Egy korábbi bejegyzésben a szamádhi állapotain keresztül bemutattam a megvilágosodást. Egy mondatban úgy lehetne összefoglalni, hogy egy megvilágosodott ember mindig a szamádhi állapotok valamelyikében van.

ttps://nyilegyenes.blog.hu/2019/11/17/megvilagosodas_szamadhi

Ehhez a végső, természetes állapothoz kétféle módon lehet eljutni:

"Azokat, akiknek elméjét a hosszadalmas múltbéli gyakorlatok éretté tették, a nirvikalpa hirtelen lepi meg, akárcsak az árvíz; mások viszont a spirituális gyakorlatokban való előrehaladásuk során érik el: ezek a gyakorlatok lassanként megtörik a gondolatok ellenállását, s így fokozatosan feltárul az ÉN-ÉN színtiszta tudatosságának vászna. A további gyakorlás pedig a vásznat folyamatosan szabaddá teszi. Ez az önmegvalósítás, a mukti, vagyis a szahadzsa szamádhi a természetes, erőfeszítéseket nem kívánó állapot" - Ramana Maharshi 

Ramanát hirtelen, minden előzmény nélkül lepte meg a nirvikalpa. Még csak tizenhét éves volt, amikor keresztül ment a halálélményen és felismerte Önvalóját. A folyamat nem tartott tovább húsz percnél, de elmondása szerint a következő néhány évet azzal töltötte, hogy fokozatos ráhangolódással megszilárduljon a felismerésben. Mivel addig nem foglalkoztatta a spiritualitás, ezért a korábbi inkarnációkban végzett gyakorlásnak volt köszönhető a hirtelen, spontán fellépő megvilágosodás.

Természetesen a hirtelen beállt, teljes megvilágosodás nagyon ritka jelenség. Számunkra már az is nagy eredmény, ha gyakorlás során sikerül ideiglenesen felismeréshez, bepillantáshoz jutnunk. Ezt a bepillantást az Önvaló kegyelme, energiája idézni elő. Mivel mentális hajlamaink, vászanáink még nem semmisülnek meg teljesen, ezért csak ideiglenes lesz az egyesülés az Önvalóval, további gyakorlásra van még szükség. Alapvetően nincs szabály, mindenkinél egyéni, hogy hányszor fogja átélni a kevala nirvikalpa szamádhit. Van, aki csak egyszer, van, aki többször is beoldódhat ideiglenesen az Ürességbe a gyakorlás során, de a végső megvalósítás szempontjából ennek nincs jelentősége.

Ráadásul Ramana még arra is rámutatott, hogy hiába nyert valaki ideiglenes bepillantást, a végső állapotot nem fogja elérni, ha mentális hajlamai továbbra is megmaradnak. Önmagában a belső szamádhi kevés, el kell érni a külsőt is, amikor : "...az ember úgy ragaszkodik a valósághoz, hogy közben tapasztalja maga körül a világot - ám eközben semmilyen módon nem reagál a világból érkező hatásokra." 

Az amerikai misztikus, tanító, Robert Adams nem véletlenül tanította a "Ne reagálj!" -t, hiszen hihet magáról bárki, bármit, belemehet a legmélyebb állapotokba, ücsöröghet szatszangokon, előadásokon, elvonulásokon, elolvashat számtalan könyvet, ismerheti az összes spirituális elméletet, ha az elméje reaktív. Mondta is tanítványainak, hogy bólogathatnak, helyeselhetnek, de nem sokra mennek vele, ha majd a hazafelé vezető úton, a forgalomban minden apróságon felhúzzák magukat. Persze a "nem reagálás" nem szabadon választott gyakorlat, inkább megfigyelése  a személyes én determinált reakciónak. Nem önmagukban a reakciókkal van a baj, hiszen Jézus is felborogatta a pénzváltók asztalait, hanem a velük való azonosulással, a cselekvőség érzetével, amikor a figyelem teljesen belevész az érzelmekbe, gondolatokba.   

Ezért is lehet kijelenteni, hogy önmagában a misztikus út, a misztikus fázis megélése még kevés, ha nem tudjuk belevinni a hétköznapok világába. Az életnek nincs célja, csak értelme, Önmagunk megértése. Önmagunk a Látó, a Tanú, ami nincs alávetve a  változásban lévő világnak. Azért képes a változó világ szemléletére, mert Önmaga a változatlanság hullámhosszán van, az Örökkévalóságban. Miután elménk már megerősödött a hosszú ösvényen, (a koncentráció-meditáció gyakorlása során) elkezdhetjük a rövid ösvény figyelmi, tanú gyakorlatait. Ezekkel tudjuk felismerni a periféria én látszati működését, reakcióit. Mindezt megkülönböztető értelemmel tesszük, tudva, hogy valójában nincs két "én", a periféria én csak egy eszköz a mulandóságban, káprázatban.

Előző írásomban a szellemvilágból érkező üzenetekkel foglalkoztam, ami a spirituális materializmus egyik ékes példája, legalább annyira, mint a halálközeli élményeken vagy a halál utáni életen való töprengés. Spirituális szempontból tipikus mellékvágányok ezek is, figyelemelterelésre alkalmas szenzációk. Az emberiség haláltól való félelme miatt érthető a téma népszerűsége, és ebből kifolyólag az ezotéria biznisz számára is állandó munícióval szolgál. Mindannyian találkoztunk már ilyen könyvekkel, filmekkel, beszámolókkal, amelyek vagy hitelesek vagy sem. Nehéz igazságot szolgáltatni, mert az elme tudattalan régiója nagy csodákra képes.

Vannak hiteles, spirituális megközelítések is, ahol bemutatják a létezés különböző dimenzióit és foglalkoznak a halál utáni élettel, de ezek még mindig a hosszú, indirekt ösvényhez tartoznak és az információk ismertetésén túl nem visznek közelebb önmagunkhoz, önmagunk tényleges megismeréséhez. Ráadásul vakvágányra vihetik a keresőket, akik könnyen beleragadhatnak a részletekbe, információkba és csak a spirituális egoizmusuk erősödik. A sok, összeolvasott információ egyáltalán nem segíti a felébredést, megszabadulást. A mai tömegezotéria, spiritualitás sok esetben még többet árt mint használ, mert sokan az összeolvasott tudástól megrészegülnek és már azt hiszik, hogy úton vannak. Erre már Jézus is felhívta a figyelmet:

"Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak."

A "széles út" vadhajtásaihoz tartoznak az "élet a halál után", "halálközeli élmények", "üzenetek a szellemvilágból", vagy pl. az "előző életek" témái is, amelyek ugyan érdekesek, de önismereti szempontból lényegtelenek, nem visznek "közelebb" a forráshoz. A direkt út, "szoros kapu" tanítói ezért nem foglalkoztak ezekkel. Ramana Maharshi pl. az ilyen jellegű kérdéseknél mindig az Önismeret fontosságát hangsúlyozta, a tudat, a tudatosság megismerésére irányította a figyelmet, hiszen minden jelenség annak csak tartalma, de számunkra a megismerő, a Tanú a fontos. Teljesen felesleges a figyelmünket újabb káprázatok felé szétszórni. A jelenlegi életünk értelmét sem ismerjük, akkor meg minek foglalkozni korábbi életekkel vagy a halál utánival? 

Ramana: "Nem tudja, hogy mi volt születése előtt, mégis azt akarja tudni, hogy mi lesz a halált követően? Azt egyáltalán tudja, hogy ön most mi? A születés és az újraszületés a testre tartozik. Ön a testtel azonosítja önmagát. Ez az azonosítás téves. Azt hiszi, hogy a test megszületett és meg fog halni, és azt a jelenséget, amit testnek tekint összetéveszti Önmagával. Ismerje fel igazi lényét, s ezek a kérdések értelmüket vesztik!"

Aztán ott vannak az úgynevezett "halálközeli élmények". Számtalan leírás született ezekről is, de megtudunk belőle bármit is? Sokan, akik átélték, vajon - azon túl, hogy "fényt" láttak, elhunyt hozzátartozókkal találkoztak vagy "látták" a fizikai testüket kívülről - közelebb kerültek az élet értelmének a megértéséhez? Honnan tudhatja bárki is, aki átment egy ilyen élményen, hogy nem az elmeműködés egy ismeretlen funkcióját élte meg, a testtudat ideiglenes kivetítésétől hirtelen felszabadult "imaginációs" energia által okozott tudattalan tartalmak vízióját. Egy ilyen vízió pont annyira értéktelen káprázat, mint egy tudatmódosító szer hatására kiváltott hallucináció, mivel a gyors, tudati megnyílás élménye "elsodorja" az egyént Önmagától. Már a spirituális út előrehaladott szintjén fellépő, gyakorlásból fakadó víziók is akadályokká válhatnak egy ponton túl az Önismeret útján, ha a gyakorló leragad, beleragad a látványba. Ez is egy újabb összetévesztés.

A "halálközeli élmények" értelmezése ugyan segíthet megérteni a fizikai test tapasztalása nélkül is fennálló tudatosság létezését, de, ha kizárólag csak a "látottakra" esik a hangsúly, mint ahogyan ez a beszámolókból kiderül, akkor nem jutunk előrébb. Nem a tudati módosulást kéne vizsgálni, hanem a Látóra kéne fókuszálni, felismerni azt, hogy a létezés mulandó, változó oldalainak szemléletét mindig ugyanabból a Szempontból látjuk. Teljesen mindegy, hogy ébrenléti, halál közeli, halál utáni vagy álom víziót szemlélünk, mert ezek csak módosulások.

A mai new-age áramlatokban túl nagy hangsúlyt kap a "magasabb dimenziók" fürkészése, de inkább azon kéne elgondolkodni, hogy miért vagyunk itt ebben a fizikális életben. Nem azért kapjuk a teremtés folyamatában ezt az életlehetőséget, hogy más dimenziókat kutassunk, hanem azért, mert csak itt, ebben a létformában, ebből a létformából tudjuk felismerni Esszenciánkat, az Önvalót. A mulandóság az örökkévalóság aktív oldala, annak tartalma, és az Öntudatosság, Én-ség érzete az a kapocs, ami a kettőt "összeköti". Ennek a kapcsolatnak a felismerése az élet értelme, amit a látszólag legsűrűbb, anyagi, ébrenléti állapotból lehet csak elindítani. Ezért is van az, hogy még az egyetlen, hiteles, "halálközeli", halál élmény, a meditáció legmagasabb állapota a kevala nirvikalpa szamádhi, vagy kontempláció átélése sem jelenti a végső célt. A tudatosság bővítmények nélküli, ürességtermészetébe történő éber beleoldódás után az élményt össze kell kapcsolni a szemlélődő gyakorlatokkal, az ébrenléti, fizikai világ tapasztalatával. Eggyé kell tenni a kettőt, ahogyan Jézus is tanította, ami a végső Szempontból soha nem kettő, csak innen látszik annak. Ennek az állapotnak a realizálása jelenti a végső megszabadulást, a megvilágosodást.

Befejezésként két idézet Hamvas Bélától:

„Nincs tér, a világ egyetlen látvány. Az idő káprázat. Nincs múlt és nincs jövő. Az örök teremtésben és az elmúlhatatlan pillanatban vagyunk. Nincs túlvilág. Ez a világ és a túlvilág ugyanaz.”

"Úgy láttam, hogy a legnagyobb nehézség ott támad, amikor az ember az „életet” nem tudja mélyebben megfogalmazni, és beleesik abba a hibába, hogy a földet örömtanyának nézi, ahová azért jött, hogy minden cseppet kiélvezzen. Ezt a reneszánsz óta korszerűvé lett felfogást teljesen ki kell küszöbölni. Számolni kell azzal, hogy lényünk örök, és halhatatlanságunk nem a halál után kezdődik, hanem abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy halhatatlanok vagyunk. Minden pillanatban megtörténhet, csak elég világosságunk legyen hozzá. Amit pedig most mondtam, az nem vallás, hanem a legelemibb léttörvény, olyan biztos, mint a gravitáció."