Van egy közismert kínai történet, ami rávilágít, hogy valójában semmiről nem lehet racionális megközelítéssel megmondani, hogy jó-e, vagy rossz. Egy öregembernek a fia talált egy fiatal vadlovat a pusztában és hazavitte. A faluban mindenki az mondta, hogy milyen jó nekik, mert majd befoghatják szántani. Aztán a fiú megpróbálta betörni, de a ló ledobta a hátáról és eltört a lába. A faluban mindenki sajnálkozott és azt mondta, hogy ez nagyon rossz, mert az öregnek nincs a fiún kívül senkije és így nem lesz, aki gondoskodjon róla. Nemsokára kitört a háború és minden egészséges férfit elvittek katonának. Szerintem nem kell befejezni a történetet, mert mindenki tudja, hogy az embereknek mi volt a véleménye. Ez a kis történet a jó-rossz kettősségének értelmetlenségére hívja fel a figyelmet, hiszen racionális, ok-okozati gondolkodással nem lehet megállapítani semmiről az adott pillanatban, hogy jó-e vagy sem. Mindannyiunk sorsában fellelhetőek ilyen és ehhez hasonló történetek, ezért a berögződött, kettős megközelítés helytelenségét mi is megtapasztalhattuk már számtalanszor.  

Egy videóban U.G. Krishnamurti arról beszélt, hogy a helyes-helytelen, a jó és rossz kettősségének mezején vagyunk ragadva, ha szerencsénk van és nem rekedünk meg a dualitás harcában, a jó és rossz csatájában, akkor nem tehetünk semmi rosszat, nem cselekedhetünk helytelenül. Ez azért van, mert akkor csak az az egyetlen cselekedet lehetséges abban az adott szituációban. Az sem számít, ha az egész társadalom, egész világ úgy ítéli meg, hogy helytelenül cselekszünk és majd megfizetjük az árát.

Születésünk óta rengeteg hatás ért minket, számtalan dolgot sulykolt belénk családunk, az oktatás, a társadalom, folyamatosan arra lettünk trenírozva, hogy tetszést vagy nemtetszést nyilvánítsunk. Ezt ráadásul alaposan felfokozza a mostani közösségi média, ami alapvetően erre a kettősségre van kihegyezve. Sajnos ez is benne tart minket a dualitás harcában és erősíti bennünk azt a hitet, hogy ez fontos. Aztán tetszéseink vagy nemtetszéseink, a jó vagy rossz megítéléseink mögött ott állnak mentális hajlamaink is, a vászanák, karmacsírák, amikből mostani inkarnációnk is fakad és ezek a mulandó szerepszemélyiségünk mozgatórugói is.  

"Amikor a vászanák a közönséges emberekben, akik még mindig a testtel és az elmével azonosulnak, felemelkednek, tetszéseket és ellenszenveket okoznak. Ezek a kedvelések és ellenszenvek vágyakat és félelmeket generálnak, amelyek viszont még több karmát termelnek. Miközben még mindig ítélkezel arról, hogy mi a jó és mi a rossz, az elmével azonosulsz, és újabb karmát hozol létre magadnak. Ha így új karma jött létre, az azt jelenti, hogy egy újabb születést kell vállalnod, hogy élvezhesd azt." - Annamalai Swami 

Láthatjuk tehát, hogy a jelenlegi, felfokozott, a média által állandóan reakcióra késztető világkorszakban még erőteljesebben bele vagyunk kényszerítve a "jó és rossz" dualitásába és ezzel csak egyre több akadályt gördítünk önmagunk elé, ami sorsunk szempontjából sem lesz kedvező. Robert Adams tanításaiban is fontos szerepet játszik a "nem reagálás". A következő sorok nagy segítséget nyújtottak évekkel ezelőtt, amikor egy számomra nem tetsző élethelyzetben éltem. Alkalmazva a leírtakat nagyon gyorsan pozitív változást tapasztaltam. . 

"Hogyan kezdjük?
Nos, először is fel kell ismerned, hogy az a hely, ahol most vagy, akár jónak vagy rossznak gondolod, az a megfelelő helyed, vagy ha önmagadat boldognak, szomorúnak, gazdagnak, szegénynek, betegnek, vagy egészségesnek hiszed, az a  megfelelő állapotod. Ez a kezdet. Nem próbálsz többé valaki más lenni. Ne próbáld megváltoztatni az életed. A megfelelő helyen vagy, most, úgy, ahogy vagy. Ha boldoggá és békéssé tudsz válni azon a helyen, ahol most vagy, hirtelen azt fogod tapasztalni, hogy a körülmények a te javadra változnak, és akkor ismét a megfelelő helyen leszel. Bármilyen változás is következik be a tested-elmédet illetően, a megfelelő helyen vagy. Minél inkább meglátjátok ezt, minél inkább intellektuálisan, intelligensen tudjátok nézni azt, amit az imént mondtam, annál békésebbek lesztek, annál inkább kezdenek a karmikus minták elszakadni, és kezdtek felébredni."- Robert Adams 

Ez nem beletörődés, hanem belenyugvás az adott helyzetbe, a "Legyen meg a Te akaratod!" intelligens elfogadása. Ez a kettősségen való felemelkedés egyik módja, amit nem könnyű megvalósítani főleg úgy, hogy egész életünkben azt hallottuk, hogy változtatni kell, ráadásul mentális hajlamainkból fakadóan reaktivitásunk is erős. Annamalai Swami azt tanácsolta, hogy ismerjük fel mentális hajlamainkat a felemelkedésük pillanatában, mert ha időben és elég gyakran el tudjuk kapni őket, akkor nem okoznak problémát. Az is jó, ha megfigyeljük az öt érzék működését, mivel az elme természetéhez tartozik, hogy állandóan stimulust keressen az érzékeken keresztül, megragadja az érzéki benyomásokat és ezek feldolgozásával kontrollálatlan gondolatok hosszú láncolatát okozza. Meg kell tanulni megfigyelni hogyan viselkednek az érzékek és, hogy az elme hogyan reagál az érzéki benyomásokra. Ha meg tudjuk állítani, hogy az elme reagáljon az érzéki benyomásokra, akkor ki tudjuk küszöbölni a vászanáink nagy részét. 

Jiddu Krishnamurti a választás, minősítés nélküli tudatosság módszerét tanította, ami szintén a dualitáson történő felemelkedés eszköze. Ha ténylegesen a figyelem állapotában vagyunk, tényszerűen, analizálás nélkül állunk a jelenségekhez, akkor nincs ott az "én", a múlt kondicionálásából fakadó self, és az így végrehajtott cselekedetek nem lesznek feltételekhez kötve, pontosan azt tesszük, amit kell. Az észlelés, érzékelés a pszichológiai időn kívül van, az elme szűrője tesz valamit ilyenné vagy olyanná, ráadásul a gondolatminták rengeteg energiát lekötnek az agysejtekben, ami miatt előbb utóbb szenilissé válunk. Jól látható ez például a vallási dogmákkal élő embereknél, de mindenki másnál is, aki nagyon hosszú ideig valamilyen gondolat, vagy gondolkodási minta mentén éli az életét. Ezek a berögződött minták az embert arra kényszerítik, hogy folyamatosan analizáljon, az adott mintához igazodva minősítsen és cselekedjen. Ami nem fér bele a keretbe az automatikusan rossznak lesz minősítve, ami meg belefér, az gondolkodás nélkül  el lesz fogadva. Ez egy erőteljesen leszűkített létélményt fog eredményezni, ami még a tiszta kommunikációt is ellehetetleníti.  

Mivel a tökéletes figyelem állapotában nincs ott az ego, a self, a személyesség érzete, amit a múlt felhalmozott emlékei és a karmacsírák alkotnak, ezért ezt nevezhetjük egyfajta transzcendentális állapotnak is. Ebben a tiszta tudatosságban a gondolatok, érzelmek, vágyak le vannak csendesedve, ezért elkerülhetetlen, hogy a személyes akarat is elcsendesedett állapotban legyen. "Amit ilyenkor meg kell tenni, az meg lesz téve, de rajtad keresztül." - Paul Brunton. Lényünk "magasabb" része eszközévé válunk.  

"A régi módon folytatott cselekvés az ego uralmának állandósulását jelzi.  De ha ezt megtagadjuk, és "csendben maradunk", az azt jelenti, hogy létrehozzuk azt a belső vákuumot, amely lehetővé teszi a magasabb én számára, hogy belépjen és működjön rajtunk keresztül. Ez az ihletett cselekvés." - Paul Brunton 

Nem arról van itt szó, hogy elnyomjunk bármit is, hanem meg kell tanulnunk a figyelem állapotában cselekedni. Cselekvés közben a csend háttérben kell lennie a súlypontnak, ami túl van a jó és rossz kettősségén. Természetesen ez nem megy azonnal, akinek állhatatlan, csapongó az elmeműködése, annak azt előbb koncentrációs-meditációs gyakorlatokkal meg kell zaboláznia, viszont a teljes figyelem már nem koncentrált, mivel a koncentráció még akarati, ezért az még az ego területén mozog. Hagyni kell, hogy a belső vákuum magától beálljon. 

A spirituális ösvény, út lényege nem választható el a hétköznapi élettől, cselekedeteinktől, önmagában a passzív gyakorlás nem elég. Jézusnak az a mondása, hogy "gyümölcseiről ismerszik meg a fa", is erre vonatkozik. Az életben, élethelyzeteinkben, cselekedeteink megélésében derül ki, hogy "hol tartunk": tetteink a  Figyelem Jelenlétében zajlanak-e, vagy továbbra is csak saját ego örvényünk kétségei között ingadozunk.     

Mindannyian emlékszünk még gyermekkorunk önfeledt pillanataira, a játék közben átélt örömre, önfeledtségre. Azt is érzékeljük, hogy felnőttként már nem vagyunk képesek elérni az oldottságnak ezt a fokát, vagy csak nagyon ritkán. Mi történt velünk, mi változott meg? Alapvetően a boldogság, önfeledtség lényünk alaptermészete, forrása Önvalónk, elménk legmélyebb, bővítmények nélküli rétege, állandóan adásban van, de ahogyan telik az idő egyre jobban elhangolódunk, nem érzékeljük hangját. A szobában ketyegő órát sem halljuk egy idő után még a legnagyobb csendben sem. 

Nagy divat manapság a "meditáció", egyes pszichológusok még azt is pedzegetik, hogy be kéne vezetni az óvodákban, iskolákban. Minek? Meggyőződésem, hogy a manapság meditálgató (inkább relaxáló) tömegek közelébe sem tudnak érni egy elmélyülten játszó gyermek önfeledtségéhez. Figyeljük meg a kicsiket, amikor mesét hallgatnak, rajzfilmet, báb-előadást néznek és tegyük fel magunkban a kérdést, hogy képesek vagyunk-e egy ilyen szintű éber elmélyedésre? Nevetünk rajtuk, amikor valóságosnak hiszik a látottakat, mert nem értjük, hogy számukra "Ott és Most", azokban a pillanatfolyamatokban az a valóság. a "látható világ mögötti valóság", amit csak az önfeledtség (énfeledtség) képes átélni. Nincs ott a személyes ént alkotó emlékezet köteg, a múlt, így mérlegelés, racionalizálás nélkül, közvetlen élményként áramlanak a jelenségek. A gyermeki elme amúgy is kondicionálatlan, az emlékezet raktára, a személyes tudattalan még kevés információt tartalmaz, értelem sincs teljesen kifejlődve (fogalmak, tudás nem kötik annyira), ezért a Figyelem/Tanú/Pillanat állapota nagyon könnyen beáll.    

"A pillanat nem az idő, hanem az  örökkévalóság atomja.” - Kierkegaard 

Hamvas Béla szánkhja tanulmányában ezt írta: "Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatot." 

Szepes Mária írónő az Emberek és jelmezek életrajzi könyvében így írt Hamvas egyik Leányfalún tett látogatásáról: 

"A Duna-parton úgy játszott a homokban, várat, alagutat épített, mint egy gyerek." 

Ez a páratlan műveltségű ember olyan tudással, műveltséggel rendelkezett, ami világviszonylatban is egyedülálló, de hitelességét, realizáltságát mi sem bizonyítja jobban, mint a fenti idézet, hiszen ez a tudás nem vált benne maszkká, szereppé, szerepszemélyiséggé, azonnal "gyerekké" tudott változni még egy Szepes Mária vagy bátyja, a hermetikus filozófus, Wictor Charon jelenlétében is. A Figyelemmé, az Örök Pillanattá vált, amiben benne volt a homokvár is.

Az Apokaliptikus monológ esszében még ezt írta Hamvas: " Azt a határtalanul komplex és komoly valóságérzéket, amellyel hároméves koromban gondolkoztam, később csak ritkán értem el."

Aztán egy kicsivel lejjebb így folytatja: "Ebner azt mondja, hogy a nevelés a megvadult elefánt a porcelánboltban. Végül és véletlenül marad ép darab is. És, amikor a nevelés befejeződik, az ember nekiállhat a törött
cserepeket ragasztani. Élete végéig talán elkészül vele. Az én porcelánboltomba kisebb állat tört be, de azért, különösen, amikor iskolába kezdtem járni, elég szép munkát végzett. Ettől az időtől kezdve tizennyolc éves koromig
neveimre csak homályosan emlékszem. Nemcsak azért, mert a nevelés fenevadja csörömpölt és a legdrágább kivételével bennem is mindent elcsorbított vagy megrepesztett. A dolog ott kezdett félelmetessé válni, hogy tapodtat sem voltam hajlandó engedni annak a büdös mosléknak, amellyel naponta és minden óra minden percében, főként az iskolában, mosdattak s amelyet oly előszeretettel az élet realitásának neveztek. Úgy vettem észre, hogy a serdülő gyermek ennek a visszafelé való keresztelésnek túl könnyen és túl gyorsan enged." 

Neki végül is sikerült összeragasztania a törött cserepeket. Nekünk a "figyelem megszentségtelenítése" korszakában, a modern tömegkommunikáció, média és információ áradat világában már nehezebb dolgunk van. Nem csak az oktatás és a nevelés hangolja el a gyerekeket, hanem a folyamatos, instant szenzációknak kitettség is eltompítja a képzeletet, és fokozza a figyelmetlenséget. 

A gyermeki képzelet, beleélő képesség nagyon erős, mivel az elmében áradó imaginációs energiákat még nem köti meg annyi emlékinformáció. A tudattalan elme személyes régiója  "vékonyabb", ezért a memóriából fakadó személyiségszerkezeti fal is lazább, nem szűri meg annyira a Forrás áramlását, a képzetek így intenzívebbek, valóságosabbak. A külvilág érzékelése is tényszerűbb, közvetlenebb, mivel az objektiváció és a Szubjektum közötti határ kevésbé korlátozott. A Kozmikus/Világ-Elme képalkotó, életképzeleti tevékenységének minden fázisába bele vagyunk ágyazva és "saját" mentális, képzeleti, képalkotó tevékenységünk analóg a kozmikus képzelettel. Mivel, ahogyan már említettem a gyerekeknél még nincs ott, vagy nem annyira vastag a személyiség szűrő, a Figyelem transzcendentális állapota még könnyen beáll. Ezért tudnak elmélyülni egy pillangó, vagy egy virág szemléletében, és ezért köti le őket a képzeletükkel feltöltött játék vagy egy mese. El tudnak játszani gyakorlatilag bármivel, bárhol és nem unják meg ugyanazt a mesét, ha százszor is hallják, mivel annyira közvetlen belső képalkotásuk. Az idő nem korlátozza őket játék közben, mert folyamatosan az Örök Pillanatot élik meg, és az ezzel járó boldogság érzését. 

Jézus közismert mondása is erről szól: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa." 

Ilyeneké, az így működőké. Alapvetően az állapot jellegéről beszélt, arról, hogy felnőttként újra el kell érnünk ezt az érzékenységet. Gyermekkorunk önfeledt pillanatai kondicionálatlanságunkból fakadtak, személyiségszerkezetünk, maszkunk hiányából, de ekkor még spontán volt meg ez az állapot, aztán mentális hajlamainknak, karmacsíráinknak, és a külvilág befolyásának köszönhetően felnőtt korunkra elhangolódtunk. 

Érdemes még elgondolkodni azon is, hogy a zenét vagy a színházi és filmszerepeket is el kell játszani. Ezeket ott, akkor valós időben kell eljátszani és nagy mértékben befolyásolja a művészi játék minőségét az önfeledtség foka. A művészlelkek mélyebben ágyazottak az elme asztrális, mágneses, érzelmi régiójába, ezért érzékenyebbek is. Azok az előadók a legjobbak, akik Tanúként tudják megélni a folyamatot. Ezért is lehet megfigyelni, hogy, aki teheti idős koráig játszik még akkor is, ha túl van már a csúcson, de a csúcson lévők sem hagyják abba, hiszen a játékélmény pótolhatatlan.

Ráadásul a képzelet teremtő mágia (imagináció), pszichikai erőket szabadít fel, mozgat meg az elme asztrális erőteréből, amik a pszicho-energetikai transzformáció következtében vitális energiává alakulnak, feltöltik az embert. A Tudatosság/Tudat érintése az életerőben lakik, Önvalónk a kettősség világában Erő (Shakti, Szent Szellem), ami egy idő után tapasztalható a spirituális út előrehaladott fázisában. A tudatosan nem gyakorlók az intenzív képzelettel feltöltött tevékenység során tudnak kontaktusba kerülni ezzel az Erővel egy bizonyos fokig, aminek rengeteg pozitív hatása van, emelkedett létélményt nyújt. 

A nagyfokú képzelő, képalkotó erővel rendelkező emberek nagy teljesítményekre "képesek". Emerson ezt írta Napóleonról: "A csatáit fejben nyerte meg, mielőtt a harctéren győzött volna."  Aztán ott van a stigmák jelensége, amik Jézus keresztre feszítésének empatikus kontemplációja során megjelentek a keresztény apácák testén. Ezek rendkívüli példák, hiszen Napóleon egy "öntudatlan jógi" volt, az apácák élete sem volt átlagos, de jól mutatják a "kontaktussal" (valódi Hittel) rendelkező képzelet teremtő erejét. Mindez átlagos emberi szinten is működik, hiszen mindenki látott már félelemtől elfehéredett, vagy szégyentől elvörösödött arcot, nem is szólva a pszichoszomatikus betegségekről. 

Természetesen minden sorsszerű, és a determináció keretei között mindenki saját mentális hajlamait, hangoltságát, életképzeletét fogja megélni összefüggésben mások sorsával, alávetve a Kozmikus Teremtés irányításának. A gyermeki önfeledtség állapotának tudatos elérése hozzásegíthet a Tanú, Figyelem állapotának felidézéséhez, mert szabadságunk, függetlenségünk ettől a szemléleti állapottól kezdődik. 

( Dmitry Fesechko, Valaki elérte a szamádhit című olajfestménye )

A meditáció fogalmának pontos megértéséhez elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk a spirituális út, ösvény kezdeti (hosszú, indirekt) és végső (rövid, direkt) fázisaival. Ennek a megkülönböztetésnek a hiányából számtalan ellentmondás, félreértelmezés keletkezett, és ez a forrása több, időszerűtlenül alkalmazott tanításnak is amelyekben már azt tanítják, hogy "nem kell meditálni", mert már most is Az vagyunk, a Tudat, Önvaló stb.(neo-advaita, radikális dzogcsen stb.) Ez a végső fázis szempontjából igaz is, de azok, akik még nem jutottak el idáig nem sokra mennek vele. A hagyományos koncentráció-meditáció, mint praxis, már a hosszú, indirekt ösvényen is a magasabb gyakorlatokhoz tartozik ( pl. a jóga nyolcas ösvényén a koncentráció 6. a meditáció 7. szint ) és még ez sem a kezdőknek való. Azok, akik nem mentek keresztül bizonyos előkészületi, megtisztulási fázisokon, semmit nem profitálhatnak belőle, sőt veszélybe is sodorhatják magukat, ha pl. pszichikailag instabilak, neurotikusak, tele vannak félelmekkel stb. mert a meditációs gyakorlatok felerősíthetik az elmében tudattalanul lappangó tendenciákat, tulajdonságokat, mentális hajlamokat. Az elme állhatatlanságát is ezek okozzák. Ezért fontos az önismeret, az önmagunkkal szembeni őszinteség, elfogulatlanság, tulajdonságaink feltárása, megnevezése, önmagunk "átvilágítása", mielőtt hozzáfognánk egy közvetett, hagyományos meditációhoz. A meditáció még azért közvetett ezen a szinten, mert egy meditációs objektummal dolgozunk, ami lehet akár egy külső tárgy, vagy egy belső mentális képzet, konstrukció, amire a koncentrált figyelmet irányítjuk és ezzel megakadályozzuk  szétszóródását. Persze ezen a szinten már előfeltétel a fejlett koncentrációs képesség, az elme "izomereje". Láthatjuk tehát, hogy itt még mindig az elme területén vagyunk, az elme erejével dolgozunk azon, hogy a figyelem áramlását fókuszban tartsuk. A koncentráció-meditáció még "kéz a kézben" jár. Itt még a dualitás szemléletének a talaján állunk azt képzelve, hogy van egy személyes különálló énünk, tudatunk, egónk. A megélés még az "én meditálok" állapota, a cselekvőség érzete még jelen van.   

"A nem kívánt gondolatoktól való szabadságfok és az egyetlen gondolatra történő koncentrációs fok a mértékegységei a spirituális előrehaladottság mérésének." - Ramana Maharshi

Miután önerőből sikerült a megfelelő előrehaladottságot elérnünk, beáll a meditáció következő, magasabb fokozata a kontempláció vagy más néven a szamádhi állapota, az Önvaló, vagy a Tudat tudatos tapasztalása. Ez a fordulópont, mert idáig tudunk önerőből eljutni a rendszeres, hagyományos koncentráció-meditáció gyakorlásával, ami nem más, mint az akadályok eltávolítása, de az átbillenést a szamádhiba "magasabb énünk", vagy úgy is mondhatnánk, hogy énünk tiszta, bővítményektől mentes része kezdeményezi. Tehát a meditáció, mint gyakorlat ezen a ponton válik állapottá, úgymond "direktté". A Ramana felosztását használva három ilyen magas állapotot különböztethetünk meg: (itt nem a jógában használatos szamádhi-ról van szó, ahol a kifejezés valamiféle öntudatlan transz állapotra utal)    

"A szamádhi a legfelső állapotban való szilárd megmaradás. Amikor a mentális nyugtalanság miatt ez csak erőfeszítéssel hajtható végre, az a szavikalpa. Amikor ez a nyugtalanság hiányzik, az a nirvikalpa. Amikor az ember folyamatosan és erfőszítés nélkül a primordiális állapotban időzik, az a szahadzsa."

1. Szavikalpa szamádhi

Ne tévesszen meg senkit az "erőfeszítés" kifejezés használata, mert itt már nem egy "külső" gondolatra, meditációs objektumra történő koncentrált, fókuszált, elmebeli erőfeszítésről van szó, mint a meditáció kezdeti, indirekt szakaszában, hanem a már felismertté vált Ön-tudatosságon, Tudaton, Önvalón, mint "örökkévaló, állandó háttéren" tartott a figyelemről. Ez a Figyelem visszavezetése, visszaigazítása önmaga forrásához. A szavikalpa szamádhi Önfigyelmi állapotában a testtudat ugyan még fennáll, de egy nagyon békés, üdvösség teli, nyugodt, áramló, jelenléti megélés kíséretében. Ez a túrija, a negyedik állapot, ahol az érzékek minimálisan működnek és néhány gondolatforma még hatást gyakorol rá. Fontos megjegyezni, hogy ez az állapot általában csak a hosszú, indirekt ösvény önismereti-öntisztító-koncentráció-meditáció gyakorlása után érhető el, miután gyakorlásból kifolyólag az életerő megtisztult és a "szunnyadó shakti" feltámadt. Ez az Energia az Önvaló, a Tudat aktív, manifesztálódott oldala és mint áramlás érzékelhető. Ez a Szent-Szellem a keresztény hagyományban és ennek  feltámadásától, érzékelésétől, működésbe lépésétől beszélhetünk a rövid, direkt útról. Miután a gyakorló már átesett a "tűzkeresztségen", tényleg elég csak elcsendesednie és automatikusan beáll ez az állapot. Minél előrehaladottabb, érettebb, annál kevesebb gondolat fog felbukkanni, a test is egyre jobban ellazul, de az irányítás már a "magasabb hatalom" kezében van. Ez az atma-vicsára, az önkutatás értelme. Ezt a direkt módszert adta meg a Maharshi azoknak, akik már érettek voltak rá, ami nem más, mint az én-gondolat tudatosítása, a figyelem Önmagán tartása. Ez az előfeltétele az Ön-megvalósításnak, ami, ahogy fentebb láthattuk egyáltalán nem egyszerű dolog. Ezt lehet, sőt kell is gyakorolni normál, hétköznapi tevékenységek közepette is, persze az elmélyedés törvényszerűen nem lesz annyira mély, mint passzív gyakorlásnál. A Figyelem középpontja egy tanúsági állapotba fog "visszahúzódni", egy erős magam-érzeten, én-gondolaton fog nyugodni, mint egy központi tengelyen, ami körül a jelenségek megjelennek. A Figyelem szó ezért is szerepel a címben a meditáció mellett, mert ez a tudatosság egyik legfontosabb tényezője és minden ennek az irányától függ. Itt már nem számolunk két énnel, mert tudjuk, hogy a kis és nagy én igazából csak ugyanazon tudatosság legalacsonyabb vagy legmagasabb szintű figyelembevétele.

2. Kévala nirvikalpa szamádhi

Ezen a ponton a tudatosság figyelme erőfeszítés nélkül teljesen önmagába fordul, a bővítmények, a test-elme komplexum kioldódik, a test-tudat megszűnik, a gondolkodás folyamata leáll, és az éberség fennmaradása mellett az ember átéli a tudatosság üresség természetét. Pontosan az a folyamat zajlik le, ami minden emberrel megtörténik éjszakánként az ébrenlét-álom-mély alvásba merülés során, csak azzal a különbséggel, hogy az álom állapot kimarad. Az ember tudatosan átéli, ahogy a testtudat az alsó végtagoktól fölfelé fokozatosan megszűnik, majd egy pont után az ürességben találja magát, az egységtudatban. Ez a szattvikus tisztaságú elme. A magasabb jelenléti erő miatt az éberség, az "eszmélet" megmarad, fenntartódik, nem úgy, mint egy átlagos mély alvásba merülés során, ahol ez a folyamat tudatlanul (öntudat vesztéssel) megy végbe. Mivel a mentális hajlamok nem semmisültek meg teljesen, ezért ez a bepillantás az egységtudatba csak ideiglenes, és a visszatérés után a tudatosság figyelmének az ébersége továbbra is csak a duális szintekig terjed (ébrenlét, álom), viszont a tanúsági állapot pillanatok alatt elérhető bárhol, bármikor.  

3. Szahadzsa nirvikalpa szamádhi:

Ez a végső "megvilágosodás" állapota. Pontosan az történik, mint a kevala nirvikalpa szamádhiban, de mivel a mentális hajlamok megsemmisülnek, ezért az állapot állandósul. A figyelmet már semmi nem szakíthatja el a forrástól és az éberség a teljes kört átfogja (ébrenlét-álom-mély alvás). A szemlélet gyökere már nem szakad el az egységtudattól, minden duálisnak látszó jelenség összefüggésben van vele a különállóság képzete nélkül. A szahadzsa szamádhi állapota már töretlen, tevékenység vagy nem tevékenység, gondolkodás vagy nem gondolkodás, ébrenlét vagy alvás nem befolyásolja, a dualitás szintjeinek váltakozása már csak felismert káprázat a Tudatban.  

Azok a direkt tanítások, amelyek a "nem meditációt", vagy "nem kell meditálni" útját tanítják abban az esetben hitelesek, ha hozzáteszik, hogy az ilyen jellegű szemlélődő gyakorlatok csak azok számára alkalmasak, akiknek az elméje már automatikusan lelassul, elcsendesedik és a szamádhi(szavikalpa) állapotába kerül, ha önmaguk felé fordítják a figyelmet és hagyják azt "visszahúzódni". Nekik tényleg nem kell már semmilyen hagyományos meditációt, mint gyakorlatot folytatniuk, sőt, őket már akadályozná ez a továbbfejlődésben, mivel nem adnák fel az egyéni törekvést (én meditálok). Ez sajnos nem érint tömegeket, mert a legtöbb embernek még szüksége van a hagyományos, indirekt koncentráció-meditáció elmebeli erőfeszítéséhez a figyelem fókuszálására, összegyűjtésére, mert az összes régi mentális hajlam, öröklött tendencia (vasana) az elmét a külső tárgyak felé fordítja és a figyelmet szétszórja. Ramana  szamádhi felosztása a meditáció előrehaladott állapotait mutatja, ezek már a direkt úthoz tartoznak, főleg a szavikalpa és a kévala nirvikalpa (mivel a szahadzsa már beérkezettség). Az erőkifejtés, erőfeszítés mentes, szemlélődés jellegű (tanúsági) gyakorlatok is csak azok számára hasznosak, akik már eljutottak idáig, - (akik még nem, azok is belebillenhetnek egy-két pillanatra, de hosszabban nem fog kitartódni a "tanúság pillanata") - mert csak náluk fog beállni és "kibontakozni" a "figyelem állandósága" a belülről fakadó, állandó pneumatikus, energerikai nyomás miatt.