"Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak.

Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.

Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba."

Közismert ez a jelenet a Bibliából. A tanítványok pusztán jó szándékból nem akarták, hogy a Mestert háborgassák, de cselekedetük fordítva sült el. Valószínűleg, ha okoskodó írástudók vagy farizeusok jöttek volna vitatkozni, őket nem akadályozták volna. Gyermekeket hoztak, talán még járni sem tudtak, nemhogy beszélni. Nem szabad elfelejteni, hogy Jézus, korának művelt, írástudó rabbija volt. Mi dolga lehet egy ilyen embernek az értelemben még fejletlen kisgyermekekkel? Itt is csak példáról van szó, arról a kisgyermeki, kondicionálatlan tudatállapotról, amit majd nekünk, felnőtteknek az értelem kifejlődése után el kell érnünk. Természetesen a gyermeki érzékenység, nyitottság is fontos, de alapvetően a tudat "szennyezetlensége" az érdekes. Ez az állapot szükséges az "Isten országának" eléréséhez. Az "írástudás", tanultság, pedig egy ponton túl akadályt képez. 

Egy korábbi írásomban Ramana Maharshi tanítása alapján bemutattam az elme alakjait.

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

https://nyilegyenes.blog.hu/2018/03/20/az_elme_alakjai

Egy gyermek elméjének kondicionálatlansága, ártatlansága tapasztalatlanságából fakad, hiszen emlékezetének raktára, személyes tudattalanja még kevés információt tartalmaz, értelme még nem képes felfogni az elvont fogalmakat. Nem tudja még, hogy mi a jó, mi a rossz, de a külvilág jelenségeinek nevét sem ismeri, amíg meg nem tanítják neki.

Az utóbbi években egyre nagyobb divat lett a meditáció. Rengeteg a meditációs tanfolyam, könyv, videó, az online térben is terjed az oktatás. Vannak populista tanítók, irányzatok, ahol azzal kecsegtetnek, hogy már rövid időn belül komoly tapasztalatokra tehetünk szert. Ugyanaz az infláció, felhígulás figyelhető meg ezen a területen is, mint a spiritualitás számos más ágában. Ha alaposan megvizsgáljuk ezeket a meditációs irányzatokat, akkor kiderül, hogy valójában csak relaxációs technikák, a valódi meditációhoz semmi közük. Természetesen ezek is lehetnek hasznosak, ha a nyugalom eléréséhez hozzásegítik a gyakorlót, de ettől még nem tekinthetők meditációnak.

Nagyon sokan a lelki problémájukat szeretnék orvosolni a meditáció gyakorlásával, de ez lehetetlen, hiszen ahhoz, hogy valaki egyáltalán hozzáfoghasson egy hiteles technikához, már eleve kiegyensúlyozottnak kell lennie. 

"Amíg a kereső nem tudja, hogy mik a gyengeségei, és nem lát hozzá ezek kijavításához, illetve a szükséges pozitív jellemvonások kialakításához, addig a meditáció vagy haszontalan, vagy sikertelen, vagy akár káros is lehet."- Paul Brunton

Brunton, Sri Ramana Maharshi beavatott tanítványa egyik könyvében beszámolt arról, hogy már a 30-40-es évek Indiájában is nagyon nehéz volt hiteles Mestert találni és rengeteg fizikális és pszichikai jóga sérüléssel találkozott, ami a felkészületlen tanítóknak volt köszönhető, mert olyan emberek oktatásához is hozzáfogtak, akik még éretlenek voltak a jóga legalacsonyabb fokozataihoz is, és ezzel veszélybe sodorták őket. Ráadásul a meditáció már a magas fokozathoz tartozik, egyáltalán nem kezdőknek való. C.G. Jung is felhívta erre a figyelmet és arra is, hogy a meditáció a belső, lelki problémákat felerősítheti.

Említettem a "felkészületlen" tanítókat. Mit jelent ez a gyakorlatban a meditációt illetően? H.W.L. Poonja (Papaji), megvilágosodott mesterhez egyszer így fordult egyik követője:

Követö: Amikor megpróbálom integrálni tanításaidat a tanfolyamaimon, nyugaton, gyakran nem járok sikerrel.

Papaji: A meditáció tanítása nem könnyű, mert először meg kell találnod az Önvalódat (Self). Ha még nem találtad meg az Önvalót és így próbálsz meg tanítani, akkor csak becsapod az embereket. Olyan dologról beszélni, amiről önmagad sem tudsz, ez csalás, mások becsapása és jobban teszed ha elkerülöd.

Mit jelent megtalálni az Önvalót? Az Önvaló innen nézve elménk legmélyebb, egységtudatú, örökkévaló része, amit itt, a mulandóságban "Én-vagyokságként", létezéstudatként érzékel mindenki. Ez a "vagyokság" alapélmény az Életerőben lakik, ami a meditáció gyakorlása során feltárul, miután megtisztult. A koncentráció-meditáció helyes gyakorlása során ismerszik fel ez az energetikai oldal (nem kezdőknél), ami majd beállítja a meditáció magasabb állapotait, a szamádhi valamelyik fokozatát. Ezeket itt már részletesen bemutattam: https://nyilegyenes.blog.hu/2017/12/16/meditacio_figyelem

Ez a feltámadt, szunnyadó erő (Shakti) az Önvaló megnyilvánulása a létezés mulandó oldalán. Az, akiben ez még nem aktiválódott, annak nem lehetett/lehet bepillantása az Önvaló üresség természetébe, mivel ez az Erő viszi bele az embert a szamádhiba, a meditáció legmagasabb állapotába. (részletesen a fenti linken) Ezért egy ilyen tanító maximum csak a meditáció gyakorlásának technikáját tudja elmondani, de a "célt" nem ismerheti, olyan dologról beszél, amit önmaga nem tapasztalt. Azért is fontos, hogy meglegyen ez a "szuper-fizikai energia", mert az együtt gyakorlás során ez átadódik, kisugárzódik a körülötte ülő tanítványokra és így elősegíti azok elmélyedését is. Csak egy ilyen tanító tud hitelesen meditációt tanítani, ráadásul a körülötte lévő pszichikai teret is "tisztán" tartja az  auráján átáramló, kisugárzó Erő.

Nem tudom, hogy manapság hány meditációs tanító érte el ezt a szintet és "valósította" meg (élte meg) a "bepillantást", de azt tudom, hogy a megvilágosodott, inspirált mesterek könyveihez hozzá lehet férni. Érdemesebb az ő leírásaikat, útmutatásaikat követni, mert azon túl, hogy megvalósítás áll soraik mögött, a könyveik is közvetítenek valamennyi Erőt. Ha kitartóan végezzük a leírt gyakorlatokat, akkor előbb-utóbb bennünk is feltámad a Shakti és, ahogyan Brunton is írta: 

"Amikor egy ember felfedezi, hogy önmaga is hordozója az isteni erőknek, akkor abbahagyja a más emberek (tanítók) utáni, ide-oda rohangálást" 

Ez azt jelenti, hogy a belső Gurut, Tanítót megtaláltuk. Elég elcsendesedni és az Áramlás végzi a dolgát.

Egy korábbi bejegyzésben a szamádhi állapotain keresztül bemutattam a megvilágosodást. Egy mondatban úgy lehetne összefoglalni, hogy egy megvilágosodott ember mindig a szamádhi állapotok valamelyikében van.

ttps://nyilegyenes.blog.hu/2019/11/17/megvilagosodas_szamadhi

Ehhez a végső, természetes állapothoz kétféle módon lehet eljutni:

"Azokat, akiknek elméjét a hosszadalmas múltbéli gyakorlatok éretté tették, a nirvikalpa hirtelen lepi meg, akárcsak az árvíz; mások viszont a spirituális gyakorlatokban való előrehaladásuk során érik el: ezek a gyakorlatok lassanként megtörik a gondolatok ellenállását, s így fokozatosan feltárul az ÉN-ÉN színtiszta tudatosságának vászna. A további gyakorlás pedig a vásznat folyamatosan szabaddá teszi. Ez az önmegvalósítás, a mukti, vagyis a szahadzsa szamádhi a természetes, erőfeszítéseket nem kívánó állapot" - Ramana Maharshi 

Ramanát hirtelen, minden előzmény nélkül lepte meg a nirvikalpa. Még csak tizenhét éves volt, amikor keresztül ment a halálélményen és felismerte Önvalóját. A folyamat nem tartott tovább húsz percnél, de elmondása szerint a következő néhány évet azzal töltötte, hogy fokozatos ráhangolódással megszilárduljon a felismerésben. Mivel addig nem foglalkoztatta a spiritualitás, ezért a korábbi inkarnációkban végzett gyakorlásnak volt köszönhető a hirtelen, spontán fellépő megvilágosodás.

Természetesen a hirtelen beállt, teljes megvilágosodás nagyon ritka jelenség. Számunkra már az is nagy eredmény, ha gyakorlás során sikerül ideiglenesen felismeréshez, bepillantáshoz jutnunk. Ezt a bepillantást az Önvaló kegyelme, energiája idézni elő. Mivel mentális hajlamaink, vászanáink még nem semmisülnek meg teljesen, ezért csak ideiglenes lesz az egyesülés az Önvalóval, további gyakorlásra van még szükség. Alapvetően nincs szabály, mindenkinél egyéni, hogy hányszor fogja átélni a kevala nirvikalpa szamádhit. Van, aki csak egyszer, van, aki többször is beoldódhat ideiglenesen az Ürességbe a gyakorlás során, de a végső megvalósítás szempontjából ennek nincs jelentősége.

Ráadásul Ramana még arra is rámutatott, hogy hiába nyert valaki ideiglenes bepillantást, a végső állapotot nem fogja elérni, ha mentális hajlamai továbbra is megmaradnak. Önmagában a belső szamádhi kevés, el kell érni a külsőt is, amikor : "...az ember úgy ragaszkodik a valósághoz, hogy közben tapasztalja maga körül a világot - ám eközben semmilyen módon nem reagál a világból érkező hatásokra." 

Az amerikai misztikus, tanító, Robert Adams nem véletlenül tanította a "Ne reagálj!" -t, hiszen hihet magáról bárki, bármit, belemehet a legmélyebb állapotokba, ücsöröghet szatszangokon, előadásokon, elvonulásokon, elolvashat számtalan könyvet, ismerheti az összes spirituális elméletet, ha az elméje reaktív. Mondta is tanítványainak, hogy bólogathatnak, helyeselhetnek, de nem sokra mennek vele, ha majd a hazafelé vezető úton, a forgalomban minden apróságon felhúzzák magukat. Persze a "nem reagálás" nem szabadon választott gyakorlat, inkább megfigyelése  a személyes én determinált reakciónak. Nem önmagukban a reakciókkal van a baj, hiszen Jézus is felborogatta a pénzváltók asztalait, hanem a velük való azonosulással, a cselekvőség érzetével, amikor a figyelem teljesen belevész az érzelmekbe, gondolatokba.   

Ezért is lehet kijelenteni, hogy önmagában a misztikus út, a misztikus fázis megélése még kevés, ha nem tudjuk belevinni a hétköznapok világába. Az életnek nincs célja, csak értelme, Önmagunk megértése. Önmagunk a Látó, a Tanú, ami nincs alávetve a  változásban lévő világnak. Azért képes a változó világ szemléletére, mert Önmaga a változatlanság hullámhosszán van, az Örökkévalóságban. Miután elménk már megerősödött a hosszú ösvényen, (a koncentráció-meditáció gyakorlása során) elkezdhetjük a rövid ösvény figyelmi, tanú gyakorlatait. Ezekkel tudjuk felismerni a periféria én látszati működését, reakcióit. Mindezt megkülönböztető értelemmel tesszük, tudva, hogy valójában nincs két "én", a periféria én csak egy eszköz a mulandóságban, káprázatban.

Napjainkban egyre jobban érzékelhető a fogalmak devalvációja. Együttérzés, szeretet, őszinteség, megvilágosodás és még sorolhatnám a pozitív, spirituális jelentést hordozó példákat. Nap mint nap találkozhatunk ezek üres pufogtatásával a közösségi oldalakon hömpölygő idézetekben, főleg azoknál, akik valamiért fontosnak tartják, hogy önmaguk spirituális beállítottságát állandóan hangsúlyozzák a nyilvánosság felé. Számtalan önmagát megvilágosodottnak beállító "tanító" is felbukkant és előszeretettel zsonglőrködik ezen fogalmakkal, de az eltúlzott szereplési kényszer, aminek hatása alatt állnak, pont az ellenkezőjét támasztja alá. Korábbi írásaimban már sokat foglalkoztam a hamis tanítók jelenségével, több ilyen gurut is bemutattam azért, hogy rávilágítsak a viselkedésükben rejlő ellentmondásokra. Ezekből a devianciákból látható, hogy nagyon távol állnak a megvilágosodottság állapotától, ezért tanításaiknak sincs túl sok értéke. Persze önmagában a viselkedésből még nem lehet végső következtetést levonni, de az általuk tanítottakból már igen. Az önjelölt guruknál az egyik legjellemzőbb tévedés a megvilágosodás helytelen értelmezése, bemutatása.  

Most a valódi, hiteles megvilágosodás fogalmát szeretném letisztázni, aminek megértéséhez a szamádhi, a meditáció legmagasabb állapotainak megértése visz a legközelebb. Régebben már ezt is kifejtettem részletesen, ezért itt most csak a lényegre összpontosítok. (Korábbi bejegyzés: https://nyilegyenes.blog.hu/2017/12/16/meditacio_figyelem)

Amint láthatjuk három fő szamádhit különböztethetünk meg, (vannak rendszerek, ahol sokkal többet, de azok csak árnyalatok):

1. Szavikalpa szamádhi: Itt az Önvaló jelenlétét még testtudattal és gondolatformák áramlása kíséretében tapasztaljuk, de ezekkel nem áll fenn az azonosságérzet. Amint kilépünk ebből az állapotból újra visszaáll a normál, hétköznapi, test-elmével azonosult állapot.

 2. Kévala nirvikalpa szamádhi: Ebben az állapotban teljes az Önvalóval történő egyesülés, a test-elme komplexum leoldódik, a gyakorló tudatosság vesztés nélkül átéli az "objektiválatlan" Üresség állapotát. Ez még ideiglenes, a visszatérés után visszaáll a normál állapot, viszont a szavikalpa szamádhi pillanatok alatt elérhető bárhol, bármikor, elég egy kis befelé fordulás.

3. Szahadzsa nirvikalpa szamádhi: Ez a végső, természetes állapot, a megvilágosodás. A karmacsírák, mentális hajlamok megsemmisülnek és ezért a Forrással, az Önvalóval való kapcsolat nem szűnik meg többé. Teljesen mindegy, hogy van testtudat vagy nincs, a gondolatok áramlása nem érinti már. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert rengeteg téves tanítás van ezzel kapcsolatban, ami az elme/ego megszűnésével jellemzi a megvilágosodást. Ez teljesen lehetetlen, hiszen a bölcsnek a megvilágosodás után is folytatnia kell földi életét, és az elme bizonyos alakjaira ehhez szükség van. A természet törvényei mindenkire vonatkoznak, legfeljebb rá már nem olyan mértékben hatnak mint egy átlagemberre. Az egójához való viszony átalakul, az ego a magasabb Én közvetítőjévé, csatornájává válik. Valójában az egoizmus szűnik meg. Végső szempontból nézve nincs két én és a megvilágosodás beálltával ez a felismerés realizálódik. A kettő egy lesz, ami mindig is egy volt, de a mentális hajlamok figyelmet a mulandóság oldalára szűkítő mechanizmusa miatt kettőnek látszott.

Itt csak redukálva mutattam be a különböző szamádhikat a megvilágosodás fogalmának megértése kedvéért, ami végső soron nem más, mint a szahadzsa állapot. A következő idézet Ramana Maharhsitől, fogja teljessé tenni ennek az állapotnak a megértését, amiből látni fogjuk, hogy miért fontos figyelembe venni az "alacsonyabb" fokozatokat is:

"A szahadzsa, a természetes állapot az, amikor az ember folyamatosan megmarad e szamádhik valamelyikében, legyen az akár a szavikalpa, akár a nirvikalpa."

Itt a hangsúly a folyamatosságon van. A folyamatosságnak át kell fognia az ébrenlétet, az álmot és az álom nélküli mély alvást is. Ébrenléti és álom állapotban a szavikalpa szamádhi áll fent, ami egy "tanúsági" szemlélet a jelenségekre, a mély alvásban pedig a kevala nirvikalpa, a minden formától, megnyilvánulástól mentes, tiszta Önmagunkra való tudatosság: a Tudatosság tudatossága. Láthatjuk tehát, hogy a szahadzsa szamádhi nem más, mint a szavikalpa és a kevala nirvikalpa "váltakozása", attól függően, hogy az Önvaló szemlélete előtt az Örökkévalóság mulandó, objektiválódott, káprázati, vagy megnyilvánulatlan, idő fölötti oldala jelenik meg.

A megvilágosodás fogalmára rengeteg tévképzet rakódott az idők során, sokan úgy gondolják, hogy paranormális képességek társulnak hozzá, fényjelenségek, telepátia, mindentudás, tisztánlátás stb. (ezek az elme, ego magasabb képességei) Az tény, hogy a nagy megvilágosodott bölcsek körül történtek érdekes anomáliák, de nem mindegyiknél, és ők ennek nem voltak tudatában. Önmagában a mágikus erők megléte sem jelent még megvilágosodottságot. Minden embernek egyéni sorsa van, ezért a bölcseknél sem egyformán zajlottak le a folyamatok. Nincs semmilyen felállítható szabály és törvényszerűség, voltak olyanok is, akik soha nem gyakoroltak semmit és spontán beállt náluk a végső állapot, de volt olyan is, akinek még évekig kellet gyakorolnia az első bepillantás után, hogy stabilizálódjon. Persze az ilyen spontán megvilágosodás nagyon ritka és egy másik inkarnáció káprázatban már biztos, hogy voltak előzményei.

Ráadásul a különböző, keleti és nyugati spirituális hagyományok eltérő fogalomrendszert használnak, ezért aztán mindenki ragaszkodik az általa követett irányzat sugallta igazsághoz, ami szintén nem visz közelebb a megértéshez. Irányzatoktól függetlenül egy dolog biztosan jellemzi a megvilágosodást, ami nem más, mint a tudatosság állandósága az összes tudatállapotban (ébrenlét-álom-mély alvás). Ha valaki ezt így megéli, akkor már elmondhatja magáról, hogy megvilágosodott, ha még nem akkor folytatni kell a gyakorlást.

"Ha az ember rendszeresen gyakorol, képes rászoktatni magát arra, hogy befelé forduljon, s belül megtalálja az Önvalót. Az embernek állhatatosan és folytonosan törekednie kell, amíg a felismerés állapota véglegessé nem válik számára. Amint az erőfeszítés megszűnik, az állapot természetessé válik, és egy folyamatos energiaáramlás által a Legfőbb átveszi az irányítást az illető fölött. Amíg ez maradandóan természetessé és megszokott állapotoddá nem válik, addig tudd, hogy nem realizáltad az Önvalót, csak bepillantást nyertél Abba. Az Önvalót megvalósított lélek továbbra is kapcsolatban maradhat a működő testtel, az érzékekkel és az elmével, anélkül, hogy önmagát a testtel azonosítaná" - Ramana Maharshi

A Kegyelem folyamatos energiaáramlása az az Erő, ami megtartja a tudatosságot a tudatállapotok közötti frekvenciaváltás során, és ez az Erőháttér állítja be, tartja fenn a szamádhi állapotait is. Azok a tanítások, amelyek csak pusztán a tudatosságra teszik a hangsúlyt hiányosak, féloldalasak, hiszen minden ember alaptapasztalata a tudatosság, az "énvagyokság", de a figyelemszétszóródás miatt ez nem vezet az Önvaló "teljes" felismeréséhez. A Tudatosság érintése ebben az Erőben (shakti) "lakik", a káprázati oldalon ennek az erőnek a megnyilvánulásában ismerhető fel, és a koncentráció-meditáció gyakorlása teszi lehetővé, hogy feltámadjon. Miután ezt megtörténik már nem kell erőfeszítést tenni, elég csak elcsendesedni, vagy még azt sem, ha az állapot már teljes. Természetesen a teljes megvilágosodás egy nagyon ritka jelenség, Nisargadatta Maharaj szerint tízmillióból kb. egy embernek sikerül, de ez valójában nem számít, hiszen a részleges bepillantások is komoly eredménynek számítanak és a sors szempontjából üdvözítőek, mivel az élet értelme nem más, mint a tudatosság megtisztítása, felemelése, lényünk esszenciájának kibontakoztatása.

( Dmitry Fesechko, Valaki elérte a szamádhit című olajfestménye )

A meditáció fogalmának pontos megértéséhez elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk a spirituális út, ösvény kezdeti (hosszú, indirekt) és végső (rövid, direkt) fázisaival. Ennek a megkülönböztetésnek a hiányából számtalan ellentmondás, félreértelmezés keletkezett, és ez a forrása több, időszerűtlenül alkalmazott tanításnak is amelyekben már azt tanítják, hogy "nem kell meditálni", mert már most is Az vagyunk, a Tudat, Önvaló stb.(neo-advaita, radikális dzogcsen stb.) Ez a végső fázis szempontjából igaz is, de azok, akik még nem jutottak el idáig nem sokra mennek vele. A hagyományos koncentráció-meditáció, mint praxis, már a hosszú, indirekt ösvényen is a magasabb gyakorlatokhoz tartozik ( pl. a jóga nyolcas ösvényén a koncentráció 6. a meditáció 7. szint ) és még ez sem a kezdőknek való. Azok, akik nem mentek keresztül bizonyos előkészületi, megtisztulási fázisokon, semmit nem profitálhatnak belőle, sőt veszélybe is sodorhatják magukat, ha pl. pszichikailag instabilak, neurotikusak, tele vannak félelmekkel stb. mert a meditációs gyakorlatok felerősíthetik az elmében tudattalanul lappangó tendenciákat, tulajdonságokat, mentális hajlamokat. Az elme állhatatlanságát is ezek okozzák. Ezért fontos az önismeret, az önmagunkkal szembeni őszinteség, elfogulatlanság, tulajdonságaink feltárása, megnevezése, önmagunk "átvilágítása", mielőtt hozzáfognánk egy közvetett, hagyományos meditációhoz. A meditáció még azért közvetett ezen a szinten, mert egy meditációs objektummal dolgozunk, ami lehet akár egy külső tárgy, vagy egy belső mentális képzet, konstrukció, amire a koncentrált figyelmet irányítjuk és ezzel megakadályozzuk  szétszóródását. Persze ezen a szinten már előfeltétel a fejlett koncentrációs képesség, az elme "izomereje". Láthatjuk tehát, hogy itt még mindig az elme területén vagyunk, az elme erejével dolgozunk azon, hogy a figyelem áramlását fókuszban tartsuk. A koncentráció-meditáció még "kéz a kézben" jár. Itt még a dualitás szemléletének a talaján állunk azt képzelve, hogy van egy személyes különálló énünk, tudatunk, egónk. A megélés még az "én meditálok" állapota, a cselekvőség érzete még jelen van.   

"A nem kívánt gondolatoktól való szabadságfok és az egyetlen gondolatra történő koncentrációs fok a mértékegységei a spirituális előrehaladottság mérésének." - Ramana Maharshi

Miután önerőből sikerült a megfelelő előrehaladottságot elérnünk, beáll a meditáció következő, magasabb fokozata a kontempláció vagy más néven a szamádhi állapota, az Önvaló, vagy a Tudat tudatos tapasztalása. Ez a fordulópont, mert idáig tudunk önerőből eljutni a rendszeres, hagyományos koncentráció-meditáció gyakorlásával, ami nem más, mint az akadályok eltávolítása, de az átbillenést a szamádhiba "magasabb énünk", vagy úgy is mondhatnánk, hogy énünk tiszta, bővítményektől mentes része kezdeményezi. Tehát a meditáció, mint gyakorlat ezen a ponton válik állapottá, úgymond "direktté". A Ramana felosztását használva három ilyen magas állapotot különböztethetünk meg: (itt nem a jógában használatos szamádhi-ról van szó, ahol a kifejezés valamiféle öntudatlan transz állapotra utal)    

"A szamádhi a legfelső állapotban való szilárd megmaradás. Amikor a mentális nyugtalanság miatt ez csak erőfeszítéssel hajtható végre, az a szavikalpa. Amikor ez a nyugtalanság hiányzik, az a nirvikalpa. Amikor az ember folyamatosan és erfőszítés nélkül a primordiális állapotban időzik, az a szahadzsa."

1. Szavikalpa szamádhi

Ne tévesszen meg senkit az "erőfeszítés" kifejezés használata, mert itt már nem egy "külső" gondolatra, meditációs objektumra történő koncentrált, fókuszált, elmebeli erőfeszítésről van szó, mint a meditáció kezdeti, indirekt szakaszában, hanem a már felismertté vált Ön-tudatosságon, Tudaton, Önvalón, mint "örökkévaló, állandó háttéren" tartott a figyelemről. Ez a Figyelem visszavezetése, visszaigazítása önmaga forrásához. A szavikalpa szamádhi Önfigyelmi állapotában a testtudat ugyan még fennáll, de egy nagyon békés, üdvösség teli, nyugodt, áramló, jelenléti megélés kíséretében. Ez a túrija, a negyedik állapot, ahol az érzékek minimálisan működnek és néhány gondolatforma még hatást gyakorol rá. Fontos megjegyezni, hogy ez az állapot általában csak a hosszú, indirekt ösvény önismereti-öntisztító-koncentráció-meditáció gyakorlása után érhető el, miután gyakorlásból kifolyólag az életerő megtisztult és a "szunnyadó shakti" feltámadt. Ez az Energia az Önvaló, a Tudat aktív, manifesztálódott oldala és mint áramlás érzékelhető. Ez a Szent-Szellem a keresztény hagyományban és ennek  feltámadásától, érzékelésétől, működésbe lépésétől beszélhetünk a rövid, direkt útról. Miután a gyakorló már átesett a "tűzkeresztségen", tényleg elég csak elcsendesednie és automatikusan beáll ez az állapot. Minél előrehaladottabb, érettebb, annál kevesebb gondolat fog felbukkanni, a test is egyre jobban ellazul, de az irányítás már a "magasabb hatalom" kezében van. Ez az atma-vicsára, az önkutatás értelme. Ezt a direkt módszert adta meg a Maharshi azoknak, akik már érettek voltak rá, ami nem más, mint az én-gondolat tudatosítása, a figyelem Önmagán tartása. Ez az előfeltétele az Ön-megvalósításnak, ami, ahogy fentebb láthattuk egyáltalán nem egyszerű dolog. Ezt lehet, sőt kell is gyakorolni normál, hétköznapi tevékenységek közepette is, persze az elmélyedés törvényszerűen nem lesz annyira mély, mint passzív gyakorlásnál. A Figyelem középpontja egy tanúsági állapotba fog "visszahúzódni", egy erős magam-érzeten, én-gondolaton fog nyugodni, mint egy központi tengelyen, ami körül a jelenségek megjelennek. A Figyelem szó ezért is szerepel a címben a meditáció mellett, mert ez a tudatosság egyik legfontosabb tényezője és minden ennek az irányától függ. Itt már nem számolunk két énnel, mert tudjuk, hogy a kis és nagy én igazából csak ugyanazon tudatosság legalacsonyabb vagy legmagasabb szintű figyelembevétele.

2. Kévala nirvikalpa szamádhi

Ezen a ponton a tudatosság figyelme erőfeszítés nélkül teljesen önmagába fordul, a bővítmények, a test-elme komplexum kioldódik, a test-tudat megszűnik, a gondolkodás folyamata leáll, és az éberség fennmaradása mellett az ember átéli a tudatosság üresség természetét. Pontosan az a folyamat zajlik le, ami minden emberrel megtörténik éjszakánként az ébrenlét-álom-mély alvásba merülés során, csak azzal a különbséggel, hogy az álom állapot kimarad. Az ember tudatosan átéli, ahogy a testtudat az alsó végtagoktól fölfelé fokozatosan megszűnik, majd egy pont után az ürességben találja magát, az egységtudatban. Ez a szattvikus tisztaságú elme. A magasabb jelenléti erő miatt az éberség, az "eszmélet" megmarad, fenntartódik, nem úgy, mint egy átlagos mély alvásba merülés során, ahol ez a folyamat tudatlanul (öntudat vesztéssel) megy végbe. Mivel a mentális hajlamok nem semmisültek meg teljesen, ezért ez a bepillantás az egységtudatba csak ideiglenes, és a visszatérés után a tudatosság figyelmének az ébersége továbbra is csak a duális szintekig terjed (ébrenlét, álom), viszont a tanúsági állapot pillanatok alatt elérhető bárhol, bármikor.  

3. Szahadzsa nirvikalpa szamádhi:

Ez a végső "megvilágosodás" állapota. Pontosan az történik, mint a kevala nirvikalpa szamádhiban, de mivel a mentális hajlamok megsemmisülnek, ezért az állapot állandósul. A figyelmet már semmi nem szakíthatja el a forrástól és az éberség a teljes kört átfogja (ébrenlét-álom-mély alvás). A szemlélet gyökere már nem szakad el az egységtudattól, minden duálisnak látszó jelenség összefüggésben van vele a különállóság képzete nélkül. A szahadzsa szamádhi állapota már töretlen, tevékenység vagy nem tevékenység, gondolkodás vagy nem gondolkodás, ébrenlét vagy alvás nem befolyásolja, a dualitás szintjeinek váltakozása már csak felismert káprázat a Tudatban.  

Azok a direkt tanítások, amelyek a "nem meditációt", vagy "nem kell meditálni" útját tanítják abban az esetben hitelesek, ha hozzáteszik, hogy az ilyen jellegű szemlélődő gyakorlatok csak azok számára alkalmasak, akiknek az elméje már automatikusan lelassul, elcsendesedik és a szamádhi(szavikalpa) állapotába kerül, ha önmaguk felé fordítják a figyelmet és hagyják azt "visszahúzódni". Nekik tényleg nem kell már semmilyen hagyományos meditációt, mint gyakorlatot folytatniuk, sőt, őket már akadályozná ez a továbbfejlődésben, mivel nem adnák fel az egyéni törekvést (én meditálok). Ez sajnos nem érint tömegeket, mert a legtöbb embernek még szüksége van a hagyományos, indirekt koncentráció-meditáció elmebeli erőfeszítéséhez a figyelem fókuszálására, összegyűjtésére, mert az összes régi mentális hajlam, öröklött tendencia (vasana) az elmét a külső tárgyak felé fordítja és a figyelmet szétszórja. Ramana  szamádhi felosztása a meditáció előrehaladott állapotait mutatja, ezek már a direkt úthoz tartoznak, főleg a szavikalpa és a kévala nirvikalpa (mivel a szahadzsa már beérkezettség). Az erőkifejtés, erőfeszítés mentes, szemlélődés jellegű (tanúsági) gyakorlatok is csak azok számára hasznosak, akik már eljutottak idáig, - (akik még nem, azok is belebillenhetnek egy-két pillanatra, de hosszabban nem fog kitartódni a "tanúság pillanata") - mert csak náluk fog beállni és "kibontakozni" a "figyelem állandósága" a belülről fakadó, állandó pneumatikus, energerikai nyomás miatt.