kapcsolatban már foglalkoztam az idő problémájával: "Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatot". Ebből kiindulva viszont a térbeli változások észlelése nem függhet össze az idő múlásának érzetével. Most nem térek ki részletesebben erre, akit érdekel az itt elolvashatja, (Érzékek és az időérzet a Jelenlétben) https://nyilegyenes.blog.hu/2018/11/24/idoerzek_jelenlet

Önkéntelenül eszembe jut még Paul Brunton tanítása, aki az érzékek működését, az érzékelést a Kozmikus Elmével, Istennel történő tudattalan együttműködésként jellemez. Az észlelés, érzékelés folyamatában válik az örökkévaló létezés látszólag mulandóvá, az abszolút relatívvá és objektívvé. A Szubjektum, a Tanú, az Isteni Önvaló számára az érzékelés "helyei", az észlelés pontjai nem mások, mint az Örökkévalóságból/ban felvillanó, vetített pillanatok sorozata. Ezért is van az, hogy az Örök Pillanat, az Isteni Atom az időn kívül áll és számára semmilyen nehézséget nem okoz az álomidőben történő sokkal gyorsabb érzékelés felfogása. (pl. egy perc alatt megálmodhatunk annyi esemény, amihez ébrenlét alatt egy egész nap kellene, a Látó számára nem számít az idő)

Az időntúliság a Kozmikus, Világ Elmével való egylényegűségből fakad. Önvalónk ebbe a Kozmikus Elmébe van ágyazva, lényegileg azonos vele, annak egy atomnyi része. Figyelmünk kiindulópontja itt van, az Örökkévalóságban, innen fakad "vagyokságunk" állandó létélménye a mulandóságban. Ez az alapállás az oka annak, hogy önátélésünkben, létélményünkben nem érezzük magunkat másképpen, mint gyermekkorunkban. A változatlanság hullámhosszára vagyunk hangolva még akkor is, ha a szétszóródó figyelem miatt nem veszünk tudomást elménk legmélyebb, örökkévaló rétegéről.

Befejezésként néhány idevágó idézet Hamvas Bélától:

„Nincs tér, a világ egyetlen látvány. Az idő káprázat. Nincs múlt és nincs jövő. Az örök teremtésben és az elmúlhatatlan pillanatban vagyunk. Nincs túlvilág. Ez a világ és a túlvilág ugyanaz.”  

"Számolni kell azzal, hogy lényünk örök, és halhatatlanságunk nem a halál után kezdődik, hanem abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy halhatatlanok vagyunk. Minden pillanatban megtörténhet, csak elég világosságunk legyen hozzá. Amit pedig most mondtam, az nem vallás, hanem a legelemibb léttörvény, olyan biztos, mint a gravitáció."

Az internet jóvoltából egyre több emberhez jut el azoknak a tanítóknak a tanítása, akik még néhány évtizede szinte ismeretlenek voltak a nyugati érdeklődők számára. Naponta láthatjuk a közösségi oldalakon felbukkanó idézeteket, könyvrészleteket. Ramana Maharshi, Nisargadatta Maharaj, Robert Adams, Papaji stb. gondolataival találkozhatunk, de mivel ezek a mesterek nem írtak könyveket, ezért a szövegek nagy része a szatszangokon elhangzott kérdésekre adott válaszokból áll. Így aztán nem mindegy, hogy a kérdező milyen "tudatossági szinten" volt, mert ugyanarra a kérdésre lehet, hogy egy egészen más válasz érkezik mondjuk egy fejlettebb, előrehaladottabb kérdezőnek. Nem mindegy, hogy egy Paul Brunton vagy Maurice Frydman, akik már ebben az inkarnációjukban elérték a megvilágosodást tették fel a kérdést, vagy csak egy egyszerű, kezdő kereső. Ed Muzika, Robert Adams tanítványa is elmesélte, hogy egészen mást tanított Adams szűk körben, mint a népesebb összejöveteleken. A Papaji pedig kijelentette, hogy csak nagyon kevés követőjének adta át az igazi tudást és egyik sem volt közöttük azok közül, akik a nevében az utóbbi időkben tanítanak.(Mooji,Gangaji) Miért fontos ezt tudni? Alapvetően azért, mert rengeteg idézet van ezektől a mesterektől, ami arról szól, hogy igazából nem kell meditálni, nincs szükség semmilyen gyakorlatra, már most is "Az vagyunk", csak legyünk csendben, ne keressünk stb. és ez igaz is, de nem vonatkozik mindenkire. A következő "szabad" fordítás jól rávilágít majd erre:

Egy ceyloni fiatalember a következőkkel fordult a Ramana Maharshihez: Jiddu Krishnamurti erőkifejtés, erőfeszítés és a választás nélküli tudatosság módszere különbözik a szándékos koncentrációtól. Elmagyarázná Bhagavan, hogy hogyan a legjobb gyakorolni a meditációt és hogy milyen meditációs objektumot kell használni?

Ramana: Az erőfeszítés nélküli és a választás nélküli tudatosság a mi valódi természetünk. Ha meg tudjuk valósítani ezt az állapotot és el tudunk merülni benne, az rendben van. De van, aki nem tudja elérni erőfeszítés nélkül, a szándékos meditáció erőfeszítése nélkül. Az összes régi mentális hajlam, öröklött tendencia (vasanas) az elmét a külső tárgyak felé fordítja. Az összes ezekből fakadó gondolatot fel kell adni és befelé fordítani az elmét, de ehhez a legtöbb embernek erőfeszítésre van szüksége. Persze minden tanító és könyv azt mondja az aspiránsnak, hogy csak legyen csendben, de ezt nem könnyű véghez vinni. Ezért szükséges ez az összes erőfeszítés. Még, ha találunk is valakit, aki megvalósította ennek a magas fokú csendnek az állapotát, azt úgy foghatod fel, hogy ő már az előző életében véghezvitte a szükséges erőfeszítést. Tehát az erőfeszítés nélküli tudatosság, gondolat mentesség, csak előzőleg gyakorolt szándékos meditáció után érhető el. A meditáció formája bármi lehet, ami számodra vonzó. Nézd meg, hogy mi az ami segít távol tartani a többi gondolatot és azt alkalmazd a meditációdban!

Nem volt véletlen például, hogy amikor Papaji előtt feltárultak előző életeinek víziói már akkor is gyakorló jóginak látta magát. Annak ellenére, hogy nyolc éves korában átélte az Önvalóval való egységet még harmincöt éves koráig kellett keresnie mesterét, Ramanát, akinek a jelenlétében véglegesen realizálta Azt. Robert Adams-nek is el kellett még utaznia Indiába, hogy felismerje a végleges állapotát Ramana jelenlétében, de Paul Brunton is csak 1963-ban érte el a teljes megvilágosodást, évtizedek múlva a Ramana jelenlétében átélt Önvalóval történő ideiglenes egyesülés után. Addig folyamatosan meditált, de a jegyzetfüzetei tanulsága szerint, még az után is leült néha.

Sajnos a mai, divatos, neo-advaita guruk, csak ezt a "ne keresd" aspektust tették a magukévá és a légy "itt és most" a Jelenben módszert szajkózzák előadásaikon, ami a fent felvázoltak szerint nem annyira egyszerű, ha a Jelenlétet az igazi, spirituális értelemben értjük.

Egy korábbi ehhez kapcsolódó írásom is erről szól: http://nyilegyenes.blog.hu/2016/04/22/jelenlet_621#more8655072 

Az interneten kering egy videó, ahol Rupert Spira, aki egy népszerű neo-advaita tanító, elképesztő dolgokat állít a spiritualitás "direkt útjával" kapcsolatban. Egy hölgynek fejti ki a " Tudatomnál vagyok-e?", "Am I aware?" önkutató kérdésfeltevés abszolút hatékonyságát, mint "direkt utat" az önismerethez. Persze az ilyen jellegű semmitmondásokhoz már hozzászokhattunk a tömegesen felbukkanó, mai pop guruknál, de azért az nem jellemző, hogy az advaita-vedanta egyik legnagyobb, megvilágosodott mesterének, Ramana Maharshi-nek "tanítását,módszerét", úgymond hatástalanabbnak állítsák be, mint a sajátjukat. A videóban elhangzó szöveg másik súlyos hibája a spirituális "közvetlen út", Spira szóhasználatával "direkt út" és a "közvetett út" vagy "hosszú, fokozatos ösvény" relációjának a teljes figyelmen kívül hagyása és az utóbbi szükségtelenségének a hangsúlyozása. Ez egy meglehetősen félrevezető nézet, de abszolút érthető, hiszen a mai tömegfelfogás számára az instant, gyors eredményekkel kecsegtető technikák, a "sült galamb" várása az eladható. Akit részletesebben is érdekel a két út kapcsolata, az olvassa el az egyik korábbi írásomat!

http://nyilegyenes.blog.hu/2015/08/07/spiritualis_elorehaladas#more7681694    

A fentebb említett videó (a youtube-on megtalálható) félrevezető és komolytalan elképzeléseket vázol fel, mert azt sugallja, hogy az "indirekt út", mint pl. a meditáció vagy a testi gyakorlatok feleslegesek, hiszen a "tudatomnál vagyok" , a "tudatomnál levés" alapvető élménye "direktben" velünk van mindig és ebben nincs semmi nehézség. A meditáció felesleges ahhoz, hogy ennek a ténynek a felismerésére "igent" mondjunk. Az utcán odamehetünk bárkihez és az a meditáció nélkül is pontosan tisztában lesz azzal, hogy a "tudatánál van". Ez nem vitás, hogy így van, de önmagában még semmit nem jelent, hiszen a létezés duális szintjén a tudatosság különböző szinteken vesz tudomást önmagáról, "van önmaga tudatánál". A tudomásul vétel az ásványi-növényi-állati-emberi létezésen keresztül történik és az emberi szint az a kozmikus rang, ahol az egyénné zárult alkímiai tégelyben a tudatosság önmaga forrása felé fordulhat. Ezért is idézi Hamvas Béla Baadert, aki azt mondta, hogy az ember nem a kis világ (mikro-kozmosz), hanem a kis Isten (mikrotheos), ami nem más, mint az isteni szikra, az Önvaló. Ez az a "saját arc", amire az Isten az embert teremtette, és nem a káprázatszerű, állandóan változó, személyes én-öntudat, ami csak egy maszk, álarc az Arcon. Mivel a "tudatomnál vagyok" egyéni-énként, mint különálló, lefokozott öntudat-tapasztalat a tudatosságban, életképzeletben, mint jelenség nem más, mint tükrözött tudatosság (ébrenlét-álom), ezért az elmét, mint tükrözési felületet (tükör által láttok,homályosan) meg kell tisztítani ahhoz, hogy a tudatosság fénye tisztán a forrása felé fordulhasson és felismerje Örökkévaló Önmagát. A káprázatból kilépve az Örökkévalóságba oldódjon. Mitől kell megtisztítani? A megosztott elme tudattalan mentális hajlamaitól, amik miatt el van homályosodva és az öntudatunk egy lefokozott állapotban dereng: egy elkülönült, mulandó, testtel kapcsolódó személyiség képzet a tudatosságban. A megtisztítás eszköze a koncentráció-meditáció-kontempláció, vagy azoknak, akik még erre nem képesek, lehet valamilyen testtel végzett gyakorlat abból a célból, hogy egyhegyűvé, mozgásmentessé váljon az elme. Az indirekt út test-elmével végzett gyakorlatai, mint előkészítő gyakorlatok megkerülhetetlenek ahhoz, hogy rálépjünk a direkt útra. Itt távolítjuk el az akadályokat az állandóan sugárzó Önvalónk útjából. Szóval, hiába van minden egyes ember tudatában annak, hogy "tudatánál van", ha  tudatosságának figyelme a mentális hajlamok miatt teljesen a test-elme-külvilág bővítményeire fókuszál és nyughatatlan. Magyarán úgy is mondhatjuk, hogy szennyezett. Ez egy homályos, lefokozott "tudatunknál levés", a hindu hagyomány szavával: avidja (ébertelenség)     

Aztán azt állítja, hogy a " Tudatomnál vagyok-e?" kérdés megértése az általa ismert legtisztább, legközvetlenebb formája az önkutatásnak. Hatékonyabb önkutatási módszer, mint a Ramana Maharshi által "tanított" "atma-vichara" a "Ki vagyok én?" módszere, mivel azt az emberek ötven éve félreértik és félreérthető, de a "Tudatomnál vagyok-e?" kérdésfelvetésben nincs mit félreérteni. Ez ( Tudatomnál vagyok-e?) semmilyen gyakorlást nem igényel, az Igaz Természetünkhöz nem kell a test-elme útja. Egy új korszakba léptünk és a közvetlen út most a rendelkezésünkre áll az eddiginél tisztább, világosabb, egyszerűbb módon. Persze megtehetjük, hogy a fokozatos úton járjunk, de nem szükséges. A korábbiakban felvázoltak miatt szerintem már világos, hogy miért nincs sok értelme a " Tudatomnál vagyok-e? " kérdésnek mint "módszernek", hiszen ez egy nyilvánvaló tény a tudatosság akár ébrenléti, akár álom szintjén (ott is tudatomnál vagyok és még azt is hiszem, hogy ébren vagyok) de mint jelenség, lefokozott és káprázatszerű: avidja. Ráadásul más tapasztalatok is társulnak hozzá, amelyektől ez a tapasztalan különállónak képzeli magát, összefüggéstelen azokkal és nem állandó annak ellenére, hogy az alapját képezi azoknak, de az "ébertelenségből" adódóan részleges eltárgyiasulást eredményez, ami nem más, mint káprázat jelleg. Viszont nem lehetek az, amit nem tapasztalok állandóan és állandótlan, hiszen az álom nélküli mély alvásban minden tapasztalat eltűnik (test-elme,világ és minden jelenség) mégsem szűnök meg létezni, annak ellenére, hogy nem voltam tudatomnál. Ezért hatékonyságot emlegetni teljesen felesleges, mert önmagában semmi nem következik a "Tudatomnál vagyok-e?" kérdésfeltevésből. Eleve már ahhoz, hogy feltehessem a kérdést a tudatomnál kell hogy legyek, az állandótlan öntudatomnál. Itt érdemes behozni az atma-vicarát, mert nem az az érdekes, hogy "a tudatomnál vagyok e?", hanem az, hogy Ki az, aki a tudatánál van? Mi az, ami erről az állandótlanságról tudomást vesz, mert ahhoz, hogy ezt megtehesse, neki állandóan Jelen kell lennie. (még akkor is, amikor semmilyen jelenségnek nincs tudatában, csak Önmagának, mint az álom nélküli alvás során.)

A Ramana "Ki vagyok én" módszere egyáltalán nem félreérthető csak helyesen kell értelmezni, ráadásul különböző fejlettségi szinten lévő egyének is alkalmazhatják. A megkülönböztetés remek eszköze, egy segédeszköz. Ha valaki huzamosabb ideig gyakorolja az aktív tevékenységei közepette is, akkor elősegíti a  tudatosság Tanú állapottal történő azonosulást, ami már egy személytelen nézőpont és kapu az Örökkévalósághoz. Robert Adams sem véletlenül tanította és elmagyarázta, hogy a Ki vagyok én? kérdés után csendben kell maradni, mert ha az elméből jön a válasz, az hamis. Egy idő után a kérdést követő csendek egyre hosszabbakká válnak és az elme áramlása pillanatokra leáll, majd ezek a pillanatok egyre hosszabbak lesznek. A Kihez jönnek a gondolatok?, Ki az, aki cselekszik? Ki az, aki szomorú?, stb. A válasz "én vagyok", de Ki vagyok én? Ki az az "én vagyok" akinek hiszem magam, hiszen már annyi mindennek hittem magam az életem során és ez a folyamatosan változó "én" már annyi mindennek látszott? Ez a mentális gyakorlat segít leválasztani a tudatosságot a személyes énnel való identifikációról. A meditáció vagy a kontempláció magasabb szintjein is segíti a megkülönböztetésben. A kérdés után felmerülő csend-pillanatokat kell megragadni és a figyelem fókuszában tartani. Amikor a Ramanát kérdezték, hogy, hogyan lehet az elmét "elpusztítani" egy elmebeli, mentális gyakorlattal, akkor azt válaszolta, hogy, ha tüske megy az ujjunkba, akkor egy másik tüskével könnyen ki tudjuk szedni. Michael James, aki a Ramana egyik megvilágosodott követőjének, Sadu Om-nak volt a tanítványa és jó ismerője az eredeti szanszkrit szövegeknek, nagyon találóan jellemezte az atma-vicharát: Jól ismert indiai hasonlat a "kígyó a kötélben", amikor az ember alkonyatkor,  félhomályban egy a földön fekvő kötelet kígyónak néz. Ezt a hasonlatot használják az én-re, ego-ra , hogy pont olyan káprázat a valódi lényünkhöz képest, mint a kígyó a kötélben. A Ki vagyok én? önkutatás módszer olyan, mint a kígyónak látszó kötél megközelítése azért, hogy felismerjük a kígyó káprázat jellegét.                                                                                                

A végén Spira kifejti a jelenlegi indiai tanítók hozzáállását, akik együttérzésből átszabták a "direkt tanítást" azért, hogy az találkozhasson a tanítványok szelídségével és hozzáigazították a vallási áhítatossághoz  megszemélyesítve, tárgyiasítva azt , a könnyebb érthetőség kedvéért. Ez a kijelentés is értelmetlen, hiszen azok a tanítványok, akiknek még erre van szüksége nem is érthetnék meg a "közvetlen tanítást", az igazi "direkt ösvényt". Nem ismerem a jelenlegi indiai tanítókat, de amikor David Godman-tól, aki Indiában él és számtalan nagy gurunak volt a tanítványa (Nisargadatta,Papaji,Annmalai Swami,Lakshmana Swami,Saradamma és könyvet is írt róluk az ő felkérésükre) kérdezték, hogy ismer-e megvilágosodott indiai tanítót, ő határozott nemmel felelt. Az, akit meg ismer, az nem tanít nyilvánosan. Szóval a Spira által emlegetett indiai tömegguruk pontosan azt tanítják, amit tudnak, szó nincs semmiféle, átszabásról. A tömegek igényét elégítik ki, akik számára az igazi "direkt út" még korai lenne, pontosan a vallásosságuk miatt. 

Majd elmagyarázza Ramana tanítását, aki ugyan a "direkt utat" mutatta az Igazsághoz (Csend) , de mivel nagyon kevesen álltak készen erre, ezért ki kellet dolgoznia az "önkutatás" módszerét a "Ki vagyok én?"-t, valamint az "önmegadást", de ezek még mindig egy lépéssel mögötte voltak a "hegycsúcsnak", ezért ezt a legtöbb ember túl nehéznek találta. Aztán még további engedményeket, könnyítéseket tett, hogy segítse őket a következő lépés megtételére. Ez megint egy meglehetősen zavaros állítás, "mese habbal" és világosan mutatja, hogy vagy fogalma sincs Ramana tevékenységéről, vagy a saját zavaros elképzeléseinek védelmében eltorzítja azt.  David Godman - aki a 70-es évek végén a Ramana ashram könyvtárosa is volt és összerendezte az ott található kéziratokat, feljegyzéseket, valamint megírta a Be as you are könyvet, ami az egyik legismertebb könyv, amit a Maharshi-ról írtak- világosan kifejtette a lényeget a Ramana tevékenységét illetően, pontosan bemutatta az életét.  Ramana tényleg a Csendet, a belőle áradó Kegyelem sugárzásának, az elmét lecsendesítő áramlását tartotta a leghatékonyabbnak, amire egyes esetekben még a tekintetével is ráerősített, ezért magától soha nem is tanított semmit és nem dolgozott ki semmit. Viszont ehhez a Csendhez, csak nagyon keveseknek volt "fülük". A legfejlettebb, legközvetlenebb tanítványai is évekig ültek a lábai előtt meditálva, mire elérték a megszabadulást, megvilágosodást. Még ők is meditáltak annak ellenére, hogy már olyan fejlettségi szinten voltak ebben az inkarnációjukban, hogy "megszabadulhattak." Godman nem véletlenül teszi fel a kérdést: Vajon lenne e kedvünk és kitartásunk hosszú éveken át, minden hajnalban a hideg kövön egy mester lábainál gyakorolni? Még Paul Brunton-nak is nehezen ment és először vissza is rettent az Önvalóba merülés megsemmisítő élményétől, pedig a Ramana vezette. Az első találkozásoknál még semmit nem tapasztal a benne feszülő intellektualizmusa miatt és csalódott is volt, de még azután is, hogy később a Ramana jelenlétében ideiglenesen átbillent a küszöbön és bepillantást nyert az Önvalóba, - a végső megvilágosodást csak évtizedek múlva 1963-ban érte el. Addig is folyamatosan meditált és gyakorolt. Mivel  Ramana mindenkiben a Brahmant látta, hiszen Egységtudatban élt, ezért a másik nagyon gyakori, ha nem a leggyakoribb megnyilvánulása a hozzáfordulók felé - azok felé, akik már nem vették az "adást" és ezért kérdéseket tettek fel neki -  a "Már most is Az vagy, Brahman vagy, az Önvaló vagy"- ezt ismerd fel, de azt ne felejtsük el, hogy a szavai mögött az Önvaló kegyelmének aktív energiája állt és ez a megnyilatkozása dinamikus, beavató jellegű volt. Godman megállapította, hogy miután áttanulmányozta az ashramban fellehető összes iratot, feljegyzést (még az akkor még élő régi követőkkel is beszélt) ez volt az, amivel a leggyakrabban találkozott a lapokon és nem az atma-vichara, a Ki vagyok én?,(amit Godman is már vagy 10 éve gyakorolt addig). Tehát téves az a nézet, hogy a Ramana tanításának a Ki vagyok én? az esszenciája. Csak azoknak - akik még tovább kérdezősködtek és az előző szóbeli válasz sem volt elég - adta az önkutatás útját a "Ki vagyok én?" kérdésfeltevés segédeszközét. Persze nyugaton főleg ezzel a segédeszközzel azonosítják, ezt tartják a fő tanításának, de a valóságban nem volt semmilyen hivatalos tanítása, csak a Csendje, hiszen magától nem tanított senkit, csak a hozzáfordulók kérdéseire válaszolt. Nem törekedett nyilvános tanítói szerepre, minden spontán alakult ki körülötte, ha nem kérdezik, soha meg sem szólalt volna, ha nem keresik magányosan élt volna az Arunachalán egy barlangban. Viszont azt meg kell jegyezni, hogy a róla írt könyvekben szereplő válaszokat mindig az adott kérdező tudatosságának, fejlettségének megfelelően adta és soha nem utasított el egyetlen módszert sem. Azt tanácsolta, hogy mindenki azon az úton járjon, ami az elméjét a leghatékonyabban lecsillapítja, legyen az akár vallási, jóga vagy valamilyen szolgálati út, hiszen mindenkinek csak a számára megfelelő módszer hozhat eredményt.

A videó végén Spira feldobja a tipikus new-age lemezt, ami az utóbbi években már annyit pörgött és nagyon hangzatos csali az éretlen, "csodaváró" tömegek számára. Ez az "új korban" élünk lemeze. Egy fedőelmélet, ami arra szolgál, hogy elhazudja a spirituális út nehézségeit és adjon valami nyalókát azoknak, akik nem akarnak vagy nem tudnak a "hosszú ösvény" önfegyelmező, öntisztító, előkészítő útjának valamelyikén végig menni. Persze a mai, tömeges "spiridivatot" követők számára ez az eladható. Azt állítja, hogy mivel már más korban élünk és nincs meg ugyanaz a vallási és kulturális málhánk és sokkal intellektuálisabb beállítottságúak vagyunk, nincs szükségünk történetekre, példabeszédekre, mert már sokunk az abszolút Igazságot akarja. Nem akarjuk megadni magunkat személyeknek, tárgyaknak, gyakorlatoknak, mert erre ösztökél a kultúránk. Legyünk kevésbé hivatalosak, direktebbek, őszintébbek, mert ez a korunk útja, a világkultúra útja.Nagyon hangzatos és leegyszerűsítő semmitmondás ez is. Az tény, hogy új korban élünk, a Vízöntő korszakában és meg van ennek is a maga spirituális jellege, hatása. Az is tény, hogy ez az eltömegesedés korszaka, egy felgyorsult világ, amelyben egyre jobban hozzáférhetővé válnak a nem is olyan rég még titkosnak számító tanítások, reintegrációs technikák, önismereti módszerek. Viszont, ez nem jelenti azt, hogy azok, ettől még tömegesen járhatóak bárki számára.(főleg úgy, hogy sok esetben teljesen lebutított formában terjednek el.pl. jóga,asztrológia stb) Nem jelenti azt, hogy az a tény, hogy "Új korban" élünk, érvényteleníti a régi korok alapigazságait és törvényeit. Ilyen törvény az, hogy tömegmegváltás nincs, csak egyéni és bárki , aki az önismeret útjára lép, annak, az előkészületi, öntisztító munkát el kell végeznie. Azért, mert más korban élünk, nem jelenti azt, hogy az ilyen "köldöknéző", megalapozatlan technikák bármilyen eredményt is hoznak, még akkor sem, ha ezt Spira "direkt útnak" hívja, amihez persze semmi köze.

Nem lehet csodálkozni, hogy Spira is a "korszakváltás", meg az "új kor" címkéje mögé bújva próbálja alátámasztani, igazolni a "módszere" hatékonyságát, hiszen ez már egy másik semmitmondó "világtanítónak" (Tolle) is jól bejött és degeszre kereste-keresi magát az "Új föld" tömegekre szabott, populáris, szappanbuborék súlyú gondolataival, melyek szerint "milliók már most készek felébredni..." sőt, már az is elég, ha valaki az ő könyveit olvassa, mert az is felébredéshez vezet. Nem csoda, hogy "felébredettek" tömegei jelentek meg a világhálón. Ezek után persze, hogy nem kell a meditációt, gyakorlatokat, a kipróbált, hiteles utakat propagálni, mert, amint valaki a "milliók" közül hozzáfogna ezekhez, azonnal rádöbbenne, hogy mennyire nehéz mondjuk fél órán keresztül mozdulatlanul ülni vagy a rászakadó gondolatáramlatot kezelni és az "eredmények" csak lassan jönnek. A mai délibáb-spiritualitás tanítói nagyon jól tudják ezt, és azt is, hogy csak akkor van remény az üzleti sikerre, ha eltitkolják, eltorzítják, vagy elhallgatják  az Igazságot.

Ne feledjük, a mai Vízöntő kor a hamis tanítók korszaka is!

Nagyon sok spirituális út létezik manapság és létezett a múltban is. Vannak közvetett utak és vannak úgynevezett közvetlenek, ahol a kereső, aki már belefáradt a közvetett, az elmével-testtel végzett gyakorlásba, azt feladván átadja magát az Isteni Önvaló, a Felettes vagy Felsőbbrendű Én vezetésének és annak áramlására bízza magát. Persze ez az áramlás, energia csak azokat emeli, akik a hosszú, közvetett ösvényen már megerősítették "szárnyaikat" (ez megkerülhetetlen, bármennyire is szeretnék ezt elhitetni a manapság divatos tanítók) és feladván az "egót, a kis ént", nem állnak annak az útjába.(Isten és közöttem állok én) Persze olyan, mint kis én igazából nem létezik, (csak egy káprázati bővítmény) de az érthetőség szempontjából most ezt a megjelölést használom.

Számtalan keleti és nyugati közvetett, hosszú ösvény van, amiket Jézus a "széles út"-nak hív. Például a keleti jóga nyolcas ösvénye is ilyen, ahol csak a szamádhi, a nyolcadik fokozat a közvetlen, a nyílegyenes úthoz, a " szoros kapu-keskeny út"-hoz tartozó. (feltéve, ha nem üres transz) Az előtte lévő hét lépcső és fokozat a jáma-nijáma-tól a meditációig bezárólag még a hosszú, közvetett, "széles" út, amelynek gyakorlása szükséges, de a meghaladása és annak feladása is az, hogy ha az ember a jógát az igazi spirituális értelemben gyakorolja. Aki nem így végzi, az valószínűleg az egész élet elfecsérli valamelyik alsóbb szinten és még évtizedek után is pl.az ászanákat forszírozza vagy valamilyen meditációs technikát erőltet, pedig azok akkor már akadályok. Sajnos a mai modern korszakban főleg az ászanázást értik jóga alatt és a tömegek nem is lépnek ezen a szinten túl. Nem véletlenül nevezte a nagy indiai bölcs, Ramana Maharshi a hatha jógikat a test megszállottjainak. Ezek a jógik nem, hogy meggyengítenék a test-elme komplexumot még tovább erősítik azt, és ezzel pontosan a Jóga a magasabb Én-el való egyesülés útjába állnak.

Szóval járjon valaki a "széles út" bármelyik keleti vagy nyugati hosszú ösvényén, soha ne felejtse el, hogy az csak eszköz és nem cél. A "cél" közelébe csak azután jutunk, miután feladtuk és elengedtük azokat a gyakorlatokat!

  13 Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak."

Ráadásul, ahogy Jézus tanítja "veszedelemre visz". Veszedelemre viszi azokat a sokakat, akik manapság divatból, felkészületlenül "jógázgatnak" ,"meditálgatnak", vagy valamilyen hamis önismereti technikába, vagy valamelyik újkori "bizniszegyház" hamis tanításaiba belebonyolódva azt képzelik, hogy úton vannak és nem veszik észre, hogy csak a test-elme működésük kapott egy újabb "álalakzatot", maszkot. A "kis-én", a személyes én képzete a cselekvőség érzetével együtt az elme egyik legerősebb megnyilvánulása és mindent megtesz, hogy "létezhessen", ha kell akkor spirituális tapasztalatok illúziójára is képes, mert számára a "nagy" énbe való olvadás a megsemmisülést jelenti. Persze ez a kis és nagy megkülönböztetés az ének között nem létezik, csak káprázat, olyan mint a víz a délibábban, de a dualitás káprázatában addig, amíg a tapasztalatokkal történő azonosulás fenn áll úgy tűnik, hogy van.

A Maharshi "tanítványa", követője Papaji , aki szintén egy "Jivanmukta" egy felébredett Mester volt, beszámolt arról, hogy sokan meglátogatták olyanok, akik vipassana meditációt végeztek és a tapasztalataik alapján már úgy képzelték, hogy megtapasztalták az Isteni Önvalót, pedig csak a saját elméjük keltette ürességet tapasztalták. Tévúton voltak.

A "veszedelem", mint olyan nagyon sokféle lehet, szinte nem is lehet felsorolni, akár fizikai vagy pszichikai jógasérülésektől kezdve az "úton-levés" önhittségén át a külvilágtól való menekülés kényszere, olyan út követése, ami az egyén személyiségének nem megfelelő, de legfőképpen az "önkép" eltorzulása a legnagyobb probléma.

Ez, ahogy Hamvas írja az az eset, amikor "valaki naponta százszor mos kezet, de más leveleit felbontja". Sokan azt képzelik, hogy ha jógáznak, vagy meditálnak, vagy vallásosak stb. akkor azzal minden el van intézve és ezzel beseprik a "szemetet a szőnyeg" alá és a normális hétköznapi életükben pontosan úgy élnek tovább, mint előtte: veszekedve, irigykedve, anyagiasan, sóvárogva, tele vágyakkal az élet dolgai után stb. Ezért aztán a spirituális fejlettség, előrehaladás szempontjából sokkal magasabb szinten állnak azok az "átlagemberek", akik lehet, hogy még életükben semmilyen tanításról, vagy gyakorlatról nem hallottak, de azon a helyen, ahol vannak az életben, tisztességesen, önzetlenül, a hivatásukba belefeledkezve végzik a dolgukat és az anyagiasság csak addig a pontig foglalkoztatja őket, ameddig az életvitelük szempontjából szükséges. Ezek az emberek spirituálisan sokkal magasabb szinten állnak, mint a méregdrága jógatanfolyamokkal kereskedők, az úgynevezett jógastúdiókban talajtornázók, pénzért horoszkópot készítő asztrológusok és a hozzájuk rohangálók,(akiket főleg az anyagi boldogulásuk jövőbeni alakulása érdekel csak), a spirituális tanítók, akiknek nem elég a könyveik után befolyó jogdíj, de az országos előadás-turnéikra is csak komoly belépővel lehet bejutni és természetesen a youtube csatornájukon megosztott videóik is reklámozásra vannak beállítva.stb.stb. Persze a Vízöntő eltömegesítő korszakában vagyunk, amikor "az emberiség az anyagba készül leszállni", és ez a jelenség is törvényszerű, hiszen, ahogy Jézus is mondja "sokan vannak azok, akik azon járnak" a "széles úton", a széles út még inkább anyagba húzó, az egót-elmét erősítő és önhittséget tápláló ösvényén. A sok hamis tanítót, jógit , zugasztrológust, pozitivista életmód tanácsadót is csak a korszak tömegigénye, csodavárása idézte meg. 

Persze a "széles útnak" is vannak hiteles ösvényei és az nem megkerülhető, de, mint ahogy Buddha is tette a megvilágosodása előtt, azt is fel kell adni. Mik ezek a hitelesnek mondható utak és hogyan lehet ezt megállapítani? A legfontosabb a Tanító hitelességéről meggyőződni. A hiteles Tanítók mindig anyagi ellenszolgáltatás nélkül végzik és végezték munkájukat, hiszen meglehetősen paradox lenne az anyag béklyóiból történő szabadulás tanításáért anyagi ellenszolgáltatást kérni. Szepes Mária például évtizedekig tanította a hermetikus utat lakásán ingyen és bérmentve, vagy ott volt Hamvas Béla, aki ingyen küldözgette postán a kéziratait, tanulmányait még olyanoknak is, akiket személyesen nem is ismert, vagy szétosztogatta azokat. Az ilyen emberek jellemzően nem dogmatikusak és nem állítják azt, hogy csak az általuk járható út a helyes még annak ellenére sem, hogy azt már végigjárták és tudják a hatásait. Az életvitelüket mindig mögé lehet tenni a Tanításnak, annak az nem mond ellent. Nem ígérnek könnyű utat, nem kecsegtetnek gyors sikerrel. A személyiségüket soha nem tolják előtérbe, kerülik a feltűnést és a külsőségeket, nem használnak hangzatos neveket. A Tanításaikban, írásaikban érezhető a magas szellemiség és, ami a legfontosabb, a más fogalmak használata ellenére is a lényeges pontokban nem mondanak ellent más hiteles Tanítók tanításaival.

Sajnos a jelenlegi korszakban nagyon nehéz ilyen embert találni, ezért érdemesebb a könyvekhez, könyveikhez fordulni, mert azok is felidézik azokat a szellemi eszenciákat, eszmecsírákat, ellentétben az önjelölt guruktól, akik szereplési vágytól vezérelve csak az általuk összeolvasottakat szajkózzák, félreértelmezve, önmagukat és másokat is becsapva.

Szóval itt a "széles út", a közvetett út hiteles Tanítóit próbáltam jellemezni, hiszen az útkeresők zömének még ezt kell megtalálni és végigjárni, ami hosszú időt vehet igénybe. Nagyon fontos, hogy mindenki olyan utat próbáljon választani, amit közel érez magához, mert ahogy Paul Brunton tanítja, valószínűleg azon már valamikor járt. Nem baj, ha kipróbálunk többet is, mert így még pontosabban tudjuk behatárolni a nekünk megfelelőt, de ha megtaláltuk, legyen az akár keleti vagy nyugati technika, akkor ne váltogassuk, hanem azon menjünk végig , addig ameddig csak tudunk és -"belefáradva" "éhezve és szomjúhozva az Igazságot"- el nem jutunk a közvetlen út kapujához a "szoros kapuhoz".

14 Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.

Innen már a kevesek számára járható közvetlen, "keskeny út", az igazi életre vivő út következik, ahol már semmit nem tehetünk önszántunkból. Ezen út tanítói már csak teljesen realizált, megvilágosodott Mesterek lehetnek, az Isteni Önvaló "megtestesülései", vagy ami ugyanaz, a saját Önvalónk, a Tudatosság áramlása, a Szent Szellem. Ilyen megtestesülés, Jivanmukta volt korunkban pl. a Ramana Maharshi, Papaji, Robert Adams, Nisargadatta Maharaj, Ramesh Balsekar, Jiddu Krishnamurti, U.G.Krishnamurti stb. de minden nagy, a történelemből ismert tanító, próféta: Jézus, Buddha, Mózes, Krishna, Mohamed stb. A lényeget tekintve nem volt közöttük különbség, talán csak annyi, hogy korunk tanítóinak a tanításaira nem alapítottak világvallást és a "lényegre", az igazi Önismeret útjára direktebb módon mutattak rá. Azok nincsenek annyira példabeszédekbe, szimbólumokba burkolva mint a nagy elődöké, mert a mostani korszellemben már nem is kell hogy így legyen, de az egyszerűségükből fakadóan pontosan annyira érthetetlenek, mint a régi nagy Tanítók példabeszédei, annak ellenére, hogy lényegileg pontosan ugyanazt tartalmazzák.

Befejezésül, még néhány gondolat a spirituális "előrehaladottság" mértékéről. Hogyan tudjuk viszonylag hitelesen felmérni azt, hogy kb, hol tartunk? Persze az ilyen jellegű méricskélésnek nem sok értelme van, hiszen legmagasabb szempontból mindannyian egyformák vagyunk, egyek vagyunk, nincs közöttünk különbség, de addig, amíg a lefokozott tapasztalásunk folytán a dualitásba kényszerülünk, jó, ha van valami mértékünk.

 Ramana Maharshi ezt tanította :

" A nem kívánt gondolatoktól való szabadság fok és az egyetlen gondolatra történő koncentrációs fok a mértékegységei a spirituális előrehaladottság mérésének."- ezt a választ valószínűleg egy még koncentrációt-meditációt gyakorlónak adta. 

Amúgy a két fok kéz a kézben jár, hiszen olyan fokig tud egy ember nem gondolkozni, gondolatmentes maradni, amilyen mértékben koncentrálttá tud válni egyetlen gondolatra. Ez még amúgy a jóga ösvényének a koncentráció és a meditáció, már amúgy magas fokozatairól szól, de még a széles-közvetett ösvény, ahol a gyakorló az elmében létrejövő módosulásokat, gondolatformákat az elme energiájával nyomja el és szünteti meg, vagy koncentrálja egy gondolatra. Ezek a végső "szárny erősítő" stádiumok, ennek a határáig tud az ember saját erejéből eljutni, amíg az Önvaló kegyelme át nem billenti a szamádhi állapotába. Érdekes, hogy pl. a Nobel-díjas német fizikus Heisenberg, aki a kvantummechanika egyik megalapítója volt, spontán átélte a kevala nirvikalpa szamádhit-( a test tudat nélküli, de még nem végleges, állandó Önvaló tapasztalat)- a munkája során kifejtett nagy fokú koncentráció és elmélkedés hatására. Átbillent a holtponton, egy öntudatlan jógi volt. Persze a mentális hajlamaiból, előző életekből hozott vászanáiból, kifolyólag ez törvényszerű volt. A Maharshi, Robert Adams vagy a Papaji már fiatal korukban spontán megvilágosodtak és elérték a szahadzsa nirvikalpa végleges állapotát, mindenféle ismeret és előtanulmány nélkül. Persze ez ritka.

A másik jó mérték lehet még az is, hogy: Mi az, ami még kell nekünk ebből a világból? Mire vágyunk, milyen erős az elménkben a vágydinamika? Persze az nem baj, hogy elfogadjuk a világ dolgait, hiszen benne élünk, de mennyire ragaszkodunk hozzájuk? Mennyire tudnánk meglenni nélkülük és elengedni azokat? Lehetnek ezek emberek, tárgyak,tanulmányok, rang, pozíció, nem feltétlenül kell, hogy mindenképpen anyagi dolog legyen. Az elmében lévő ragaszkodás mértéke az, ami számít, bármi is legyen az. Az erre a kérdésre adott őszinte válasz is sokat elárul arról, hogy a "kozmikus óra mutatója" éppen hol áll. Persze a legvégén már a "kis énünket" is el kell engedni.

A direkt ösvényen a "keskeny úton", (ami már az Önkutatás útja, a jógában a szamádhi, amiben a személyes én érzete már nem vesz részt), a "fejlődést" a cselekvőség érzetének a gyengülése, a test-elme kapcsolódásának a lazulása jelenti. Amíg nem érjük el a végső célt, ezt a külvilágra adott reagálásunk intenzitásán és erején mérhetjük le. Ezért Robert Adams egyik legfontosabb tanítása tanítványaihoz, a "Ne reagálj"! Fogadd el a jelenségeket úgy, ahogy vannak, fogadd el a sorsodat úgy, ahogy az van és ott találd meg a boldogságodat, ahol vagy, mert bármi is történik veled a determináció zárlatában, az nem a felszíni tudatodhoz, hanem az elméd tudattalan tartományaival van összefüggésben és csak a már élethelyzetté vált kivetülésekre való NEM REAGÁLÁSSAL lehet "feloldani". Tehát a reakciód mértéke, a tetszéseid és nem tetszéseid határozzák meg a sorsodat, természetesen a determináció zárlatán belül. A nem reagálást nem csak a külvilágra, de a gondolatainkra, érzéseinkre, érzelmeinkre is tudni kell alkalmazni. Ennek csak egyetlen módja van ezen a szinten, hogy nem veszünk róluk tudomást, figyelmen kívül hagyjuk és akkor szétfoszlanak, megszűnnek. Nem állunk ellent, mert máskülönben csak erősítjük az elme erejét. Ezzel számoljuk fel az elménk tudattalan zónáiban lappangó és azt személyes énné szűkítő mentális hajlamainkat, a sorsunk mozgatórugóit. Ezért is viccesek a mai pozitivista életviteli tanácsadók, tanítások, sikerkovácsok, azokkal a sugalmazásaikkal, hogy gondolkodjunk pozitívan, higgyünk önmagunkban, merjünk nagyot álmodni, valósítsuk meg a vágyainkat stb. mivel az "eleve meghatározott sorsunk" gyökere számunkra tudattalan és az, hogy a jéghegy csúcsával (a személyesnek hitt én)  elkezdünk hinni, meg "akargatni', az önmagában édes-kevés energia, ráadásul a "szabad-akarat" illúzióját is kelti. A személyesség/személyiség az elme testtel és cselekvőséggel történő azonosulásához tartozik (ezt éljük személyes énnek), ami önmagában is egy okozat, egy buborék az óceánon, azt meg ne gondoljuk, hogy egy buboréknak bármilyen hatása is lehet egy akkora "víztömegre", mint az elme tudattalan zónája. Alapvetően ezen a szinten már minden gondolat rossz, legyen az akár pozitívnak látszó, vagy akár negatívnak tűnő, hiszen azok csak módosulások az elmében és ezáltal a figyelem áramlásának az elterelői.

Ezért is mesélte Robert Adams, hogy a megvilágosodással igazából "semmi" nem történik, csak megszűnik a cselekvővel, a "kis énnel" való azonosulás és a dolgok csak úgy maguktól létrejönnek és úgy látja magát az ember, mint egy mozifilmen lévő szereplőt. Az események a testtel spontán megtörténnek, semmilyen ráhatása nincs a folyamatokra, minden megy magától egy előre elrendelt úton. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz, minden csak egy jelenség a vetítővásznon, de amíg mi, csak a jelenségeket érzékeljük, megfeledkezve a vászonról, addig ő látja a vásznat is.

Tudatos életmód?

Manapság egyre népszerűbbek a "változtassukmegasorsunkat" típusú szentimentális "pozitivizmust" forgalmazó vállalkozások, azt sugallva, hogy csak rajtunk áll, mi fog történni velünk. Kezünkbe vehetjük életünk irányítását és ha pozitívan gondolkozunk, akkor majd kivirágzik körülöttünk minden. Az ehhez szükséges technikát remek, hétvégi tanfolyamokon sajátíthatjuk el. Szóval szabad akaratunk van. Néhány idézet,az egyik ilyen oldalról:

"Megtanulhatod megelőzni a feszültséget és lecserélheted a nyugalomra... mert amikor kiegyensúlyozott vagy, akkor nem taposnak a lábadra"

"Mindig az érzelmeinket, gondolatainkat kapjuk vissza, mert belülről kifelé történnek a dolgok és nem fordítva. Figyelj oda magadra, az érzelmeidre, gondolataidra és egészen más világba "csöppensz"."

"Ha tudsz bánni az érzelmeiddel és a gondolataiddal, akkor olyan életet élhetsz, amilyet választasz magadnak"