Az előző bejegyzés végén jeleztem, hogy majd bemutatok és részletesen elemzek, értelmezek egy, a látást felhasználó gyakorlatot. Én ezt a passzív direkt gyakorlatot végzem már egy jó ideje, napi szinten. Lehet gyakorolni kényelmesen ülve, fekve, nem kell hozzá semmilyen speciális jógapóz, vagy ülés. Mindenkinek a számára legalkalmasabb pozitúrát kell felvennie. Az a lényeg, hogy teljesen el tudjon lazulni a test, és beálljon a belső béke állapota az éber, szemlélődő, de nem koncentrált figyelem fennmaradása mellett. Viszont, mivel egy, a látás megfigyelését felhasználó, nézőgyakorlatról van szó, ezért értelemszerűen nyitott, vagy félig nyitott szemmel kell végezni. Nem a látvány a fontos, hanem a látás folyamatának a megfigyelése, a látás "mozzanatai", az, ahogyan a kollektívba beágyazott, egyéni elmeközegünkön keresztül részeseivé válunk a Világlátvány egy adott tér-idő perspektívájának. 

A korább bejegyzéshez nem véletlenül használtam címlapképnek a Tarot 21. lapját, A Világ kártyáját. A képen a saját farkába harapó kígyó az állandóan megújuló anyagot, a folyamatos áramlást jelképezi, ahogyan a babérkoszorú is. Ezen kör közepén egy fiatal lány Hermész mozdulatában látható, kezében két varázspálcával a fellegek magasságában egyensúlyoz: ő a szárnyaló gondolat, amely testet ölt. A T betű is jelöli: Tau. A szó értelme kereszt. A tér-idő keresztje, a tér-időé, ami az imaginációban, a Kozmikus-Elme képalkotó, életképzeleti tevékenységében esik egybe, és az egyénivé vált elmeközegünkön át vetíti ki a Világ-Ideáját. A mechanizmus megegyezik az alvás során megnyilatkozó álomvilág létrejöttével, de ott a képalkotó erő főleg az egyéni mentális hajlamokat, gondolatokat vetíti körénk. Ramana Maharshi vetítőgép hasonlatában a gépben az Önvaló a lámpa, melynek fénye megvilágítja a szubtilis gondolatokból, benyomásokból álló, lappangó tendenciák tárházát, ami a filmkockákból összeálló filmet jelenti. Az isteni törvény, a karma a szerkezet, ami mozgásban tartja a filmszalagot.

"A világélmény felhalmozott karmikus benyomásai erőteljesen és folyamatosan élnek a személyes tudatban azoknak a külső dolgoknak és lényeknek a gondolatformáiként, amelyek saját különállóságának alapját képezik. Valójában ezek a benyomások az egyén tudta nélkül kényszerítik őt arra, hogy ezt a világot a személyes tapasztalatába gondolja. Ezért az ember nem képes test-gondolatot birtokolni anélkül, hogy ne lenne jelen a világ-gondolat is egyidejűleg. Az ellenkezője ugyanúgy igaz. A fizikai egóról való tudatossága összekapcsolódik a fizikai világról való tudatosságával." - Paul Brunton

Mivel csak az ébrenléti állapot az, amikor a személy a Kozmikus-Elme (Önvalón keresztüli) teljes kivetülése, ezért a felébredés is csak ebben az állapotban történhet meg: a gyakorlás során meg kell maradnia az éberségnek. Miután  elhelyezkedtünk a számunkra megfelelő pózban, szemünket nyitva, vagy félig nyitva tartva engedjük el magunkat. Én fekve szoktam gyakorolni és a plafont nézem. Nem kell fókuszálni, erőltetni a szemet, úgy kell nézni, mintha lazán a távolba tekintenénk. Ha kell pislogjunk néha. Gondolatainkat se nyomjuk el, hagyjuk, hogy szabadon áramoljanak. Eleinte segít, ha besötétítünk egy kicsit, és félhomályban gyakorlunk, később, ha gyakorlottabbá válunk már lehet teljes világosság is a szobában. Egy idő után légzésünk magától lelassul, és beáll egy békés, tanúszerű állapot a látásban. Olyan, mintha mélyebbről indulna a figyelem, és a látvány sem annyira direkt, mint normál állapotban, egy kicsit olyan, mintha egy résen néznénk ki. A test tudata, érzete egyre halványabbá válik a figyelem visszahúzódásával. Nálam például van egy pont, amikor bekövetkezik egy automatikus, hirtelen lélegzetvétel is, ami egy határpontot jelez az átbillenésben, tudatállapot változásban. Valószínűnek tartom, hogy ez a vegetatív idegrendszer visszajelzése lehet. A szimpatikus idegrendszer egyre inkább "letekerődik", és átkapcsol a paraszimpatikus működésre. Ezt jelzi az is, hogy a légzés szinte, vagy teljesen automatikussá válik, mint az alvás során, viszont a szemben lévő éberség miatt a szemhéjak nem csukódnak le automatikusan (előrehaladott gyakorlóknál), és a nyitott szem ellenére belső képek, jelenetek villannak fel az elme tudattalan tartományából. Mindezek a szemben jelennek meg, de többször tapasztaltam azt is, hogy szimbólumok, képek vetültek ki a fizikai térbe. A legerősebb vízióm egy nagyon szép mandala volt, amelyik először homályosan, töredezetten, majd másnap tökéletes élességgel villant fel néhány másodpercre a térben. Később erre még visszatérek.

Itt most érdemes megállni, és megvizsgálni a folyamatot. Arra felhívnám a figyelmet, hogy azért, mert nálam így zajlik a gyakorlás, ilyen kísérőjelenségekkel, az nem jelenti azt, hogy másnál is pont így fog, hiszen különbözünk egymástól, mivel eltérő fizikai, idegrendszeri alkattal rendelkezünk, valamint pszichikai és mentális hajlamaink sem azonosak. Az sem mellékes, hogy mióta vagyunk gyakorlók, mivel az idegrendszer a meditáció hatására érzékenyebbé válik. Ettől függetlenül saját gyakorlásom elemzése nyújthat némi támpontot, útmutatást másoknak.

A test-gondolat és a világ-gondolata szimultán, egyidejűleg jelennek meg ébredéskor. Ez igaz fordítva is, amikor eltűnnek ezek a gondolatok az alvásba merülés során. A folyamaton öntudatlanul, éberségvesztéssel esünk át. A látási gyakorlat elemzése szempontjából az utóbbit, az eltűnés folyamatát kell elemezni, hiszen az ébrenléti állapot talaján gyakorlunk, mialatt az alvásba merülés kezdeti fázisain megyünk át. Mindannak ellenére, hogy a test és a külvilág gondolat kivetítése és kioltódása egyidejűleg megy végbe, az érzékeknél mégis fennáll egy minimális időbeli eltolódás. Az érzékelés (külvilág) kioldódásának sorában a látás az első, majd ezt követi az ízlelés, szaglás, hallás és a legvégén a tapintás. (az ébredésnél, betöltődésnél fordított a sorrend)

Tehát a szemen keresztül megnyilvánuló, képalkotó látványrezgések (fizikai külvilág, látványtér) "szűnnek meg legelőször". Egy pillanatra most visszatérek a már fentebb említett, az éber gyakorlás során kivetített átmeneti víziókra, amik egy köztes fokozatot jelentenek. (ezért is tettem idézőjelbe a "szűnnek meg legelőször-t"). Valójában a külvilág és a testünk kivetítése nem szűnik meg, csak "elhomályosodik" az ellazulás folyamán, a kozmikus vetítés áramlása csökken, és ezáltal felszabadul a testtől és a többi érzékelési ponttól. Az így felszabadult képzőerő-többlet eltolódik a látásba, a szembe kerül, és az egyén tudattalanjából is kihelyez gondolatokat, képeket, lappangó tendenciákat a fizikális térbe a külvilág látványképzetével egyidejűleg. Az ellazultság mellett ehhez kell még az is, hogy a figyelembevétel már egy mélyebb, megváltozott tanúsági állapotból történik. A kivetített szimbólumokkal, kívül felvillanó képekkel nem kell foglalkozni, hiszen illúziók vagy misztikus jelenségek, és kizárólag csak az átmeneti folyamat megértése szempontjából érdekesek. (vannak ugyan olyan irányzatok, ahol elemzik ezeket, és következtetéseket vonnak le a megjelenő víziók jellegéből a gyakorló fejlettségi szintjére, de ehhez mesteri útmutatás kell, ami nem hozzáférhető a hétköznapi életben)

Még annyit talán érdemes hozzátenni érdekességként a tudattalanból kivetített, térbeli jelenségekhez, hogy ott, akkor a szubtilis, egyéni tartalom, mentális konstrukció egyszerre látható a kollektív képzettel. Valójában a külvilág, a tér a gondolatban van, és a térben lebegő egyéni tartalom azért jön létre, mert a megváltozott tudatállapot miatt a személyes tudattalanból belesodródik a kollektív kiterített tartalmak közé. Azért láthatjuk, mert az ébrenlét és álom határán éberen vagyunk jelen. Viszont sokkal fontosabb az a pillanat, amikor elérjük a mélyebb, "billegő" állapotot, ahol már nincsenek kihelyezett víziók. Mivel nyitva van a szemünk, ezért az életképzelet vetítése a külvilág és a belső képek között billeg. A szem érzete sokkal erősebb, mintha egy intenzívebb nyomás alatt állna, és konkrétan érezhető, hogy az egyéni tudattalanból érkező képek, jelenetek ugyanazon a ponton vannak észleltetve a szemben, mint a külvilág; ami az én esetemben a szoba és a plafon. Mindez a teljesen éber, mozdulatlan figyelem, tanú előterében zajlik. Általában a billegés a jellemző, de néha úgy tűnik, mintha egymás mellett lennének a külső és belső képzetek. (Valószínű, hogy bizonyos pszichikai betegségeknél, vagy pszichózis során ugyanilyen, vagy hasonló élményen mennek keresztül a betegek a roppant erőteljes pszichikai nyomás hatására. Viszont a megélés lehet állandó vagy spontán, teljesen öntudatlan, irányíthatatlan, beteges, mivel nem kíséri a tudatos értelem fénye. Ez lehet a drogok által okozott vízióknál is.)

Már az előző bejegyzésben is említettem Jézus ezen kijelentését: 

"A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed egyszerű, akkor a te egész tested világos lesz."

A látás meditációban pontosan azt a folyamatot "figyeljük", ahogyan a szellem, az Önvaló fénye felhasználja a szemet, a test lámpását. Az egyszerűvé válás az egységlátás beálltát jelenti, amikor megszűnik a tanú, a szubjektum-objektum kettőssége, és felismerszik a mulandóság látványában az Örökkévalóság, a Jelen. Az egész testünk világos lesz, pedig azt jelenti, hogy a test, az idegrendszer, és a többi érzék is átlényegül, és az egységélmény be/kiteljesedik. Az imagináció, az életképzelet tudatossá válik minden ponton.

"A megszabadulás a szemben van" - hirdeti a kínai Yin Fu King. A végső természetes állapot realizálása innen indítható el, de a döntő szó az Önvalóé. Ezzel a direkt gyakorlattal csak megteremtjük az előfeltételeket, trenírozzuk a szemet, ami az aktív, hétköznapi életbe vitt szemlélődés során is hasznunkra lesz, mivel megkönnyíti a figyelem megtartását az aktivitásban. Számunkra ez a legfontosabb, mivel a teljes megvilágosodás ritka jelenség, nem érint tömegeket, de ez nem számít, hiszen ahogyan Hamvas mondta: "Mindenkinek van ideje felébredni." Az Önvalónak, Örökkévaló lényünknek, a Kozmikus-Elme közvetítőjének bőven van ideje, főleg úgy, hogy A Világ, mint "mulandóság" elválaszthatatlan tőle, annak aktív, mentális oldalát képezi.

Ez az írás az előző bejegyzés folytatása. A könnyebb megértés miatt bontottam meg, mivel túl hosszú lett volna egyben. A pontos megértés kedvéért, ezért mindenképpen ajánlott elolvasni azt is.

https://nyilegyenes.blog.hu/2026/04/20/az_orokkevalosag_aktiv_oldala

Hamvas Béla ugyanazt írta, mint amit Ramana Maharshi tanított: A mulandóság az Örökkévalóság aktív oldala. Jiddu Krishnamurti kijelentette, hogy az Igazsághoz semmilyen út, módszer, gyakorlat nem vezet. Miért nem? Azért, mert mindig Jelen van, az Örökkévalót nem lehet elválasztani a mulandóság látszatától, az aktivitástól. A kettő valójában egy, egyben van: ez maga A Világ. Nem úgy kell elképzelni, hogy vannak magasabb dimenziók, síkok, tudatállapotok, túlvilágok, vagy a manapság divatos tudatossági szintek, hanem Egységben, egyszerre van minden. A látszólagos különbség a láttatási fázisokban rejlik. Az, ami megvalósul, valóra válik az már önmagában, minden pillanatában Igazság, Valóság: a Mostban van. (Egy képernyőn futó jelenetet nem lehet elválasztani a mozdulatlan, statikus háttértől, a képernyőtől. Alapvetően még akkor is "csak" a Képernyőt nézzük, amikor figyelmünk el van merülve a jelenetek áramlásában.)

A végső valóság pontosan az, ami már most is történik! - Jackson Peterson

A napjainkban divatos neo-advaita tanítók is ezt tanítják, csak az ezzel a gond, hogy nem tudják alátámasztani létezéselméletileg. Nem sokra mennek a keresők a már "Most is Az vagy", "Légy a Jelenben" stb. kijelentésekkel önmagukban, alátámasztatlanul. Már Hamvas is felhívta a figyelmet, hogy az antropológiát (emberismeretet) és az ontológiát (létezéselméletet) nem szabad egymástól elválasztani. Egyetlen gyakorlati művében, a Mágia szútrában ez a hatodik bekezdés címe: "A létezés minden emberben állandóan és egészében esedékes." 

A hozzáfűzött magyarázatot így kezdi: "Az ember, szól Baader, nem mikrokozmosz, hanem mikrotheosz." Jézus az őt káromlással megvádoló zsidóknak a Zsoltárokra hivatkozva érvelt: „Hát nincs megírva törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok?" (János Evangéliuma) Paul Brunton megfogalmazásában ugyanez: "Az érzékek működése tudattalan együttműködés a Kozmikus, Világ-Elmével" - Tehát Istennel. A tudattalan együttműködésre Hamvas úgy utalt, hogy éberségünk lefokozott, ami azt jelenti, hogy a Kozmikus-Elme (Isten) képalkotó, mentális rezgéseibe "Öntudatlanul" vagyunk beleágyazva, és ezért a megnyilvánulás fázisait, az aktív oldalt "részlegesen eltárgyiasulva", önmagunktól elválasztva, tőlünk függetlennek, mulandónak érzékeljük. (Még az álomvilágot is, pedig arról már tudhatjuk, hogy elmeközegünkben jön létre, velünk egy.)  

Életképzeletünk lefokozott, mert egy tudattalan mechanizmus miatt figyelmünk teljesen lekötött, átszínezett Énünk relatív, periféria oldalán (ego). Nem örökkévaló Isteni Önvalónk (mikrotheosz) perspektívájából látjuk a megnyilvánulás mulandó oldalát: ez egyben az éber részvétel realizálását jelentené teremtő tevékenységében, valamint annak felismerését is, hogy a mulandóság elválaszthatatlan az örökkévaló oldaltól, háttértől. A teremtett világ nem káprázat, májá, vagy illúzió, ahogyan a kezdőknek tanítják, - azért, hogy először meglazítsák a földi kötődést - mert minden valóság, ami valóra válik, érzékeltetődik: A Világ nem különbözik az Örökkévalóságtól. A káprázás bennünk van, a tudattalanunkban, ezért érzékelésünk pontjain a relatív énünk miatt nem tudjuk tisztán, egyben felfogni a Kozmikus-Elme nagyon gyors képalkotó rezgéseit, benyomásait. Pontosabban fogalmazva felfogjuk őket, de leszűkítve, lehatárolva, lefokozva. (mint pl. egy kis felbontású monitor sem adja át tisztán a képet)

Na jó, de mit tehetünk azért, hogy felismertté váljon a mulandóság és az Örökkévalóság elválaszthatatlan egysége? Ahogyan már az elején említettem a mai, divatos tanítások nagyon könnyen, és megalapozatlanul dobálóznak az egységtudat fogalmával, de szinte soha nem láthatunk kézzelfogható technikát, amit követni lehetne. Pedig a lényeg mindig a "hogyan?". Előtte azért érdemes megismerkedni az alapvető elméleti háttérrel is, amit fentebb, és korábbi írásaimban, - amik az észleléssel, érzékeléssel foglalkoznak - próbáltam felvázolni, mert fontos az értelmi megértés is az úton. Már ez is része a gyakorlásnak. Krishnamurti ugyan írta, hogy az igazsághoz nem vezet semmilyen út, gyakorlat vagy módszer, és ez tény, mert nem kell elérni azt, ami állandóan Jelen van, viszont a spontán felismeréshez meg "kell" teremteni az előfeltételeket. Hamvas is írt az életképzelet megtisztításáról, a meditációról. A hosszú, indirekt ösvény előkészítő útján még a koncentráció-meditáció, az elme figyelemerősítő gyakorlatait kell végezni, hogy ráléphessünk a direkt, szemlélődő útra, ami már valójában nem is út. Hagyjuk, hogy magától beálljon egyfajta tanúsági állapot. Tisztán, minősítés nélkül szemlélődünk, elengedve minden köteléket, egyéni cselekvőség érzetet, és semmilyen szinten nem avatkozunk be. Ezt lehet passzívan üldögélve, fekve, és aktívan cselekvés közben is végezni.        

A nem kell gyakorolni, nem kell tenni semmit tanítások valójában ezt a teljes, de éber elengedést, "ráhagyatkozást" jelentik, ami egyáltalán nem könnyű, mert roppant erősek a "belülről és kívülről" áramló ingerek, amik pillanatok alatt felfodrozzák az elmeközeget, és ezzel magával rántják a figyelmet. Az elengedő, de teljes figyelem csak erős elmében tud létrejönni, mert egy "rész" mindig a háttérben marad, és a figyelembevételi mechanizmust már nem kötik le teljesen a "külső és belső" jelenségek. (Szóval a "nem kell tenni semmit" a felébredéshez tanítás félrevezető lehet, és az sem véletlen, hogy csak nagyon kevesen érték el a megvilágosodást úgy, hogy szó szerint semmit nem gyakoroltak. Ők már korábbi inkarnációkban elvégezték az előkészítést.)  

Elmeközegünkön keresztül egybe vagyunk szőve, bele vagyunk ágyazva a Kozmikus-Elme képalkotó rezgéseibe, imaginációjába, amelyben a relatív tér-idő jelenségei egybeesnek, ("A létezés minden emberben állandóan és egészében esedékes.") de az abszolút háttértől elválaszthatatlanok. A Világ-Ideája Önvalónk közvetítésével vetül körénk érzékeink csatornáján. Valójában Ő az érzékelő, észlelő, az abszolút Személy, aki mindig a Pillanatban van, minden Pillanatban Jelen van, mert az Örökkévalóság öble, de a mentális hajlamok miatt a látszólagos relatív személy, a periféria én személyessé szűkíti az érzékelést, amiből a relativitás is fakad. Az emlékezettől, tudástól, tapasztalatoktól átszínezett relatív én az a tükör, ami miatt homályosan látunk, de ettől függetlenül az érzékek még így is "szabadok", ha tisztán vesszük figyelembe őket. 

Korábban már többször is írtam részletesen az érzékek fontosságáról, amit azért kell hangsúlyozni, mert mindig az örök Jelenhez vannak kötve, (csak a belső érzék, az elme ismeri az időt) még akkor is, ha a mulandóságot, az aktív oldalt érzékelik. (A "tükör" miatt nem látszik a kettő egysége.) Gyakorlati szempontból az érzékelő érzékek közül a látás a legfontosabb. Eleve a látáson keresztül jutunk a legintenzívebb létélményhez, a kiterülő Világ-Idea egyénivé váló perspektívájához, aminek része testünk is. Spirituális szempontból pedig azért a legmagasabb rendű, mert ahogyan Ramana is tanította, az ébrenléti állapotban az Önvaló a szemben időzik. Vetítőgép hasonlatában az Önvaló (a Kozmikus-Elme egyénivé váló sugara) a gépben a lámpa, ahonnan tudatunk, öntudatunk fényét kapjuk, ami a létbe vetíti az egész külvilágot: világlátvánnyá válik. (Érdemes így elgondolkodni a világ-világosság fogalmainkon. Jézus a szemre a test lámpásaként utalt.) Tehát az Önvaló a külső érzékek közül a szemben a legaktívabb ébrenlét során. Mivel csak az ébrenléti állapot az, amikor a személy a Kozmikus-Elme (Önvalón keresztüli) teljes kivetülése, ezért a felébredés is csak ebben az állapotban történhet meg, csak innen indítható el. (Ebben rejlik egy földi inkarnáció fontossága, jelentősége spirituális szempontból.)

Mivel "az Önvaló a szemben időzik" az ébrenlét során, így értelemszerűen a látás, a szem a legközvetlenebb eszközünk. Ezért például a szahadzsa meditációt, a természetes, nem-kettős állapot elérésének gyakorlatát mindig nyitott, vagy félig nyitott szemmel kell végezni a látás mozzanatán tartva figyelmünket, hogy majd felismerődjön a megfigyelő és a megfigyelt, az Örökkévaló és a relatív, mulandó oldal egysége a "pillanatok áramlásában", és felébredjünk a kettősség káprázatából. Az, hogy ez mikor történik meg nem tőlünk függ, mi csak az előfeltételeket teremtjük meg a passzív és aktív szemlélődő gyakorlással: "megszólíthatóvá" tesszük magunkat. A végső szó az Önvalóé, és az egyén sorsától függ, hogy az Önvaló pszicho-energetikai, transzformáló beavatkozása, beavatása mikor szünteti meg az elfátyolozó mechanizmust a pszichében.

A következő bejegyzésben majd bemutatok és részletesen elemzek, értelmezek egy, a látást felhasználó gyakorlatot: https://nyilegyenes.blog.hu/2026/04/23/latas_meditacio

Egy korábbi bejegyzés: Az érzékek, érzékelés szerepe a spirituális úton

https://nyilegyenes.blog.hu/2024/04/28/eleterzes_erzekeles_szenzacio

Lényegünk, lényünk legbelsőbb eleme a Spirituális Erő, a Lélek/Önvaló energiája. Ennek az esszenciának a "feltámadása" jelzi, hogy jó úton járunk a spirituális ösvényen, a felébredés útján. A hinduk Shaktinak hívják, a keresztény hagyományban Szent Szellemnek. 

Azok, akik azt hiszik, hogy a megfelelő módon végzett meditáció csak egyfajta szentimentális idealizmus vagy absztrakt gondolkodás, nagy hibát követnek el. Az ilyen meditáció fokozatosan felszabadítja a lélek erejét, amelynek korábban nem voltak tudatában, és amely végül az ember tevékenységének legnagyobb inspirálójává válik. Pontosan azért a legerősebb, mert ez az ember lényének legbelsőbb eleme. - Paul Brunton

Korábbi írásaimban sokat foglalkoztam már a meditációval, és a feltámadó, felszabaduló Erő témájával. (a blog keresőjébe beírva könnyen megtalálhatóak azok az írások) Most azért hozom fel újra, mert azt látom, hogy erről napjainkban nem sok szó esik. Nagy divat lett a meditáció, úton-útfélen tanítják, már az interneten is, könyvek sora jelenik meg, hanganyagok, videók terjednek, de még telefonos applikációkat is árulnak. Tömegek kezdtek el úgymond "meditálni", de valójában, maximum csak relaxálást folytatnak, amivel nincs is semmi gond, hiszen az is hasznos dolog a mostani rohanó életkörülmények között, de a valódi meditációtól a tömeges divatmódszerek még távol állnak. Vannak, akik stresszoldásra ajánlják a meditációt, amire a relaxációs technikák tényleg alkalmasak lehetnek, de a meditációhoz hozzá sem szabad fogni addig, amíg valaki még hajlamos a stresszre, vagy pszichikailag kiegyensúlyozatlan. 

Aztán vannak az olyan vakvágány módszereket tanítók, akik nagy szenzációkkal, magasabb világokba történő belépés lehetőségével kecsegtetnek a tanfolyamaikon. Jó példa erre a magyar ezo-guru, Balogh Béla, aki a vele készült egyik interjúban elmondta, hogy: "Annak, aki rendszeresen gyakorol,  és részt vesz a csoportos meditációkon, garantált a látványos fejlődés. Aztán kifejti, hogy miután a meditáló eljut a hétköznapi gondolatai lecsendesítéséhez, elkezdheti a mennyei világok vizualizációját, mert a vizualizáció a belépő ezekbe a világokba. Ez a belső kép pedig majd megjelenik a maga valóságában." Még arról is beszélt, hogy neki már 10 éve nincs halálfélelme: "mert, ha megtapasztalsz egy testen kívüli meditációs élményt, akkor te teljesen szabadon mozogsz egy fényvilágban..."  Természetesen a gyanútlan csodavárókat az ilyen szenzációkkal, "látványos fejlődést" ígérő, csoportos "meditációkkal" lehet lépre csalni. Mindenki gyors eredményeket vár, és senki nem szeretne arról hallani, hogy a kezdő meditáló szintjétől a haladó szintig hosszú évek (akár évtizedek) kemény, rendszeres gyakorlására van szükség, és még akkor sem garantált semmi. Vannak ugyan kreatív imaginációs technikák, irányított meditációk, amik azok számára hasznosak elmeerősítés szempontjából, akik nem tudják még egyhegyűvé koncentrálni elméjüket, és megállítani egy meditációs objektumon, de a végcél ott is az elme elkalandozásának megakadályozása, mederben tartása, amiből majd át lehet térni később a hiteles koncentráció-meditáció gyakorlására, aminek pont az a célja, hogy kizárjunk minden szenzációt, külsőt és belsőt egyaránt.          

Az energetikai oldal említésével eddig főleg a kundalini jógát tanítóknál találkoztam. Egy korábbi bejegyzésben ezt írtam: 

Általában a kundalini jóga révén vált közismertté és divatossá napjainkban az Erő felébresztésének lehetősége, de ez egy roppant veszélyes út, ha nem egy igazi, beavatott mester felügyelete mellett gyakorolják. Ráadásul speciális diétát, életmódot és önmegtartóztatást is igényel, ami napjaink modern társadalmában szinte kivitelezhetetlen. Meglehetősen valószínűtlen, hogy hiteles kundalini jógát tanító mestert találjunk, ezért mindenki jobban teszi, ha nagy ívben elkerüli az ilyen jellegű tanfolyamokat. Nincs is erre szükség, mert ahogyan Nisargadatta Maharaj tanításában is láthattuk, a meditáció ösvényén is feltárul egy ponton túl az Önvaló energetikai aspektusa. Az Önvaló kinyilvánítja magát a kereső fejlettségi szintjének megfelelően, így nem veszélyes, mert csak annyit élhet meg amennyit még károsodás nélkül el bír viselni az idegrendszere. Ezt a jelenséget Kegyelemnek is hívják, nem lehet megjósolni bekövetkeztének időpontját. Egy hindu mondás szerint: "A Lélek megvilágosítja, akit kiválaszt".

A Dalai Láma is megkülönböztetést tesz a Kígyó Erő, a Kundalini és a Spirituális Energia, vagy Shakti között. A Kundalini erőszakos, míg a Shakti békés és nyugodt. J. Krishnamurti is beszélt a Kundaliniről, és szerinte csak nagyon tiszta személyek voltak alkalmasak a múltban a felébresztésére, manapság ez nagyon veszélyes. Ugyanezt mondta Papaji is az egyik követőjének, ráadásul szerinte semmi haszna a Kundalininek. Elmesélte, hogy találkozott egy ilyen erővel bíró jógival, de az pont tőle kért segítséget az Önismerethez, annak ellenére, hogy nagy csodákra is képes volt a Kundalini révén. A csakrák megnyílása, vagy a Kundalini felemelkedése nem hozza el a megszabadulást, megvilágosodást, maximum "bepillantást" nyújt, ideiglenes spirituális tapasztalatot, vagy öntudatlan transzot.

Természetesen minden erő egyetlen forrásból, a Kozmikus-Elméből, Istenből ered, annak megnyilvánulása, és Isteni Önvalónk közvetíti, nincs jó vagy rossz, de ettől függetlenül nem árt tisztában lenni tulajdonságaikkal. Létezéstudatunk születésünktől fogva Önvalónk (ami a Kozmikus-Elme egyénivé váló sugara) testünkkel történő kapcsolatából fakad. Ez a kapcsolat energetikai, és addig áll fenn, addig élünk, ameddig rendelkezünk ezzel az életerővel, ameddig folyik testünkben. A tudatosság érintése ebben az életerőben lakik, de a tudomásulvétel forrása az Önvaló, elménk legmélyebb, tiszta, szattvikus rétege, még annak ellenére is, hogy mi az egónknak tulajdonítjuk azt. Meditáció révén az életerő megtisztul, a szattva minősége válik meghatározóvá, és ezt követően az Önvaló megismerése lehetségessé válik. 

Az Önvaló az életerőn keresztül "vesz tudomást" bennünk, a tudomásulvételi mechanizmus "eszköze", de csak gondolatok, érzések és vitális életerő formájában nyilvánul meg egy átlagosan leélt inkarnációban. Legmagasabb szempontból nézve azt is mondhatjuk, hogy szennyezett. Ez miatt a tisztátalanság, lekötöttség miatt nem tudjuk felismerni Önvalónkat (Szattvikus Egónkat), ami a kapcsolódási pont a Kozmikus-Elmével.

A létezés, mint kollektív élmény adott minden élőlény számára, ami azért kollektív, mert bele vagyunk ágyazva az örökkévaló Kozmikus-Elme aktivitásába, mulandónak láttatott képalkotó rezgéseibe, amik eltérő minőségben jelennek meg. A hindu hagyományban találjuk a gunák hármas felosztását, ami minőségeket takar. Ezek a minőségek jellemzik a megnyilvánult létezést. Három guna van: a tamasz, a radzsasz és a szattva. A tamasz tudatlanságot jelent, nehézséget, sötétséget, mozdulatlanságot, anyagot stb. A radzsasz nyugtalanságot, mozgást, szenvedélyességet, nyughatatlanságot, érzelmeket stb. A szattva egyensúlyt, nyugalmat, világosságot, tisztaságot stb. Ezek a minőségek jellemzik a megnyilvánulás minden szintjét, az anyagi természettől kezdve a tudatosságig bezárólag. (Nagyjából azt fejezik ki, amit a Hermetikus tanításokban az fizikai/éter (tamasz), érzelmi/asztrál (radzsasz) és a gondolati/mentál (szattva) kifejezések, minőségek.) 

A létezőség minősége, a „vagyok”-tudomás, nem tudja elviselni önmagát. Nem állhatja önmagát, hogy egyedül, csak önmagát tudja. Ezért a rajoguna ... különféle tevékenységekkel csapja be a létezőséget, hogy elhitesse, nem csupán egymagában van; ezt az állapotot nagyon nehéz fenntartani. A tamoguna a leginkább alapvető minőség. Ez biztosítja az egyén számára a képességet, hogy minden cselekvés szerzőjének vallja magát, hogy azt érezze, „én vagyok a cselekvő. A rajoguna az embert a tevékenységekhez köti, a tamoguna pedig alapot biztosít a tevékenységek szerzőségéhez, vagyis a cselekvőséghez- Nisargadatta Maharaj 

Láthatjuk tehát, hogy az életerő bele van keveredve, le van kötve az egyéni mentális, érzelmi, testi tevékenységekbe, ezért normál esetben nem válik létélménnyé, mint közvetlen spirituális energia. Azért, hogy megtisztuljon, felszabadulhasson, a meditációban el kell fordítani az Önvalóból áramló (lekötött) figyelmet, a tudomásulvételi mechanizmust ezektől a bővítményektől, mivel a figyelembevétel az életerőben "lakik", és a bővítményekben szétszóródik. (a napsugarakat is össze kell gyűjteni egy nagyítólencsével, ha megszeretnénk gyújtani egy papírdarabot)  

A meditáció gyakorlatában ez az életerő megtisztul, és akkor az Önvaló fénye ragyogni kezd. Azonban a működési elv továbbra is az életerő. Amikor ez a megtisztult életerő és az Én fénye összeolvadnak, akkor a fogalom, a képzelet vagy az elme, minden felfüggesztésre kerül. - Nisargadatta Maharaj  

A meditációban "szuper-fizikai" energiaként, áramlásként lehet majd tapasztalni a felszabadulást a megtisztulás után, aminek segítségével beáll a szamádhi, a meditáció valamelyik magasabb állapota. Ameddig ez nem történik meg, addig még csak gyakorlati szinten vagyunk, ezért addig kell gyakorolni, amíg nem jön létre az "áttörés", a felszabadulás. Eddig a pontig önerőből gyakorlunk, elhárítjuk az akadályt Önvalónk útjából, de a felszabadulás után, amit Önvalón "kegyelme" indít meg, az Erő veszi át az irányítást, nincs szükség egyéni erőfeszítésre (már akadály), elég csak elcsendesedni, és átadni magunkat az áramlásnak.  

Valójában Öntudatunk tudatossága (Én-vagyokságunk), és az életerő ugyanannak az elvnek az egybeszőtt, egymástól elválaszthatatlan komponense. A tudatosság a tanú princípium, a statikus aspektus, az életerő pedig a dinamikus, működő elv. Ha a meditációban átadjuk magunkat a már feltámadt Erőnek, akkor megértjük együttműködésüket. A kereszténységben ez az Erő a Szent Szellem, a bennünk élő Guru, miután feltámad, már nincs szükség külső tanítókra. Nem véletlenül mondta Jézus a tanítványainak: 

Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. De majd eljön az Igazság Szelleme, ő majd elvezet benneteket a TELJES IGAZSÁGRA...

   

Érdekes nyelv a magyar. A "jelen" benne van a jelenlétben, jelenségben, megjelenésben. Egy régebbi bejegyzésben már foglalkoztam a spirituális értelemben használt Jelenlét meghatározásával, mivel napjainkban roppant divatossá vált a Jelenlétről, Jelenről tanítani. Egyes népszerű tanítók azt hirdetik, hogy legyünk az "itt és most"- ban, másra nincs is szükségünk, csak erre a Jelenre figyeljünk. Ez így önmagában nagyon jól hangzik, de valójában egy semmit nem érő leegyszerűsítésnek számít, ha nem értelmezzük a Jelenlét fogalmát helyesen. Ott akkor szándékosan lekapcsoltam a fogalmat az időről: 

"A Jelen, Jelenlét, mint Létezés, szorosan vett spirituális értelemben csak a testtudat és szerepszemélyiség nélküli, az önmagában "létező-való" Önvalót jelenti..." 

Azért tettem ezt a mesterséges lekapcsolást, mert láttam, hogy sokan felültek a divatguruk hangzatos "légy a Jelenben" igehirdetésének és ezzel megspórolhatónak hitték az erőfeszítéssel járó koncentráció-meditáció előkészítő útját. Egy idő után majd ez is akadállyá fog válni, és át kell térni az erőfeszítés nélküli szemlélődésre, viszont az utóbbi nem lesz alkalmazható előkészítés nélkül, főleg a mostani, felgyorsult, a figyelmet szétszaggató világban. 

Viszont, ha az előkészítés megtörtént, akkor lehetővé válhat a jelenségszerűség megtartása és felismerhetjük a Jelenlétet a jelenségekben. Itt már mindenféle divízió haszontalan, hiszen ahogyan Ramana Maharshi is tanította, a mulandóság, (a jelenségvilág) az Örökkévalóság aktív oldala, attól elválaszthatatlan. Ha egy képernyőt nézünk, akkor a rajta megjelenő jelenségeket nem lehet elválasztani magától a képernyőtől és bármennyire is bele vagyunk feledkezve a jelenetekbe, nem mondhatjuk azt, hogy nem látjuk képernyőt. A jelenségek a Jelenből/ben jelennek meg. de amíg éberségünk lefokozott nem láthatjuk meg ezt az egységet, mivel elménk legmélyén van egy "részlegesen eltárgyiasító" mechanizmus. 

"Csak egyetlen valódi jelenlét van, az isteni jelenlét. Ez a végső igazság, amit mindannyiunknak meg kell tanulnunk s meg kell tapasztalnunk. Ha ez megtörténik, akkor a (látszat)világot éppúgy tapasztaljuk, mint mások, de egyben végső lényegét is érzékeljük, s érezzük, hogy a Jelenlét minden pillanatban áthatja azt."- Paul Brunton 

Ráadásul normál állapotban csak jelenségekkel együtt áll fenn tudatosságunk, tükrözötten, szubjektum-objektum relációban. Ezen kettősség határain belül vagyunk tudatosak az ébrenlét és álom során, amikor vannak jelenségek, de az álom nélküli mély alvásba már öntudatlanul merülünk bele. Ettől függetlenül a jelenségvilág felfogásának forrása az Önvalónk, amivel a Kozmikus/Világ-Elme teremtő életképzeletében részt veszünk. A jelenségvilág ennek a Kozmikus Lénynek az önmagában keltett káprázata, amiben különböző fokozatú, frekvenciájú síkok léteznek, de a szemlélő mindig Ő, aki, vagy ami mindig Jelen van minden megnyilvánulásban. (mint ahogyan a képernyő sem választható el a rajta futó jelenetektől) 

A létezésben az emberi rang az a fokozat, ahol egyénivé válik a Kozmikus-Elme (Isten,Létezés), Önvalóvá és ezáltal lehetőség nyílik a Jelenlét felismerésére a mulandóság káprázatában, hiszen saját mulandó lényünk is az Örök Pillanat tengelye körül "forog", annak módosulása. Nincs egyetlen sejt sem bennünk, ami ne ennek a Lénynek a képzete lenne, de belső érzelmi és gondolati világunk, személyiségszerkezetünk is azonos vele. Ezek is tudomásulvételének önmagában keltett jelenségei. 

Mivel az éber, ébrenléti állapotban vagyunk az Önvalón keresztül a teljes kivetülésben (fizikai test-érzékek határáig), ezért csak itt ismerhető fel maradandóan a mulandó jelenségeket fenntartó Jelenlét. amibe mi is bele vagyunk ágyazva, benne élünk, benne mozgunk.  

Az előző bejegyzésben írtam Jiddu Krishnamurti választás - minősítés nélküli tudatosság módszeréről, ami az egyik leghatékonyabb, direkt eszköz a hétköznapi életben. A jelenségszerű szemlélet elérésével megvalósul a Figyelem, ami már transzcendens állapot, "nincs benne az időben", valójában az idő úszik a felszínén. Persze ennek is megvannak a mélységi fokozatai, de lehetővé teheti a végső felismerést, azt, hogy a Figyelő és a megfigyelt valójában egy. A Létezés megnyilvánult oldala állandó mozgásban, változásban, jelenségek áramlásában van minden szinten, mi emberek is egy komplex jelenséget alkotunk, de bennünk meg van a lehetőség az Egység felismerésére, mivel a létezés minden megnyilvánulásában, létkörében benne vagyunk. Önmagunk Örökkévaló, Jelenben lévő része születésünktől fogva velünk van, mulandó személyiségszerkezetünk pedig csak egy hullámzó emlékezeti jelenség a nagy körben, az abszolút Jelenben, de attól nincs külön. 

A választás - minősítés nélküli tudatosság, vagy a tanú gyakorlatok már a jelenségvilágot használják, hagyják, hogy a Figyelem erőfeszítés nélkül kiemelkedjen. Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatonként áramló jelenségeket regisztrálják, az elme, a gondolkodás, fogalomalkotás, emlékezet színezi át a tényeket. Valójában az elme is érzék, "belső érzék" (szánkhja), ezért a kivetített külvilág szenzációi után annak áramlását is megfigyelés alá kell vonni, de nem szabad elnyomni, csak hagyni, hogy az áramlásban felvillanjon a Jelenlét. Ez azért lehetséges, mert egyéni elmeközegünk a Kozmikus-Elmeközeg öble, attól nincs külön, így "Az" jelenik meg még a "legjelentéktelenebb" gondolatunkban is. A direkt, közvetlen gyakorlatok értelme pontosan abban rejlik hogy felismertté váljon a minden jelenséget átható Jelenlét. Csak így, a jelenségekkel együtt értelmezhető maradéktalanul a Jelenlét fogalma, ez a valódi "nem kettősség" értelme.               

Kérdező: Hogyan bánjunk másokkal?

Ramana Maharshi: Nincsenek mások.

Többször is láttam már felbukkanni ezt a kis párbeszédfoszlányt az egyik közösségi oldalon. Az egységtudatban hívők szeretik ezt odadörgölni a még duális szemléletű tanításokban hívő emberek orra alá, mint egy végső kinyilatkoztatást. Természetesen, nagy valószínűség szerint ők is csak hallomásból ismerik ezt a tanítást, és nem saját meggyőződésük, tapasztalatuk alapján hivatkoznak a Maharshi válaszára. Ugyanez elmondható a manapság annyira divatos neo-advaita gurukra is, akik hasonlókat papolnak az összeolvasottakból. Nem sok értelme van ezt így kijelenteni a hétköznapokban, mert az élet nagyon gyorsan be fogja bizonyítani, hogy bizony nagyon is "vannak mások". Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Ramana nem mondott igazat, hiszen végső szempontból, az Önvalóból, a vetítőgócból tényleg nincsenek mások, minden egy, de mi még nem látunk abból a szemszögből, ezért maximum csak elképzelni, elhinni tudjuk válaszát. Ettől függetlenül ez egy nagyon fontos tanítás, jó észben tartani, megtartani a magunk számára, mint egy, a mentalizmus elméletének elmélyítésére alkalmas kijelentést, de a másokhoz való morális viszonyra is jó hatással van. (Attól még hogy nem éljük meg az egységet így, igaz, ugyanúgy, mint ahogyan a Föld is gömbölyű, pedig a felszínről nem látszik annak.)

A megvilágosodott tanítók szerették használni az álomhasonlatot az ébrenléti állapot jellemzésére. Azt tanították, hogy az ébrenléti tapasztalat is ugyanolyan, mint az álom, egy elmeközegben létrejövő kivetítés és, ha látunk valamit, vagy valaki "mást", az gyakorlatilag mi vagyunk. Senki nem kételkedik benne, hogy az álmokban látott szereplők, "mások" csak mentális konstrukciók, tőlünk nem függetlenek, bennünk keletkeznek, viszont az ébrenléti állapotról ezt már nem tudjuk elhinni. Ez azért van így, mert az álomvilág általában, normál esetben a saját tartalmaink kivetülése, az ébrenléti pedig a Kozmikus, Világ-Elme kollektív vetülete, ezért látjuk ugyanazt.

A fiatal Szvámi Vivekananda már csak álomként látta a világot. Mialatt Kalkuttában sétált egy parkban többször is beleverte a fejét egy korlátba, hogy lássa, valóságos-e, vagy csupán az elme illúziója. Így nyert bepillantást a kettősségnélküliségbe. Ezt a bepillantást Paul Brunton kozmikus víziónak nevezte, ami (néhány embernél) a megvilágosodás során, annak egy fázisában fellépő misztikus kísérőjenenség, egységélmény. Van, aki ébrenléti állapotban éli át, és a már duálisnak látszó, kivetített Világ-Ideát látja az Önvaló vetítőgócából, de már Önmagával egyben, kettősség nélkül, osztatlanul. Van, aki a Világ-Idea "megnyilvánulatlan" előképének egy részébe nyer bepillantást, beleoldódást az álom és ébrenlét határán vagy szamádhiban, a meditáció egyik állapotában. (nirvikalpában csak az Üresség van már, a Tudatosság tudatossága)  Mind a két megélést az egységélmény jellemzi. Gyakorlatilag ezek a víziók a "tat-tvam-asi", Az vagyok, (Brahman, Világ-Elme létben áramlása) jelentésének a megélése. Ezért tanította Ramana, hogy "Nincs más csak az Önvaló." Az Önvaló Brahmannal egy, annak egyénivé váló sugara.

"Az Elme első kifejeződése az Üresség. A második és az azt követő a Fény, azaz a Világ-Elme. Ezt követi a harmadik a Világ-Idea. Végül jön a negyedik, a világ megnyilvánulása." - Paul Brunton

Az Elme innen nézve az abszolút, nyugalomban lévő Istenség. A Világ-Elme (Brahman, Isten) ennek az abszolút Istenségnek az első kifejeződésében, Ürességében működő koncentrált, aktív, teremtő Fény megnyilvánulás, imaginációs tevékenység, ami ideákban (ősképekben, ősértelmekben, mátrixokban) elképzeli a Világ-Ideát. Ez még egy egységtudatú, nagyon magas frekvenciájú mentális, energetikai konstrukció, és egy egész világkorszakot tartalmaz az elejétől a végéig. Itt van az ember ideája is, és az Isten (Világ-Elme) egy ilyen ideával való azonosulással válik egyénivé, Önvalóvá (majd a rárakodó bővítményektől, vagy az önmagában felvett elmealakoktól elkülönült ego, személyiség képzet alakul ki). Ezért egy kozmikus vízió egységélménye nem más, mint a személyiségképzet leoldódása, a figyelem kitágulása, a részleges eltárgyiasulás megszűnése, mivel a belső meglátás az isteni vetítőgócból (Önvaló) történik. (A Világ-Idából, Isten ideavilágából objektiválódik a látható kozmosz minden jelensége, jelenik meg a tér-idő-forma világban)

Amikor szembesülünk az ébrenlétben elénk táruló Világ-Ideával (ez a fizikai világ), akkor a jelenségvilág összefüggéstelenül tárul elénk, mivel Önvalónk az elme alakjait ölti magára, már személyessé szűkülve, a periféria, mulandó oldali azonosuláson (ego szerkezeten) keresztül szemlél. A bővítményekből fakadó, tudatszűkítő mechanizmusok okozzák az elválasztottság, különállóság illúzióját. Meglehetősen bonyolult, pszichoenergetikai folyamatok zajlanak, amik az életképzeletet lefokozzák, beszennyezik, ezért éberségünk is lefokozottá válik, amit csak hiteles spirituális gyakorlással lehet megtisztítani, de a végső szó a Kegyelemé, az Önvaló energetikai beavatásáé. 

"Az élet olyan, mint egy álom, szilárd valósága egy kölcsönzött érzés, ami valójában nem létezik, csak önmagad mélyebb lényében" - Paul Brunton 

Most bemutatok néhány "fátyol nélküli" élményt, bepillantást. Az egyik ilyen egységélmény leírással egy magyar kötetben találkoztam először. Tímár Katalin, Emlékképek az Örökkévalóságból című könyve még 2001-ben jelent meg az Édesvíz Kiadó jóvoltából. A könyv eredetileg nem a nyilvánosság számára íródott, hanem egy beszámoló a spirituális ösvényen megtett út állomásairól, annak buktatóiról. Katalin, Szepes Mária közeli barátja és tanítványa volt, és tagja az 1947-ben, az írónő és bátyja által alapított Összefüggések Tudománya spirituális iskolának. A könyv utolsó fejezetében számolt be az "Istenélményről", amit idős korában élt meg az évtizedeken átívelő gyakorlásnak köszönhetően. A Nemzeti Színház előtti buszmegálló felé tartott a déli forgalom nyüzsgésében, amikor a megállótól húsz lépésnyire belépett az Örökkévalóságba:

- "Észrevétlenül történt. Nem vezette be mennydörgés. Nem szóltak égi fanfárok. Még a lábam sem gyökerezett a földbe. Még csak meg sem lepődtem. Mentem tovább a busz felé, és magától értetődő nyugalommal konstatáltam, hogy valamilyen változás állt be a látásmódomban" - írta a beinduló élmény kezdetéről. Aztán elmeséli, hogy olyan volt, mintha a körülötte lévő dolgok fénykoronát kaptak volna. -  "Leszakadtak zárak, pecsétek, ólomborítások hullottak le rólam, s egyszerre egy tündöklő, születő, sokszorozódó világmindenség közepén álltam". A beszámoló további fázisaiban részletesen leírja az Unió Misztikát: - "...én ők vagyok és ők én. De én vagyok az utca is, az egész város, a világ, és az univerzum összes csillaga. Illetve én nem is vagyok, csak egy isteni Öröm van jelen helyettem, amely extázisban szemléli ezt az egész, boldog kiáradást. Az Isten teremtő extázisa ez..."

Felismerte, hogy minden emberi lény magas szellemi rangú, isteni lény, és semmi különbség nincs közöttük. Minden megkülönböztetés tévedés, egy tisztességes polgár és egy részeg csavargó, csak a relatív időkáprázatban tűnik különbözőnek. Látta, hogy isteni voltunkon nem változtat sem "sárral tele" testünk, sem szennyes gondolataink, sem mocskos tetteink. Mindenki egy egymással és Istennel. A mulandó teremtésben lényünknek csak egy töredékével veszünk részt. Ezen felismerések után így folytatja:

"A szivárványosan ragyogó, pezsgő, boldog kiáradás most megdermedni látszott. Minden ugyanúgy volt, mint előbb, de mégis egyszerre volt kiáradás, visszaáradás és nem kiáradás. A sokszorozódás ott lebegett a visszaáradás redukciójában. A nem kiáradás újra előömölni készült. A Mindenség, mint látvány eközben teljesen mozdulatlan volt egy végtelenül hosszú pillanatig Minden ott volt - és semmi sem volt ott.

- Ez Az - mondtam szigorúan. - Mindig így volt. És ez az Örökkévalóság."

Nem tudta megállapítani, hogy az Unió meddig tartott, talán fél percig, és szép lassan elszürkültek a fénykontúrok, visszaállt a lefokozott állapot. Csak ezek után eszmélt rá az élményre, hogy mit látott. - "És ez nem érdem szerint megy - gondoltam meglepetten -, hanem inkább technika szerint"

Mialatt idéztem a fenti sorokat, eszembe jutott Hamvas Béla rendkívüli műve, a Mágia szutra. A 34. fejezetben így ír az imagináció, életképzelet működéséről:

"Amikor a villámban fellángoló beszélő látomás megjelenik, nem áll meg, hanem ugyanabban az ívben máris visszafordul (de nem is vissza, hanem előre és nem is előre, hanem elárad és sugárzik és a teret birtokába veszi), vagyis a látomás vizionárius heve azt, aki látja, a maga képére átönti. Ez benne a mágia. A látó személy és a látott kép összeolvad. Alany és tárgy egyesül. Ez benne a varázs. Ezért mondja BAADER, hogy az imaginációban
a szubjektum és az objektum kettőssége megszűnik; az ember saját imaginációjának víziójává lesz, vagyis a látomás visszahatva az embert transzmutálja (átváltja) és átlényegesíti." 

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy mennyire fontosak a hiteles beszámolók, mert alátámasztják egymást, és segítenek pontosan megérteni a folyamatokat, valamint hírt adnak a létezés magasabb értelméről. A hitelesség kritériuma a realizálás, ezért csak az olyan tanítók tanításának van értéke, akik mögött tényleges megvalósítás, megélt élmény áll.   

Már az eddig leírtakból is látszik, hogy a "Nincsenek mások", vagy pl. "A már most is Az vagy" tanításokat csak azok adhatják át hitelesen, akik a kozmikus vízió egységélményében részesültek. Tímár Katalinéhoz hasonló beszámolót olvashatunk Jiddu Krishnamurtitól is. Nála ezt megelőzte egy nagyon erős tarkófájdalom, ami egyre rosszabb lett, már nem tudott semmit csinálni még gondolkodni sem, ezért barátai kényszerítették, hogy ágyba feküdjön. Ekkor szinte az eszméletét veszítette, de közben tudatában volt a körülötte történő dolgoknak.

"Minden nap dél körül tértem magamhoz. Az első napon ért a legkülönösebb élmény, amikor ebben az állapotban voltam, és jobban tudatába kerültem a körülöttem lévő dolgoknak. Egy férfi javította az utat; ez az ember én voltam; a csákány, ami nála volt, én voltam; maga a kő, amit feltört, az én részem volt; a zsenge fűszál az én lényem volt, és a férfi mellett álló három ember én voltam. Szinte úgy tudtam érezni és gondolkodni, mint az utat törő ember, és éreztem a fán átvonuló szelet, és a fűszálon lévő kis hangyát . A madarak, a por és maga a zaj is a részem volt. Éppen akkor egy autó haladt el mellettem valamilyen távolságban; én voltam a sofőr, a motor és a gumik; ahogy az autó távolodott tőlem, én is távolodtam magamtól. Mindenben benne voltam, vagy inkább minden bennem volt, élettelen és élő, a hegy, a féreg és minden lélegző dolog."

Nála még másnap is tartott a folyamat, és a testből való kilépés után további víziós fázisok következtek. (Buddha, Lord Maitreya rezgései stb.) A másik híres Krishnamurti, U.G. Krishnamurti is hasonló megtapasztalásokról számolt be a The Mystique of  Enlightenment könyvben. Ő az érzékek transzformációjaként említi a jelenséget és "természetes állapotnak" nevezi. Elmondja, hogy nála előtte egy belső robbanás történt, ami után elkezdtek megváltozni az érzéki működések. (Azért használom a "robbanás" szót, mert olyan, mint egy nukleáris robbanás, láncreakciókat hagy maga után. A testünk minden sejtjének, a csontok csontvelőjében lévő sejteknek is át kell esniük ezen a változáson. Ennek a robbanásnak az utóhatása, hogy az érzékek most koordinátor vagy központ nélkül működnek - ez minden, amit mondhatok.-UG)

A látásban beállt transzformációról így beszélt:

"Valami történt a szemekkel. A Rialto étteremben ültünk, és egy óriási "látomás" tudatosult bennem, mint egy homorú tükör. A felém közeledő dolgok belém költöztek; és a tőlem távolodó dolgok mintha belülről mozdultak volna el. Ez olyan rejtélyes volt számomra - olyan volt, mintha a szemem egy óriási kamera lenne, amely anélkül változtatja a fókuszt, hogy én bármit is tennék. Most már hozzászoktam a rejtélyhez. Manapság már így látok. Amikor a Miniddel furikázol, olyan vagyok, mint egy robogó operatőr, a szembejövő autók belém mennek, és a mellettünk elhaladó autók kijönnek belőlem, és amikor a szemem megáll valamin, akkor teljes figyelemmel áll meg rajta, mint egy kamera..."

Itt már egy végleges állapot jellemzését láthatjuk, míg Tímár Katalin élménye csak egy rövid bepillantás volt, amit ő is "előlegként" jellemzett. A kozmikus vízió másik fajtája már közismertebb, hiszen a Bhagavad Gíta 11.fejezetében  olvashatunk Ardzsuna kozmikus látomásáról. Bepillantást nyert az egyetemes rend egy részébe, a Világ-Tervbe, Világ-Ideába. Krishna feltárta előtte önmaga megjelenését az univerzum Ideáján keresztül.   

"A Világ-Idea hatalmas kiterjedése, párosulva a mikroszkopikus terekkel, amelyekben ugyanúgy megnyilvánul, meghaladja az emberi felfogóképességet. Néhányan kiemelkedtek önmagukból, mint Buddha és Ardzsuna, hogy történelmi célok miatt befogadják a Kozmikus Látást. A többiek legjobb esetben is csak részleteibe kapnak bepillantást, de még ezek is félelmetesek." - Paul Brunton

Brunton is beszámolt egy ilyen bepillantásról, amit a megvilágosodási folyamat egy előrehaladottabb fázisában élt át Chicagóban egy  hotelszobában. 

"Végső megvilágosodásom 1963-ban történt. A tudatosság bombaszerűen felrobban, mintha a fejem kettéhasadt volna. Éjszaka történt, az alvás és az ébrenlét közötti állapotban, és a csend elmélyüléséhez vezetett: nem volt szükség meditációra. A Bhagavad Gíta azon verse, amely megemlíti, hogy a Tudó számára a nappal olyan, mint az éjszaka, és az éjszaka olyan, mint a nappal, szó szerint igazzá vált, és az is marad. Magától jött, és rájöttem, hogy az Isteni mindig is velem és bennem volt"

"Minden tapasztalatom kezdett egy sémába illeszkedni. Minden félelem elhagyott. A világot átvilágította a fény. Néhány órával később, miközben az ágyban feküdtem, az alvás és az ébrenlét közötti állapotban, egy hatalmas kozmikus élmény tudatosult bennem, ahol az egész világegyetem állandó mozgásban látszott lenni, és egy dinamikus erő volt a mozgatórugója. Úgy éreztem, hogy az egész világegyetem egy egységes egész, amelyben minden mindennel összefügg, és én magam eggyé váltam vele. Most már láttam, hogy minden, ami a korábbi években történt velem, egy hatalmas terv része volt, és így kellett történnie. Mindennek célja és értelme volt."

Végül, de nem utolsó sorban megemlítem Szepes Máriát, aki szintén említette örökkévalóság-élményét. A fény evangéliuma előszavában két forrásmunkát emel ki, a Pisztisz Szophiát és a gnózist, amelyek inspirálták. Kifejti, hogy a Pisztisz Szophiában található egyik feltevés: "a meg nem nyilvánult világ egyetemes fényének nyugvásából a megnyilvánult lét fölmérhetetlen válságai közé kimozduló, energiamezőkké, formákká változó életet "Atya nélkülinek" nevezte. A másik ehhez kapcsolódó következtetés, hogy e világ létbe gördülése "szeplőtelenül" ment végbe. Természetesen olvasatukkor kétségekkel telve lázongtam, s ez sokáig nem csillapult. Életem legvégén azonban isteni fényességtől beragyogott örökkévalóság-élményemben nyugodott el kifejezhetetlen belső békével és örömmel: megvan."

"A formákká szerveződő életet azért nevezik "Atya nélkülinek", mert nem halálnemző gyönyör hívta létbe, hanem hatalmas eszmevillám."

Említi még a szabad akarat dogmáját is, ami kozmikus-víziója alapján csak az ősnemzésre vonatkozik: "Csakis erre az egyetlen aktusra." "Sehol másutt az akarat nem szabad, valamennyi létsíkon rengeteg bonyolult kényszer determinálja". Paul Brunton is erre a belátásra jutott a vízió során.

Ezek a példák jól szemléltetik a kozmikus-víziók jellegét, a megvilágosodást kísérő, különös látásmódbeli változásokat. (másoktól is lehetett ilyen átéléseket olvasni pl. Robert Adamsnél, Papajinál, Böhménél, keresztény misztikusoknál vagy Jes Bertelsennél, amikor Urgyen Tulkutól kapott egy "rámutatást" a Tudat természetére stb.) Nem biztos, hogy ez mindenkinél fellép, volt olyan megvilágosodott, akinek egyáltalán nem volt semmilyen, ezekhez fogható tapasztalata, nem élt át hasonló tudatosságbeli kitágulást. Abból a szempontból jelentősek ezek a víziók, hogy még jobban rávilágítanak arra a tényre, hogy egy Tudat/Elme által teremtett világban élünk, amelynek a mi tudatunk is része, és az időrendek és térdimenziók nem mások, mint mentális konstrukciók. Viszont, csak az éberen felismert, látott "integrált" elmeközegbeli elmozdulások után tudjuk hitelesen kijelenteni, hogy: Nincsenek mások.

Dúl Antal, Hamvasra utalva ezt írta: "Nincs szükség rá, hogy megalkossuk azt, ami már megvan"

"Nem gondolkodni kell. - Látni. A dolgok maguktól értelmeződnek” (Karnevál)

Hamvas Béla írt a fogalmakon való eltévelyedésről, amiből számtalan félreértés fakad. Spirituális körökben talán az egyik legelterjedtebb félreértelmezés Isten fogalmát lengi körül. Számtalanszor találkoztam már ismert tanítókkal, asztrológusokkal, akik az "Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert" bibliai idézetet úgy értelmezték, mintha az a mulandó, fizikális, szerep-személyiséggel azonosuló emberre vonatkozna. Egyesek még  azt a következtetést is levonták, hogy az ember is képes teremteni gondolataival (ezzel hatni a külvilágra), önmaga alakítja sorsát, szabad akarata van, hiszen ő nem más, mint a Teremtő saját képe. Az ilyen tévképzetek remek táptalajt biztosítanak a spirituális materializmusnak, ami, ahogy Hamvas fogalmazott nem más, mint eltévelyedés.

Természetesen a fizikai test, szerep-személyiség és az ebből fakadó működési mechanizmusok is fontos szerepet töltenek be az objektiválódott, mulandó káprázatban, de mivel Isten örökkévaló, ezért "saját képét", a "hasonlatosságot" sem itt kell keresni. A mulandóság az örökkévalóság időbeli, aktív oldala, és a Földön az emberi rang az a fokozat, ahol a "tégely egyéniséggé zárul". (az egyéniséget itt nem a hagyományos értelemben kell elgondolni) Minden Isten, a Kozmikus-Elme teremtménye, képzete, imaginációja, de az ásványi-növényi-állati fokozatok még egyéniség alattiak. Az emberi létezés ugyan magában hordozza az előzőeket is, de ezen a szinten már lehetőség nyílik a Teremtővel való hasonlatosság felismerésére, mivel Isten saját képe nem más, mint Isteni Önvalónk. Innen nézve az elme legmélyebb rétege, ahol szerep-személyiség nélküli tudatosságunk a Kozmikus-Elme tudatosságával érintkezik. Onnan "nézve" pedig Isten/Kozmikus-Elme az Önvalóban válik egyéniséggé (saját képévé, hasonlatosságává) azáltal, hogy a mulandósági oldalon káprázó, egyéni sorsszövevények átélőjévé válik a mentális hajlamoknak megfelelően.

Ő a Látó, az Átélő, alapvető minősége bennünk a tudatosság, "vagyokság" érzete. Ez az érzet bővítményekhez tapad, és összetévesztődik a személyes elme alakjaival, érzésekkel, testtel stb., figyelmének egy része a kivetített perifériára összpontosul. Az így létrejött ego csak egy részleges korlátozottság benne, olyan mint egy hullám az óceánon, ami elfelejtette eredete forrását, pedig káprázati, változó léte (ego) csak azért lehetséges, mert áll mögötte egy változatlan, Örökkévaló. Ebből származik a "vagyokság", vagy "valóság" élménye: a létérzet. Ez a létérzeti sugár, a "vagyok, aki vagyok", az Önvaló, Isten saját képe bennünk, ami az emberi lét fokozatán már, mint egy fonál vége megragadható. Természetesen vannak mélységi fokozatai, (szamádhi állapot) de a dualisztikus állapotokban (ébrenlét/álom) ez a legfelismerhetőbb találkozási pont, mint mindannyiunk alapélménye. 

Ha figyelmünk teljesen belesodródik a periféria énbe (test-elme komplexum stb.), ami már a kivetített kozmosz része, akkor olyanná válunk, mint egy színész, aki összetéveszti magát szerepével. Ez a tükrözött tudatosság a mentális hajlamokból fakad, tükörkép, és úgy tűnik, mintha létérzetünk belőle származna, pedig ez a mulandó ego-én és testünk csak résztvevője a kivetített, fizikai kozmosznak, és a kozmikus kreáció okozata. Az ok az elsődleges teremtésben, a Világ-Ideában van, ami a Kreátor, Isten egységtudatú imaginációja és a látható, duális világ előképe, ezért értelemszerűen az utóbbiban (okozatban/kivetítésben) már minden előre elrendelt, meghatározott. (A Világ-Idea a Kozmikus-Elme ideavilága, ősképekből, archetípusokból álló mentális teremtés, amelyben egy teljes világkorszak az elejétől a végéig le van képezve. Innen objektiválódik a látható kozmosz minden jelensége, jelenik meg a tér-idő-forma világban. Hamvas a létezés ősharmóniájaként utal rá. A megvilágosodás egyik előrehaladott fázisában az ember Önvalóján keresztül ennek egy részébe nyer betekintést. Ez a kozmikus vízió)   

A mulandó test és ego-én csak egy előre megírt szerep, ami eljátszódik a világdráma kivetülésében. (a Világ-Idea tartalmazza, innen vetül a mulandóságba) Ettől a projekciótól válik egyénivé (Önvalóvá) a Kozmikus-Elme, ha emberi fokozatot képez a tér-időben, és ebből az állapotból tud Önmagára ismerni. Az egész folyamat gyakorlatilag egy létélmény, személytelen kozmikus energiák, karmikus erők játéka. Isteni szinten ez a megnyilvánító erő az "akarat", ami szándék nélküli. A periféria énhez társult cselekvőség érzet (testtel, gondolatokkal stb. való azonosulás) miatt egy akarati tévképzet jön létre, aminek a tényleges, kozmikus folyamatokra semmilyen ráhatása nem lehet, hiszen az okozati, töredék lényhez tartozik, ami már önmagában is csak egy mentális konstrukció, teremtmény. Ezért a szabad akarat és a személyes teremtés fogalma értelmetlen, mivel egy teremtett jelenséghez kapcsolják, aminek Teremtőjével szemben kéne létrehozni valamit.

Az elején bemutatott félreértelmezésekkel azért is kell foglalkozni, mert a hiteles spirituális útnak ellentmondanak, és csak az egót erősítik. Az élet értelmét kell keresni, azt, hogy miért adatott ez az inkarnáció, ez az életélmény. Jézus nem véletlenül mondta, hogy a mennyek országa, Isten országa nem e világból való. Gyakorlatilag arról a létállapotról beszélt, ami az Önvaló tudatállapotának megélését jelenti. Ez bennünk Isten képe, az Önvaló, ahonnan mulandó részünk szerepszerűsége tisztán, összetévesztés nélkül látszik, és a tettek, tevékenységek szükségszerűsége cselekvőségérzet nélkül élődik meg a Kozmikus Törvénnyel/Akarattal összhangban.