Létélmény

snapshot_1.jpg

Az életnek nem célja, hanem értelme van. Azért születtünk, hogy megértsük Önmagunkat létezésünk áramlásának élményében. Amikor Jézus kijelentette, hogy "Én vagyok az út, az igazság és az élet", akkor nem önmaga mulandó szerepszemélyiségére utalt, hanem az Én-vagyok örökkévaló létélményre, ami öntudatunk forrása. Ez a kollektív gyökérélmény mindannyiunk számára adott, de csak bővítményekkel (test-elme), szubjektum-objektum relációban tapasztalható, ébrenléti vagy álom állapot során van öntudatunk. Az álom nélküli mély alvás során kialszik az öntudat, éberségünket elveszítjük, mivel a bővítmények leoldódnak, nincs miről tudomást venni. A megvilágosodott mesterek beszámolóiból tudható, hogy az öntudat egy apró szikrája náluk még ebben a kettősség nélküli állapotban is megmarad. Ugyanez az állapot élődik meg ideiglenesen a nirvikalpa szamádhiban is, a meditáció legmagasabb misztikus állapotában, ami egy bepillantás, a tiszta Én-vagyok élménye. (A végső, természetes szahadzsa szamádhi állapotot viszont csak ébrenléti állapotban lehet "elérni", mivel ez az Önvaló teljes, a létezés minden körét egyszerre magába foglaló kivetülése, mentális konstrukciója, itt már az Én-vagyok létélménye mindent magába foglal.) 

A létezés tehát mindenki számára adott, sorsunktól függ, hogy mire használjuk fel az élet nyersanyagát egy adott inkarnáció során, hagyjuk, hogy figyelmünk szétszóródjon/lekötődjön a káprázatok áramlásában, vagy az Önismeret eszközévé tesszük. Ramana Maharshi elme alakjai tanítása rávilágít a legfontosabb figyelemeltolódási pontokra: 

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt".

A létezés a Kozmikus-Elme (Isten) önmagában keltett mentális tevékenysége, az így elgondolt Világ-Ideáról a benne egyénivé váló Önvalókon keresztül vesz tudomást, ami a gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség alakjait veszi fel, de valójában nem különbözik az örök háttértől, ugyanúgy, ahogyan egy képernyőn futó jelenet is azonos a képernyővel. Ezért is mondta sok tanító, hogy már most is Az vagyunk, még annak ellenére is, hogy figyelmünket teljesen lekötik az elmealakok. Ezen alakok, bővítmény fodrozódások tapasztatódásával jutunk létélményhez a mulandóságban, de a téves különállóság képzet miatt nem érezzük az egységet az Örökkévalósággal. Ebből a téves azonosulásból fakad a független ego-szerkezet jelensége melynek részei: a gondolkodás, az egyéni elme, amit a gondolatformák összessége alkot, ez "mögött" áll az emlékezet, (amiből a gondolatok létrejönnek) ami tapasztalatainkat, tudásunkat, személyiségünket tárolja, aztán az én-ség alakja, amikor a tudatosság egy testtel (ébrenléti, álom) és annak funkcióival azonosul (testtudat, érzékelés, cselekvés), valamint az értelem, ami mindezeket értelmezi. 

Ezek a funkciók elengedhetetlenek az élethez, ameddig élünk lennie kell ego-szerkezetnek, mint eszköznek, de ha teljesen leköti figyelmünket, akkor csak öntudatlanul átsodródunk az életen és nem jutunk közelebb az Önismerethez, az élet értelméhez. Mivel a mulandóság az Örökkévalóság aktív oldala, ezért egónk is tekinthető Önvalónk mulandó, változó funkciójának. Végső soron ennek kéne felismertté válnia, felismerni Azt, ami állandó Tanúként Jelen van, szemléli, tudomásul veszi az önmagában keltett mulandó alaköltéseket, mint jelenségeket, de végső soron egy is velük. Csak így alakulhat ki egy teljes kört átfogó Létélmény. 

Az ego-komplexum (elmealakok összessége) olyan, mint egy kis kör a nagy körön belül, hullám az óceánon, akár ébrenléti, vagy álom állapotban élődik meg, mindig lennie kell valaminek, amit észlel. Az áramló figyelmi mechanizmusnak folyamatosan figyelembe kell vennie valamit, hogy létezhessen, lennie kell valamilyen külső vagy belső objektumnak, ami "létrehozza" a személyes szubjektumot. Ez által van biztosítva az önérzet (öntudat) a kettősség káprázatában. Legmagasabb szempontból az ego is külvilágunkhoz tartozik, hiszen megfigyelhető működése, de mivel el van merülve benne a figyelem, ami ugyan a forrásból jön, de teljesen átszíneződik és így a létélmény leszűkítetté válik. Minél erősebben van beszűkülve a figyelem az elmealakok működésébe, annál több szenzációra van szüksége egy embernek, hogy "jól" érezze magát, mert amúgy elkezd unatkozni, nem érzi jól magát a bőrében, elégedetlen.

A mostani Vízöntő világkorszakban elképesztően felerősödött az ingerek, szenzációk mennyisége az élet minden területén, tömegigény van rá, az emberiség már el sem tudná képzelni az életét ezek nélkül. Hamvas Béla írta még a 40-es években, hogy "az emberiség az anyagba készül leszállni", ami napjainkra meg is történt. A létélmény teljes mértékben az anyagi én, az ego létkörére szűkült és ebből fakadóan talán soha nem élt annyi elégedetlen ember a Földön, mint manapság. A spiritualitást sem kímélte a szenzációéhség, divat lett, az ego vágyvezérelt játszóterévé változott, mindenki valamilyen belső, magasztosnak hitt tapasztalathoz, tudatszinthez, megéléshez stb. szeretne jutni, ahelyett, hogy megértené öntudatának működését, saját földi létének mélyebb értelmét. 

Erre a megértésre a direkt, közvetlen ösvény gyakorlataival lehet eljutni, ilyenek pl. a Zen, Dzogchen, Jiddu Krishnamurti, U.G. Krishnamurti, Ramana Maharshi, Nisargadatta Maharaj, Papaji, Robert Adams, Ramesh Balsekar, Annamalai Swami tanításai, vagy Paul Brunton által tanított mentalizmus filozófiája. A hosszú, közvetett ösvény öntisztító, elmét erősítő, előkészítő gyakorlataira még azoknak van szüksége, akiknek állhatatlan az elméje és ezért a figyelem még nagyon szétszórt. Itt még a hagyományos koncentráció-meditáció ösvényén kell járni egy darabig, de majd át kell térni egy idő után a közvetlen útra, amikor már az életben gyakorlunk, a hétköznapokban. (a kettőt lehet gyakorolni az elején párhuzamosan is) 

Mivel az ego üzemagyaga a vágy, erősen vágyvezérelt, a szenzációkon, külső dolgokon keresztül akar elégedettséghez, kielégüléshez jutni, ezért befejezésként bemutatok néhány rövid tanítást: 

"Mit kell tennem ebben az életben? Itt van ez az egész élet előttem. Mit tegyek? Minden ellentmondás nélkül kell élnem és cselekednem, máskülönben egyáltalán nem élek csak az ellentmondásokban és ez nyomorúság és szenvedés. Tehát tudok-e az elégedettség vágya nélkül élni bármikor és úgy cselekedni mindig, akár egy pár cipő kiválasztásakor a sétához, hogy előtte ne legyen bennem az elégedettség akarása?"- J. Krishnamurti 

J. Krishnamurti alaptanítása a választás, válogatás, minősítés nélküli tudatosság. Mivel egónk tapasztalatainkból, felhalmozott tudásunkból, emlékezetünkből is fakad, ezek alapján működik, akar és így a múlthoz tartozik, ezért nem látunk tisztán, tényszerűen, színezetlenül. Létélményünket ez a kondicionáltság beszűkíti, cselekedeteinket befolyásolja, állandó mérlegelésre készteti, mert minden áron elégedettek akarunk lenni, ezért állandó ellentmondásban élünk, félelemben, aggodalomban, hogy esetleg nem jó döntéseket hozunk, aztán elégedetlenek leszünk. Nincs értelme az elégedettséget keresni, mivel életünk az elégetettség és az elégedetlenség csatatere, ebben a kettősségben ingázik folyamatosan, ami ellentmondást, zűrzavart szül. Ráadásul minden ego, személyiségszerkezet más összetételű, ezért ennek a relatív összetételnek megfelelően akar elégedett lenni. Jól látható, hogy ez a mechanizmus mennyire megköti a figyelmi energiát, és a múlthoz láncol, ezért egy ilyen tanítás értelmezése, elmélyítése sokat segíthet a figyelem "feloldásában" a hétköznapokban, a cselekvésben. Természetesen ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha már képesek vagyunk megfigyelni az elmealakok működését és kiismertük mentális hajlamainkat.

Egy videóban Ramesh Balsekar legkorábbi, alap inspirációjáról, Ramana Maharshi tanításáról beszél. Azon belül is Ramana azon kijelentéséről, hogy a "self realizáció a legkönnyebb dolog". Mivel Ramana nem volt egy beszédes ember, ezért nagy súlya, jelentősége volt egy ilyen kijelentésnek. Ramesh interpretációja szerint ez azt jelenti, hogy el kell fogadni azt ami van és ne akarjunk semmi mást azon kívül ami van. Az ami van, az a létezés személytelen tudatossága, (tudomásulvételi mechanizmusa) az Én vagyok. Én vagyok az ami van és az Én vagyok személytelen tudatosságában (tudomásulvételében) van a megnyilvánulás, aminek az Én vagyok a szemtanúja. Tehát az, "ami van", az a megnyilvánulás, Buddha szavaival: "Események történnek, tettek megtevődnek, nincs egyéni cselekvő önmagában" - ezért szemtanúság, szemlélődés történik, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy filmet nézünk anélkül, hogy bármit is másképpen akarnánk, hogy történjen a filmben. Az önfelismerés, önmegvalósítás csak azért nem a legkönnyebb, mert az ego akar valamit, ebbe beletartozik még az önfelismerés akarása is, ami még mindig akarás. 

Látható a két tanításból, hogy Létélményünk teljesebb megéléséhez egy jó értelemben vett, személytelen, elvárások nélküli hozzáállásra van szükség. Életünk filmje pörög, a kérdés az, hogy kondicionált, káprázati énünkön, egónkon keresztül nézzük, és veszünk benne rész elmerülve, egyéni cselekvőség érzettel, azt gondolva, hogy teljesen azonosak vagyunk szerepünkkel és azt teszünk benne, amit akarunk, vagy felismerjük, látjuk a maszkot, a ránk osztott szerepet és elfogadunk mindet úgy, ahogyan az van, ahogyan történik. Akkor tudjuk felismerni a szemtanúság Létélményét, ha nincs ott a múlt, az ego-self kondicionáltsága és minden egyes élethelyzetben reakciómentesek tudunk maradni, életünket kiszínezés, rávetítés nélkül, tényszerűen vagyunk képesek szemlélni.