Mindannyian emlékszünk még gyermekkorunk önfeledt pillanataira, a játék közben átélt örömre, önfeledtségre. Azt is érzékeljük, hogy felnőttként már nem vagyunk képesek elérni az oldottságnak ezt a fokát, vagy csak nagyon ritkán. Mi történt velünk, mi változott meg? Alapvetően a boldogság, önfeledtség lényünk alaptermészete, forrása Önvalónk, elménk legmélyebb, bővítmények nélküli rétege, állandóan adásban van, de ahogyan telik az idő egyre jobban elhangolódunk, nem érzékeljük hangját. A szobában ketyegő órát sem halljuk egy idő után még a legnagyobb csendben sem. 

Nagy divat manapság a "meditáció", egyes pszichológusok még azt is pedzegetik, hogy be kéne vezetni az óvodákban, iskolákban. Minek? Meggyőződésem, hogy a manapság meditálgató (inkább relaxáló) tömegek közelébe sem tudnak érni egy elmélyülten játszó gyermek önfeledtségéhez. Figyeljük meg a kicsiket, amikor mesét hallgatnak, rajzfilmet, báb-előadást néznek és tegyük fel magunkban a kérdést, hogy képesek vagyunk-e egy ilyen szintű éber elmélyedésre? Nevetünk rajtuk, amikor valóságosnak hiszik a látottakat, mert nem értjük, hogy számukra "Ott és Most", azokban a pillanatfolyamatokban az a valóság. a "látható világ mögötti valóság", amit csak az önfeledtség (énfeledtség) képes átélni. Nincs ott a személyes ént alkotó emlékezet köteg, a múlt, így mérlegelés, racionalizálás nélkül, közvetlen élményként áramlanak a jelenségek. A gyermeki elme amúgy is kondicionálatlan, az emlékezet raktára, a személyes tudattalan még kevés információt tartalmaz, az értelem sincs teljesen kifejlődve (fogalmak, tudás nem kötik annyira), ezért a Figyelem/Tanú/Pillanat állapota nagyon könnyen beáll.    

"A pillanat nem az idő, hanem az  örökkévalóság atomja.” - Kierkegaard 

Hamvas Béla szánkhja tanulmányában ezt írta: "Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatot." 

Szepes Mária írónő az Emberek és jelmezek életrajzi könyvében így írt Hamvas egyik Leányfalún tett látogatásáról: 

"A Duna-parton úgy játszott a homokban, várat, alagutat épített, mint egy gyerek." 

Ez a páratlan műveltségű ember olyan tudással, műveltséggel rendelkezett, ami világviszonylatban is egyedülálló, de hitelességét, realizáltságát mi sem bizonyítja jobban, mint a fenti idézet, hiszen ez a tudás nem vált benne maszkká, szereppé, szerepszemélyiséggé, azonnal "gyerekké" tudott változni még egy Szepes Mária vagy bátyja, a hermetikus filozófus, Wictor Charon jelenlétében is. A Figyelemmé, az Örök Pillanattá vált, amiben benne volt a homokvár is.

Az Apokaliptikus monológ esszében még ezt írta Hamvas: " Azt a határtalanul komplex és komoly valóságérzéket, amellyel hároméves koromban gondolkoztam, később csak ritkán értem el."

Aztán egy kicsivel lejjebb így folytatja: "Ebner azt mondja, hogy a nevelés a megvadult elefánt a porcelánboltban. Végül és véletlenül marad ép darab is. És, amikor a nevelés befejeződik, az ember nekiállhat a törött
cserepeket ragasztani. Élete végéig talán elkészül vele. Az én porcelánboltomba kisebb állat tört be, de azért, különösen, amikor iskolába kezdtem járni, elég szép munkát végzett. Ettől az időtől kezdve tizennyolc éves koromig
neveimre csak homályosan emlékszem. Nemcsak azért, mert a nevelés fenevadja csörömpölt és a legdrágább kivételével bennem is mindent elcsorbított vagy megrepesztett. A dolog ott kezdett félelmetessé válni, hogy tapodtat sem voltam hajlandó engedni annak a büdös mosléknak, amellyel naponta és minden óra minden percében, főként az iskolában, mosdattak s amelyet oly előszeretettel az élet realitásának neveztek. Úgy vettem észre, hogy a serdülő gyermek ennek a visszafelé való keresztelésnek túl könnyen és túl gyorsan enged." 

Neki végül is sikerült összeragasztania a törött cserepeket. Nekünk a "figyelem megszentségtelenítése" korszakában, a modern tömegkommunikáció, média és információ áradat világában már nehezebb dolgunk van. Nem csak az oktatás és a nevelés hangolja el a gyerekeket, hanem a folyamatos, instant szenzációknak kitettség is eltompítja a képzeletet, és fokozza a figyelmetlenséget. 

A gyermeki képzelet, beleélő képesség nagyon erős, mivel az elmében áradó imaginációs energiákat még nem köti meg annyi emlékinformáció. A tudattalan elme személyes régiója  "vékonyabb", ezért a memóriából fakadó személyiségszerkezeti fal is lazább, nem szűri meg annyira a Forrás áramlását, a képzetek így intenzívebbek, valóságosabbak. A külvilág érzékelése is tényszerűbb, közvetlenebb, mivel az objektiváció és a Szubjektum közötti határ kevésbé korlátozott. A Kozmikus/Világ-Elme képalkotó, életképzeleti tevékenységének minden fázisába bele vagyunk ágyazva és "saját" mentális, képzeleti, képalkotó tevékenységünk analóg a kozmikus képzelettel. Mivel, ahogyan már említettem a gyerekeknél még nincs ott, vagy nem annyira vastag a személyiség szűrő, a Figyelem transzcendentális állapota még könnyen beáll. Ezért tudnak elmélyülni egy pillangó, vagy egy virág szemléletében, és ezért köti le őket a képzeletükkel feltöltött játék vagy egy mese. El tudnak játszani gyakorlatilag bármivel, bárhol és nem unják meg ugyanazt a mesét, ha százszor is hallják, mivel annyira közvetlen belső képalkotásuk. Az idő nem korlátozza őket játék közben, mert folyamatosan az Örök Pillanatot élik meg, és az ezzel járó boldogság érzését. 

Jézus közismert mondása is erről szól: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa." 

Ilyeneké, az így működőké. Alapvetően az állapot jellegéről beszélt, arról, hogy felnőttként újra el kell érnünk ezt az érzékenységet. Gyermekkorunk önfeledt pillanatai kondicionálatlanságunkból fakadtak, személyiségszerkezetünk, maszkunk hiányából, de ekkor még spontán volt meg ez az állapot, aztán mentális hajlamainknak, karmacsíráinknak, és a külvilág befolyásának köszönhetően felnőtt korunkra elhangolódtunk. 

Érdemes még elgondolkodni azon is, hogy a zenét vagy a színházi és filmszerepeket is el kell játszani. Ezeket ott, akkor valós időben kell eljátszani és nagy mértékben befolyásolja a művészi játék minőségét az önfeledtség foka. A művészlelkek mélyebben ágyazottak az elme asztrális, mágneses, érzelmi régiójába, ezért érzékenyebbek is. Azok az előadók a legjobbak, akik Tanúként tudják megélni a folyamatot. Ezért is lehet megfigyelni, hogy, aki teheti idős koráig játszik még akkor is, ha túl van már a csúcson, de a csúcson lévők sem hagyják abba, hiszen a játékélmény pótolhatatlan.

Ráadásul a képzelet teremtő mágia (imagináció), pszichikai erőket szabadít fel, mozgat meg az elme asztrális erőteréből, amik a pszicho-energetikai transzformáció következtében vitális energiává alakulnak, feltöltik az embert. A Tudatosság/Tudat érintése az életerőben lakik, Önvalónk a kettősség világában Erő (Shakti, Szent Szellem), ami egy idő után tapasztalható a spirituális út előrehaladott fázisában. A tudatosan nem gyakorlók az intenzív képzelettel feltöltött tevékenység során tudnak kontaktusba kerülni ezzel az Erővel egy bizonyos fokig, aminek rengeteg pozitív hatása van, emelkedett létélményt nyújt. 

A nagyfokú képzelő, képalkotó erővel rendelkező emberek nagy teljesítményekre "képesek". Emerson ezt írta Napóleonról: "A csatáit fejben nyerte meg, mielőtt a harctéren győzött volna."  Aztán ott van a stigmák jelensége, amik Jézus keresztre feszítésének empatikus kontemplációja során megjelentek a keresztény apácák testén. Ezek rendkívüli példák, hiszen Napóleon egy "öntudatlan jógi" volt, az apácák élete sem volt átlagos, de jól mutatják a "kontaktussal" (valódi Hittel) rendelkező képzelet teremtő erejét. Mindez átlagos emberi szinten is működik, hiszen mindenki látott már félelemtől elfehéredett, vagy szégyentől elvörösödött arcot, nem is szólva a pszichoszomatikus betegségekről. 

Természetesen minden sorsszerű, és a determináció keretei között mindenki saját mentális hajlamait, hangoltságát, életképzeletét fogja megélni összefüggésben mások sorsával, alávetve a Kozmikus Teremtés irányításának. A gyermeki önfeledtség állapotának tudatos elérése hozzásegíthet a Tanú, Figyelem állapotának felidézéséhez, mert szabadságunk, függetlenségünk ettől a szemléleti állapottól kezdődik.