A latin "persona non grata" szó szerinti azt jelenti, hogy "nem kedves személy". Tágabb értelemben egy nemkívánatos emberre értik. C.G. Jung pszichológiájában is megjelenik a "perszóna", ami a szerepszemélyiséget, mesterségesen létrehozott szerepeket jelenti, és a latin "persona" szóról, (színészi álarcról) kapta a nevét. Jung egy meglehetősen összetett jelenségként határozta meg a perszónát, de számomra nem feltétlenül ennek részletes bemutatás az érdekes, hanem a "külvilághoz" való viszonya.

"A perszóna egy funkciókomplexum, amely az alkalmazkodás vagy a szükségszerű kényelmesség miatt alakult ki, de semmiképp sem azonos az egyéniséggel. Kizárólag a tárgyakhoz, a külvilághoz való viszonyra irányul."

"A perszóna az elvárásoknak megfelelő kompromisszum az egyén és a társadalom között."

Leegyszerűsítve, Jung szerint a perszóna az egyén kompromisszuma a társadalommal és a külvilággal szemben. Tudatosság szempontjából egy "kompresszált" létélményfunkció, jelenség. Vajon csak az egyén és külvilága, valamint a társadalom között áll fenn ez a kompromisszum? Létezéselmélet felől közelítve érdemes elgondolkodni az egyén és a perszóna viszonyán, mint létélményen, mert a perszóna, szerepszemélyiség, vagy álarc egy bizonyos szintig, ha fennáll az összetévesztés, akkor a Tudatosságban egy tudattalan, leszűkítő, összenyomó mechanizmusként működik. Az egyén saját, kondicionált  elvárásainak, önmagának is játszhat szerepeket, ami már egy belső, mentális "önkívület".    

"A Legfelsőbb Istenségnek nincs személyisége, nem bomlik egyénekre. A Világ-Elme egyénekre bomlik az Önvalókban, de ezeknek nincs személyiségük. Az Önvaló egyedi, de nincsenek személyiségjegyei. Az ego személyes." - Paul Brunton

Az ego komplexum mentális konstrukció (ami magába foglalja a perszónát is) az Önvaló periféria eszköze a létezés mulandó, káprázati oldalán, már személyes és ez miatt a személyesség/személyiségszerep miatt Egyéniségét látszólag elveszíti, ha a figyelem energiája lekötötté válik a maszkban. A Világ-Elme kozmikus teremtő elv és az általa "imaginált" archetípusok (ősképek, ideák) összessége a létezés Világ-Ideája, ami a tér-időben megnyilvánult világ, kozmosz előképe. Az előkép tartalmazza egy ember ideáit is, amiket az ezekkel azonosuló Önvaló egy kozmikus ciklus során magára vesz, és a tér-időben megnyilvánuló inkarnáció káprázatok sorozatában a karma törvényének megfelelően eljátszik. Ezek teszik egyedivé, de csak a személyiségjegyekkel megnyilatkozva és más elmealakok felvétele után szűkíti le egy részét egóvá a létezés káprázati oldalán. A létezéstudatom, "vagyokságom" szattvikus élménye az Önvalóból sugárzik, de a mulandóságban csak tükrözéseken keresztül ismerjük fel és azt gondoljuk, hogy csak ezek a mulandó, változásban lévő, leszűkített funkciók vagyunk. Annyira jellemző mostani világunkra az "egyéniség" fogalmának devalvációja, helytelen használata, amikor valakire pozitív megjelöléssel használjuk az egyéniség szót, mint jelzőt, de valójában csak egy szerepszemélyiséggel állunk szembe. Hamvas Béla nem véletlenül írta, hogy az emberek valójában nem is találkoznak, csak maszkjaik ütköznek egymással. 

Mindannyian egyéniségek vagyunk elménk, tudatosságunk legmélyén, ráadásul lényegét tekintve ugyanaz a fény tart fenn minket, csak a felszínen töredezünk szét egymástól különböző ego-komplexumokká és veszünk fel egyedi álarcokat. Megközelítőleg úgy lehetne ezt a legjobban elképzelni, mintha egy filmben minden szereplőt ugyanaz a színész játszana. Valójában az Isten, Világ-Elme játssza el az összes inkarnációs szerepet az önmaga által "megírt" forgatókönyv (Világ-Idea) szerint, és az inkarnációsorozatok szerepeivel való kapcsolódással válik egyedi Önvalóvá. 

Felvetődik a kérdés, hogy a "persona" mint funkció kívánatos, vagy sem. Valószínű, hogy igen, de csak akkor, ha a megszabadulás eszköze és nem egy búvóhely, maszkírozó mechanizmus. Önmagunk, Önvalónk csak a létezés legmélyebb fázisában, ebben a földi inkarnációkáprázatban "ismerhető" fel.

Jézus amikor arról beszél, hogy: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa." vagy "Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba." - nem konkrétan a gyermekkori állapotban lévő emberre utalt, hanem a még szerepmentes, kondicionálatlan tudatállapotra, amihez a spirituális ösvényen felnőttként el kell jutni. A küszöbön, Isten Országának küszöbén semmi mulandót nem lehet átvinni, a szerepet le kell tenni. Az ideiglenes nirvikalpa szamádhiban a testtudattal, szereppel együtt minden bővítmény leoldódik, az emberben felismerszik a tiszta Tudatosság. Ebben nem lehet megmaradni, ez csak egy bepillantás, de a további gyakorlás során el kell jutni abba az állapotba, hogy az újra visszatöltődő "bővítmények" és a külvilág kondicionálatlan, fogalommentes szemlélőivé, Tanújává váljunk. Jiddu Krishnamurti nem véletlenül tanította, hogy miután egy gyermeknek megtanítják a madár nevét, már nem "látja" többé a madarat, csak a fogalmat.

A felnövekedés során jellemünknek megfelelően rengeteg kondicionálás rakódik ránk és a hagyomány szerint kb. 28 éves korunkra stabilizálódik a perszóna is. Asztrológiában az aszcendens a jelölője és egy tudatosabb embernél ez a jelleg válik erősebbé a Nappal szemben. Természetesen az alapenergia a Napból származik, a Nap jegy jellege megmarad, (a kevésbé tudatos embernél továbbra is az ösztönösebb Nap jegy lesz a meghatározó), de itt már sokkal több lesz beépítve az önátélés energiájából a szerepszemélyiségbe. Lesarkítva elmondható, hogy ezen belül is kétféle megélés alakulhat ki: az egyik, amikor az önátélés teljesen beleragad a perszónába, a szerepképzet jellegébe, vagy a másik, Jézus szavaival már "balra fordított" aszcendens, amikor a szerepátélés csak eszköz a felemelkedéshez, a Naphoz, a Tudatosság fényéhez való visszatéréshez, annak megismeréséhez. (a balra fordított aszcendens fogalmát majd egy külön bejegyzésben bővebben kifejtem)

Láthatjuk, hogy alapvetően nem a perszónával van a baj, hanem a hozzá való viszonnyal. Csak az a "persona non grata", amelyik az ego-komplexum részekén tovább fokozza az egoizmust, maszkká válik és elhatárol, de nem csak másoktól, hanem Önmagunktól is. Ezért is fontos, hogy a rövid-ösvény szemlélődő, tanú gyakorlataiban a perszóna működését is mindig szem előtt tartsuk. Lássuk, ismerjük fel jellegét, de ne azonosuljunk vele, legyünk nézői saját szerepünknek, szerepeinknek, amint más szereplőkhöz ütközik, vagy igazodik. A lényeg a rálátás, felismerés, mert bármilyen szerepet is élünk meg, játszunk, az még az ego-komplexum kondicionált része és kompromisszum igaz Lényünkhöz viszonyítva. Ha magával ragad beleragadunk, ha felismerjük, akkor csak egy szükséges megélési eszköz a determináció zárlatában.