Ha megvizsgáljuk létezésünket, eddigi életünket születésünktől fogva, akkor kijelenthetjük, hogy nem volt más, mint egy "szenzációsorozat", hiszen életérzésünket, önátélésünket az érzékelés biztosította. Külső és belső tapasztalataink megélési folyamataival azonosultunk az ébrenléti és álomállapot váltakozása során. Viszont az álom nélküli mély alvásban elveszítettük éberségünket, nem tudtunk magunkról semmit, mivel megszűnt a szubjektum-objektum kettőssége, a külső és belső érzékelés lehetősége. A megvilágosodott tanítók beszámolói alapján az éberségnek, öntudatnak egy apró szikrája mély alvásban is megmarad a megvilágosodás után: ezt nevezik a negyedik állapotnak. Ez tisztán a Tudatosság tudatossága minden plusz bővítmény, kettősség nélkül. Ettől függetlenül egy átlagember ébrenlét és álom során fennálló tudatossága, vagy tudomásulvételi mechanizmusa is innen származik, de az önátélés, öntudat felfogásához még lennie kell valaminek, amit felfog, érzékel (az objektum hozza létre a szubjektumot), ami biztosítja a fényvisszaverődést, ezért léttapasztalatunkat egy meglehetősen komplex szenzoriális folyamat biztosítja.  

Ebből a szempontból érdemes megemlíteni a hindu Szánkhja rendszert, ahol a 25 tattva (kezdet) közül 11 az érzékeket jelenti. (a 25 tattvának egyben van értelme, együtt alkot egy egészet, de a bejegyzés mondanivalójának alátámasztására elég csak a 11 részleges kiemelése) Van 5 buddhindrija vagy más szóval érzékelő érzék, 5 karméndrija, cselekvő érzék és a manasz (elme). Az érzékelő érzékek a szem, orr, fül, nyelv, bőr. (látás, szaglás stb.) Ezek megállapítanak. A másik 5 tevékenysége a beszéd, a kéz és lábmozgás, a kiürítés és a nemzés. Ezek a külső érzékek, a belső érzék pedig a manasz, az elme. Az imagináció, életképzelet vezérli a manaszt, és ez kapcsolja össze az érzékelést a cselekvéssel, valamint fenntartja a 10 külső érzék között az állandó együttműködést, azokat rendezi. A 10 az örök Jelenhez van kötve, a szem, fül, orr stb. vagy a beszéd, kéz stb. nem tapasztalhat múltat vagy jövőt, csak a belső érzék a manasz (elme) rendelkezik emlékezettel és jövőbelátással, ezért mindhárom időt ismeri. (forrás: Hamvas Béla, Szánkhja-káriká tanulmánya) 

(Annyit még érdemes megemlíteni a Szánkhjával kapcsolatban, hogy megkülönböztet belső és külső szervezetet. A belső szervezetben a legelső emanáció a buddhi (értelem), majd ebből fakad az ahamkára (éncsináló) ami már a "változás változása", és tovább sugárzik a harmadikba, a manaszba (elmébe), ami pedig a többi 10 indrijába (érzékekbe) a külső szervezetbe. A buddhi értelmi munkájának az 5 buddhindrija, érzékelő érzék, az ahamkára, éncsináló akarati munkájának pedig az 5 karméndrija, cselekvő érzék felel meg.)  

A Szánkhjában az első tattva a Purusa (Önvaló, Atman), ami a rendszer szerint mindig tanú marad, alakot nem ölt, kívül áll és mindig kívül marad, ezért ez így még kettős szemlélet. Hamvas megemlíti tanulmányában, hogy "a hiteles kinyilatkoztatással több, igen lényeges helyen szemben áll. Sankara Védanta-szútrájában ezeket a szembenállásokat utolérhetetlen egzaktságával kielemezte..."  

Viszont még így is nagyon jó szemléltetőeszköz, ha az egységtudat, egységszemlélet felől közelítünk hozzá és nem különítjük el a Purusát (Önvalót). Vannak más tanítások is, ahol a Tanút csak szemlélőnek láttatják, de ezt csak a kezdők kedvéért teszik. Ramana Maharshi már nem tesz semmilyen megkülönböztetést: 

Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt.  

Ez gyakorlatilag a mentalizmus filozófiájának is a lényege: a megnyilvánulásban minden jelenség egy mentális konstrukció, vagy ahogyan Ramana tanította: "Nincs más csak az Önvaló."    

De miért olyan fontosak az érzékek, szenzorok? Mivel a mulandóság az örökkévalóság aktív oldala, ezért a Kozmikus/Világ Elme önmagán belül keltett aktivitását csak a direkt, szemlélődő meditáció eszközével lehet felismerni a jelenségek áramlásában, amiben majd végső soron feltárulhat Önmagunk mindenséggel való egysége. Az Univerzális elmeközeg fodrozódásába bele vagyunk ágyazva, egyénivé vált elmeközegünk annak egy öble, és a Világ Ideájának mentális képzete az érzékelés jellegét ölti magára elménken belül. Ezeknek az érzéki benyomásoknak a kitettsége, kintlévősége, szubjektumunktól való függetlensége valójában csak káprázat, amit személyes tudattalanunk kreál. (A személyes tudattalanban lévő mentális hajlamok, vászanák miatt.) 

Azért érdekes a Szánkhja, mert kijelenti, hogy a 10 érzék, a külső érzékek az örök Jelenhez vannak kötve, ezért nem tapasztalhatják a múltat és jövőt. Mindig az adott pillanatot közvetítik, az adott pillanat formálódik meg bennük. Csak a manasz, az elme, a belső érzék ismeri mind három időt, mivel képes emlékezni, jövőt elképzelni a pillanatnyi gondolatformák felöltése mellett.  Az örök Jelen a Kozmikus/Világ elme (Isten) első, még egységtudatú imaginációja, képalkotása, a Világ-Idea, az ősképek, archetípusok világa, ahol a megnyilvánult létezés egyszerre, a kezdettől a végig le van képezve. Innen bomlik, vetítődik ki egy világkorszak és válik látszólag külsővé, mulandóvá. Viszont a külső érzékek nem ismerik az időt, mulandóságot, csak mindig az adott pillanatot regisztrálják azáltal, hogy a pillanatok áramlatában a jellegüknek megfelelő szenzációformára transzformálódnak. A Világ-Idea érzetbenyomásait a belső szerv, a manasz/elme teszi időszerűvé, mulandóvá, és az egyéni elmeközeg tudattalan mechanizmusa teríti ki, szilárd/folyékony/gáz halmazállapotú anyagnak láttatva teresíti, ami a káprázati valóság része. Ezzel a kivetítéssel jön létre a külvilág, a szubjektum-objektum látszólagos szembenállása, ami az éberséget, öntudatot biztosítja a kettősség káprázatában.  

Ez a szembenállás mindkét tudatállapotban létrejön amikor van öntudat, éberség, legyen az ébrenléti vagy álom állapot, A külső érzékek a Kozmikus-Elme Világ-Ideán keresztüli képalkotásában/gondolkodásában vesznek részt az univerzális elmeközegen keresztül, de ebben a közegben van saját, időt ismerő, egyéni elménk (manasz) is, amit a Szánkhja belső érzéknek hív. Végső szempontból ez a külső és belső kettősség nem áll fenn a közös elmeközeg miatt, minden egyes jelenség ugyanott jön létre, legyen az fizikálisnak, érzelminek, vagy mentálisnak látszó, ébrenléti vagy álom.  

Az ébrenlét és álom során körénk vetülő "külvilágot" is a Kozmikus/Világ Elme képalkotó mechanizmusa (imaginációja) hozza létre az elmeközegben, de az ébrenléti térben lévő jelenségek a Világ-Idea kivetülései (amit hívhatunk kollektív tudattalannak is), ezért látja ugyanazt minden élőlény. Az álomtérben viszont az egyén tudattalan érzetei, emlékei, lenyomatai transzformálódnak képekké, eseményekké ugyanazon képalkotó mechanizmus hatására. Az álomról felébredés után tudjuk, hogy mentális konstrukció volt, de az ébrenléti állapotról ezt nem feltételezzük, pedig a folyamat ugyanaz. A kihelyezés, teresítés mindkét esetben megtörténik, csak más alapból, tartalomból áramlik a vetítés.  

Spirituális szempontból az ébrenléti állapot a legfontosabb, mivel ezzel a figyelembevételi fázissal teljes a kör. Ez a Kozmikus Elme beteljesedett, mindent átfogó megnyilvánulása érzékeinken keresztül, így a felébredés-megvilágosodás is csak innen indítható el. Ebben az ébrenléti állapotban rejlik a fizikális inkarnáció létfontossága, mert csak itt lehet a "kettőt eggyé tenni.": 

Jézus ezt mondta nekik: Amikor a kettőt eggyé teszitek és a bensőt olyanná, mint a külsőt, a külsőt mint a bensőt, a fentit mint a lentit, s így a férfit mint a nőt egyetlen eggyé, hogy a férfi ne férfi és a nő ne nő legyen, amikor szemet szemért tesztek, kezet kézért, lábat lábért, akkor mentek majd be a királyságba.  

"A tudatosság érintése az életerőben lakik"- tanította Nisargadatta Maharaj. A bennünk élő isteni szikra az Önvaló, Öntudatunk forrása, a Szattvikus Ego, ami a mulandóságról az életerőn keresztül vesz tudomást. Meditáció révén az életerő megtisztul, a szattva minősége válik meghatározóvá, és ezt követően az Önvaló megismerése lehetségessé válik. 

"Az Önismeret (Öntudatosság) hatással van az elme változásaira. A nyugodt és szilárd Önismeret fényében a belső energiák felébrednek és csodákat tesznek anélkül, hogy bárminemű erőfeszítést tennél" - Nisargadatta Maharaj 

(Az Önismeret/Öntudatosság az elcsendesített elmében az önmagára irányított figyelmet jelenti, az Én-ség, Öntudat megragadását. Gyakorlatilag erről szól Ramana Maharshi atma-vicara módszere, de J. Krishnamurti választás nélküli tudatosság tanítása is. Ezek már közvetlen, direkt utak. Az indirekt ösvényeken még passzív. koncentrációs-meditációs gyakorlatokat végeznek, amik majd elvezetik a gyakorlókat a direkt ösvényre. (korábbi bejegyzésekben már sokat írtam erről) 

Az Önvaló tehát energetikailag kapcsolódik a testhez, ami az ego része. Ennek a kapcsolódásnak különféle megnyilvánulásai vannak. Paul Brunton így írta le jegyzeteiben a Szellemi Energia működését: 

"Az első a gondolatokra vezethető vissza. Ezek a fizikai agyon és a gerincvelői idegrendszeren keresztül fejezik ki magukat, és az agy és a gerincvelői idegrendszer kondicionálja őket. 

A második az érzelmekre vezethető vissza. Ezek a napfonat és a szimpatikus idegrendszer révén fejeződnek ki, és a napfonat és a szimpatikus idegrendszer által is kondicionáltak.

A harmadik megnyilvánulás a vitális erőkre vezethető vissza. Bár ezek a test minden szervét áthatják, és a test összes sejtjén át kifejeződnek, de főleg a szívben, a tüdőben és a nemi szervekben összpontosulnak. 

Ez a három kapcsolódás világosan látható. De nem ezek jelentik az egészet. Van még egy negyedik vonal is, bár ez nem követhető nyomon az anatómia és a fiziológia tudománya számára elfogadható módon, és egyébként is nagyon keveset tudunk róla. Az indiai jógik különbözőképpen nevezték: Kígyóerő, Világenergia. A keresztény misztikusok Szentszellemnek és Pünkösdi Erőnek hívták. A híres Athos-hegy szerzetesei "az Athos fénye" néven illették, Szent János számára "az emberek fényét", Szent Lukácsnak, pedig "a test fényét" jelentette. A kínai misztikusok Körforgó Fénynek hívták.

Ez valójában nem más, mint a Lélek Energiája, az ember mélyén rejtetten lévő, nyugodt központ dinamikus megnyilvánulása. Első tevékenysége a normális tartományon kívüli pszichikai és intuitív tapasztalatokban, valamint az abnormális fizikai jelenségekben követhető nyomon, a végső aktivitása pedig a legfelsőbb misztikus tapasztalat, amelyik teljesen kiiktatja a testtudatot. 

Így a gondolat és az érzés, a fizikai életerő és a szellemi életerő révén kölcsönös interakció jön létre a lélek és a test között. Mindegyik hatással van a másikra. Rendellenes körülmények között mindegyik hatással lehet a másikra, méghozzá olyan drámai módon, hogy a másik feletti hatalma csodával határosnak tűnik.

Az emberi test hét fő belső elválasztású mirigye a gerincoszlopban, vagy annak közelében található, fizikai szemmel nem látható pszichikus központokhoz kapcsolódik Amikor a "Szellemi-erőt" a spirituális törekvés (pl. belégzés, légzőgyakorlat) erejével az első központba juttatjuk, amely a keresztcsonti mirigyhez kapcsolódik, a test életereje jelentősen megnő, és ennek megfelelően a betegségekkel szembeni ellenálló képessége is megnő. A hindu szövegek ezt egy fénylő négy szirmú lótuszvirág szimbóluma alatt ábrázolják. 

Ennek az energiának a második központba való bejutásával, amely férfiaknál a prosztata mirigyhez, nőknél a petefészekmirigyhez kapcsolódik, az idegrendszer megerősödik, az idegrendszeri zavarokkal szembeni ellenállás ennek megfelelően megnő, a szellemi koncentrációs képesség fokozódik, és megnyilvánul az elszánt elhatározás, hogy felemelkedjen és sikerrel járjon valamilyen választott törekvésben.

A harmadik központban, amely a mellékveséhez kapcsolódik, kifejlődik az a képesség, hogy befolyásoljuk mások elméjét, sőt bizonyos mértékig meg is gyógyíthatjuk őket a betegségből. Ezzel együtt rendkívüli mértékben megmutatkozik a félelemnélküliség tulajdonsága.

A negyedik központban, amely a csecsemőmirigyhez kapcsolódik, a "Szellemi-energia" felemelkedik a szív régiójába, és ezzel a tudatossággal a létezés egy magasabb síkját érinti. Az egoizmus fokozatos elvékonyodása következik be.

A Pajzsmirigyhez kapcsolódó ötödik központban az érzelmek végre egyensúlyba kerülnek (az intuíció által), és az intuícióban összpontosulnak. Ezzel a fejlődéssel együtt az idő illúziója is megszűnik. Ez a kortalanság érzését adja. Fizikailag a beszéd ereje tökéletesedik abban az értelemben, hogy kreatívvá, erőteljessé és megvilágító erejűvé válik a hallgatóság számára. 

A hatodik központtal, amely a fej elülső részén található agyalapi mirigyhez kapcsolódik, teremtő erő adományozódik a koncentrált Akarat és a kimondott vagy írott Szó által. 

A hetedik központban, amely az agy alján található tobozmirigyhez kapcsolódik, az ego valóságának illúziója szétesik, és felfedezzük az igazi ént vagy lelket. Az ősi indiai könyvek ezt egy ezer szirmú lótusz formájában szimbolizálják. Ennek hatalmas kontrasztja az első központ kis számú, négyesével azt hivatott jelezni, hogy itt végre teljes és végleges megvilágosodás következik." 

Általában a kundalini jóga révén vált közismertté és divatossá napjainkban az Erő felébresztésének a lehetősége, de ez egy roppant veszélyes út, ha nem egy igazi, beavatott mester felügyelete mellett gyakorolják.Ráadásul speciális diétát, életmódot és önmegtartóztatást is igényel, ami napjaink modern társadalmában szinte kivitelezhetetlen. Meglehetősen valószínűtlen, hogy hiteles kundalini jógát tanító mestert találjunk, ezért mindenki jobban teszi, ha nagy ívben elkerüli az ilyen jellegű tanfolyamokat. Nincs is erre szükség, mert ahogyan Nisargadatta Maharaj tanításában is láthattuk, a meditáció ösvényén is feltárul egy ponton túl az Önvaló energetikai aspektusa. Az Önvaló kinyilvánítja magát a kereső fejlettségi szintjének megfelelően, így nem veszélyes, mert csak annyit élhet meg, amennyit még károsodás nélkül el bír viselni az idegrendszere. Ezt a jelenséget Kegyelemnek is hívják, nem lehet megjósolni bekövetkeztének időpontját. Egy hindu mondás szerint: "A Lélek megvilágosítja, akit kiválaszt". Természetesen a keresés és a próbálkozás emberi elemének is meg kell lennie, de végül az isteni elem győzedelmeskedik.              

Mi van a csúcson túl?

Suhajda Szilárd hegymászó "tragédiája" szinte mindenkit megérintett. Egyedül, oxigénpalack és serpák segítsége nélkül akart feljutni a Mount Everestre, de nem sikerült neki, életét vesztette. Egy serpa elmondása szerint  óriási kockázattal jár így nekiindulni a halálzónának. Az eddigi statisztikák szerint 24,5 százalék az esélye annak, hogy valaki meghal, ha a "tiszta mászást" választja..

Hatalmas indulathullámokat indított el a hegymászó "tragédiája", szinte mindenkinek konkrét véleménye volt, amit a közösségi médiának köszönhetően sokan meg is osztottak a nyilvánossággal. A véleményalkotási kényszer, állásfoglalás lételemünkké vált, úgy érezzük, hogy azonnal reagálnunk kell, a világnak hallania kell véleményünket. Arra persze egyikőnk sem gondol, hogy ezek a vélekedések valójában csak rólunk szólnak, saját mentális hajlamaink, személyiségünk, kondicionáltságunk kivetülései és a "valósághoz", a tényekhez semmi közük. Arról meg nem is szólva, hogy a hegymászásról a nagy többségnek csak "fotelélménye" lehet. Aztán ezen élmény talajából szökkennek szárba az olyan meglátások, hogy: "Megérdemelte, minek ment oda?", "Felelőtlenül kockára tette az életét a hobbijáért.", "Nem gondolt a gyerekére, családjára", stb. A másik végletben gondolkodók, pedig pajzsra emelték, felszínes hőst faragtak belőle, aki felvette a harcot az elemekkel és farkasszemet nézve a halállal, nem adta fel célját. Az első "kasztba" tartozók a céltalanságban sodródók, akiknek szinte megnyugvást jelent mások sikertelensége, és igazolva érzik a "szociális hétköznapokba" ágyazott, átlagos életük helyességét. A másik kaszt a célorientáltak kasztja, a tűzön vízen át haladóké, a "soha nem adom fel embereké", akik saját eredmény központúságukat vetítik bele a helyzetbe, számukra a hősiesség a világi célok beteljesítése. Persze ez csak a két véglet és vannak köztes árnyalatok is, de a - Mi van a csúcson túl? - kérdést valószínűleg senki nem teszi fel.   

Paul Brunton jegyzetfüzetében, a Haladó meditációk fejezetben található Robert Falcon Scott felfedezőről és Frank Smythe hegymászóról egy bejegyzés: 

"Scott, amikor a Déli-sarkot kutatta a jégbe fagyott antarktiszi pusztaságok között, és Smythe, amikor a Mount Everest csúcsát kereste szörnyű kő- és hólavinák közepette, írásos beszámolóikban arról az érzésről számoltak be, hogy nincsenek egyedül, hogy egy misztikus, láthatatlan jelenlét kíséri őket, amely különös nyugalmat áraszt. Scott vállalkozása hősi halállal végződött, míg Smythe túlélte, hogy élvezze otthona melegét és biztonságát. Mindketten tudták azonban, hogy milyen szokatlanul áldottak voltak abban az időben, mert Scott teljes nyugalommal és a halálba vetett belső bizalommal ment a végzetes halálba, ami minden borzalmat kivett belőle. Ez a nemes átmenet a létezés egy másik szakaszába nem volt az a nyomorúságos csapás, amit sok más ember átél. Mi volt az a misztikus jelenlét, amely e férfiak mellett járt? Mindegyiküknek megvolt a maga hite róla, képzeletben felépíthette azt, amire a korábbi ismeretei, tapasztalatai, hajlamai és szemlélete természetes módon rábeszélte. Mindegyiküknek más-más elképzelései lehettek erről, de ez nem befolyásolta azt a tényleges erőt, amely akkoriban inspirálta és éltette őket. Ez az erő ugyanis nem volt más, mint az Önvaló Kegyelme, és ha megértjük a Scott-tal és Smythe-tal történtek pszichológiai titkát, akkor megérthetjük, hogy nem csak a messze vándorló felfedezők és a magasra törő hegymászók hívhatják bátor bizalmukkal az Önvalót. Ugyanaz a veszélyes élmény, amely más emberekben félelmet, rémületet és kétségbeesést keltett, méltóságteljes bizalmat és misztikus tudattágulást hozott számukra, amely egy időre tudatosította bennük a rejtett megfigyelőt. Valójában hirtelen, részben átléptek a transzcendentális állapotba. Aki sikeresen gyakorolja a Rejtett Megfigyelő meditációt, pontosan ugyanazt az érzést fogja megtapasztalni, hogy nincs egyedül, hogy egy misztikus jelenlét kíséri, amely a bizonyosság és biztonság jótékony érzését hozza magával. Ennél azonban sokkal többet fog tapasztalni."  

Ezt az élményt élheti meg egy vérbeli hegymászó, akit nem a szenzációéhség, kalandvágy vezérel. Ha jól emlékszem a Hét év Tibetben című filmben is elhangzott egy mondat az egyik hegymászó szájából, hogy a dalai láma jelenlétében átélt nyugalmat előtte csak mászás közben érezte. A megvilágosodott tanítókból is az Önvaló Kegyelme sugárzik. 

Suhajda Szilárdról nem hallottam korábban, mivel nem követem a hegymászó sportot. Facebook oldalán tájékozódtam és megtudtam, hogy: "első magyarként állt bolygónk második legmagasabb pontján, a 8611 méteres K2 csúcsán. Ezzel az eredménnyel, magyar hegymászóként, Szilárd járt az eddigi legmagasabb hegycsúcson oxigénpalack nélkül. 2022 tavaszán szintén „tiszta mászással”, önálló mászóként érte el Földünk negyedik legmagasabb pontját, a Lhoce csúcsát (8516 m)." 

A "tisztán mászás" nem vakmerőségéből fakadt, hanem környezettudatosságból. Felkészültsége korábbi eredményei alapján megkérdőjelezhetetlen, de sorsában már nem volt benne a Csomolungma meghódítása. Az utolsó bejelentkezése 8700 méteren volt, pár órára a csúcstól, már "csak" 148 métert kellet volna megtennie. Ha sikerült volna neki, akkor a földi élet szempontjából óriási sikert ér el, így viszont csak a tragédiát látjuk. Neki a Hegyek voltak a Mesterei és amire megtanították örökre vele marad. Az utolsó Mester már nem engedte, hogy a közvetlen közelébe menjen. A Gondviselést nem érdeklik a külső sikerek, csak az egyén "valódi érdeke" számít, ami sok esetben érthetetlen, felfoghatatlan mulandósági szempontok alapján. 

Egy, a csúcsról lefelé tartó serpa, aki egy másik expedíció kimerült hegymászóját támogatta még látta a minimális életjeleket mutató magyar hegymászót kb. 8780 méter magasságban, amikor elhaladtak mellette, de a kockázat miatt nem tudott segíteni rajta. Azt, hogy mi történ azokon az utolsó métereken már soha nem fogjuk megtudni, de ha Szilárdban felismerődött a Hegy és Önmaga egysége, ha felismerte, hogy a Hegy végül is Őbenne van, akkor "a csúcson túlra" jutott.       

Mindannyian emlékszünk még gyermekkorunk önfeledt pillanataira, a játék közben átélt örömre, önfeledtségre. Azt is érzékeljük, hogy felnőttként már nem vagyunk képesek elérni az oldottságnak ezt a fokát, vagy csak nagyon ritkán. Mi történt velünk, mi változott meg? Alapvetően a boldogság, önfeledtség lényünk alaptermészete, forrása Önvalónk, elménk legmélyebb, bővítmények nélküli rétege, állandóan adásban van, de ahogyan telik az idő egyre jobban elhangolódunk, nem érzékeljük hangját. A szobában ketyegő órát sem halljuk egy idő után még a legnagyobb csendben sem. 

Nagy divat manapság a "meditáció", egyes pszichológusok még azt is pedzegetik, hogy be kéne vezetni az óvodákban, iskolákban. Minek? Meggyőződésem, hogy a manapság meditálgató (inkább relaxáló) tömegek közelébe sem tudnak érni egy elmélyülten játszó gyermek önfeledtségéhez. Figyeljük meg a kicsiket, amikor mesét hallgatnak, rajzfilmet, báb-előadást néznek és tegyük fel magunkban a kérdést, hogy képesek vagyunk-e egy ilyen szintű éber elmélyedésre? Nevetünk rajtuk, amikor valóságosnak hiszik a látottakat, mert nem értjük, hogy számukra "Ott és Most", azokban a pillanatfolyamatokban az a valóság. a "látható világ mögötti valóság", amit csak az önfeledtség (énfeledtség) képes átélni. Nincs ott a személyes ént alkotó emlékezet köteg, a múlt, így mérlegelés, racionalizálás nélkül, közvetlen élményként áramlanak a jelenségek. A gyermeki elme amúgy is kondicionálatlan, az emlékezet raktára, a személyes tudattalan még kevés információt tartalmaz, értelem sincs teljesen kifejlődve (fogalmak, tudás nem kötik annyira), ezért a Figyelem/Tanú/Pillanat állapota nagyon könnyen beáll.    

"A pillanat nem az idő, hanem az  örökkévalóság atomja.” - Kierkegaard 

Hamvas Béla szánkhja tanulmányában ezt írta: "Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatot." 

Szepes Mária írónő az Emberek és jelmezek életrajzi könyvében így írt Hamvas egyik Leányfalún tett látogatásáról: 

"A Duna-parton úgy játszott a homokban, várat, alagutat épített, mint egy gyerek." 

Ez a páratlan műveltségű ember olyan tudással, műveltséggel rendelkezett, ami világviszonylatban is egyedülálló, de hitelességét, realizáltságát mi sem bizonyítja jobban, mint a fenti idézet, hiszen ez a tudás nem vált benne maszkká, szereppé, szerepszemélyiséggé, azonnal "gyerekké" tudott változni még egy Szepes Mária vagy bátyja, a hermetikus filozófus, Wictor Charon jelenlétében is. A Figyelemmé, az Örök Pillanattá vált, amiben benne volt a homokvár is.

Az Apokaliptikus monológ esszében még ezt írta Hamvas: " Azt a határtalanul komplex és komoly valóságérzéket, amellyel hároméves koromban gondolkoztam, később csak ritkán értem el."

Aztán egy kicsivel lejjebb így folytatja: "Ebner azt mondja, hogy a nevelés a megvadult elefánt a porcelánboltban. Végül és véletlenül marad ép darab is. És, amikor a nevelés befejeződik, az ember nekiállhat a törött
cserepeket ragasztani. Élete végéig talán elkészül vele. Az én porcelánboltomba kisebb állat tört be, de azért, különösen, amikor iskolába kezdtem járni, elég szép munkát végzett. Ettől az időtől kezdve tizennyolc éves koromig
neveimre csak homályosan emlékszem. Nemcsak azért, mert a nevelés fenevadja csörömpölt és a legdrágább kivételével bennem is mindent elcsorbított vagy megrepesztett. A dolog ott kezdett félelmetessé válni, hogy tapodtat sem voltam hajlandó engedni annak a büdös mosléknak, amellyel naponta és minden óra minden percében, főként az iskolában, mosdattak s amelyet oly előszeretettel az élet realitásának neveztek. Úgy vettem észre, hogy a serdülő gyermek ennek a visszafelé való keresztelésnek túl könnyen és túl gyorsan enged." 

Neki végül is sikerült összeragasztania a törött cserepeket. Nekünk a "figyelem megszentségtelenítése" korszakában, a modern tömegkommunikáció, média és információ áradat világában már nehezebb dolgunk van. Nem csak az oktatás és a nevelés hangolja el a gyerekeket, hanem a folyamatos, instant szenzációknak kitettség is eltompítja a képzeletet, és fokozza a figyelmetlenséget. 

A gyermeki képzelet, beleélő képesség nagyon erős, mivel az elmében áradó imaginációs energiákat még nem köti meg annyi emlékinformáció. A tudattalan elme személyes régiója  "vékonyabb", ezért a memóriából fakadó személyiségszerkezeti fal is lazább, nem szűri meg annyira a Forrás áramlását, a képzetek így intenzívebbek, valóságosabbak. A külvilág érzékelése is tényszerűbb, közvetlenebb, mivel az objektiváció és a Szubjektum közötti határ kevésbé korlátozott. A Kozmikus/Világ-Elme képalkotó, életképzeleti tevékenységének minden fázisába bele vagyunk ágyazva és "saját" mentális, képzeleti, képalkotó tevékenységünk analóg a kozmikus képzelettel. Mivel, ahogyan már említettem a gyerekeknél még nincs ott, vagy nem annyira vastag a személyiség szűrő, a Figyelem transzcendentális állapota még könnyen beáll. Ezért tudnak elmélyülni egy pillangó, vagy egy virág szemléletében, és ezért köti le őket a képzeletükkel feltöltött játék vagy egy mese. El tudnak játszani gyakorlatilag bármivel, bárhol és nem unják meg ugyanazt a mesét, ha százszor is hallják, mivel annyira közvetlen belső képalkotásuk. Az idő nem korlátozza őket játék közben, mert folyamatosan az Örök Pillanatot élik meg, és az ezzel járó boldogság érzését. 

Jézus közismert mondása is erről szól: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa." 

Ilyeneké, az így működőké. Alapvetően az állapot jellegéről beszélt, arról, hogy felnőttként újra el kell érnünk ezt az érzékenységet. Gyermekkorunk önfeledt pillanatai kondicionálatlanságunkból fakadtak, személyiségszerkezetünk, maszkunk hiányából, de ekkor még spontán volt meg ez az állapot, aztán mentális hajlamainknak, karmacsíráinknak, és a külvilág befolyásának köszönhetően felnőtt korunkra elhangolódtunk. 

Érdemes még elgondolkodni azon is, hogy a zenét vagy a színházi és filmszerepeket is el kell játszani. Ezeket ott, akkor valós időben kell eljátszani és nagy mértékben befolyásolja a művészi játék minőségét az önfeledtség foka. A művészlelkek mélyebben ágyazottak az elme asztrális, mágneses, érzelmi régiójába, ezért érzékenyebbek is. Azok az előadók a legjobbak, akik Tanúként tudják megélni a folyamatot. Ezért is lehet megfigyelni, hogy, aki teheti idős koráig játszik még akkor is, ha túl van már a csúcson, de a csúcson lévők sem hagyják abba, hiszen a játékélmény pótolhatatlan.

Ráadásul a képzelet teremtő mágia (imagináció), pszichikai erőket szabadít fel, mozgat meg az elme asztrális erőteréből, amik a pszicho-energetikai transzformáció következtében vitális energiává alakulnak, feltöltik az embert. A Tudatosság/Tudat érintése az életerőben lakik, Önvalónk a kettősség világában Erő (Shakti, Szent Szellem), ami egy idő után tapasztalható a spirituális út előrehaladott fázisában. A tudatosan nem gyakorlók az intenzív képzelettel feltöltött tevékenység során tudnak kontaktusba kerülni ezzel az Erővel egy bizonyos fokig, aminek rengeteg pozitív hatása van, emelkedett létélményt nyújt. 

A nagyfokú képzelő, képalkotó erővel rendelkező emberek nagy teljesítményekre "képesek". Emerson ezt írta Napóleonról: "A csatáit fejben nyerte meg, mielőtt a harctéren győzött volna."  Aztán ott van a stigmák jelensége, amik Jézus keresztre feszítésének empatikus kontemplációja során megjelentek a keresztény apácák testén. Ezek rendkívüli példák, hiszen Napóleon egy "öntudatlan jógi" volt, az apácák élete sem volt átlagos, de jól mutatják a "kontaktussal" (valódi Hittel) rendelkező képzelet teremtő erejét. Mindez átlagos emberi szinten is működik, hiszen mindenki látott már félelemtől elfehéredett, vagy szégyentől elvörösödött arcot, nem is szólva a pszichoszomatikus betegségekről. 

Természetesen minden sorsszerű, és a determináció keretei között mindenki saját mentális hajlamait, hangoltságát, életképzeletét fogja megélni összefüggésben mások sorsával, alávetve a Kozmikus Teremtés irányításának. A gyermeki önfeledtség állapotának tudatos elérése hozzásegíthet a Tanú, Figyelem állapotának felidézéséhez, mert szabadságunk, függetlenségünk ettől a szemléleti állapottól kezdődik. 

A szentel, megszentel ige vallási értelemben valaminek, vagy valakinek a felavatását jelenti egy szertartás keretében. Átvitt értelemben a hétköznapi nyelvhasználatban is elterjedt, hiszen szentelhetünk valamire időt, vagy az életünket,  figyelmünket szentelhetjük valaminek stb. Egy korábbi bejegyzésben már foglalkoztam ezzel a témával, most egy kicsit direktebben közelítem meg: 

https://nyilegyenes.blog.hu/2019/08/29/a_figyelem_megszentelese 

A vallási szertartás annak ellenére, hogy napjainkra már csak egy látszati, felszínes ceremóniává süllyedt, még nagyon halványan hordoz magában valamit az eredeti értelemből, szimbolikusan utal a jelenségvilág és "Isten országa" közötti kapcsolat helyreállításának lehetőségére. Érdekes, hogy a magyarban a figyelemmel kapcsolatban is használjuk a szentel igét, de valójában ez a fajta figyelem még nem "megszentelt", nem lát/hall/érez tárgyilagosan, tényszerűen, mert a személyiségszerkezet, memória átszínezi a szenzációkat. Ez még a figyelem hiánya, kondicionált regisztráció, amiből folyamatos reagálás, reakció születik. Figyelmet szentelni valamire csak akkor tudunk, ha nincs ott az én, a személyiségszerkezet. A hosszú ösvény koncentrációs-meditációs gyakorlatai segítenek előkészíteni, megzabolázni az egyénivé vált elmeközeg áramlását, hogy majd ráléphessünk a rövid, direkt ösvényre, ahol már folyamatosan figyelmet tudunk szentelni a káprázati világ jelenségeire. 

"A tanítványnak félre kell állnia a gondolatformáktól, ami azt jelenti, hogy félre kell állnia a személytől, és úgy kell tekintenie rá, mint valami önmagán kívüli dologra. Ha, és amennyiben sikerül mögé kerülnie, automatikusan felveszi az Önvaló álláspontját. A személyt tárgynak kell tekintenie, az Önvalót pedig megfigyelőjének. Nos, a tiszta tudatosságnak ez az eleme állandó és töretlen; ezért nem a közönséges tudatosság, amely totalizált gondolatokból álló, megszakított dolog, hanem a transzcendentális tudatosság." - Paul Brunton 

A személy, személyiségszerkezet is része a káprázati világ jelenségeinek. Az elme alakjai, a memória, az ebből fakadó gondolkodás, a testtel (érzékszervekkel) való azonosság érzet, és az értelem összessége azok, amik miatt nem tudunk valódi figyelmet szentelni semminek, és ez a komplexum működik bennünk "megfigyelőként" lefokozott állapotban. A "megfigyelőnek" kell először megfigyeltté válnia, hogy majd ténylegesen is figyelmet tudjunk szentelni  minden jelenségre. Ennek a transzcendentális állapotnak a beállta is a figyelem megszenteltsége, de majd látni fogjuk, hogy ezen is túl kell lépni, mert ez még mindig egy köztes, ideiglenes állapot, "egy gyakorlati segítség a cél felé vezető úton".    

Mivel születésünk óta folyamatosan regisztrálunk (nem is szólva az előző inkarnáció káprázatok tudattalan benyomásairól), ezért elménk működése erősen kondicionált, folyamatos összetévesztésben élünk, belső feltételek bénítják meg életünk tiszta, tényszerű felfogását. Már ez a tény is jól rávilágít, hogy mennyire értelmetlen a szabad akarat fogalma, hiszen minden gondolatunk és az ezekből fakadó cselekedetek alapja ez a kötött háttér. Az Abszolút Tudatosság nagy körén belül működünk, mint egy kis kör, ami egy egyéninek tűnő, személyiség-én-elme komplexum örvény. Mentális hajlamaink, asztrális-vágy töltésünk húzza bele a Tudatosság figyelmét ebbe az inkarnáció káprázatba. Ez a "radzsaszikus" erő okozza a kivetítést, amit fizikai (és életerő) testünk köt meg. Ahogyan egy folyóban keletkező örvényből is csak úgy tudunk kijutni, hogy hagyjuk magunkat az aljáig lehúzni, mindenféle ellenállás nélkül, ugyanígy kell hozzáállni személyiségünk őrvényéhez is.

A kulcs a személyiség-elme-komplexum megértésében rejlik, ami egy roppant összetett dolog., de Jiddu Krishnamurti hangsúlyozta, hogy a megközelítés, hozzáállás talán még fontosabb, mint maga a megértés, mert ha nehezteléssel, vagy fegyelmező, elnyomó szándékkal közelítünk, akkor még nagyobb zűrzavart idézünk elő. Az eredményre törekvés megakadályozza a megértést, és bárminemű aktív akarat ezen irányba rossz hatással van az idegekre és a pszichológiai állapotra, csak erősíti az ellenállást, ami megbosszulja magát. Az elme irányítása nem annyira fontos, mint annak megértése. A gondolkodás folyamatának megértése végtelenül fontosabb, mint a gondolatok kontrollálása, és ehhez a megértéshez mindenre kiterjedő koncentráció kell. (nem központosított, mint a hagyományos koncentráció-meditáció során, amit még az ego végez a hosszú ösvényen) 

"Amíg a megfigyelő elkülöníti magát a  megfigyelttől, és megpróbálja irányítani azt, amit megfigyel, vagy önmagát, csak további zűrzavar és konfliktus alakulhat ki; így a megfigyelőnek magának kell megértenie saját tevékenységét, és ebből fogja felismerni, hogy a megfigyelt nem különül el önmagától." - JK 

Valójában a külső és belső (elmebeli) jelenségeket nem lehet elválasztani a megfigyelőtől, hiszen, ha nincs mit megfigyelni, akkor nem lehetne megfigyelő sem, nem állhatna fenn a megfigyelés jelensége. A szubjektumot az objektum hozza létre, de nem mindegy, hogy a szubjektivitás időbeli, változó oldalán keresztül tapasztalunk, reaktívan, vagy az időn túli, transzcendens Tanúval vesszük figyelembe a jelenségvilágot, érintetlenül a múlt kondicionáló, átszínező emlékeitől. 

Például, ha valakire teljes figyelmet szentelünk és szó szerint "Jelen" vagyunk, teljes tudatossággal kapcsolódunk, akkor mindegy, hogy az illető sérteget, vagy esetleg hízelgő kijelentéseket tesz, mert nincs ott az időbeli én, aki regisztrálna, reagálhatna, reakcióba kerülne a hallottaktól. Csak egy passzív tudomásulvétel történik, semmi más. A sértő, vagy hízelgő fogalmak ezen a szinten semmit nem jelentenek, csak puszta szavak, nem indítják be a képzetalkotást, nem tapad hozzájuk jelentés. Egy normális kommunikáció is csak akkor tud kialakulni, ha teljes figyelmet szentelünk a másik embernek, és mialatt hozzánk beszél nem belső gondolatainkon, monológunkon törjük a fejünket, vagy már az estleges válaszon. Sajnos az emberek nagy többsége csak mondja a magáét, oda sem figyel a másikra, csak azért kell neki társaság, hogy valaki meghallgassa, aztán így mindenki elbeszél egymás mellett, nincs rendes kommunikáció, közösség.

Hamvas Béla írta, hogy az emberek már nem is találkoznak, csak maszkjaik ütköznek. Ezek az önmagukba zárult személyiségszerkezetek aztán semminek és senkinek nem tudnak figyelmet szentelni, csak képet mutatnak magukról, egy szerepet, amibe jól elrejtőztek és teljesen megszólíthatatlanná válnak. Minden jelenséghez a kondicionált maszkon keresztül közelítenek, ezáltal megfosztják magukat a pillanat által kínált spontán tapasztalás frissességétől.  

A mostani, felgyorsult világban valójában a figyelem megszentségtelenítése zajlik, amihez nagy mértékben hozzájárulnak a tömegkommunikációs eszközök által nyújtott, folyamatos figyelemelterelő szenzációk is. Állandóan etetni kell az egót a szenzációkkal, hírekkel, képekkel, botrányokkal, újdonságokkal stb. mert, ha nem történik semmi, akkor kényelmetlenül érzi magát, fél, hogy lemarad valamiről. Aztán minél erősebb valakiben a személyiségszerkezeti képzet az ambíció annál jobban tud törtetni, akár mások, vagy a környezet rovására is, mert képtelen figyelmet szentelni bármire/bárkire is, mulandó énjének koncentráltsága az időpánikban tartja, Minden áron meg kell valósítania "önmagát", vagy legalábbis azt, amit önmagáról fantáziál. Az ilyen ember általában múltban időzik, vagy a jövőt fürkészi, az idő a lételeme, ezért képtelen Jelen lenni az Örök Tanúban, aki figyelmét megszentelhetné. Nem véletlenül jutott el a világ a jelenlegi, leromlott, kaotikus állapotba, mivel az, amit látunk nem mást, mint az önmagából kifordult, önmagától elfordult emberiség kollektív pszichéjének a kivetülése, a figyelmetlenség világkorszaka.       

Hétköznapi értelemben a "nem visz rá a lélek" szókapcsolatban a lélek szón a lelkiismeretet, emberséget, jóérzést értjük, amikor valamit nem tudunk megtenni morális beállítottságunkból fakadóan. Ebben az esetben a lelkiismeret érzeti, érzelmi jellegű megélés és, ha nem hallgatunk ezekre az érzetekre, akkor szembetaláljuk magunkat a lelkiismeret furdalással, ami egy érzelmi válság. A hindu hagyományban viszont a Lélek az Atman, az Önvaló, Brahman (Isten) egyénivé váló sugara az emberben. Hogyan éljük meg, ha nem visz rá a Lélek/Önvaló valaminek a megtételére? 

Ramana Maharshitől egyszer azt kérdezte egy látogató, hogy elzarándokoljon-e Tibetbe, a Kailash hegyhez. Ramana azt válaszolta neki, hogy ez a kérdés fel sem merülne, ha el kéne mennie. Mivel Ramana egy megvilágosodott tanító volt, az Önvaló/Lélek csatornája, ezért jól látható a "megtestesült" Lélek válasza egy eldöntendő kérdésre. Sajnos számunkra már nem adatik meg, hogy felkeressünk egy megvilágosodott Bölcset, de nem is kell, hiszen a belső Mester, Önvalónk mindig velünk van, és az intuíció kétséget kizáró, halk, megnyugtató sugalmazásából tudhatjuk a helyes irányt. (Az ál-intuíció is kétség nélküli, de hangos, győzködő, felfokozott állapottal jár.) 

A Maharshi válaszából láthatjuk, hogy mit jelent, ha  a periféria, mulandó énben kétségek támadnak, és döntéskényszer merül fel valaminek a megtételével kapcsolatban. Volt olyan kérdező, akinek semmit nem válaszolt, csak hallgatott, de az elkövetkezendő események megmutatták, hogy nem véletlenül merült fel kétség az illetőben. A determinált sorsmegélésben a kétség, mint élmény jelzésértékkel bír, ha választanunk, döntenünk kell, az azt jelzi legmagasabb értelemben, hogy a "Lélek nem visz rá" valamire spontán, a periféria énben ellenállás keletkezik. 

Ebből a szempontból is jelentős Jiddu Krishnamurti választás nélküli tudatosság módszere. Szerinte ott, ahol döntés, választás van, ott mindig jelen van az ellenállás is, ezért nincs tisztaság. világosság. Valaki úgy dönt, hogy megtesz valamit, de mindig felmerül a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy helyesen cselekszik-e. Aggodalom, szorongás lép fel, aminek mély jelentősége van. Szorosan idekapcsolható a szándék, a (szabad) akarat természetének problémája is. "Miért függ az emberiség annyira az akarat képességétől, és miért tartja fontosnak az erős akarattal rendelkező embereket?" - teszi fel JK a kérdést. Az akarat, akarás a megerősödött vágy, vágyakozás folyamatos gyakorlása. Mivel az akarat a vágy esszenciája, ezért ott, ahol megjelenik mindig illúziónak kell lennie.

Már korábbi bejegyzésekben is utaltam a szabad akarat illúziójára, ami az ego komplexum egyik legerősebb  kötése. Ennek az illúziónak a testtudattal való azonosság az alapja, amiből a cselekvőség érzet is fakad, a vágyak a mozgatórugói. Gyerekkorunk óta arra vagyunk kondicionálva, hogy akaratot gyakoroljunk, engedelmeskednünk kell, tegyük ezt, ne tegyük azt stb., ezért folyamatosan választási helyzetek elé vagyunk állítva, mivel meg szeretnénk felelni az elvárásoknak. Viszont így soha nem látunk tisztán, objektív módon, de önmagunkra sincs rálátásunk. Amikor jelen van a világosság, hogy a dolgokat pontosan úgy lássuk, ahogy vannak, érzelmi színezet, vágy, előítélet nélkül, teljességében úgy, ahogyan megjelennek a mindennapi életben, akkor az a tisztaság rendkívüli minőségét eredményezi. Ebben az esetben nincs szükségünk az akarat és választás gyakorlására.

Krishnamurti egy folyó áramlásához hasonlítja ezt az állapotot, amelyik megkerüli az összes felbukkanó akadályt mialatt megtisztítja magát, de ha túl sok szennyeződés kerül a vízbe, akkor soha nem tud megtisztulni. Pontosan ez történik velünk, a társadalom, az oktatás, a hatalom folyamatosan szennyezi életünk vizét, ami egy csodálatos áramlás lenne ezek nélkül a szennyeződések nélkül. Az egyik mély oka ennek a szennyezettségnek a világosság hiányából fakadó választás, akarat és cselekvés, ezért az áramlás egy nagyon keskeny területre korlátozódik le. "Ha nem csupán elméletileg, intellektuálisan, vagy szavakon keresztül látjátok ezt, hanem valójában egy bepillantással (meglátással) az akarat természetének az aktivitásába, akkor ez a mély meglátás eltakarítja a szennyeződést, amit akaratnak hívnak." - JK  

A Maharshit meglátogató emberben benne volt a vágy egy zarándokútra a tibeti, szent hegyhez, de kételyei támadtak, választási helyzetbe került, ezért nem volt számára világos, hogy hogyan kéne döntenie. Mivel spontán, választás nélkül nem vitte rá a Lélek/Önvaló a zarándoklatra, ezért csak azt a választ kaphatta, amit kapott. Személyes énje kondicionáltságából fakadó vágyai, elképzelései elzárták előle intuíciója hangját. Ha tisztán látta volna önmagát, akkor fel sem merült volna benne a szándék egy zarándoklattal kapcsolatban, viszont így törvényszerű volt hogy kétségei támadtak, mivel ez nem volt benne a sorsában. 

Paul Brunton szerint egy ember spiritualitását az határozza meg, hogy életét milyen mértékben vezérli az intuíció, ami nem más, mint az Önvaló/Lélek hangja. Sorsunk lefolyása determinált, jellemszerkezetünknek megfelelően minden meg fog benne történni, amire fejlődésünk szempontjából szükség van. Önismeret szempontjából jó szolgálatot tehet annak megfigyelése, hogy a Lélek mire viszi, vagy éppen nem viszi rá az embert a sors lefolyásának előre meghatározott keretei között, segít önismereti hiányosságaink, tévképzeteink eloszlatásában, mulandó énünk leleplezésében.               

Érdekes nyelv a magyar. A "jelen" benne van a jelenlétben, jelenségben, megjelenésben. Egy régebbi bejegyzésben már foglalkoztam a spirituális értelemben használt Jelenlét meghatározásával, mivel napjainkban roppant divatossá vált a Jelenlétről, Jelenről tanítani. Egyes népszerű tanítók azt hirdetik, hogy legyünk az "itt és most"- ban, másra nincs is szükségünk, csak erre a Jelenre figyeljünk. Ez így önmagában nagyon jól hangzik, de valójában egy semmit nem érő leegyszerűsítésnek számít, ha nem értelmezzük a Jelenlét fogalmát helyesen. Ott akkor szándékosan lekapcsoltam a fogalmat az időről: 

"A Jelen, Jelenlét, mint Létezés, szorosan vett spirituális értelemben csak a testtudat és szerepszemélyiség nélküli, az önmagában "létező-való" Önvalót jelenti..." 

Azért tettem ezt a mesterséges lekapcsolást, mert láttam, hogy sokan felültek a divatguruk hangzatos "légy a Jelenben" igehirdetésének és ezzel megspórolhatónak hitték az erőfeszítéssel járó koncentráció-meditáció előkészítő útját. Egy idő után majd ez is akadállyá fog válni, és át kell térni az erőfeszítés nélküli szemlélődésre, viszont az utóbbi nem lesz alkalmazható előkészítés nélkül, főleg a mostani, felgyorsult, a figyelmet szétszaggató világban. 

Viszont, ha az előkészítés megtörtént, akkor lehetővé válhat a jelenségszerűség megtartása és felismerhetjük a Jelenlétet a jelenségekben. Itt már mindenféle divízió haszontalan, hiszen ahogyan Ramana Maharshi is tanította, a mulandóság, (a jelenségvilág) az Örökkévalóság aktív oldala, attól elválaszthatatlan. Ha egy képernyőt nézünk, akkor a rajta megjelenő jelenségeket nem lehet elválasztani magától a képernyőtől és bármennyire is bele vagyunk feledkezve a jelenetekbe, nem mondhatjuk azt, hogy nem látjuk képernyőt. A jelenségek a Jelenből/ben jelennek meg. de amíg éberségünk lefokozott nem láthatjuk meg ezt az egységet, mivel elménk legmélyén van egy "részlegesen eltárgyiasító" mechanizmus. 

"Csak egyetlen valódi jelenlét van, az isteni jelenlét. Ez a végső igazság, amit mindannyiunknak meg kell tanulnunk s meg kell tapasztalnunk. Ha ez megtörténik, akkor a (látszat)világot éppúgy tapasztaljuk, mint mások, de egyben végső lényegét is érzékeljük, s érezzük, hogy a Jelenlét minden pillanatban áthatja azt."- Paul Brunton 

Ráadásul normál állapotban csak jelenségekkel együtt áll fenn tudatosságunk, tükrözötten, szubjektum-objektum relációban. Ezen kettősség határain belül vagyunk tudatosak az ébrenlét és álom során, amikor vannak jelenségek, de az álom nélküli mély alvásba már öntudatlanul merülünk bele. Ettől függetlenül a jelenségvilág felfogásának forrása az Önvalónk, amivel a Kozmikus/Világ-Elme teremtő életképzeletében részt veszünk. A jelenségvilág ennek a Kozmikus Lénynek az önmagában keltett káprázata, amiben különböző fokozatú, frekvenciájú síkok léteznek, de a szemlélő mindig Ő, aki, vagy ami mindig Jelen van minden megnyilvánulásban. (mint ahogyan a képernyő sem választható el a rajta futó jelenetektől) 

A létezésben az emberi rang az a fokozat, ahol egyénivé válik a Kozmikus-Elme (Isten,Létezés), Önvalóvá és ezáltal lehetőség nyílik a Jelenlét felismerésére a mulandóság káprázatában, hiszen saját mulandó lényünk is az Örök Pillanat tengelye körül "forog", annak módosulása. Nincs egyetlen sejt sem bennünk, ami ne ennek a Lénynek a képzete lenne, de belső érzelmi és gondolati világunk, személyiségszerkezetünk is azonos vele. Ezek is tudomásulvételének önmagában keltett jelenségei. 

Mivel az éber, ébrenléti állapotban vagyunk az Önvalón keresztül a teljes kivetülésben (fizikai test-érzékek határáig), ezért csak itt ismerhető fel maradandóan a mulandó jelenségeket fenntartó Jelenlét. amibe mi is bele vagyunk ágyazva, benne élünk, benne mozgunk.  

Az előző bejegyzésben írtam Jiddu Krishnamurti választás nélküli tudatosság módszeréről, ami az egyik leghatékonyabb, direkt eszköz a hétköznapi életben. A jelenségszerű szemlélet elérésével megvalósul a Figyelem, ami már transzcendens állapot, "nincs benne az időben", valójában az idő úszik a felszínén. Persze ennek is megvannak a mélységi fokozatai, de lehetővé teheti a végső felismerést, azt, hogy a Figyelő és a megfigyelt valójában egy. A Létezés megnyilvánult oldala állandó mozgásban, változásban, jelenségek áramlásában van minden szinten, mi emberek is egy komplex jelenséget alkotunk, de bennünk meg van a lehetőség az Egység felismerésére, mivel a létezés minden megnyilvánulásában, létkörében benne vagyunk. Önmagunk Örökkévaló, Jelenben lévő része születésünktől fogva velünk van, mulandó személyiségszerkezetünk pedig csak egy hullámzó emlékezeti jelenség a nagy körben, az abszolút Jelenben, de attól nincs külön. 

A választás nélküli tudatosság, vagy a tanú gyakorlatok már a jelenségvilágot használják, hagyják, hogy a Figyelem erőfeszítés nélkül kiemelkedjen. Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatonként áramló jelenségeket regisztrálják, az elme, a gondolkodás, fogalomalkotás, emlékezet színezi át a tényeket. Valójában az elme is érzék, "belső érzék" (szánkhja), ezért a kivetített külvilág szenzációi után annak áramlását is megfigyelés alá kell vonni, de nem szabad elnyomni, csak hagyni, hogy az áramlásban felvillanjon a Jelenlét. Ez azért lehetséges, mert egyéni elmeközegünk a Kozmikus-Elmeközeg öble, attól nincs külön, így "Az" jelenik meg még a "legjelentéktelenebb" gondolatunkban is. A direkt, közvetlen gyakorlatok értelme pontosan abban rejlik hogy felismertté váljon a minden jelenséget átható Jelenlét. Csak így, a jelenségekkel együtt értelmezhető maradéktalanul a Jelenlét fogalma, ez a valódi "nem kettősség" értelme.               

Korábban volt már egy hosszabb bejegyzés a pszichedelikus szerekkel kapcsolatban, ahol alaposan körbejártam a témát. Ez a mostani inkább csak egy kiegészítés, ami megpróbál rámutatni arra, hogy az érzékelésben beállt változások, figyelemeltolódások, tudatmódosulások valójában csak újabb szenzációk, érdekes tapasztalatok, illúziók, spirituális szempontból haszontalanok. Abszolút Szempontból ezek is csak mulandó jelenségek a káprázati oldalon, viszont a mulandó szenzációk közül egyáltalán nem segítik elő a  figyelem "torzításmentes" nézőpontba kerülését. Ahhoz a Szemlélethez megtisztított tudatosság kell, teljes Figyelem, ami összekapcsolja a "végleteket."     

Fizikai érzékszerveink valójában csak szenzorok, a világ-idea látszólagos kivetítésének felfogó eszközei. Az érzékelés egy komplex folyamat az érzékszervek, a központi idegrendszer és az agy részvételével, de ez a folyamat a fizikai érzékszervek nélkül is tovább működik az álomállapot során, ott is létrejön a kivetítés, térbe helyezés még annak ellenére is, hogy a szenzáció sorozatok az elmeközegben játszódnak le, annak elmozdulásai. Objektum szenzációkra van szükségünk ahhoz, hogy tudatosak legyünk, mert tükrözési felület nélkül, mint pl. az álom nélküli alvás során nem vagyunk öntudatunknál, éberségünk kialszik, megszűnik a tudatosság. 

"Tudatosság és anyag egyidejűleg jelennek meg, az idő és a tér fogalmakkal együtt, az idővel megteremtve az anyag időbeliségének az illúzióját, és a térrel megteremtve az anyag kiterjedésének az illúzióját; mindezek együtt jönnek, és együtt mennek. A tudatosság létrejöttéhez szükséges, hogy az anyag legyen, mivel a tudatosság az abszolút Tudatosságnak az anyag felszínén való tükröződése. És maga az anyag csak egy megnyilvánulás, a tudatosság korlátozása. Az objektív univerzum folyamatos áramlásban van, folytonosan megszámlálhatatlan, a tudatosságon belül megjelenő formát vetít ki és szüntet meg." - Nisargadatta Maharaj 

Az abszolút, örökkévaló Tudatosság az önmagában keltett legtömörebb mulandósági szenzációt a fizikai, anyagi érzékszerveken keresztül "fogja fel", a központi idegrendszer és az agy közreműködésével, amik szintén részei az anyaginak látszó külvilágnak. Valami számunkra ismeretlen és felfoghatatlan ok miatt a létezésben létrejön ez az anyagi korlátozódás is, ahol az egyénként megélt, tükrözött tudatosságunk a legintenzívebben átélhető, megragadható. Normál esetben figyelmünk sokkal állandóbb, rögzítettebb, tömörebb, mint az asztrális álom során felmerülő, kaotikus jelenetek érzékelésénél. 

Az életnek nincs célja csak értelme, a létezés értelmének és a benne elfoglalt helyünknek felismerése. Emberként a tükrözött tudatosság hídján át felismerhetjük, hogy a mulandóság gyakorlatilag nem más, mint az Örökkévalóság aktív oldala. Az érzékelés tudattalan együttműködés a Kozmikus-Elmével (Tudatossággal), ami a benne megmozduló, személytelen karmikus erők hatására létrejövő kivetítést rajtunk keresztül is "szemléli", de amíg figyelmünk/ a figyelem áramlása teljesen lekötött az érzékelések által, addig a látás, hallás, szaglás, tapintás, ízlelés mozzanatai személyessé szűkülnek. Több helyen is említettem már Ramana Maharshi tanítása alapján az elme alakjai kifejezést:

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt".

Az én-ség alakja a testtel és érzékekkel, érzékszervekkel való azonosulás, az emlékezettel történő azonosulás pedig a személyiség forrása. A személyiség a múltból fakadó emlékek, tapasztalatok összessége, egy kondicionált jelenség. Ez vágyaink forrása is, egoizmusunk legerősebb mozgatórugója, és amikor a tudatosság figyelmét elragadja, akkor mindig valami szenzáció felé tereli. A múltban átélt kellemes tapasztalatokat akarjuk megismételni, vagy valami újdonságot szeretnénk megtapasztalni. Ez áll a szórakozási kényszer mögött is, egyre erősebb ingerekre van szükség. Ugyanez a vágydinamika táplálja a pszichedelikus szerek által elérhető tudatmódosulások, hallucinációk iránti érdeklődést, amit szeretnek spirituális tapasztalatként láttatni. Egy magasabb tudatállapotba történő belépés lehetőségét ígérik, van ahol "mester növényeket" emlegetnek. 

Még a spirituális Hosszú Ösvény legmagasabb, koncentráció-meditáció gyakorlatának kezdeti szakaszaiban beálló víziók is akadályt jelentenek a továbblépésben, pedig ezek kemény munkából, belső megtisztulásból fakadnak. Az egyetlen hiteles misztikus "élmény" a nirvikalpa szamádhi, a testtudat nélküli beoldódás az Ürességbe, ez a tiszta  Tudatosság tudatossága, de ebben sem lehet sokáig megmaradni, a természet működése nem engedi. Ezt a misztikus élményt, bepillantást is majd össze kell kapcsolni az ébrenléti állapottal, rá kell lépi a Rövid Ösvény szemlélődő útjára. Alapvetően fontos, hogy fel kell adni minden elvárást, szenzációigényt, tudatosítani kell, hogy már most is "Az vagyunk", soha nem is voltunk más. 

"A Rövid Ösvény megértése révén tudatosan keres, nem akar újabb tapasztalatot, mivel mind az akarás, mind a tapasztalás az esszenciális Éntől távolítja el" - Paul Brunton 

A megszabadulás, megvilágosodás, felismerés, vagy hívjuk bárminek is, csak a Rövid Ösvény gyakorlataival érhető el, csak itt realizálódhat az Önvaló kegyelme révén a teljes figyelemmel folytatott, éber gyakorlás során. Bárminemű akaratlagosság, tapasztalatok iránti vágy, vagy megtapasztalás csak hátráltat és akadályt jelent, mivel az ego szenzációéhségéből fakad. A pszichedelikus szerek, varázsgombák és társai stb lehet, hogy okoznak speciális szenzációkat, testen kívüli élményeket, látomásokat, révüléseket, esetleg még "bepillantásokat" is, de végső szempontból teljesen haszontalanok és megtévesztőek is, hiszen, amint már említettem a valódi misztikus tapasztalatoknak sincs túl sok hasznuk, mivel minden tapasztalat valamelyik (fizikai-pszichikai) tér-idő káprázatban van. (a tudatmódosító szerekkel elértek is csak az elmeközeg elmozdulásai) Ráadásul, ha valaki neurotikus, pszichikailag labilis, annak még a hagyományos koncentráció-meditáció gyakorlása sem veszélytelen.  

"Csak az éber állapot az, amikor a személy az Önvaló teljes kivetülése; míg az álomállapot a nem teljes kivetülést jelenti, az alvásban pedig egyáltalán nincs kivetülés. Ezért csak az éber állapotban ismerhető fel a személyiség korlátainak magasabb rendű célja, és érhető fel a valóság legmagasabb rendű tudata." - Paul Brunton  

A tiszta, teljesen éber, ébrenléti állapotban válik az ember alkalmassá a létezés valóságának és benne önmagának a megértésére, így tud a "kettő eggyé válni". Ez a Földön folytatott fizikális, ébrenléti élet legmagasabb értelme, evégett vagyunk itt és nem azért, hogy asztrális figyelemeltolódások, révülések, víziók további szenzációival szórakoztassuk magunkat. A Rövid Ösvény szemlélődő, tanú gyakorlatait, meditációit ezért nyitott szemmel kell végezni és az így felismert "tanúsági szemléletet" át kell vinni a hétköznapi élet tevékenységeibe, kapcsolatainkba, de belső világunk gondolatainak, érzéseinek is ezen tudatos, "transzcendentális" háttér előtt kell játszódnia. Úgy kell tekinteni önmagunkra, mintha valaki mást látnánk, valami rajtunk kívülálló jelenséget. Ez az ébrenléti, éber gyakorlás segíti elő a személytelen megfigyelő állapotának "beidegződését", ami még ugyan csak félúton van a "végcélhoz", de az alapot nyújtja a végső megismeréshez.  

A bevezetőeben említett korábbi bejegyzés: 

https://nyilegyenes.blog.hu/2017/10/19/a_narkotikumok_a_spiritualitas_tukreben                  

A tarot kártya ősképei (mátrixai, ősértelmei) közül az egyik legérdekesebb a 14. lap. Különböző neveken ismert: Kiegyenlítődés, Egyensúly de létezik Mértékletesség felirattal is. A tarot lapjai meditációs, önismereti eszközök, de használják jóslásra is. Valójában egy hermetikus, egyiptomi eredetű szentkönyv és mint minden archaikus könyv, kinyilatkoztatás képnyelven szólítja meg az embert. (a szimbólumok az elme tudattalan részéhez szólnak) Itt konkrét képi ábrázolásokat láthatunk, más szentkönyvekben pedig példázatokban, példabeszédekben jelennek meg az analógiák.

Sok mindent lehetne írni a 14. lap szimbolikájáról, üzenetéről, amit már számtalan könyvben meg is írtak, ezért én megpróbálom egy kicsit más nézőpontból megközelíteni. Szepes Mária ezt írta hozzá:

"Az egyensúly Géniusza a szívével gondolkozik és az agyával érez. Ez a képlet a transzcendentális intuíció pozitúrája"

Már a 90-es években találkoztam ezzel a tanítással az írónő Dimenziótarot könyvében, de mélyebb értelmét akkor még nem sikerült felfognom. Csak jóval később jöttem rá, miután tisztázódtak bennem bizonyos fogalmak és megismertem más spirituális irányzatokat. A 14. kártyán szárnyas Kerub látható, amint egy ezüst kancsóból áttölti a vizet egy aranyba. Jobb lába a vízbe merül, a másik pedig a földön áll.

A szárnyas Kerub, Angyal nem mást, mint az Isteni Önvaló, Szent Szellem, ami alászáll az asztrál-síkra és az elme érzelmi tartományában létrehozza a kiegyenlítődést, szublimálja az érzelmeket, (az élet vizét áttölti az ezüst kancsóból az aranyba) mialatt egyik lába a vízben áll, a tudattalanban, a másik a földön: így teremt egyensúlyt a fizikai és érzelmi élet között. Egy spirituális állapot beálltát láthatjuk ezen a képen (mind a 22 lap egy állapot), amikor a hosszú ösvény gyakorlásának köszönhetően a "megidézett" Isteni Önvalóból sugárzó erő megtisztítja az érzelmi zónát. Ez a Szent Szellem alászállása, a tudattalanban lekötött energiák felszabadítása is egyben. Miután Jézus megkeresztelkedett a Jordán folyóban látta Istennek Lelkét, a Szent Szellemet "alájőni, mint egy galambot és őreá szállani".

A hosszú ösvény mértékletessége, öntisztító munkája eltávolítja a személyes tudattalanban lévő akadályokat, a koncentráció-meditáció során megerősödött elme "függetlenné", és így megszólíthatóvá válik. Az embert már nem  tudattalan vágyai, ösztönei vezérlik, hanem a "lelkiismerete". Az Önvaló csatornája lesz, felfakad benne a "transzcendentális intuíció." Paul Brunton így írta le az állapotot: "Amikor már elértük a kiegyensúlyozott személyiséget, ápoltuk a derűs kedélyt, és uraljuk a bennünk lévő egoista késztetéseket, akkor az érzelem és az értelem az intuícióval együttesen hozza létre az intelligencia minőségét. Ettől kezdve azt érezzük, amit gondolunk, és azt gondoljuk, amit érzünk, érzelmeinket helyesen irányítjuk, és gondolatainkat igaz módon alakítjuk ki. Ezek harmonikusan, kielégítően és egységesen működnek együtt."  

Szükség is van az "aggyal érzésre és a szívvel gondolkozásra", mert ahogyan a Bibliában a Sátántól való megkísértés következik (Máté Evangéliuma), ugyanúgy jön a tarot-ban a 15. kártya, Az Ördög. Miután beállt a kiegyenlítődés a gyakorlásnak egy következő fázisba kell lépnie:

"A tanítványnak félre kell állnia a gondolatformáktól, ami azt jelenti, hogy félre kell állnia a személytől, és úgy kell tekintenie rá, mint valami önmagán kívüli dologra. Ha, és amennyiben sikerül mögé kerülnie, automatikusan felveszi az Önvaló álláspontját. A személyt egy tárggyá kell tennie, aminek az Önvaló a megfigyelője. A tiszta tudatosságban az eleme állandó és töretlen, ezért nem közönséges tudatosság, ami totalizált gondolatokból álló szakadozott dolog, hanem transzcendentális tudatosság" - Paul Brunton

Ez már a rövid ösvény, direkt, közvetlen tudatossággal történő gyakorlása, a Tanú gyakorlat, amit nem csak passzívan, hanem aktív cselekvés során is végezni kell. Meg kell őrizni, benne kell maradni ebben a transzcendentális Tanú állapotban az életben fellépő nehéz helyzetek, "megkísértések" során is. Bármikor, bármilyen nehézséggel találjuk szembe magunkat törekedni kell, hogy ebben az állapotban legyünk, vagy, ha még nem állandósult, azonnal próbáljuk meg felvenni a Tanú szemléletét, mert így intuitív belátáshoz juthatunk. Komolyabb döntések meghozatalánál is segítségünkre lesz a "személytelen" szemlélet. Úgy kell látni magunkat, mintha valaki mást, egy rajtunk kívülálló személyt szemlélnénk.

Ha sikerül az Önvaló álláspontját felvenni és abból cselekedni, (valójában csak testem cselekvésének szemlélőjévé válni), akkor minden tettünk isteni ihletésű cselekvés, igaz szolgálat lesz. Valójában ez a "legyen meg a Te akaratod" megvalósítása, megkülönböztető értelem képességének használata (nem én vagyok a cselekvő), - ami a Bhagavad Gitában buddhiként van említve - a valódi intelligencia, ami magasabb szinten átitatódik az intuícióval. Az embernek be kell gyakorolnia, hogy minden esetben a "pneumatikus" lény hangjára hallgasson.

Láthatjuk tehát, hogy a direkt ösvény szemlélődő gyakorlatai már nem csak Önismeretiek, hanem aktív realizációs technikák is, "be kell váltani a Szót". Ezt az élethelyzeteinkben lehet megtenni, ahol próbára leszünk téve, mert a 14. lap után jön a 15-ös, Az Ördög, a megkísértés, az ego komplexum testi-érzelmi-gondolati "megkísértő" tevékenysége. (Az egyik ilyen legnyilvánvalóbb "álalakzat" pl. a spirituális egoizmus, amikor valaki a spirituális út valamelyik jelmezében szerepelteti magát, de életvitelében semmit nem realizál, a megkülönböztetés nem működik benne és a legtriviálisabb irányzatok csapdáit sem tudja elkerülni. Olyan is lehet, hogy valaki csak jellemhibáit, bűneit próbálja palástolni a "spiriskedéssel". A manapság divatos irányzatok pontosan az ilyen igényeket szolgálják ki, követőik az élet beavató megpróbáltatásaiban nem tudnak ideáljaiknak megfelelően cselekedni) 

A transzcendentális intuíciónak van egy másik, nagyon magas szintű megnyilvánulása, jelensége is, a Belső Szó, amikor a gyakorló szintén az Angyal "médiumává" válik: "az Önvaló erőteljes, mentális benyomások formájában szólítja meg az embert és a legmagasabb szintű tanításokban részesíti."

Belső Szó:  https://nyilegyenes.blog.hu/2019/09/18/belso_szo   

Jól látható, hogy a hiteles tanítások között mindig meg lehet találni az összefüggéseket és lényegét tekintve mind ugyanarról szólnak. A kabbalisztikus Tarot 14. lapját az N (Nun) betű jelöli, hieroglifikus jelentése: hal. A hal a kereszténység szimbóluma is és a bibliai jelenet, amikor leszáll Jézusra a Szent Szellem, analóg a lapon látható képpel.  A buddhizmusban a hal szimbolizálja a harmóniát. Aztán az ima előtti bemosakodás is több vallásban megtalálható és még lehetne sorolni az összefüggéseket. Az érzések, érzelmek, az elme tudattalan világa a víz, aminek egyensúlya, kiegyenlítődése, harmóniája fontos a magasabb Önismeret szempontjából és ahhoz is kell, hogy életvitelünk során meghalljuk a Lelkiismeret hangját. Ez ennek a lapnak a legfőbb üzenete, ami a transzcendentális intuíció állapotát mutatja be, a buddhi, értelem legmagasabb szintű működését, amit az Isteni Önvaló (Kerub, Angyal) a személyes tudattalanba történő alászállása és az ott elvégzett alkímiai művelet, "átállítás" idéz elő. A "Nagy Mű" ugyanis a tudattalanban található és az elme asztrális, érzelmi szintjén végbement pszichoenergetikai transzformáció, kiegyenlítődés hozza létre.                                                      

Egy régebbi bejegyzésben már foglalkoztam az életszemlélet kérdésével és azzal is, hogy az életnek nincs célja, csak értelme. A probléma abból fakad, hogy általában nem, vagy rosszul ismerjük fel az élet/sorshelyzetek mögött feszülő értelmet. Semmi nem az, aminek látszik. Valójában szinte semmiről nem tudjuk megállapítani, hogy jó-e, vagy rossz az adott pillanatban, mert nem látjuk a teljes szőttest, az összképet, szélesebb összefüggéseket. Mindannyian fel tudunk idézni olyan vágyakat, kívánságokat, amikről már utólag tudjuk, hogy sokkal jobb, hogy nem teljesültek, de olyan nem kívánt dolgot is, amiről meg az derült ki, hogy pont az volt a jó. Felszíni, periféria énünk csak az orrunkig lát, ezért nem is várható el tőle a mélyebb összefüggések felismerése, az meg főleg nem, hogy meglássa az úgynevezett "üdv-értéket" a jelenségekben, hiszen az pontosan a létét veszélyezteti. Természetesen semmi nem véletlen, ami egy inkarnációban történik, ezért a leghelyesebb, ha mindent elfogadunk úgy, ahogyan az van, tűnjön  bármilyennek is. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne értelmezzük, ami velünk történik.

Egy jó példát láthatunk erre következő levélrészletből, amit Hamvas Béla írt egyik barátjának:

"Ami életed tragédiájára vonatkozik, arra világosan tudok felelni. A tragédia nem helyes kifejezés. Ez a fordulat nem egyéb, mint a földi életben és a világban való zátonyrajutás. Ez csak akkor következik be, amikor az ember már telítve van világgal és élettel, és teljes erővel felébred a kívánság valami különbözőre. Ez a megfordulás pillanata. Különös, hogy a héberek ezt tesuvahnak nevezik, és ez a szó egyszerre jelent visszafordulást és megváltást. Tragédia csak az élet szempontjából, a lét szempontjából ez a megváltás kezdete. Aki az életben lévő bukásában fel tudja ismerni a lehetőséget a szellemi megszabadulásra, az nem melankolikus többé, és nem szomorú amiatt, amit az életben elszalaszt, hanem elindul az úton. "Az égben nincs hely és idő, csak út és örök" 

Hamvas tapasztalatból írta, amit írt, hiszen az egész élete/sorsa erről szólt, amit ő tudatosan magára is vett. Isten útjai kifürkészhetetlenek, mindannyian megkapjuk a "beavatásokat", az már más kérdés, hogy tudatosan, vagy tudattalanul éljük meg őket. Paul Brunton tanácsa is jó útjelző a tudatosításhoz:

"Tekints a legrosszabb és legirritálóbb bajodat az Önvaló hangjának. Próbáld meghallani mit mond. Próbáld meg eltávolítani azokat az akadályokat, amik önmagadba mutatnak. (önmagadban vannak) Tekints rá erre a különleges megpróbáltatásra, próbára úgy, mint, ami a legfontosabb spirituális növekedésed útján. Minél lesújtóbb egy tapasztalat, annál több erő mozdult meg, hogy közelebb vigyen Önvalódhoz. Életed minden pontján, egyik eseménytől, szituációtól, kapcsolattól a másikig, a Végtelen Intelligencia gondoskodik a növekedés eszközeiről, ha ki tudsz lépni az egoizmusból és használod azokat az eszközöket."

Hitünk ereje soha nem a jó lapjárások idején derül ki, ezért is van a szenvedésnek "üdv-értéke, mivel ez a szellemi növekedést kiváltó leghatásosabb eszköz. A nehéz sorshelyzetek mutatják meg igazán az egónkat alkotó mentális tendenciák erejét. Ezek az erők szűkítik le tudatosságunkat (egóra). A nagy megvilágosodott mesterek is folyamatos próbáknak tették ki a tanítványokat, tesztelve az egoizmusukat. Természetesen nincs előírva, hogy mindenkinek szenvednie kell, de, ahol nincs más lehetőség, ott az Önvaló így fejti ki a hatását, szenvedést, veszteséget okoz. Szepes Mária a "kozmikus óra" állásáról írt, amivel a tapadási pontokat tudjuk feltárni, ha őszinték vagyunk. Mi az, ami még kell nekünk ebből a világból? Mire vágyunk, milyen erős az elménkben a vágydinamika? Persze az nem baj, hogy elfogadjuk a világ dolgait, hiszen benne élünk, de mennyire ragaszkodunk hozzájuk? Mennyire tudnánk meglenni nélkülük és elengedni azokat? Lehetnek ezek emberek, tárgyak,tanulmányok, rang, pozíció, tulajdonságaink, nem feltétlenül kell, hogy mindenképpen anyagi dolog legyen. Az elmében lévő ragaszkodás mértéke számít, és a kérdésre adott őszinte válasz is sokat elárul a "kozmikus óra mutatójának állásáról".

Mindenkit azon a ponton fog érni a "beavatás", ahol a tapadás a legerősebb, és mindenki azt fogja kapni, ami számára a legjobb. A következő történet is erről szól:

Egyszer Krishna és Ardzsuna együtt utaztak. Krishna megszomjazott, ezért megkérte Adzsunát, hogy hozzon neki tejet egy közeli házból. A tulajdonos nem adott, pedig száz tehene is volt. Krishna, mikor ezt megtudta, megáldotta a gazdát: "Tízszeresére szaporodjon a jószágállományod!". Az áldás után valóban megtízszereződött a marhák száma a birtokon. Miután tovább mentek elérkeztek egy kis kunyhóhoz, mellette egy lesoványodott tehén volt egy oszlophoz kötve. Krishna újból megkérte Ardzsunát, hogy hozzon neki egy pohár tejet. A kunyhóban egy öregember lakott, aki a kérés hallatán azt mondta Ardzsunának, hogy hozza oda a barátját is. Nem csak tejjel, de étellel is ellátta őket valamint marasztalta őket éjszakára, hogy kipihenjék magukat. Reggel, miután elmenetek Krishna  így szólt: "Dögöljön meg az öreg tehene!". Az nyomban elpusztult. Ardzsuna megdöbbent, nem értette Krishna cselekedeteit. Az első esetnél azt hitte, hogy Krishna olyan nagylelkű, hogy még azt is megáldja, akik nem kedvesek vele. De mostanra összezavarodott, ezért rákérdezett: - "Miért áldottad meg a rossz embert és átkoztad el a jót?" Krishna így válaszolt: -  "Ardzsuna!, Az első ember mohó és zsugori. Azért adtam neki még több tehenet, hogy még mohóbbá váljon, és még jobban belelökődjön a szanszárába. Így még távolabb kerül a felszabadulástól (moksha). Valójában ez a legnagyobb büntetés számára. A második embernek csak egy tehene volt. Ő nem volt mohó. Közelebb volt a mokshához, már csak az az egy tehén kötötte őt a szanszárához. Nem fog tovább élni, miután a tehene meghalt. Közvetlenül hozzám fog csatlakozni!." 

"Semmi sem az, aminek látszik" - gondolta Ardzsuna.

Krishna az Isteni Önvalót szimbolizálja. A mi belső Mesterünk, Gurunk is pontosan így működik, és Ardzsunához hasonlóan mi sem értjük az életet és benne sorsunk eseményeit. A mostani világkorszakban már szinte lehetetlen megvilágosodott mesterrel találkozni, ami valójában csak a "belső" Guru megjelenése, ezért nehezebb a dolgunk, de ez a nehézség csak látszati. Ha megtanulunk elcsendesedni, figyelni és elfogadjuk a történéseket, élethelyzeteket úgy, ahogy vannak, akkor mindig megkapjuk Önvalónktól a választ valamilyen formában. De ehhez el kell jutnunk a reakciómentes, tiszta szemlélethez és a "Legyen meg a Te akaratod" beállítottsághoz. Ez jelzi, hogy a "megfordulás" sikerült.        

Hamvas Béla írt a fogalmakon való eltévelyedésről, amiből számtalan félreértés fakad. Spirituális körökben talán az egyik legelterjedtebb félreértelmezés Isten fogalmát lengi körül. Számtalanszor találkoztam már ismert tanítókkal, asztrológusokkal, akik az "Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert" bibliai idézetet úgy értelmezték, mintha az a mulandó, fizikális, szerep-személyiséggel azonosuló emberre vonatkozna. Egyesek még  azt a következtetést is levonták, hogy az ember is képes teremteni gondolataival (ezzel hatni a külvilágra), önmaga alakítja sorsát, szabad akarata van, hiszen ő nem más, mint a Teremtő saját képe. Az ilyen tévképzetek remek táptalajt biztosítanak a spirituális materializmusnak, ami, ahogy Hamvas fogalmazott nem más, mint eltévelyedés.

Természetesen a fizikai test, szerep-személyiség és az ebből fakadó működési mechanizmusok is fontos szerepet töltenek be az objektiválódott, mulandó káprázatban, de mivel Isten örökkévaló, ezért "saját képét", a "hasonlatosságot" sem itt kell keresni. A mulandóság az örökkévalóság időbeli, aktív oldala, és a Földön az emberi rang az a fokozat, ahol a "tégely egyéniséggé zárul". (az egyéniséget itt nem a hagyományos értelemben kell elgondolni) Minden Isten, a Kozmikus-Elme teremtménye, képzete, imaginációja, de az ásványi-növényi-állati fokozatok még egyéniség alattiak. Az emberi létezés ugyan magában hordozza az előzőeket is, de ezen a szinten már lehetőség nyílik a Teremtővel való hasonlatosság felismerésére, mivel Isten saját képe nem más, mint Isteni Önvalónk. Innen nézve az elme legmélyebb rétege, ahol szerep-személyiség nélküli tudatosságunk a Kozmikus-Elme tudatosságával érintkezik. Onnan "nézve" pedig Isten/Kozmikus-Elme az Önvalóban válik egyéniséggé (saját képévé, hasonlatosságává) azáltal, hogy a mulandósági oldalon káprázó, egyéni sorsszövevények átélőjévé válik a mentális hajlamoknak megfelelően.

Ő a Látó, az Átélő, alapvető minősége bennünk a tudatosság, "vagyokság" érzete. Ez az érzet bővítményekhez tapad, és összetévesztődik a személyes elme alakjaival, érzésekkel, testtel stb., figyelmének egy része a kivetített perifériára összpontosul. Az így létrejött ego csak egy részleges korlátozottság benne, olyan mint egy hullám az óceánon, ami elfelejtette eredete forrását, pedig káprázati, változó léte (ego) csak azért lehetséges, mert áll mögötte egy változatlan, Örökkévaló. Ebből származik a "vagyokság", vagy "valóság" élménye: a létérzet. Ez a létérzeti sugár, a "vagyok, aki vagyok", az Önvaló, Isten saját képe bennünk, ami az emberi lét fokozatán már, mint egy fonál vége megragadható. Természetesen vannak mélységi fokozatai, (szamádhi állapot) de a dualisztikus állapotokban (ébrenlét/álom) ez a legfelismerhetőbb találkozási pont, mint mindannyiunk alapélménye. 

Ha figyelmünk teljesen belesodródik a periféria énbe (test-elme komplexum stb.), ami már a kivetített kozmosz része, akkor olyanná válunk, mint egy színész, aki összetéveszti magát szerepével. Ez a tükrözött tudatosság a mentális hajlamokból fakad, tükörkép, és úgy tűnik, mintha létérzetünk belőle származna, pedig ez a mulandó ego-én és testünk csak résztvevője a kivetített, fizikai kozmosznak, és a kozmikus kreáció okozata. Az ok az elsődleges teremtésben, a Világ-Ideában van, ami a Kreátor, Isten egységtudatú imaginációja és a látható, duális világ előképe, ezért értelemszerűen az utóbbiban (okozatban/kivetítésben) már minden előre elrendelt, meghatározott. (A Világ-Idea a Kozmikus-Elme ideavilága, ősképekből, archetípusokból álló mentális teremtés, amelyben egy teljes világkorszak az elejétől a végéig le van képezve. Innen objektiválódik a látható kozmosz minden jelensége, jelenik meg a tér-idő-forma világban. Hamvas a létezés ősharmóniájaként utal rá. A megvilágosodás egyik előrehaladott fázisában az ember Önvalóján keresztül ennek egy részébe nyer betekintést. Ez a kozmikus vízió)   

A mulandó test és ego-én csak egy előre megírt szerep, ami eljátszódik a világdráma kivetülésében. (a Világ-Idea tartalmazza, innen vetül a mulandóságba) Ettől a projekciótól válik egyénivé (Önvalóvá) a Kozmikus-Elme, ha emberi fokozatot képez a tér-időben, és ebből az állapotból tud Önmagára ismerni. Az egész folyamat gyakorlatilag egy létélmény, személytelen kozmikus energiák, karmikus erők játéka. Isteni szinten ez a megnyilvánító erő az "akarat", ami szándék nélküli. A periféria énhez társult cselekvőség érzet (testtel, gondolatokkal stb. való azonosulás) miatt egy akarati tévképzet jön létre, aminek a tényleges, kozmikus folyamatokra semmilyen ráhatása nem lehet, hiszen az okozati, töredék lényhez tartozik, ami már önmagában is csak egy mentális konstrukció, teremtmény. Ezért a szabad akarat és a személyes teremtés fogalma értelmetlen, mivel egy teremtett jelenséghez kapcsolják, aminek Teremtőjével szemben kéne létrehozni valamit.

Az elején bemutatott félreértelmezésekkel azért is kell foglalkozni, mert a hiteles spirituális útnak ellentmondanak és csak az egót erősítik. Az élet értelmét kell keresni, azt, hogy miért adatott ez az inkarnáció, ez az életélmény. Jézus nem véletlenül mondta, hogy a mennyek országa, Isten országa nem e világból való. Gyakorlatilag arról a létállapotról beszélt, ami az Önvaló tudatállapotának megélését jelenti. Ez bennünk Isten képe, az Önvaló, ahonnan mulandó részünk szerepszerűsége tisztán, összetévesztés nélkül látszik, és cselekvőségérzet nélkül élődik meg a tettek, tevékenységek szükségszerűsége a Kozmikus Törvénnyel/Akarattal összhangban.   

Napjainkban egyre jobban érzékelhető a fogalmak devalvációja. Együttérzés, szeretet, őszinteség, megvilágosodás és még sorolhatnám a pozitív, spirituális jelentést hordozó példákat. Nap mint nap találkozhatunk ezek üres pufogtatásával a közösségi oldalakon hömpölygő idézetekben, főleg azoknál, akik valamiért fontosnak tartják, hogy önmaguk spirituális beállítottságát állandóan hangsúlyozzák a nyilvánosság felé. Számtalan önmagát megvilágosodottnak beállító "tanító" is felbukkant és előszeretettel zsonglőrködik ezen fogalmakkal, de az eltúlzott szereplési kényszer, aminek hatása alatt állnak, pont az ellenkezőjét támasztja alá. Korábbi írásaimban már sokat foglalkoztam a hamis tanítók jelenségével, több ilyen gurut is bemutattam azért, hogy rávilágítsak a viselkedésükben rejlő ellentmondásokra. Ezekből a devianciákból látható, hogy nagyon távol állnak a megvilágosodottság állapotától, ezért tanításaiknak sincs túl sok értéke. Persze önmagában a viselkedésből még nem lehet végső következtetést levonni, de az általuk tanítottakból már igen. Az önjelölt guruknál az egyik legjellemzőbb tévedés a megvilágosodás helytelen értelmezése, bemutatása.  

Most a valódi, hiteles megvilágosodás fogalmát szeretném letisztázni, aminek megértéséhez a szamádhi, a meditáció legmagasabb állapotainak megértése visz a legközelebb. Régebben már ezt is kifejtettem részletesen, ezért itt most csak a lényegre összpontosítok. (Korábbi bejegyzés: https://nyilegyenes.blog.hu/2017/12/16/meditacio_figyelem)

Amint láthatjuk három fő szamádhit különböztethetünk meg, (vannak rendszerek, ahol sokkal többet, de azok csak árnyalatok):

1. Szavikalpa szamádhi: Itt az Önvaló jelenlétét még testtudattal és enyhe gondolatformák áramlása kíséretében tapasztaljuk, de ezekkel nem áll fenn az azonosságérzet. Amint kilépünk ebből az állapotból újra visszaáll a normál, hétköznapi test-elmével azonosult állapot.

 2. Kévala nirvikalpa szamádhi: Ebben az állapotban teljes az Önvalóval történő egyesülés, a test-elme komplexum leoldódik, a gyakorló tudatosság vesztés nélkül átéli az "objektiválatlan" Üresség állapotát. Ez még ideiglenes, a visszatérés után visszaáll a normál állapot, viszont a szavikalpa szamádhi pillanatok alatt elérhető bárhol, bármikor, elég egy kis befelé fordulás.

3. Szahadzsa nirvikalpa szamádhi: Ez a végső, természetes állapot, a megvilágosodás. A karmacsírák, mentális hajlamok megsemmisülnek és ezért a Forrással, az Önvalóval való kapcsolat nem szűnik meg többé. Teljesen mindegy, hogy van testtudat vagy nincs, a gondolatok áramlása nem érinti már. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert rengeteg téves tanítás van ezzel kapcsolatban, ami az elme/ego megszűnésével jellemzi a megvilágosodást. Ez teljesen lehetetlen, hiszen a bölcsnek a megvilágosodás után is folytatnia kell földi életét, és az elme bizonyos alakjaira ehhez szükség van. A természet törvényei mindenkire vonatkoznak, legfeljebb rá már nem olyan mértékben hatnak mint egy átlagemberre. Az egójához való viszony átalakul, az ego a magasabb Én közvetítőjévé, csatornájává válik. Valójában az egoizmus szűnik meg. Végső szempontból nézve nincs két én és a megvilágosodás beálltával ez a felismerés realizálódik. A kettő egy lesz, ami mindig is egy volt, de a mentális hajlamok figyelmet a mulandóság oldalára szűkítő mechanizmusa miatt kettőnek látszott.

Itt csak redukálva mutattam be a különböző szamádhikat a megvilágosodás fogalmának megértése kedvéért, ami végső soron nem más, mint a szahadzsa állapot. A következő idézet Ramana Maharhsitől, fogja teljessé tenni ennek az állapotnak a megértését, amiből látni fogjuk, hogy miért fontos figyelembe venni az "alacsonyabb" fokozatokat is:

"A szahadzsa, a természetes állapot az, amikor az ember folyamatosan megmarad e szamádhik valamelyikében, legyen az akár a szavikalpa, akár a nirvikalpa."

Itt a hangsúly a folyamatosságon van. A folyamatosságnak át kell fognia az ébrenlétet, az álmot és az álom nélküli mély alvást is. Ébrenléti és álom állapotban a szavikalpa szamádhi áll fent, ami egy "tanúsági" szemlélet a jelenségekre, a mély alvásban pedig a kevala nirvikalpa, a minden formától, megnyilvánulástól mentes, tiszta Önmagunkra való tudatosság: a Tudatosság tudatossága. Láthatjuk tehát, hogy a szahadzsa szamádhi nem más, mint a szavikalpa és a kevala nirvikalpa "váltakozása", attól függően, hogy az Önvaló szemlélete előtt az Örökkévalóság mulandó, objektiválódott, káprázati, vagy megnyilvánulatlan, idő fölötti oldala jelenik meg.

A megvilágosodás fogalmára rengeteg tévképzet rakódott az idők során, sokan úgy gondolják, hogy paranormális képességek társulnak hozzá, fényjelenségek, telepátia, mindentudás, tisztánlátás stb. (ezek az elme, ego magasabb képességei) Az tény, hogy a nagy megvilágosodott bölcsek körül történtek érdekes anomáliák, de nem mindegyiknél, és ők ennek nem voltak tudatában. Önmagában a mágikus erők megléte sem jelent még megvilágosodottságot. Minden embernek egyéni sorsa van, ezért a bölcseknél sem egyformán zajlottak le a folyamatok. Nincs semmilyen felállítható szabály és törvényszerűség, voltak olyanok is, akik soha nem gyakoroltak semmit és spontán beállt náluk a végső állapot, de volt olyan is, akinek még évekig kellet gyakorolnia az első bepillantás után, hogy stabilizálódjon. Persze az ilyen spontán megvilágosodás nagyon ritka és egy másik inkarnáció káprázatban már biztos, hogy voltak előzményei.

Ráadásul a különböző, keleti és nyugati spirituális hagyományok eltérő fogalomrendszert használnak, ezért aztán mindenki ragaszkodik az általa követett irányzat sugallta igazsághoz, ami szintén nem visz közelebb a megértéshez. Irányzatoktól függetlenül egy dolog biztosan jellemzi a megvilágosodást, ami nem más, mint a tudatosság állandósága az összes tudatállapotban (ébrenlét-álom-mély alvás). Ha valaki ezt így megéli, akkor már elmondhatja magáról, hogy megvilágosodott, ha még nem akkor folytatni kell a gyakorlást.

"Ha az ember rendszeresen gyakorol, képes rászoktatni magát arra, hogy befelé forduljon, s belül megtalálja az Önvalót. Az embernek állhatatosan és folytonosan törekednie kell, amíg a felismerés állapota véglegessé nem válik számára. Amint az erőfeszítés megszűnik, az állapot természetessé válik, és egy folyamatos energiaáramlás által a Legfőbb átveszi az irányítást az illető fölött. Amíg ez maradandóan természetessé és megszokott állapotoddá nem válik, addig tudd, hogy nem realizáltad az Önvalót, csak bepillantást nyertél Abba. Az Önvalót megvalósított lélek továbbra is kapcsolatban maradhat a működő testtel, az érzékekkel és az elmével, anélkül, hogy önmagát a testtel azonosítaná" - Ramana Maharshi

A Kegyelem folyamatos energiaáramlása az az Erő, ami megtartja a tudatosságot a tudatállapotok közötti frekvenciaváltás során, és ez az Erőháttér állítja be, tartja fenn a szamádhi állapotait is. Azok a tanítások, amelyek csak pusztán a tudatosságra teszik a hangsúlyt hiányosak, féloldalasak, hiszen minden ember alaptapasztalata a tudatosság, az "énvagyokság", de a figyelemszétszóródás miatt ez nem vezet az Önvaló "teljes" felismeréséhez. A Tudatosság érintése ebben az Erőben (shakti) "lakik", a káprázati oldalon ennek az erőnek a megnyilvánulásában ismerhető fel, és a koncentráció-meditáció gyakorlása teszi lehetővé, hogy feltámadjon. Miután ezt megtörténik már nem kell erőfeszítést tenni, elég csak elcsendesedni, vagy még azt sem, ha az állapot már teljes. Természetesen a teljes megvilágosodás egy nagyon ritka jelenség, Nisargadatta Maharaj szerint tízmillióból kb. egy embernek sikerül, de ez valójában nem számít, hiszen a részleges bepillantások is komoly eredménynek számítanak és a sors szempontjából üdvözítőek, mivel az élet értelme nem más, mint a tudatosság megtisztítása, felemelése, lényünk esszenciájának kibontakoztatása.

Isten országa, Nagy Mű, Nirvána, aranykor, megszabadulás, realizáció, megvilágosodás stb. Ezek a fogalmak mind ugyanazt jelentik, az élet egyetlen, igaz értelmét. Tudatosan vagy tudattalanul minden ember ezt a végső értelmet keresi, kutatja, de nem mindegy, hogy hol. A mostani, Vízöntő korszakban tömegek indultak el a spiritualitás útján, nagy divattá vált minden ezzel összefüggő tevékenység, de paradox módon kevesen tudják, hogy a hiteles utakon nincs "tömegmegváltás", mindenkinek önmagának kell kikaparnia azt a bizonyos gesztenyét. Ezek az ösvények nem kívül találhatók, hanem önmagunkba vezetnek.

Lukács evangéliuma szerint, amikor a farizeusok Isten országa felől kérdezték Jézust így válaszolt: "Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van: Mert ímé az Isten országa tibennetek van"

Rengetegen utaznak különféle szent helyekre, ashramokba, zarándoklatokra, elvonulásokra, távoli gurukhoz, és várják a csodát. Az internetet is tanítók hada lepte el, videók ezreit tekinthetjük meg, de egyik felszínesebb, sekélyesebb, mint a másik. Hiába a közismert, jézusi tanítás, senki nem veszi komolyan, mindenki valami külső szenzációtól, Gurutól várja a megoldást. Valamiért az emberek úgy képzelik, hogy otthon, a négy fal között semmit nem lehet elérni. Még Ramana Maharshi is feleslegesnek tartotta utólag, hogy fiatal korában elhagyta otthonát az Arunachala hegy kedvéért, és nem is javasolta ezt senkinek. Fejlett tanítványait is mindig elküldte maga mellől. (a végső fejlődés szempontjából már hátráltató egy Mester jelenléte)

Nisargadatta Maharaj az egyik kérdezőnek ezt mondta: "De az a tény, hogy mindenféle helyekre készülsz elmenni… szentekhez és ashramokba, mindenféle tudást akarsz magadba gyűjteni, „individualitást” mutat. Ne tedd. Lépj túl rajta. A tudás felhalmozása nem lesz a segítségedre, mert ez egy álom. Ez az álom ismételni fogja magát, emberi testként, sok másféle testként, állatként, vagy istenként, bármiként. Nem ezen van a hangsúly. Próbáld megérteni, amit a lét mondani akar. Egyedül ez a megoldás, és ez fog elvezetni téged valahová."

Paul Brunton miután bejárta az egész világot, számtalan mesterrel, guruval találkozott, de a végső megvilágosodást egy chicagói szállodaszobában érte el. Ezt azért is írta le naplóiban, hogy felhívja a spirituális keresők figyelmét a távoli, egzotikus földrészekre való utazás feleslegességére. Az, aki önmagában nem találja meg "Isten országát", máshol sem fogja, legfeljebb az új, szokatlan helyszín varázsa elkábítja és kizökkenti egy kis időre hétköznapi énjéből, amit spirituális megélésnek fog hinni.     

„Az aranykor nem történelmi korszak, hanem állapot, és ezért minden időben jelen van: csak attól függ, hogy van-e valaki, aki megvalósítja.”- írta Hamvas Béla Az öt géniuszban.

Ez az állapot független tértől és időtől, mert mindig jelen van, "csak" meg kell valósítani, ami nem könnyű. Számtalan esetben pont azért nehéz, mert rengeteg a figyelemelterelő tényező, a pontatlan, felszínes tanítás. Kíváncsiságból én is meglátogattam már néhány tanító előadását, de csalódás volt. Persze nem is lehetett más, hiszen nincsenek már megvilágosodott vezetők, guruk, legalábbis olyanok, akik a nyilvánosság előtt szerepelnek, ezért jobban járunk a realizált mesterek könyveivel. Ha követjük útmutatásaikat és kitartóan gyakorlunk, akkor a megfelelő időben mi is felismerhetjük magunkban a belső Tanítót, Gurut.

Paul Brunton az egyéni keresőknek azt tanácsolta, hogy saját lelküket, a magasabb énjüket fogadják el Gurunak. Kitartó imával vagy meditációval bárki bepillantást nyerhet Önvalójába és megkaphatja a szükséges vezetést, irányítást. Ez biztonságosabb, mintha hozzákötné magát egy szervezethez vagy egy úgynevezett mesterhez. Ha az emberek annyira tudnának hinni lelki erejük létezésében, mint amennyire vakon követik a felszínes, semmitmondó tanítókat, irányzatokat, akkor erőfeszítéseik előbb vagy utóbb kiváltanák a kellő hatás.

Ne feledjük Jézus tanítását!: ""Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik."  

Még mielőtt alaposabban belebonyolódnék ebbe az írásba, megpróbálom tisztázni a "valóság" fogalmát, legalábbis azon a szinten, amennyit saját következtetéseim megengednek. Számtalan cikk, könyv született már a "valóság" témakörében, ezek között több olyan is van, amelyik egyenesen a "végső valóságra" mutat rá. Akadnak közöttük tudományos megfigyelésekkel alátámasztott munkák, amelyeknek nagy része inkább áltudományos, de vannak pusztán "ezoterikus", spirituális megközelítésűek is. Nem egyszerű kiigazodni és eldönteni, hogy mit lehet ezekből elfogadni, mennyi belemagyarázást, képzelgést tartalmaznak ezek az írások.

Számomra minden jelenség valóság, ami megnyilvánul, magyarán "valóra válik". Az már más kérdés, hogy a valóság, valóra válás milyen határok között történik és ebből miért csak az adott keretek között lévő jelenségeket tudjuk felfogni. A tudományos kutatások is bebizonyították, hogy vannak olyan valósághatárok, amelyeknek  érzékelése műszerek nélkül lehetetlen számunkra, de a különböző spirituális irányzatok, tanítások is számtalan létezési kategóriát említenek. Viszont ezektől az ismeretektől nem jutunk közelebb a megértéshez, legfeljebb újabb fogalmakat ismerünk meg, és vagy elhisszük őket vagy sem.

Nem véletlenül szerepel a címben az álom szó. Megfigyeltem, hogy számos, nagy, megvilágosodott mester, tanító mutatott rá álomhasonlattal a megnyilvánult létezés jellegére. Nincs ennél a jelenségnél "kézzelfoghatóbb" eszköz a kezünkben, ráadásul szinte mindenkinek van, vagy volt már álomtapasztalata. Felvetődik a kérdés, hogy valóság e az álom? Ahogyan az ébrenlét során soha nem kérdőjelezzük meg tapasztalataink valódiságát, ugyanúgy nem tesszük ezt akkor sem, amikor éppen egy álomjelenetben vagyunk. Ott, akkor az a valóság: azt hisszük ébrenlétnek és meg sem fordul a fejünkben, hogy az, amit tapasztalunk nem létezik. Az álom csak "ébrenléti" ébrenlétből szemlélve tűnik valótlannak és az alvás egyik fázisának, de, ha jobban belegondolunk ott is folyamatosan ébren vagyunk, a folyamat nem szakad meg, legfeljebb felébredés után nem tudunk áthozni minden részletet. (az álom nélküli, mély alvástól most eltekintek.)

Az előző írásomban (Érzékek és az időérzet a Jelenlétben) bemutattam, hogy álom állapotban is tökéletesen működnek az érzékek, annak ellenére, hogy ez idő alatt a fizikai testben nem, sőt, ha belegondolunk még tökéletesebben is, hiszen az ottani érzékelés sokkal több jelenség felfogására képes, mint ébrenlétkor, de a megélések is intenzívebbek. Akkor mégis miért ezt az ébrenlétinek nevezett állapotot tartjuk csak reálisnak, valósnak? (Érdekességként megjegyzem, hogy az ébrenléti és álom tapasztalataink emléke semmiben nem különbözik egymástól, mentális konstrukciók és ugyanabba a "zsákba" kerülnek bele.)

A kollektív jelleg lehet erre a magyarázat, mivel az ébrenlétben megtapasztalt világot más is látja, az álom során átélt jelenségek pedig egyediek, csak mi emlékszünk rájuk. Azok a mesterek, akik az álomhasonlatot használták a megnyilvánult világgal kapcsolatban, azt a megjelenés jellegére értették és nem magára az állapotra. A létezés mentális jellegét demonstrálták vele, azt, hogy ugyanúgy jelenik meg a külvilág is, mint az álomvilág, nem független az elménktől, ugyanannak az elmeközegnek a kivetülése válik valóra. A két állapot közötti különbség egy figyelemeltolódási mechanizmus az elme egyéni és kollektív tudattalan része között. Az álomban az egyéni tudattalan válik külvilággá, az ébrenlétben pedig a kollektív minták lenyomatait közvetíti az elme, az első teremtés még egységtudatú előképének, a Világ-Ideának a kivetítését látjuk "fizikális" külvilágként megnyilvánulva.  (álmokban is is megjelenhetnek a kollektív tudattalan ősképei az egyén előtt, de létezéselméleti szempontból most nem ezek az érdekesek)

Az álomról utólag tudjuk, hogy mentális konstrukció volt és ebből fakadóan az érzékek működése sem lehetett más. Bármi, ami megvalósult nem állt külön tőlünk, egyek voltunk minden jelenséggel. Miért ne lehetne ez így az ébrenlét során is? Az álomtanítások erre hívják fel a figyelmet, és arra, hogy a létezés tudata, az öntudat átível mind a két állapoton. Az ébrenléti állapotba is be kell hozni ezt a meggyőződést és a végső cél az lenne, hogy ez egy "belső meglátás" során felismertté váljon.

Láthatjuk tehát, hogy bármi, ami tapasztalatként felmerül az valóság, legyen az álom vagy ébrenlét. A félreértésünk abból fakad, hogy nem tudjuk realizálni a jelenségek viszonyát önmagunkhoz, pedig a közös alap, a jelenségekre való tudatosság adott. Ha az álomhasonlatot megértjük, akkor legalább kialakulhat egy helyes elképzelés, és ennek az elvnek a tudatosításával elkezdhetünk kiépíteni egy új "látásmódot" a relatív valósághatárok megnyilvánulásáról.

Ebben a bejegyzésben a relatív megnyilvánulási határok között maradtam, de ez a megnyilvánult, mulandó oldal elválaszthatatlan az örökkévaló abszolút létezéstől. Viszonylagossága, mulandósága, állandótlansága nem állhatna fenn, ha nem lenne egy állandó, mozdulatlan háttér. Felvetődik a kérdés, hogy mi ez a háttér?

  "...az ember nem földi, anyagi lény, hanem kozmikus rang"  - írta Hamvas Béla.

Lényünk gyökere a Kozmikus Elmében van, és minden megnyilvánulásnak ez a kollektív, teremtő alapháttere. Ezért látjuk egységesen ugyanazt a világképet az ébrenléti állapot során. A belőle áramló imaginációs energia képzi a világ gondolatát, és ez az erő jelenít meg mindent. Érzékelésünk a Kozmikus Elmével való tudattalan együttműködés. Ereje álomban csak az egyéni tartalmainkból dolgozik, azokat alakítja érzetekké, képekké, az ébrenlét során pedig a világ ideáját tükrözi elménkben, ami ettől nem áll külön, egy töredék részét képezi. Ébrenléti gondolataink, érzéseink mögött is ez az erő áll.

Hamvas nem véletlenül használta a "kozmikus rang" kifejezést. Mindannyian hallottuk már az "Isten a saját képére, hasonlatosságára teremtette az embert" - mondatot a Bibliából. Ez a saját kép nem a "földi, anyagi lényre" vonatkozik, ahogy sokan hiszik, hanem lényünk isteni, kozmikus magjára az Önvalóra, ami lényegét tekintve azonos ezzel a Kozmikus Elmével és egységben van vele, benne nyugszik és tudatosságunk forrása. Ez a belőle "kipattant isteni szikra" lényünk középpontja, szíve. Benne találkozunk az örökkévalóságot a mulandó, relatív valóságba kápráztató Kozmikus Lénnyel. Ebben a teremtő, életet képző, imagináló tevékenységben, ami egyben kivetítése is a megnyilvánult világoknak, rajta keresztül veszünk részt. Öntudatunk, tudatosságunk benne nyugszik és egy adott inkarnáció káprázatban az elménk alakjain keresztül, tudattalanul beleoldódunk a relatív, állandóan változásban lévő valóságokba. 

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

Ezek az alakok fennállnak ébrenlét és álom során is, de az én-ség érzete, az a közvetlenül megragadható alak, amelyik az örök "forrásban" van. Ez a figyelem kiindulópontja. A Figyelő vesz tudomást a többi alakfelvételről, ami valójában nem más, mint az elmeközeg további elváltozása, és az ebben az elmeközegben történő frekvenciaváltásról is, amit ébrenlétnek, vagy álomnak nevezünk. Ez a Figyelő nem tesz különbséget a két megnyilvánult valósághatár között, éber, ébren van, az érzékelés, tapasztalás sebessége nem befolyásolja, mint ahogy egy képernyőt sem befolyásol a felgyorsított film.

Visszatérve az álom és valóság témájához már láthatjuk, hogy a relatív oldalak valóra válása, megnyilvánulása ugyanolyan mentális jelleggel történik, és beleélésünk folyamatában is ugyanazok az elmealakok vesznek részt. Az alapot kozmikus léthátterünk adja, ami az "Én vagyok" létélménye. Létezésünk megértése szempontjából az álomállapot sokkal többet megsejtet az imaginációs, teremtő mechanizmusról, mint az ébrenlét és, ha megértjük Szubjektivitásunk állandóságát, akkor felismerhetjük azt is, hogy ez az én-ség, mint egy fonál, állandó összeköttetésben áll az abszolút, időtlen valósággal.  

A spiritualitás iránt érdeklődők közül szinte biztos, hogy már mindenki találkozott az asztrológiával és ezen belül a bak jegy uralkodóbolygójával a Szaturnusszal. A hermetikus szemléleteben az időt jelképezi, de hagyományos, hétköznapi megközelítésben főleg sorsbolygónak tartják és különböző fogalmakat társítanak hozzá. Néhány ezek közül: akadály, gátlás, struktúra, nehézség, merevség, gyász stb. Mivel az asztrológia egy önismereti eszköz, a mulandó tudatosság összetevőinek a megismerését teszi lehetővé, ezért én is ebből a szempontból közelítem meg a Szaturnuszt és nem a közismert, prognosztizálásra használt fogalmak alapján. Ha a tudatosság felől közelítünk a relatív idő fogalmához (Szaturnusz), akkor kijelenthetjük, hogy a múlt nem más, mint emlékezés, a jövő pedig elképzelés, tehát mentális konstrukció, ezért a pillanatonként megélt jelen sem lehet más, mint mentális állapot a tudatosságban. A relatív időtapasztalat nem csak az ébrenléti állapotban áll fenn, hanem álom szinten is érzékelteti magát, persze a tapasztalatok más "időmegélésben" történnek az ébrenléti állapothoz képest. Ezeken a szinteken a tudatosság mindig szubjektum-objektum relációban van, relatív, mindent csak valamihez képest él meg, és amint ez az időbevetettség, időérzet megszűnik, az éberség is kioltódik. Ez történik akkor, amikor álom nélküli mély-alvásba merülünk, a felszíni, kettősségre kondicionált öntudatunk kialszik, mert figyelmünk éberségének a határa csak idáig terjed. Ez a folyamat tudattalanul zajlik le, észre sem vesszük. A Szaturnuszt a spirituális hagyományban, gyakorlatban a "küszöb őrének" is nevezik, nem véletlenül, hiszen az idővel összekapcsolt tudat számára az időtlenségbe, az ürességbe való tudatos oldódás a legnagyobb próbatétel és a megsemmisüléstől való félelem visszarettenti azokat, akik még éretlenek az egységtudatú örökkévalóság éber átélésére: az Örök Jelen állapotára.

A relatív, időbeli tudatosság ennek az Örökkévaló állapotnak az aktív oldala, de egy lefokozott, leszűkített, kevert tudati mechanizmus. A tudatban az elválasztottság csak látszólagos, hiszen az Örökkévaló Jelenen belül képződik, de a mentális hajlamok miatt, csak erre az időbeli, mulandó oldalra (ébrenlét-álom) korlátozódik figyelmünk. Az asztrológia pontosan ezekkel a személyes tudattalanban lévő mentális hajlamokkal foglalkozik, amiket a feltudat különböző érzetekként regisztrál. Ha ebből a szempontból sorra vesszük a bolygókat, akkor a Nap a magam-érzetet, az "én-vagyokság" érzését, az individualitás megélését jelenti: ez az öntudat. A Hold a reflektáló elmét, ami a tükrözött tudatosság szimbóluma, a gondolatformák tapasztalása. A Mars az akarat-érzet, a cselekvőség érzete, a Merkúr az értelmi én átélése, az értelmezés jellege, a Vénusz pedig az érzelmi én, az érzelmek megélése. A Jupiter a tér érzet, a Szaturnusz pedig az idő érzete, érzékelése. Meg kell még említeni az aszcendenst is, ami a szerepszemélyiséget, a personának az átélését jelképezni. Ezek a jelölők a személyes tudattalan tartományából hatnak, és a felszíni megélésük olyan jelleget ölt, amilyen energetikai háttérben, jegyben állnak. Az aspektusaik, fényszögkapcsolataik plusz árnyalatokat adnak ezekhez a tapasztalatokhoz. 

A Naprendszer Szaturnuszon túli bolygói, az Uránusz, Neptunusz és a Plútó már a kollektív tudattalan tartományához tartoznak (Jung) és ez már az időn túli szféra kettősség nélküli, örökkévaló világa. A Hagyományban ez a Világ-Idea, ami a Teremtő Isten, Világ-Elme első gondolati megnyilvánulása, ahol minden egyszerre, kezdet és vég nélkül Jelen van, mint első teremtett valóság, amiből a mulandó világ is kibomlik. Ez az előképe a látható világnak. Ez a Világ-Idea a Világ-Elme Ürességében képződik, (amelynek egyéni, de személyiség nélküli része az Önvalónk is)  és mátrixok, lenyomatok, ideák, ősképek vagy Jung fogalmával élve archetípusok alkotják.

Láthatjuk tehát, hogy egy asztrológiai képletben megjelennek a személyes tudattalan jelölői és annak okozatai a különféle felszíni, "feltudati" megélések, mint hagyományos bolygók, valamint a kollektív tudattalan jelölői az úgynevezett Szaturnuszon túliak. Ezeket transzcendens bolygóknak is szokták nevezni. Nem csak a láthatatlan világban van ez így, hiszen a látható kozmoszban is a Szaturnusz után jön az Uránusz, a Neptunusz és végül a Plútó.

"Amilyen a mikrokozmosz ugyanolyan a makrokozmosz. Ebből csodálatos analógiák adódnak." - Hermész Triszmegisztosz

A Szaturnusz, a relatív idő áll az elsődleges megnyilvánulás (Világ-Idea) és az ebből megnyilvánult kettős világ küszöbén, ahol a tudatosságban a tér és forma nélküli létezés időszerűvé, mulandóvá válik. Ő az, aki miatt az éjszakába merülő Napot, az Önvalót "nem látjuk". Ez igaz akkor is, amikor a létéjszakába merül, a kettősség, mulandóság, jelenségek világába (ébrenlét-álom) és az öntudat figyelme az időbeliségen belüli káprázásba kapcsolódik, de igaz akkor is, amikor a jelenségvilág bővítményei leoldódnak róla és álom nélküli mély alvásba merülünk, mert nem tudjuk megtartani Öntudatunk éberségét az időn túl. Ennek ellenére ez a Nap mindig velünk van, Naprendszerünk központja ő, hiszen Öntudat nélkül nem lennénk képesek felfogni a körülötte keringő bolygókat. Ez az alapélményünk, még akkor is, ha nem veszünk róla tudomást. Ahhoz, hogy a figyelmi energia teljesen Önmaga felé tudjon fordulni és megszűnjön a tudati leszűkítettség, a keringő bolygókban lekötött energiát fel kell szabadítani. Az asztrológia abban segít, hogy tudatosítsuk a személyes tudattalanból érkező determináló hatásokat, megnevezzük őket és valamilyen hiteles gyakorlattal megtisztítsuk önmagunkat azért, hogy eljussunk a küszöbig. A küszöbön, a határon túlra nem vihetünk semmit.

Hamvas Béla írta, hogy álmainkban a vizsgaálmok során is a küszöbnél vagyunk. Felelnünk kell, vállalni kell a felelősséget önmagunkért, amit csak akkor tudunk helyesen megtenni, ha megismertük mentális hajlamainkat, tendenciáinkat, saját csillagainkkal való viszonyunkat, máskülönben megbukunk. A spirituális út öntisztító, önismereti, hosszú ösvényén tudunk idáig eljutni, ahol még a tudattalanból fakadó, egoizmust okozó bővítményekkel foglalkozunk, viszont a küszöbön túlra csak az Önvalónk kegyelme tud átbillenteni. Ez a :"Legyen meg a Te akaratod", a rövid ösvény, ahol az ember átadja magát az elméje legmélyebb rétegéből fakadó energetikai sugárzásnak, mert csak ez tudja legyőzni a küszöb őrét. Ez a szent erő tartja fenn az éberséget a magasabb, idő nélküli szférákban, legyen az a Világ-Idea átélése, az abba való beleoldódás, vagy a teljes Ürességbe, az Önvalóba történő belemerülés. Miután ez véglegesen sikerül, a határok, a küszöbök eltűnnek a tudatosságban és az éberség a teljes kört átfogja, nem alszik ki többé a frekvenciaváltások során. A Jelenlét állandóvá válik:

"Csak egyetlen valódi jelenlét van, az isteni jelenlét. Ez a végső igazság, amit mindannyiunknak meg kell tanulnunk s meg kell tapasztalnunk. Ha ez megtörténik, akkor a (látszat)világot éppúgy tapasztaljuk, mint mások, de egyben végső lényegét is érzékeljük, s érezzük, hogy a Jelenlét minden pillanatban áthatja azt."- Paul Brunton 

Befejezésül még érdemes megjegyezni, hogy a spirituális hagyományban a Szaturnusz és a Jupiter együttállását messiási konstellációnak is nevezik. Nem véletlenül, hiszen az idő és a tér (Jupiter) egyesülését, egybeolvadását jelképezi. A Megváltó sugárzó energiája megnyitja a kaput az adott világkorszak létbeáramlásában, és az, aki önmagában ráhangolódik erre az energetikai sugárzásra (meditáció), annak lehetővé teszi az idő és a tér tudatos összevonását.       

„Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembe állítsam az embert apjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával: saját háza népe lesz az ember ellensége. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám"

Nagyon sokan vélik úgy, hogy a kereszténység a szeretet vallása. Ha Jézus fentebb idézett sorait olvassuk, (aki itt már Krisztus volt, az Önvalót megvalósított ember) akkor ezt hagyományos értelemben nehéz elhinni. Az Evangéliumokban máshol is találhatóak ehhez hasonló, ellentmondásosnak tűnő mondatok. Felvetődik a kérdés, hogy a szeretetről alkotott elképzeléseink helyesek-e, vagy esetleg Jézus nem képviselte a szeretetet? Sajnos a hivatalos vallás Jézusból, az emberből, az emberfiából Istenembert faragott, akit egy szűz hozott a világra, majd halála után testben feltámadt és felszállt a mennyországba. Ez a torz kép küldetésének az eredeti értemét hamisítja meg, azt az üzenetet, hogy már itt emberként elérhetjük a magasabb Énünket és azt, hogy a "mennyek országa" bennünk van. Nem véletlenül tartotta Hamvas Béla a történelmi egyházakat történeti (történelmi) jelenségeknek, amelyeknek az eredeti valláshoz semmi közük. Ezalól egyik vallási irányzat sem kivétel, hiszen mindegyik eltorzította az eredeti mondanivalót és a tömegek fölötti hatalomgyakorlás eszközévé süllyesztette a maga módján.

"Az Egyház népfölötti és fajfölötti és osztályfölötti és nyelvfölötti egység. Aki csak egyetlen szemet is a népből, osztályból, fajból, nemzetből megtart, az magát az emberiség testvériségéből kizárja. Az Egyház vallásfölötti Egység, ezért a történeti egyházat a vallásfölötti Evangéliumi Egyházzal nem szabad összetéveszteni" - Hamvas Béla

Ez az Egyház nem más, mint az Egységtudat és az Evangéliumok végső értelme is erre vonatkozik. Valódi Szeretet csak itt van Jelen, az Önvalónkban. A létezésnek ez a szintje minden ember szívében benne van és lényegét tekintve azonos. Az a szeretet, amit mi szeretetnek hiszünk csak egy halvány gyertyaláng a Nap fényéhez képest és ennek a Napnak a sugara tudatosságunk forrása, az Önvalónk. A személyes énünk ennek a sugárnak csak tükre, ezért szeretete sem több, mint elménk alacsony frekvenciájú, érzelmi rezgése, ami a mentális hajlamaink kondicionáltságától függ. Ez az önzés, önösség egy formája. Ha egy kis időre felfüggesztődne a memóriánk, (ami az egyik alakja az elménknek és ennek köszönhetően egy bizonyos szerep-személyiségnek hisszük magunkat) akkor még az általunk legkedvesebbnek hitt személyt is vadidegennek látnánk és semmilyen szeretetet (érzelmet) nem táplálnánk iránta. Valójában az egónk nem is tud szeretni, mert szeretete relatív, de nem is lehet más, hiszen létezése is viszonylagos a tudatosságban, állandóan változó, békéje külső dolgoktól függ, figyelme is csak idáig terjed. Ezt a figyelmet folyamatosan eltereli a kivetített külvilág, vagy elménk testi, érzelmi, gondolati működése. Persze szükség van rá, mint egy eszközre, mert nem tudnák nélküle tájékozódni a káprázati, duális oldalon, de a leszűkítő mentális hajlamainkból fakadó egoizmusunk miatt az Önvalónk hangját nem hallhatjuk. A valódi, örök békét nem ismerhetjük meg.

Ezért mondta Jézus Krisztus, aki nem más mint a magasabb Énünk, Önvalónk, Tudatunk szimbóluma, hogy a földi énünk számára nem hozott békét. "A szenvedésnek üdv értéke van" - írta Hamvas. Mire megyünk a felszíni békével, jóléttel, sikerekkel stb.? A Földön elméletileg mindig meg lett volna a lehetősége a látszat békének, jólétnek, ennek ellenére az egész emberiség történelmét a viszály hatja át napjainkig. Feladná-e az ember valaha is az egoizmusát, ha a Föld egy "tejjel mézzel folyó Kánaán" lenne? A gazdagabb, nyugati államokban több depressziós ember él, mint a szegény, keleti országokban. A  kifelé forduló embert csak a kard, a szenvedés útja tudja beavatni, felébreszteni egoizmusából. A felszíni béke, jólét, siker, szórakozás csak egy erős figyelemelterelés  valódi lényéről, az ego elaltatása.

Ezért aztán szűkebb környezetében sem találhatja meg a békét, még azokkal sem, akiket látszólag szeret és akikről azt hiszi, hogy szeretik, legyen az az apja, anyja, anyósa stb. "a saját háza népe", mert abban a pillanatban szétfoszlik ez a szeretet, amint a maszkok között megszűnik valamiben az egyetértés. Nincs ma olyan család, ahol ne lenne, vagy ne lett volna viszály, hiszen a családi szerepek, maszkok mögött is önérdektől hajtott egók lapulnak, legfeljebb a kondicionált érzelmi, családi kötődés miatt egy idő után elnyomásra kerülnek. Felvetődik a kérdés, hogy ez a családtagjainkhoz kapcsolódó szeretet mennyire valós? 

A végén Jézus még tovább szűkíti a kört a szülő-gyerek közötti szeretetre. Nem véletlenül, hiszen a földi én, az ego számára a legerőteljesebb "szeretet illúzió" csapda. Ez a legerőteljesebb asztrális kötődés, ami két ember között létrejöhet. Mivel még ez is a megosztott elme érzelmi zónájához tartozik, a káprázathoz, ezért az Egységtudat megismerésének az akadályát jelenti. Nagyon súlyosnak tűnnek ezek a szavak, de igazak, és valójában Jézus csak egy spirituális törvényre hívja fel a figyelmet. A Krisztusi Énnel, az Önvalóval, a tudatosság üresség természetével való egyesüléshez az embernek a "küszöbön" minden azonosulást el kell tudnia engedni. Ez az ego számára ideiglenesen a teljes megsemmisülést jelenti. A halál éber, tudatos átélése ez, amitől a személyes én a legjobban retteg és mindent be fog vetni, hogy ez ne sikerülhessen, belefog kapaszkodni a legerősebb érzelmi kötésbe, hogy elterelje a figyelmet.

Gyakorlatban ez azt is jelenti, hogy annál az embernél, aki már rálépett valamilyen hiteles, spirituális útra és történik az életében valami váratlan, kellemetlen dolog azzal, akihez érzelmileg legerőteljesebben kötődik, akkor szinte képtelen lesz a tudatossága figyelmét elfordítani az érzelmi hullámzástól és nem fog tudni az Önvalója felé fordulni a meditációban.

Érdekességként még érdemes megemlíteni, hogy a Bhagavad-gítában Arjunának is a rokonaival szemben kell harcolnia és kétségei támadnak emiatt, de Krishna, az Isteni Önvaló ragaszkodik a harchoz. Aztán Buddha  fia születésekor azt mondja, hogy "Egy rahu született, egy béklyó keletkezett".

Jézus mondatainak van egy másik vetülete is. Mindannyian beleszületünk egy családba, de ez a család általában csak fizikálisan, vér szerint a családunk és nem szellemileg. Régebben az archaikus időkben még volt egy kasztrendszer és mindenki a szellemi szintjének megfelelő emberek közé inkarnálódott, de ez a mostani világkorszakban már nem aktuális. Ettől függetlenül, a tudatosságunknak megfelelően mindannyian beletartozunk valamelyik "kasztba". Ha egy spirituális hajlammal született embernek a hozzátartozói materiálisak, érdeklődésük csak az anyagi világig terjed, akkor előbb utóbb szembe kerül velük, főleg azok után, hogy rálép a gyakorlás útjára. "A saját háza népe lesz az ember ellensége." Ez nem csak azért van így, mert nyilvánvalóvá válik előttük, hogy más értékrendet képvisel, és ez sérti az önérzetüket, hanem azért is, mert egy spirituális ember tudatosságának a fejlettebb szintje tudattalanul ingerli őket, aurájának kisugárzása interferenciába kerül velük és ez felfokozza az egoizmusukat. Kialakul bennük egy kényszerű feltekintés érzet és ez ellenségeskedést szül. Ez a folyamat nem tudatos, a hozzátartozók reakciója természetes, de fontos felismerni, mert így az értelem fényében pontosan tudjuk értékelni és ezáltal elfogadni. 

Van még egy érdekes jelenség, amit össze lehet kapcsolni Jézus fenti mondataival. Sokan azt képzelik, hogy a spirituális útra lépés, meditáció automatikusan a külső életben is békét, nyugalmat teremt. Általában ez nincs így, legalábbis akkor, ha valaki egy hiteles gyakorlatot választ és azt jól végzi. A koncentráció-meditáció gyakorlata a tudatosság, az elme megtisztítása, az akadályok eltávolítása Önvalónk útjából. Ahhoz, hogy elérjük a meditáció magasabb szintjét, a szamádhi valamelyik állapotát és kialakuljon a kapcsolat a magasabb Erővel, Igaz Lényünk sugárzásával, az elménk tudattalan tartományának meg kell tisztulnia a mentális hajlamoktól. A tükörnek, az egónak tisztává kell válnia. A gyakorlás aktiválja a szunnyadó karmacsírákat és ezek az életben, az egyén sorsának megfelelően válságokat fognak kirobbantani, főleg az elején. Ez megtörténhet a külvilágban sorscsapások formájában is, de az is lehet, hogy "csak" egy belső szenvedést fogunk átélni, vagy álmok szintjén ürülnek ki a tudattalan tartalmak. 

Jézus Krisztus a "bölcsesség kardját" hozta a Földre. Ez az üzenete elsősorban a spirituális út nehézségére hívja fel a figyelmet, (De, mint minden evangéliumi üzenet a földi életre is vonatkoztatható, azok számára is üzen, akik még nem indultak el egy spirituális ösvényen, vagy csak az elején tartanak. Számukra még a karmát szimbolizálja, a sors beavatásait.)

Azt üzeni, ne gondoljuk hogy az önismeret, az örökkévaló lényünk, Önvalónk felé fordulás, a bölcsesség útja földi értelemben, a test és a kifelé forduló ego számára békét hoz és könnyű lesz. Igaz Énünk megismerése nélkül a szeretet, amire a  földi, egoizmussal átitatott énünk képes csak egy alacsonyrendű érzelem, kötőerő, béklyó még akkor is, ha a legközvetlenebb hozzátartozóink felé irányul és, ha ez fontosabb számunkra, mint a végső megismerés, akkor nem vagyunk méltóak erre a megismerésre, az Igaz Szeretetre, ami nem más mint Krisztus.

Egy másik, hasonló témájú begyezés:

https://nyilegyenes.blog.hu/2019/10/02/hadd_temessek_el

Az internet jóvoltából egyre több emberhez jut el azoknak a tanítóknak a tanítása, akik még néhány évtizede szinte ismeretlenek voltak a nyugati érdeklődők számára. Naponta láthatjuk a közösségi oldalakon felbukkanó idézeteket, könyvrészleteket. Ramana Maharshi, Nisargadatta Maharaj, Robert Adams, Papaji stb. gondolataival találkozhatunk, de mivel ezek a mesterek nem írtak könyveket, ezért a szövegek nagy része a szatszangokon elhangzott kérdésekre adott válaszokból áll. Így aztán nem mindegy, hogy a kérdező milyen "tudatossági szinten" volt, mert ugyanarra a kérdésre lehet, hogy egy egészen más válasz érkezik mondjuk egy fejlettebb, előrehaladottabb kérdezőnek. Nem mindegy, hogy egy Paul Brunton vagy Maurice Frydman, akik már ebben az inkarnációjukban elérték a megvilágosodást tették fel a kérdést, vagy csak egy egyszerű, kezdő kereső. Ed Muzika, Robert Adams tanítványa is elmesélte, hogy egészen mást tanított Adams szűk körben, mint a népesebb összejöveteleken. A Papaji pedig kijelentette, hogy csak nagyon kevés követőjének adta át az igazi tudást és egyik sem volt közöttük azok közül, akik a nevében az utóbbi időkben tanítanak.(Mooji,Gangaji) Miért fontos ezt tudni? Alapvetően azért, mert rengeteg idézet van ezektől a mesterektől, ami arról szól, hogy igazából nem kell meditálni, nincs szükség semmilyen gyakorlatra, már most is "Az vagyunk", csak legyünk csendben, ne keressünk stb. és ez igaz is, de nem vonatkozik mindenkire. A következő "szabad" fordítás jól rávilágít majd erre:

Egy ceyloni fiatalember a következőkkel fordult a Ramana Maharshihez: Jiddu Krishnamurti erőkifejtés, erőfeszítés és a választás nélküli tudatosság módszere különbözik a szándékos koncentrációtól. Elmagyarázná Bhagavan, hogy hogyan a legjobb gyakorolni a meditációt és hogy milyen meditációs objektumot kell használni?

Ramana: Az erőfeszítés nélküli és a választás nélküli tudatosság a mi valódi természetünk. Ha meg tudjuk valósítani ezt az állapotot és el tudunk merülni benne, az rendben van. De van, aki nem tudja elérni erőfeszítés nélkül, a szándékos meditáció erőfeszítése nélkül. Az összes régi mentális hajlam, öröklött tendencia (vasanas) az elmét a külső tárgyak felé fordítja. Az összes ezekből fakadó gondolatot fel kell adni és befelé fordítani az elmét, de ehhez a legtöbb embernek erőfeszítésre van szüksége. Persze minden tanító és könyv azt mondja az aspiránsnak, hogy csak legyen csendben, de ezt nem könnyű véghez vinni. Ezért szükséges ez az összes erőfeszítés. Még, ha találunk is valakit, aki megvalósította ennek a magas fokú csendnek az állapotát, azt úgy foghatod fel, hogy ő már az előző életében véghezvitte a szükséges erőfeszítést. Tehát az erőfeszítés nélküli tudatosság, gondolat mentesség, csak előzőleg gyakorolt szándékos meditáció után érhető el. A meditáció formája bármi lehet, ami számodra vonzó. Nézd meg, hogy mi az ami segít távol tartani a többi gondolatot és azt alkalmazd a meditációdban!

Nem volt véletlen például, hogy amikor Papaji előtt feltárultak előző életeinek víziói már akkor is gyakorló jóginak látta magát. Annak ellenére, hogy nyolc éves korában átélte az Önvalóval való egységet még harmincöt éves koráig kellett keresnie mesterét, Ramanát, akinek a jelenlétében véglegesen realizálta Azt. Robert Adams-nek is el kellett még utaznia Indiába, hogy felismerje a végleges állapotát Ramana jelenlétében, de Paul Brunton is csak 1963-ban érte el a teljes megvilágosodást, évtizedek múlva a Ramana jelenlétében átélt Önvalóval történő ideiglenes egyesülés után. Addig folyamatosan meditált, de a jegyzetfüzetei tanulsága szerint, még az után is leült néha.

Sajnos a mai, divatos, neo-advaita guruk, csak ezt a "ne keresd" aspektust tették a magukévá és a légy "itt és most" a Jelenben módszert szajkózzák előadásaikon, ami a fent felvázoltak szerint nem annyira egyszerű, ha a Jelenlétet az igazi, spirituális értelemben értjük.

Egy korábbi ehhez kapcsolódó írásom is erről szól: http://nyilegyenes.blog.hu/2016/04/22/jelenlet_621#more8655072 

Tudatos életmód?

Manapság egyre népszerűbbek a "változtassukmegasorsunkat" típusú szentimentális "pozitivizmust" forgalmazó vállalkozások, azt sugallva, hogy csak rajtunk áll, mi fog történni velünk. Kezünkbe vehetjük életünk irányítását és ha pozitívan gondolkozunk, akkor majd kivirágzik körülöttünk minden. Az ehhez szükséges technikát remek, hétvégi tanfolyamokon sajátíthatjuk el. Szóval szabad akaratunk van. Néhány idézet,az egyik ilyen oldalról:

"Megtanulhatod megelőzni a feszültséget és lecserélheted a nyugalomra... mert amikor kiegyensúlyozott vagy, akkor nem taposnak a lábadra"

"Mindig az érzelmeinket, gondolatainkat kapjuk vissza, mert belülről kifelé történnek a dolgok és nem fordítva. Figyelj oda magadra, az érzelmeidre, gondolataidra és egészen más világba "csöppensz"."

"Ha tudsz bánni az érzelmeiddel és a gondolataiddal, akkor olyan életet élhetsz, amilyet választasz magadnak"