Érdekes nyelv a magyar. A "jelen" benne van a jelenlétben, jelenségben, megjelenésben. Egy régebbi bejegyzésben már foglalkoztam a spirituális értelemben használt Jelenlét meghatározásával, mivel napjainkban roppant divatossá vált a Jelenlétről, Jelenről tanítani. Egyes népszerű tanítók azt hirdetik, hogy legyünk az "itt és most"- ban, másra nincs is szükségünk, csak erre a Jelenre figyeljünk. Ez így önmagában nagyon jól hangzik, de valójában egy semmit nem érő leegyszerűsítésnek számít, ha nem értelmezzük a Jelenlét fogalmát helyesen. Ott akkor szándékosan lekapcsoltam a fogalmat az időről: 

"A Jelen, Jelenlét, mint Létezés, szorosan vett spirituális értelemben csak a testtudat és szerepszemélyiség nélküli, az önmagában "létező-való" Önvalót jelenti..." 

Azért tettem ezt a mesterséges lekapcsolást, mert láttam, hogy sokan felültek a divatguruk hangzatos "légy a Jelenben" igehirdetésének és ezzel megspórolhatónak hitték az erőfeszítéssel járó koncentráció-meditáció előkészítő útját. Egy idő után majd ez is akadállyá fog válni, és át kell térni az erőfeszítés nélküli szemlélődésre, viszont az utóbbi nem lesz alkalmazható előkészítés nélkül, főleg a mostani, felgyorsult, a figyelmet szétszaggató világban. 

Viszont, ha az előkészítés megtörtént, akkor lehetővé válhat a jelenségszerűség megtartása és felismerhetjük a Jelenlétet a jelenségekben. Itt már mindenféle divízió haszontalan, hiszen ahogyan Ramana Maharshi is tanította, a mulandóság, (a jelenségvilág) az Örökkévalóság aktív oldala, attól elválaszthatatlan. Ha egy képernyőt nézünk, akkor a rajta megjelenő jelenségeket nem lehet elválasztani magától a képernyőtől és bármennyire is bele vagyunk feledkezve a jelenetekbe, nem mondhatjuk azt, hogy nem látjuk képernyőt. A jelenségek a Jelenből/ben jelennek meg. de amíg éberségünk lefokozott nem láthatjuk meg ezt az egységet, mivel elménk legmélyén van egy "részlegesen eltárgyiasító" mechanizmus. 

"Csak egyetlen valódi jelenlét van, az isteni jelenlét. Ez a végső igazság, amit mindannyiunknak meg kell tanulnunk s meg kell tapasztalnunk. Ha ez megtörténik, akkor a (látszat)világot éppúgy tapasztaljuk, mint mások, de egyben végső lényegét is érzékeljük, s érezzük, hogy a Jelenlét minden pillanatban áthatja azt."- Paul Brunton 

Ráadásul normál állapotban csak jelenségekkel együtt áll fenn tudatosságunk, tükrözötten, szubjektum-objektum relációban. Ezen kettősség határain belül vagyunk tudatosak az ébrenlét és álom során, amikor vannak jelenségek, de az álom nélküli mély alvásba már öntudatlanul merülünk bele. Ettől függetlenül a jelenségvilág felfogásának forrása az Önvalónk, amivel a Kozmikus/Világ-Elme teremtő életképzeletében részt veszünk. A jelenségvilág ennek a Kozmikus Lénynek az önmagában keltett káprázata, amiben különböző fokozatú, frekvenciájú síkok léteznek, de a szemlélő mindig Ő, aki, vagy ami mindig Jelen van minden megnyilvánulásban. (mint ahogyan a képernyő sem választható el a rajta futó jelenetektől) 

A létezésben az emberi rang az a fokozat, ahol egyénivé válik a Kozmikus-Elme (Isten,Létezés), Önvalóvá és ezáltal lehetőség nyílik a Jelenlét felismerésére a mulandóság káprázatában, hiszen saját mulandó lényünk is az Örök Pillanat tengelye körül "forog", annak módosulása. Nincs egyetlen sejt sem bennünk, ami ne ennek a Lénynek a képzete lenne, de belső érzelmi és gondolati világunk, személyiségszerkezetünk is azonos vele. Ezek is tudomásulvételének önmagában keltett jelenségei. 

Mivel az éber, ébrenléti állapotban vagyunk az Önvalón keresztül a teljes kivetülésben (fizikai test-érzékek határáig), ezért csak itt ismerhető fel maradandóan a mulandó jelenségeket fenntartó Jelenlét. amibe mi is bele vagyunk ágyazva, benne élünk, benne mozgunk.  

Az előző bejegyzésben írtam Jiddu Krishnamurti választás nélküli tudatosság módszeréről, ami az egyik leghatékonyabb, direkt eszköz a hétköznapi életben. A jelenségszerű szemlélet elérésével megvalósul a Figyelem, ami már transzcendens állapot, "nincs benne az időben", valójában az idő úszik a felszínén. Persze ennek is megvannak a mélységi fokozatai, de lehetővé teheti a végső felismerést, azt, hogy a Figyelő és a megfigyelt valójában egy. A Létezés megnyilvánult oldala állandó mozgásban, változásban, jelenségek áramlásában van minden szinten, mi emberek is egy komplex jelenséget alkotunk, de bennünk meg van a lehetőség az Egység felismerésére, mivel a létezés minden megnyilvánulásában, létkörében benne vagyunk. Önmagunk Örökkévaló, Jelenben lévő része születésünktől fogva velünk van, mulandó személyiségszerkezetünk pedig csak egy hullámzó emlékezeti jelenség a nagy körben, az abszolút Jelenben, de attól nincs külön. 

A választás nélküli tudatosság, vagy a tanú gyakorlatok már a jelenségvilágot használják, hagyják, hogy a Figyelem erőfeszítés nélkül kiemelkedjen. Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatonként áramló jelenségeket regisztrálják, az elme, a gondolkodás, fogalomalkotás, emlékezet színezi át a tényeket. Valójában az elme is érzék, "belső érzék" (szánkhja), ezért a kivetített külvilág szenzációi után annak áramlását is megfigyelés alá kell vonni, de nem szabad elnyomni, csak hagyni, hogy az áramlásban felvillanjon a Jelenlét. Ez azért lehetséges, mert egyéni elmeközegünk a Kozmikus-Elmeközeg öble, attól nincs külön, így "Az" jelenik meg még a "legjelentéktelenebb" gondolatunkban is. A direkt, közvetlen gyakorlatok értelme pontosan abban rejlik hogy felismertté váljon a minden jelenséget átható Jelenlét. Csak így, a jelenségekkel együtt értelmezhető maradéktalanul a Jelenlét fogalma, ez a valódi "nem kettősség" értelme.               

Az előző bejegyzésben (Szaturnusz a küszöb őre) az idővel foglalkoztam. Megpróbáltam bemutatni a hermetikus asztrológia szemléletén keresztül a relatív időt, mint "akadályt". Most egy kicsit más szemszögből fogom megközelíteni, és megpróbálom összekapcsolni ezt a relatív fogalmat az abszolút oldalával, az Örökkévalósággal. Ez a Jelenlét. Valójában a relatív, mulandó idő nincs külön az örökkévaló háttértől, a Jelenléttől és ezért összekapcsolni sem kell, de attól, hogy ezt így kijelentjük, mint ahogyan mai divatos neo-advaita tanítók is teszik még nem jutunk közelebb a megértéshez.

Korábban már több helyen is utaltam a spirituális út hosszú, indirekt ösvényére, ahol az elme megerősítése a cél. Ez kell ahhoz, hogy a tudattalan tartalmakból, mentális hajlamokból fakadó állhatatlanságot megszüntessük, és az így megerősödött elmével rálépjünk a rövid, direkt ösvény bármelyikére. Ez már a szemlélődés útja, de fontos hozzá egy bizonyos elméleti, "filozófiai" háttér is, ami lehetővé teszi, hogy összekapcsoljuk a belső tapasztalatot, a passzív meditáció békéjét az érzékek működésével, helyesen értelmezzük a világ jelenségeit és benne önmagunkat. Ha ez nem sikerül, akkor egyoldalúak maradunk, álmodozók, hiszen spirituális értéke csak az olyan belső állapotnak van, ami minden körülmények között velünk marad.

Az érzékek és az idő kapcsolatának megértése fontos a szemlélődés szempontjából. Hamvas Béla szánkhja tanulmányában van egy nagyon lényeges megállapítás: Az érzékek nem ismerik az időt.

Tudom, nem szerencsés kiragadni valamit egy összefüggő, komplex írásból, de ez a megállapítás önmagában is megállja a helyét. Honnan tudhatjuk ezt? Az álmok vizsgálata jól rávilágít erre, hiszen az öt érzékszervünk ott is tökéletesen működik, annak ellenére, hogy a fizikális szerveink nyugalomban vannak, testünk alszik. Ráadásul az álomidőben akár egy perc alatt is érzékelhetünk, átélhetünk annyi eseményt, jelenséget, amihez ébrenléti állapotban legalább egy napra, vagy hosszabb időre lenne szükség. Látható, hogy az érzékeket, érzékelést egyáltalán nem befolyásolja az ébrenléti állapothoz képest sokkal gyorsabb relatív idő. Nem érzik, ismerik a két idő között lévő különbséget, csak a jelenségeket regisztrálják, viszont ez azt jelenti, hogy az érzékelés észlelőjét sem befolyásolja az idő.

Ahhoz, hogy az érzékelés jelensége létrejöhessen szükség van testre. Annak ellenére, hogy az álom mentális konstrukció még ott is van testünk, körénk vetül egy test, ami a saját elménk projekciója. Erre szüksége van a tudatosságnak ahhoz, hogy létrejöjjön a szubjektivitás illúziója. Egy korábbi írásomban Ramana Maharshi tanításai alapján bemutattam az elme alakjait: gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség

Az én-ség (ego) alakjáról akkor beszélünk, ha a tudatosság egy testtel azonosul (ébrenléti-álom), viszont ebből következik az öt érzékkel való kapcsolódás is. Ez fordítva is igaz, hiszen  legalább egy érzéknek működnie kell ahhoz, hogy a relativitás valamelyik frekvenciáján tudatosak legyünk. (átmeneti, fél-álom állapotban megoszlanak az érzékek) Egyszer láttam egy érdekes dokumentumfilmet, ahol bemutatták, hogy az elalvás során a hallás kapcsol ki utoljára. A keletiek az alvást "kis halálnak" nevezik, hiszen a folyamat hasonló, mint a rendes halálnál, így valószínűsíthető, hogy akkor is a hallás az utolsó antenna a fizikai világra. (Talán ez az értelme a halottas könyvek használatának?)

Természetesen szemlélődés szempontjából számunkra az ébrenléti érzékelés az érdekes, ami nem függetleníthető az én-ség (ego) alakjától, a testtel való azonosulástól, ezért a "figyelő" is csak ugyanaz lehet, mint amelyik álomidőben egy perc alatt fog fel egy ébrenléti napnak megfelelő relatív időt. Ez a tudatosság nem ismeri az időt, a Jelenben van, az örök Pillanatban, körülötte "forog" minden, csak hozzá képest érzékelhető a változás. Ha jól belegondolunk alapvető önátélésünk, léttudatunk változatlan gyerekkorunk óta, állandó, nem érezi az öregedést.

"Minden ember azt gondolja, hogy az ébrenléti állapotban tudatos, soha nem kérdőjelezi meg ezt a tényt. Soha nem szorul rá, hogy bárki elmondja ezt neki, s magának sem bizonygatja. Tudásának legbiztosabb része ez. Ám ez a tudás nem olyan, amit tudatosságának látómezejébe kell hozni - másként tudja az ember ezt, mint egyéb tényeket. A különbség az, hogy az ego nincs jelen ennél a tudásnál - nem ő az, aki felfogja ezt a tényt."- Paul Brunton

Láthatjuk, hogy tudatosságunk létélménye az időtlenségben van, de a relatív, időbeli oldal átéléséhez szükség van az egóra, az én-ség alakjára, ami egy testtel és az érzékekkel történő azonosulás. Annak ellenére, hogy ezek a mulandóság eszközei, mégsem ismerik az időt. Ezért fontosak az érzékek a rövid ösvény szemlélődő gyakorlatainál, mert Ariadné fonálként használhatóak az állandó Jelenléthez. A gyakorlás elvezethet minket a "belső meglátáshoz", ahol feltárul a mulandóság és az örökkévalóság egysége.

A fentebb már említett elme alakok közül az emlékezet az, ami az időbeliség érzetét okozza. A memória közbelépése kapcsolja össze a pillanatokat és ezáltal, az idő folytonosságának a káprázatát kelti. A gondolkodás alakja, mechanizmusa mögött is az emlékezet áll, hiszen a tudattalan memóriaraktárunk alapján jönnek létre a gondolataink, de személyiségünk emléke is innen töltődik be. (érdemes elolvasni Az elme alakjai írásomban azt a részt, amikor egy ébredési tapasztalat alapján bemutatom, hogy mi történik akkor, ha a memória nem tölt be) Az értelem is csak azt tudja értelmezni, amiről már vannak elsődleges információi. A személyes tudattalanunk az, ami kondicionálja érzékelésünket és semmit nem olyannak látunk, hallunk stb. amilyen "Valójában", talán csak az érzékelés első pillanatában.

A hosszú ösvényen megerősített, állhatatos, egyhegyű elme pontosan azért tud nyugalomban maradni, mert már erőkifejtés nélkül ki tudja küszöbölni a tudattalanból érkező impulzusokat, és ezáltal az emlékezet működését stb. Így válik alkalmassá a szemlélődés rövid ösvényére. A gondolatokat sem kell már elnyomni, azok maguktól elcsendesednek, ha a figyelem energiáját elvonjuk róluk, de valójában még az "elvonás" kifejezés sem jó, hiszen a figyelem "egy része" a belső erő miatt soha nem mozdul ki a centrumból a Jelenlétből. (ezek csak hasonlatok, lehetetlen pontosan leírni a jelenséget) Természetesen a Jelenlétet, az Önvalónkat teljességében csak a bővítmények nélküli ürességben tudjuk átélni, amikor az Ürességgé válunk, de ebben a misztikus állapotban nem lehet megmaradni és vissza kell térnünk a relativitás világába.

Az érzékek tisztán csak a pillanatokat regisztrálják, de a megosztott elme egyik alakja, az emlékezés a pillanatokat időérzetté, mulandóvá szűkíti. Gyakorlatilag érzékcsalódást hoz létre. Nagyon jó példa erre a régi mozis hasonlat, amikor még filmtekercseket használtak a vetítéshez. A másodpercenként látott huszonnégy állóképet a memóriánk szőtte össze egy folyamatos  mozgássá. Lehetne még sorolni a példákat.

Befejezésként még megemlítem az egyik megvilágosodott tanító, U.G. Krishnamurti beszámolóját, aki elmondta, hogy miután felszámolódott a kondicionálást okozó memóriaműködése, gyökeres változás állt be az érzékszervei működésében. Számára egy drága, francia parfüm illata és a tehéntrágya szaga között semmilyen különbség nem volt, csak szimplán, megkülönböztetés nélkül regisztrálta a tapasztalás folyamatát. A faliórát bármeddig nézhette, az időt nem tudta automatikusan leolvasni, csak egy látvány volt számára a tárgy, és ez a felszabadult érzékelés jellemezte az összes érzékszervi működését, viszont, ha szüksége volt egy "pontos" információra, akkor akaratlagosan felidéződött benne. De így szemlélte a cselekedeteit is, spontán, automatikusan történtek vele a dolgok. (Érdemes megemlíteni, hogy a szánkhjában nem csak érzékelő érzékekről beszélnek, hanem öt cselevő érzékről is)

"Ne a tapasztalat légy, hanem a tapasztalás!" - tanította Papaji 

Itt található az Elme alakjai bejegyzés: https://nyilegyenes.blog.hu/2018/03/20/az_elme_alakjai