Minden úgy van jól...
Napunk, Öntudatunk sem tesz különbséget boldogság vagy szomorúság, testi fájdalom, vagy kellemes közérzet között, csak tudomást vesz róluk, számára ezek szimpla szenzációk. Minden úgy van jól, ahogyan van. Indiában élt egyszer egy házaspár, az asszony spirituális kereső volt, és szerette volna, hogy férje is rálépjen az ösvényre, ezért folyamatosan a tanításokról beszélt neki, a magasabb célokról. A hétköznapi életben is mindent megtett, hogy elvonja a férj figyelmét az anyagi világ kísértéseitől. Amikor az utcán sétáltak mindig a férfi előtt járt néhány lépéssel és az utat fürkészte. A férfi egy idő után megelégelte és rákérdezett, hogy miért teszi ezt? Azt felelte neki, hogy elővigyázatosságból halad előtte és fürkészi az utat, mert ha esetleg találnának a földön egy drágakövet, akkor az elterelné a férfi figyelmét a szellemi értékekről. Jobb, ha ő megy elöl, mert így még idejében észre tudja venni, ha felbukkan valami. A férfi hangosan felnevetett az asszony válaszán, majd így szólt hozzá: "Amíg különbséget látsz az utcán heverő kövek és egy drágakő között, addig te sem értheted a spiritualitás lényegét. Foglalkozz inkább a saját üdvösségeddel!".
Robert Adams advaita tanítónál találkoztam először a "Minden úgy van jól, ahogyan van" tanítással, de azzal is, hogy a mozivásznat nem érdekli, hogy kellemes vagy kellemetlen jelenetek futnak rajta. A Tudat, az Önvaló, a Nap csak tudomást vesz a jelenségekről, az elme és összetevői, alakjai végzik a minősítést, kategorizálást, válogatást. Az ego az Önvaló szerve a relativitásban, az Abszolút Tudatosság mulandó eszköze, egy szükséges funkció az inkarnáció káprázatban, de nem mindegy, hogy önálló, különálló entitásként élődik meg, mint egy központ, vagy egy kis körnek a nagy körön belül, beágyazva, csatornaként. Amíg a szenzációk, jelenségek nem élődnek meg tényszerűen, "úgy, ahogy vannak", addig az ego-elme komplexum (tapasztaló), hálójában vagyunk, folyamatos reakcióélmény a sorsunk. Létezésünk determinált, relatív és egyben reaktív oldala nincs elválasztva a "látható világ mögötti valóságtól", az Abszolúttól, csak éberségünket fokozzák le a tudatszűkítő mechanizmusok. Ezen mechanizmusok működésének megértése az első lépés. Ramana tanításai alapján az elme-komplexum alakjai a következők:
1. Emlékezet/memória, ebből fakad személyiségünk képzete és a tudásunk. 2. Az elme, mint gondolkodás, gondolatformák összessége. 3. Az én alakja, ami testekkel (ébrenléti-álom) való azonosulás. 4. Az értelem alakja, pedig az értelmezés folyamata.
Adams azt is tanította, hogy ha nem fogadjuk el a jelenségeket, eseményeket úgy, ahogyan azok vannak, az nem más, mint blaszfémia. Szentségtörés, mivel a Kozmikus Teremtő Intelligencia/ Világ-Elme/ Isten pontosan végzi a dolgát: ha képes megteremteni/imaginálni a Kozmoszt és a Világegyetemet, akkor gondoskodni is tud róla. Nem egyszerű ez a mostani korszakban, hiszen elképesztő mennyiségű szenzációnak, információnak van kitéve elme-komplexumunk. Mivel ezen alakzatok valójában az Abszolút Elme relativizálódott funkciói, a különállóság csak látszólagos, ezért az éber megfigyelésük és megértésük elvezethet a Forrásig.
Relatív elmealakjaink működése is "úgy van jól...", hiszen nem véletlenül kaptuk erre az inkarnáció káprázatra mentális hajlamainkat, aminek a befolyása alatt működnek. Önvalónk számára most ezen megélések az üdvösek, de a velünk közös sorsot élők számára is így tudjuk a megfelelő élményt tükrözni. (Az indiai nőnek is egy értelemben erős férjre volt szüksége, hogy felébredjen önhittségéből.) Ismerjük meg és fogadjuk el önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, vagy inkább amilyennek látszunk, és értsük meg felszíni elménk működését. A lényeg a megfigyelésben van, a hozzáállásban, mert, ahogyan Jiddu Krishnamurti tanította: "A gondolkodás folyamatának megértése végtelenül fontosabb, mint a gondolatok kontrollálása..."
A személyes elme-komplexum alakjainak működése egymástól nem választható el, csak olyan gondolatformák bukkanhatnak fel, amikről vannak tudatos, vagy tudattalan emlékeink, ez határozza meg személyiségünket. Ebből a centrumból éljük át a testekkel való azonosulást, az "én alakját" (én vagyok a test, érzékelő, cselekvő) és az érzékszervi szenzorok benyomásait. A szenzorok tényszerűen közvetítik a szenzációkat, külvilágunkat, de az emlékezet talaján álló centrum már ezeket lefordítja, átszínezi az előzetes tapasztalatok emlékének megfelelően és értelmünk értelmezési funkcióját kondicionálja. Ezt a komplex folyamatot kell megérteni mindenféle kontrollálási, változtatási szándék nélkül, tudni, hogy ez nem véletlen, ennek így kell lenni, ez most az "üdvös", mert ebből lehet "felébredni". A Zenben is van egy olyan mondás, hogy "nagy ego nagy szatori".
"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi
Mivel nincs valódi különbözőség az Abszolút Elme és a személyesnek látszó alakjelenségek között, csak látszati, ezért azokat úgymond magunkra kell venni, megfigyelve, tisztán átélve, "ahogyan vannak", minősítés, előítélet és változtatási szándék nélkül, nem felcímkézve fogalmakkal. Ez a megközelítés vezethet el a "nincs valódi különbözőség" állapotának felismeréséhez, amit Ramana tanított, de J. Krishnamurti tanítása is erről szólt:
"...a megfigyelőnek magának kell megértenie saját tevékenységét, és ebből fogja felismerni, hogy a megfigyelt nem különül el önmagától."