Mi van a csúcson túl?

Suhajda Szilárd hegymászó "tragédiája" szinte mindenkit megérintett. Egyedül, oxigénpalack és serpák segítsége nélkül akart feljutni a Mount Everestre, de nem sikerült neki, életét vesztette. Egy serpa elmondása szerint  óriási kockázattal jár így nekiindulni a halálzónának. Az eddigi statisztikák szerint 24,5 százalék az esélye annak, hogy valaki meghal, ha a "tiszta mászást" választja..

Hatalmas indulathullámokat indított el a hegymászó "tragédiája", szinte mindenkinek konkrét véleménye volt, amit a közösségi médiának köszönhetően sokan meg is osztottak a nyilvánossággal. A véleményalkotási kényszer, állásfoglalás lételemünkké vált, úgy érezzük, hogy azonnal reagálnunk kell, a világnak hallania kell véleményünket. Arra persze egyikőnk sem gondol, hogy ezek a vélekedések valójában csak rólunk szólnak, saját mentális hajlamaink, személyiségünk, kondicionáltságunk kivetülései és a "valósághoz", a tényekhez semmi közük. Arról meg nem is szólva, hogy a hegymászásról a nagy többségnek csak "fotelélménye" lehet. Aztán ezen élmény talajából szökkennek szárba az olyan meglátások, hogy: "Megérdemelte, minek ment oda?", "Felelőtlenül kockára tette az életét a hobbijáért.", "Nem gondolt a gyerekére, családjára", stb. A másik végletben gondolkodók, pedig pajzsra emelték, felszínes hőst faragtak belőle, aki felvette a harcot az elemekkel és farkasszemet nézve a halállal, nem adta fel célját. Az első "kasztba" tartozók a céltalanságban sodródók, akiknek szinte megnyugvást jelent mások sikertelensége, és igazolva érzik a "szociális hétköznapokba" ágyazott, átlagos életük helyességét. A másik kaszt a célorientáltak kasztja, a tűzön vízen át haladóké, a "soha nem adom fel embereké", akik saját eredmény központúságukat vetítik bele a helyzetbe, számukra a hősiesség a világi célok beteljesítése. Persze ez csak a két véglet és vannak köztes árnyalatok is, de a - Mi van a csúcson túl? - kérdést valószínűleg senki nem teszi fel.   

Paul Brunton jegyzetfüzetében, a Haladó meditációk fejezetben található Robert Falcon Scott felfedezőről és Frank Smythe hegymászóról egy bejegyzés: 

"Scott, amikor a Déli-sarkot kutatta a jégbe fagyott antarktiszi pusztaságok között, és Smythe, amikor a Mount Everest csúcsát kereste szörnyű kő- és hólavinák közepette, írásos beszámolóikban arról az érzésről számoltak be, hogy nincsenek egyedül, hogy egy misztikus, láthatatlan jelenlét kíséri őket, amely különös nyugalmat áraszt. Scott vállalkozása hősi halállal végződött, míg Smythe túlélte, hogy élvezze otthona melegét és biztonságát. Mindketten tudták azonban, hogy milyen szokatlanul áldottak voltak abban az időben, mert Scott teljes nyugalommal és a halálba vetett belső bizalommal ment a végzetes halálba, ami minden borzalmat kivett belőle. Ez a nemes átmenet a létezés egy másik szakaszába nem volt az a nyomorúságos csapás, amit sok más ember átél. Mi volt az a misztikus jelenlét, amely e férfiak mellett járt? Mindegyiküknek megvolt a maga hite róla, képzeletben felépíthette azt, amire a korábbi ismeretei, tapasztalatai, hajlamai és szemlélete természetes módon rábeszélte. Mindegyiküknek más-más elképzelései lehettek erről, de ez nem befolyásolta azt a tényleges erőt, amely akkoriban inspirálta és éltette őket. Ez az erő ugyanis nem volt más, mint az Önvaló Kegyelme, és ha megértjük a Scott-tal és Smythe-tal történtek pszichológiai titkát, akkor megérthetjük, hogy nem csak a messze vándorló felfedezők és a magasra törő hegymászók hívhatják bátor bizalmukkal az Önvalót. Ugyanaz a veszélyes élmény, amely más emberekben félelmet, rémületet és kétségbeesést keltett, méltóságteljes bizalmat és misztikus tudattágulást hozott számukra, amely egy időre tudatosította bennük a rejtett megfigyelőt. Valójában hirtelen, részben átléptek a transzcendentális állapotba. Aki sikeresen gyakorolja a Rejtett Megfigyelő meditációt, pontosan ugyanazt az érzést fogja megtapasztalni, hogy nincs egyedül, hogy egy misztikus jelenlét kíséri, amely a bizonyosság és biztonság jótékony érzését hozza magával. Ennél azonban sokkal többet fog tapasztalni."  

Ezt az élményt élheti meg egy vérbeli hegymászó, akit nem a szenzációéhség, kalandvágy vezérel. Ha jól emlékszem a Hét év Tibetben című filmben is elhangzott egy mondat az egyik hegymászó szájából, hogy a dalai láma jelenlétében átélt nyugalmat előtte csak mászás közben érezte. A megvilágosodott tanítókból is az Önvaló Kegyelme sugárzik. 

Suhajda Szilárdról nem hallottam korábban, mivel nem követem a hegymászó sportot. Facebook oldalán tájékozódtam és megtudtam, hogy: "első magyarként állt bolygónk második legmagasabb pontján, a 8611 méteres K2 csúcsán. Ezzel az eredménnyel, magyar hegymászóként, Szilárd járt az eddigi legmagasabb hegycsúcson oxigénpalack nélkül. 2022 tavaszán szintén „tiszta mászással”, önálló mászóként érte el Földünk negyedik legmagasabb pontját, a Lhoce csúcsát (8516 m)." 

A "tisztán mászás" nem vakmerőségéből fakadt, hanem környezettudatosságból. Felkészültsége korábbi eredményei alapján megkérdőjelezhetetlen, de sorsában már nem volt benne a Csomolungma meghódítása. Az utolsó bejelentkezése 8700 méteren volt, pár órára a csúcstól, már "csak" 148 métert kellet volna megtennie. Ha sikerült volna neki, akkor a földi élet szempontjából óriási sikert ér el, így viszont csak a tragédiát látjuk. Neki a Hegyek voltak a Mesterei és amire megtanították örökre vele marad. Az utolsó Mester már nem engedte, hogy a közvetlen közelébe menjen. A Gondviselést nem érdeklik a külső sikerek, csak az egyén "valódi érdeke" számít, ami sok esetben érthetetlen, felfoghatatlan mulandósági szempontok alapján. 

Egy, a csúcsról lefelé tartó serpa, aki egy másik expedíció kimerült hegymászóját támogatta még látta a minimális életjeleket mutató magyar hegymászót kb. 8780 méter magasságban, amikor elhaladtak mellette, de a kockázat miatt nem tudott segíteni rajta. Azt, hogy mi történ azokon az utolsó métereken már soha nem fogjuk megtudni, de ha Szilárdban felismerődött a Hegy és Önmaga egysége, ha felismerte, hogy a Hegy végül is Őbenne van, akkor "a csúcson túlra" jutott.