Kérdező: Hogyan bánjunk másokkal?

Ramana Maharshi: Nincsenek mások.

Többször is láttam már felbukkanni ezt a kis párbeszédfoszlányt az egyik közösségi oldalon. Az egységtudatban hívők szeretik ezt odadörgölni a még duális szemléletű tanításokban hívő emberek orra alá, mint egy végső kinyilatkoztatást. Természetesen, nagy valószínűség szerint ők is csak hallomásból ismerik ezt a tanítást, és nem saját meggyőződésük, tapasztalatuk alapján hivatkoznak a Maharshi válaszára. Ugyanez elmondható a manapság annyira divatos neo-advaita gurukra is, akik hasonlókat papolnak az összeolvasottakból. Nem sok értelme van ezt így kijelenteni a hétköznapokban, mert az élet nagyon gyorsan be fogja bizonyítani, hogy bizony nagyon is "vannak mások". Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Ramana nem mondott igazat, hiszen végső szempontból, az Önvalóból, a vetítőgócból tényleg nincsenek mások, minden egy, de mi még nem látunk abból a szemszögből, ezért maximum csak elképzelni, elhinni tudjuk válaszát. Ettől függetlenül ez egy nagyon fontos tanítás, jó észben tartani, megtartani a magunk számára, mint egy, a mentalizmus elméletének elmélyítésére alkalmas kijelentést, de a másokhoz való morális viszonyra is jó hatással van. (Attól még hogy nem éljük meg az egységet így, igaz, ugyanúgy, mint ahogyan a Föld is gömbölyű, pedig a felszínről nem látszik annak.)

A megvilágosodott tanítók szerették használni az álomhasonlatot az ébrenléti állapot jellemzésére. Azt tanították, hogy az ébrenléti tapasztalat is ugyanolyan, mint az álom, egy elmeközegben létrejövő kivetítés és, ha látunk valamit, vagy valaki "mást", az gyakorlatilag mi vagyunk. Senki nem kételkedik benne, hogy az álmokban látott szereplők, "mások" csak mentális konstrukciók, tőlünk nem függetlenek, bennünk keletkeznek, viszont az ébrenléti állapotról ezt már nem tudjuk elhinni. Ez azért van így, mert az álomvilág általában, normál esetben a saját tartalmaink kivetülése, az ébrenléti pedig a Kozmikus, Világ-Elme kollektív vetülete, ezért látjuk ugyanazt.

A fiatal Szvámi Vivekananda már csak álomként látta a világot. Mialatt Kalkuttában sétált egy parkban többször is beleverte a fejét egy korlátba, hogy lássa, valóságos-e, vagy csupán az elme illúziója. Így nyert bepillantást a kettősségnélküliségbe. Ezt a bepillantást Paul Brunton kozmikus víziónak nevezte, ami (néhány embernél) a megvilágosodás során, annak egy fázisában fellépő misztikus kísérőjenenség, egységélmény. Van, aki ébrenléti állapotban éli át, és a már duálisnak látszó, kivetített Világ-Ideát látja az Önvaló vetítőgócából, de már Önmagával egyben, kettősség nélkül, osztatlanul. Van, aki a Világ-Idea "megnyilvánulatlan" előképének egy részébe nyer bepillantást, beleoldódást az álom és ébrenlét határán vagy szamádhiban, a meditáció egyik állapotában. (nirvikalpában csak az Üresség van már, a Tudatosság tudatossága)  Mind a két megélést az egységélmény jellemzi. Gyakorlatilag ezek a víziók a "tat-tvam-asi", Az vagyok, (Brahman, Világ-Elme létben áramlása) jelentésének a megélése. Ezért tanította Ramana, hogy "Nincs más csak az Önvaló." Az Önvaló Brahmannal egy, annak egyénivé váló sugara.

"Az Elme első kifejeződése az Üresség. A második és az azt követő a Fény, azaz a Világ-Elme. Ezt követi a harmadik a Világ-Idea. Végül jön a negyedik, a világ megnyilvánulása." - Paul Brunton

Az Elme innen nézve az abszolút, nyugalomban lévő Istenség. A Világ-Elme (Brahman, Isten) ennek az abszolút Istenségnek az első kifejeződésében, Ürességében működő koncentrált, aktív, teremtő Fény megnyilvánulás, imaginációs tevékenység, ami ideákban (ősképekben, ősértelmekben, mátrixokban) elképzeli a Világ-Ideát. Ez még egy egységtudatú, nagyon magas frekvenciájú mentális, energetikai konstrukció, és egy egész világkorszakot tartalmaz az elejétől a végéig. Itt van az ember ideája is, és az Isten (Világ-Elme) egy ilyen ideával való azonosulással válik egyénivé, Önvalóvá (majd a rárakodó bővítményektől, vagy az önmagában felvett elmealakoktól elkülönült ego, személyiség képzet alakul ki). Ezért egy kozmikus vízió egységélménye nem más, mint a személyiségképzet leoldódása, a figyelem kitágulása, a részleges eltárgyiasulás megszűnése, mivel a belső meglátás az isteni vetítőgócból (Önvaló) történik. (A Világ-Idából, Isten ideavilágából objektiválódik a látható kozmosz minden jelensége, jelenik meg a tér-idő-forma világban)

Amikor szembesülünk az ébrenlétben elénk táruló Világ-Ideával (ez a fizikai világ), akkor a jelenségvilág összefüggéstelenül tárul elénk, mivel Önvalónk az elme alakjait ölti magára, már személyessé szűkülve, a periféria, mulandó oldali azonosuláson (ego szerkezeten) keresztül szemlél. A bővítményekből fakadó, tudatszűkítő mechanizmusok okozzák az elválasztottság, különállóság illúzióját. Meglehetősen bonyolult, pszichoenergetikai folyamatok zajlanak, amik az életképzeletet lefokozzák, beszennyezik, ezért éberségünk is lefokozottá válik, amit csak hiteles spirituális gyakorlással lehet megtisztítani, de a végső szó a Kegyelemé, az Önvaló energetikai beavatásáé. 

"Az élet olyan, mint egy álom, szilárd valósága egy kölcsönzött érzés, ami valójában nem létezik, csak önmagad mélyebb lényében" - Paul Brunton 

Most bemutatok néhány "fátyol nélküli" élményt, bepillantást. Az egyik ilyen egység-élmény leírással egy magyar kötetben találkoztam először. Tímár Katalin, Emlékképek az Örökkévalóságból című könyve még 2001-ben jelent meg az Édesvíz Kiadó jóvoltából. A könyv eredetileg nem a nyilvánosság számára íródott, hanem egy beszámoló a spirituális ösvényen megtett út állomásairól, annak buktatóiról. Katalin, Szepes Mária közeli barátja és tanítványa volt, és tagja az 1947-ben, az írónő és bátyja által alapított Összefüggések Tudománya spirituális iskolának. A könyv utolsó fejezetében számolt be az "Istenélményről", amit idős korában élt meg az évtizedeken átívelő gyakorlásnak köszönhetően. A Nemzeti Színház előtti buszmegálló felé tartott a déli forgalom nyüzsgésében, amikor a megállótól húsz lépésnyire belépett az Örökkévalóságba. - "Észrevétlenül történt. Nem vezette be mennydörgés. Nem szóltak égi fanfárok. Még a lábam sem gyökerezett a földbe. Még csak meg sem lepődtem. Mentem tovább a busz felé, és magától értetődő nyugalommal konstatáltam, hogy valamilyen változás állt be a látásmódomban" - írta a beinduló élmény kezdetéről. Aztán elmeséli, hogy olyan volt, mintha a körülötte lévő dolgok fénykoronát kaptak volna. -  "Leszakadtak zárak, pecsétek, ólomborítások hullottak le rólam, s egyszerre egy tündöklő, születő, sokszorozódó világmindenség közepén álltam". A beszámoló további fázisaiban részletesen leírja az Unió Misztikát: - "...én ők vagyok és ők én. De én vagyok az utca is, az egész város, a világ, és az univerzum összes csillaga. Illetve én nem is vagyok, csak egy isteni Öröm van jelen helyettem, amely extázisban szemléli ezt az egész, boldog kiáradást. Az Isten teremtő extázisa ez...". Felismerte, hogy minden emberi lény magas szellemi rangú, isteni lény, és semmi különbség nincs közöttük. Minden megkülönböztetés tévedés, egy tisztességes polgár és egy részeg csavargó, csak a relatív időkáprázatban tűnik különbözőnek. Látta, hogy isteni voltunkon nem változtat sem "sárral tele" testünk, sem szennyes gondolataink, sem mocskos tetteink. Mindenki egy egymással és Istennel. A mulandó teremtésben lényünknek csak egy töredékével veszünk részt. Ezen felismerések után így folytatja:

"A szivárványosan ragyogó, pezsgő, boldog kiáradás most megdermedni látszott. Minden ugyanúgy volt, mint előbb, de mégis egyszerre volt kiáradás, visszaáradás és nem kiáradás. A sokszorozódás ott lebegett a visszaáradás redukciójában. A nem kiáradás újra előömölni készült. A Mindenség, mint látvány eközben teljesen mozdulatlan volt egy végtelenül hosszú pillanatig. Minden ott volt - és semmi sem volt ott.

- Ez Az - mondtam szigorúan. - Mindig így volt. És ez az Örökkévalóság."

Nem tudta megállapítani, hogy az Unió meddig tartott, talán fél percig, és szép lassan elszürkültek a fénykontúrok, visszaállt a lefokozott állapot. Csak ezek után eszmélt rá az élményre, hogy mit látott. - "És ez nem érdem szerint megy - gondoltam meglepetten -, hanem inkább technika szerint"

Mialatt idéztem a fenti sorokat, eszembe jutott Hamvas Béla rendkívüli műve, a Mágia szutra. A 34. fejezetben így ír az imagináció, életképzelet működéséről:

"Amikor a villámban fellángoló beszélő látomás megjelenik, nem áll meg, hanem ugyanabban az ívben máris visszafordul (de nem is vissza, hanem előre és nem is előre, hanem elárad és sugárzik és a teret birtokába veszi), vagyis a látomás vizionárius heve azt, aki látja, a maga képére átönti. Ez benne a mágia. A látó személy és a látott kép összeolvad. Alany és tárgy egyesül. Ez benne a varázs. Ezért mondja BAADER, hogy az imaginációban
a szubjektum és az objektum kettőssége megszűnik; az ember saját imaginációjának víziójává lesz, vagyis a látomás visszahatva az embert transzmutálja (átváltja) és átlényegesíti." 

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy mennyire fontosak a hiteles beszámolók, mert alátámasztják egymást, és segítenek pontosan megérteni a folyamatokat, valamint hírt adnak a létezés magasabb értelméről. A hitelesség kritériuma a realizálás, ezért csak az olyan tanítók tanításának van értéke, akik mögött tényleges megvalósítás, megélt élmény áll.   

Már az eddig leírtakból is látszik, hogy a "Nincsenek mások", vagy pl. "A már most is Az vagy" tanításokat csak azok adhatják át hitelesen, akik a kozmikus vízió egységélményében részesültek. Tímár Katalinéhoz hasonló beszámolót olvashatunk Jiddu Krishnamurtitól is. Nála ezt megelőzte egy nagyon erős tarkófájdalom, ami egyre rosszabb lett, már nem tudott semmit csinálni még gondolkodni sem, ezért barátai kényszerítették, hogy ágyba feküdjön. Ekkor szinte az eszméletét veszítette, de közben tudatában volt a körülötte történő dolgoknak.

"Minden nap dél körül tértem magamhoz. Az első napon ért a legkülönösebb élmény, amikor ebben az állapotban voltam, és jobban tudatába kerültem a körülöttem lévő dolgoknak. Egy férfi javította az utat; ez az ember én voltam; a csákány, ami nála volt, én voltam; maga a kő, amit feltört, az én részem volt; a zsenge fűszál az én lényem volt, és a férfi mellett álló három ember én voltam. Szinte úgy tudtam érezni és gondolkodni, mint az úttattörő, és éreztem a fán átvonuló szelet, és a fűszálon lévő kis hangyát . A madarak, a por és maga a zaj is a részem volt. Éppen akkor egy autó haladt el mellettem valamilyen távolságban; én voltam a sofőr, a motor és a gumik; ahogy az autó távolodott tőlem, én is távolodtam magamtól. Mindenben benne voltam, vagy inkább minden bennem volt, élettelen és élő, a hegy, a féreg és minden lélegző dolog."

Nála még másnap is tartott a folyamat, és a testből való kilépés után további víziós fázisok következtek. (Buddha, Lord Maitreya rezgései stb.) A másik híres Krishnamurti, U.G. Krishnamurti is hasonló megtapasztalásokról számolt be a The Mystique of  Enlightenment könyvben. Ő az érzékek transzformációjaként említi a jelenséget és "természetes állapotnak" nevezi. Elmondja, hogy nála előtte egy belső robbanás történt, ami után elkezdtek megváltozni az érzéki működések. (Azért használom a "robbanás" szót, mert olyan, mint egy nukleáris robbanás, láncreakciókat hagy maga után. A testünk minden sejtjének, a csontok csontvelőjében lévő sejteknek is át kell esniük ezen a változáson. Ennek a robbanásnak az utóhatása, hogy az érzékek most koordinátor vagy központ nélkül működnek - ez minden, amit mondhatok.-UG)

A látásban beállt transzformációról így beszélt:

"Valami történt a szemekkel. A Rialto étteremben ültünk, és egy óriási "látomás" tudatosult bennem, mint egy homorú tükör. A felém közeledő dolgok mintegy belém költöztek; és a tőlem távolodó dolgok mintha belülről mozdultak volna el. Ez olyan rejtélyes volt számomra - olyan volt, mintha a szemem egy óriási kamera lenne, amely anélkül változtatja a fókuszt, hogy én bármit is tennék. Most már hozzászoktam a rejtélyhez. Manapság már így látok. Amikor a Miniddel furikázol, olyan vagyok, mint egy robogó operatőr, a szembejövő autók belém mennek, és a mellettünk elhaladó autók kijönnek belőlem, és amikor a szemem megáll valamin, akkor teljes figyelemmel áll meg rajta, mint egy kamera..."

Itt már egy végleges állapot jellemzését láthatjuk, míg Tímár Katalin élménye csak egy rövid bepillantás volt, amit ő is "előlegként" jellemzett. A kozmikus vízió másik fajtája már közismertebb, hiszen a Bhagavad Gíta 11.fejezetében  olvashatunk Ardzsuna kozmikus látomásáról. Bepillantást nyert az egyetemes rend egy részébe, a Világ-Tervbe, Világ-Ideába. Krishna feltárta előtte önmaga megjelenését az univerzum Ideáján keresztül.   

"A Világ-Idea hatalmas kiterjedése, párosulva a mikroszkopikus terekkel, amelyekben ugyanúgy megnyilvánul, meghaladja az emberi felfogóképességet. Néhányan kiemelkedtek önmagukból, mint Buddha és Ardzsuna, hogy történelmi célok miatt befogadják a Kozmikus Látást. A többiek legjobb esetben is csak részleteibe kapnak bepillantást, de még ezek is félelmetesek." - Paul Brunton

Brunton is beszámolt egy ilyen bepillantásról, amit a megvilágosodási folyamat egy előrehaladottabb fázisában élt át Chicagóban egy  hotelszobában. 

"Végső megvilágosodásom 1963-ban történt. A tudatosság bombaszerűen felrobban, mintha a fejem kettéhasadt volna. Éjszaka történt, az alvás és az ébrenlét közötti állapotban, és a csend elmélyüléséhez vezetett: nem volt szükség meditációra. A Bhagavad Gíta azon verse, amely megemlíti, hogy a Tudó számára a nappal olyan, mint az éjszaka, és az éjszaka olyan, mint a nappal, szó szerint igazzá vált, és az is marad. Magától jött, és rájöttem, hogy az Isteni mindig is velem és bennem volt"

"Minden tapasztalatom kezdett egy sémába illeszkedni. Minden félelem elhagyott. A világot átvilágította a fény. Néhány órával később, miközben az ágyban feküdtem, az alvás és az ébrenlét közötti állapotban, egy hatalmas kozmikus élmény tudatosult bennem, ahol az egész világegyetem állandó mozgásban látszott lenni, és egy dinamikus erő volt a mozgatórugója. Úgy éreztem, hogy az egész világegyetem egy egységes egész, amelyben minden mindennel összefügg, és én magam eggyé váltam vele. Most már láttam, hogy minden, ami a korábbi években történt velem, egy hatalmas terv része volt, és így kellett történnie. Mindennek célja és értelme volt."

Végül, de nem utolsó sorban megemlítem Szepes Máriát, aki szintén említette örökkévalóság-élményét. A fény evangéliuma előszavában két forrásmunkát emel ki, a Pisztisz Szophiát és a gnózist, amelyek inspirálták. Kifejti, hogy a Pisztisz Szophiában található egyik feltevés: "a meg nem nyilvánult világ egyetemes fényének nyugvásából a megnyilvánult lét fölmérhetetlen válságai közé kimozduló, energiamezőkké, formákká változó életet "Atya nélkülinek" nevezte. A másik ehhez kapcsolódó következtetés, hogy e világ létbe gördülése "szeplőtelenül" ment végbe. Természetesen olvasatukkor kétségekkel telve lázongtam, s ez sokáig nem csillapult. Életem legvégén azonban isteni fényességtől beragyogott örökkévalóság-élményemben nyugodott el kifejezhetetlen belső békével és örömmel: megvan."

"A formákká szerveződő életet azért nevezik "Atya nélkülinek", mert nem halálnemző gyönyör hívta létbe, hanem hatalmas eszmevillám."

Említi még a szabad akarat dogmáját is, ami kozmikus-víziója alapján csak az ősnemzésre vonatkozik: "Csakis erre az egyetlen aktusra." "Sehol másutt az akarat nem szabad, valamennyi létsíkon rengeteg bonyolult kényszer determinálja". Paul Brunton is erre a belátásra jutott a vízió során.

Ezek a példák jól szemléltetik a kozmikus-víziók jellegét, a megvilágosodást kísérő, különös látásmódbeli változásokat. (másoktól is lehetett ilyen átéléseket olvasni pl. Robert Adamsnél, Papajinál, Böhménél, keresztény misztikusoknál vagy Jes Bertelsennél, amikor Urgyen Tulkutól kapott egy "rámutatást" a Tudat természetére stb.) Nem biztos, hogy ez mindenkinél fellép, volt olyan megvilágosodott, akinek egyáltalán nem volt semmilyen, ezekhez fogható tapasztalata, nem élt át hasonló tudatosságbeli kitágulást. Abból a szempontból jelentősek ezek a víziók, hogy még jobban rávilágítanak arra a tényre, hogy egy Tudat/Elme által teremtett világban élünk, amelynek a mi tudatunk is része, és az időrendek és térdimenziók nem mások, mint mentális konstrukciók. Viszont, csak az éberen felismert, látott "integrált" elmeközegbeli elmozdulások után tudjuk hitelesen kijelenteni, hogy: Nincsenek mások.

Dúl Antal, Hamvasra utalva ezt írta: "Nincs szükség rá, hogy megalkossuk azt, ami már megvan"

"Nem gondolkodni kell. - Látni. A dolgok maguktól értelmeződnek” (Karnevál)