"Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak.

Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.

Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba."

Közismert ez a jelenet a Bibliából. A tanítványok pusztán jó szándékból nem akarták, hogy a Mestert háborgassák, de cselekedetük fordítva sült el. Valószínűleg, ha okoskodó írástudók vagy farizeusok jöttek volna vitatkozni, őket nem akadályozták volna. Gyermekeket hoztak, talán még járni sem tudtak, nemhogy beszélni. Nem szabad elfelejteni, hogy Jézus korának művelt, írástudó rabbija volt. Mi dolga lehet egy ilyen embernek az értelemben még fejletlen kisgyermekekkel? Itt is csak példáról van szó, arról a kisgyermeki, kondicionálatlan tudatállapotról, amit majd nekünk, felnőtteknek az értelem kifejlődése után el kell érnünk. Természetesen a gyermeki érzékenység, nyitottság is fontos, de alapvetően a tudat "szennyezetlensége" az érdekes. Ez az állapot szükséges az "Isten országának" eléréséhez. Az "írástudás", tanultság, pedig egy ponton túl akadályt képez. 

Egy korábbi írásomban Ramana Maharshi tanítása alapján bemutattam az elme alakjait.

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

https://nyilegyenes.blog.hu/2018/03/20/az_elme_alakjai

Egy gyermek elméjének kondicionálatlansága, ártatlansága tapasztalatlanságából fakad, hiszen emlékezetének raktára, személyes tudattalanja még kevés információt tartalmaz, értelme még nem képes felfogni az elvont fogalmakat. Nem tudja még, hogy mi a jó, mi a rossz, de a külvilág jelenségeinek nevét sem ismeri, amíg meg nem tanítják neki.

               "A pillanat nem az idő, hanem az  örökkévalóság atomja.”

Nagyon szeretem Kierkegaardnak ezt a gondolatát, hiszen valami olyasmire hívja fel a figyelmet, amire az ember önmagától talán nem is gondolna: a pillanat nem tartozik az időhöz. Előző írásomban arról írtam, hogy az életnek spirituális szempontból nincs célja, csak értelme, Önmagunk megértése. Céljai az egónak vannak az időben, az időbevetettség káprázatában és folyamatosan a jövőbe vetített elképzeléseivel azonosul, vagy a múlt emlékcsíráit piszkálgatja. Persze ez nem jelenti azt, hogy el van választva az Örök Pillanattól, mert ez lehetetlen, csak nem figyel rá. Ez a figyelmetlenség az alapja az emberben dúló viszálynak, nyugtalanságnak és mindennek, ami az egoizmust jellemzi. Ebből a figyelemeltolódási mechanizmusból is fakad az ego, mint egy részleges, önátélési káprázat tapasztalat.

Robert Adams, amerikai misztikus az egyik szatszangján a következőket kérdezte követőitől:

"Hányan vannak közületek, akik elégedettek az életükkel? Valóban elégedettek vagytok az életetekkel? Csak akkor lehettek elégedettek, amikor megismeritek a Valóságot. Máskülönben nem számít mit tesztek, mindig lesznek problémák. Még most is hallom a gondolataitokat, a locsogást, fecsegést, gondolkodást, gondolkodást, gondolkodást és a gondolkodás mindig a múltról és a jövőről szól, soha nem a jelenről. Ha a jelenre figyeltek, akkor nincs múlt és jövő és nem lehet problémátok sem. Csak akkor van probléma, ha a múltra és a jövőre figyeltek."

Mindannyiunkkal megtörtént már egy reggeli ébredés után, hogy az első másodpercekben még remekül éreztük magunkat, aztán eszünkbe jutott egy előző nap átélt, rossz tapasztalat emléke (múlt), vagy az éppen aznap előttünk álló kihívás (jövő) és azonnal elszállt az oldottság, gondtalanság. Még a legsúlyosabb élettapasztalatok, életelőzmények után is ott van az ébredés után néhány "üres" másodperc, aztán az emlékezés beindítja a gondolkodást és ezzel a figyelem relatív időhöz kapcsolódását is. Felvetődik a kérdés, hogy, ha ez a kapcsolódás nem jönne létre, akkor nem lenne idő? A hagyományos gondolkodás alapján lennie kell, hiszen az ébredéssel a tudatosság összekapcsolódik az érzékekkel, amik a térbeli változások észlelésével az idő múlását éreztetik. (Ez egy álomélmény alatt is így van, az érzékelés ott sem szünetel, de a sebessége teljesen más álomidőben, min az ébrenlétiben.)    

Hamvas Béla egyik megállapításával kapcsolatban már foglalkoztam az idő problémájával: "Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatot". Ebből kiindulva viszont a térbeli változások észlelése nem függhet össze az idő múlásának érzetével. Most nem térek ki részletesebben erre, akit érdekel az itt elolvashatja, (Érzékek és az időérzet a Jelenlétben) https://nyilegyenes.blog.hu/2018/11/24/idoerzek_jelenlet

Önkéntelenül eszembe jut még Paul Brunton tanítása, aki az érzékek működését, az érzékelést a Kozmikus Elmével, Istennel történő tudattalan együttműködésként jellemez. Az észlelés, érzékelés folyamatában válik az örökkévaló létezés látszólag mulandóvá, az abszolút relatívvá és objektívvé. A Szubjektum, a Tanú, az Isteni Önvaló számára az érzékelés "helyei", az észlelés pontjai nem mások, mint az Örökkévalóságból/ban felvillanó, vetített pillanatok sorozata. Ezért is van az, hogy az Örök Pillanat, az Isteni Atom az időn kívül áll és számára semmilyen nehézséget nem okoz az álomidőben történő sokkal gyorsabb érzékelés felfogása. (pl. egy perc alatt megálmodhatunk annyi esemény, amihez ébrenlét alatt egy egész nap kellene, a Látó számára nem számít az idő)

Az időntúliság a Kozmikus, Világ Elmével való egylényegűségből fakad. Önvalónk ebbe a Kozmikus Elmébe van ágyazva, lényegileg azonos vele, annak egy atomnyi része. Figyelmünk kiindulópontja itt van, az Örökkévalóságban, innen fakad "vagyokságunk" állandó létélménye a mulandóságban. Ez az alapállás az oka annak, hogy önátélésünkben, létélményünkben nem érezzük magunkat másképpen, mint gyermekkorunkban. A változatlanság hullámhosszára vagyunk hangolva még akkor is, ha a szétszóródó figyelem miatt nem veszünk tudomást elménk legmélyebb, örökkévaló rétegéről.

Befejezésként néhány idevágó idézet Hamvas Bélától:

„Nincs tér, a világ egyetlen látvány. Az idő káprázat. Nincs múlt és nincs jövő. Az örök teremtésben és az elmúlhatatlan pillanatban vagyunk. Nincs túlvilág. Ez a világ és a túlvilág ugyanaz.”  

"Számolni kell azzal, hogy lényünk örök, és halhatatlanságunk nem a halál után kezdődik, hanem abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy halhatatlanok vagyunk. Minden pillanatban megtörténhet, csak elég világosságunk legyen hozzá. Amit pedig most mondtam, az nem vallás, hanem a legelemibb léttörvény, olyan biztos, mint a gravitáció."

Az előző bejegyzésben (Szaturnusz a küszöb őre) az idővel foglalkoztam. Megpróbáltam bemutatni a hermetikus asztrológia szemléletén keresztül a relatív időt, mint "akadályt". Most egy kicsit más szemszögből fogom megközelíteni, és megpróbálom összekapcsolni ezt a relatív fogalmat az abszolút oldalával, az Örökkévalósággal. Ez a Jelenlét. Valójában a relatív, mulandó idő nincs külön az örökkévaló háttértől, a Jelenléttől és ezért összekapcsolni sem kell, de attól, hogy ezt így kijelentjük, mint ahogyan mai divatos neo-advaita tanítók is teszik még nem jutunk közelebb a megértéshez.

Korábban már több helyen is utaltam a spirituális út hosszú, indirekt ösvényére, ahol az elme megerősítése a cél. Ez kell ahhoz, hogy a tudattalan tartalmakból, mentális hajlamokból fakadó állhatatlanságot megszüntessük, és az így megerősödött elmével rálépjünk a rövid, direkt ösvény bármelyikére. Ez már a szemlélődés útja, de fontos hozzá egy bizonyos elméleti, "filozófiai" háttér is, ami lehetővé teszi, hogy összekapcsoljuk a belső tapasztalatot, a passzív meditáció békéjét az érzékek működésével, helyesen értelmezzük a világ jelenségeit és benne önmagunkat. Ha ez nem sikerül, akkor egyoldalúak maradunk, álmodozók, hiszen spirituális értéke csak az olyan belső állapotnak van, ami minden körülmények között velünk marad.

Az érzékek és az idő kapcsolatának megértése fontos a szemlélődés szempontjából. Hamvas Béla szánkhja tanulmányában van egy nagyon lényeges megállapítás: Az érzékek nem ismerik az időt.

Tudom, nem szerencsés kiragadni valamit egy összefüggő, komplex írásból, de ez a megállapítás önmagában is megállja a helyét. Honnan tudhatjuk ezt? Az álmok vizsgálata jól rávilágít erre, hiszen az öt érzékszervünk ott is tökéletesen működik, annak ellenére, hogy a fizikális szerveink nyugalomban vannak, testünk alszik. Ráadásul az álomidőben akár egy perc alatt is érzékelhetünk, átélhetünk annyi eseményt, jelenséget, amihez ébrenléti állapotban legalább egy napra, vagy hosszabb időre lenne szükség. Látható, hogy az érzékeket, érzékelést egyáltalán nem befolyásolja az ébrenléti állapothoz képest sokkal gyorsabb relatív idő. Nem érzik, ismerik a két idő között lévő különbséget, csak a jelenségeket regisztrálják, viszont ez azt jelenti, hogy az érzékelés észlelőjét sem befolyásolja az idő.

Ahhoz, hogy az érzékelés jelensége létrejöhessen szükség van testre. Annak ellenére, hogy az álom mentális konstrukció még ott is van testünk, körénk vetül egy test, ami a saját elménk projekciója. Erre szüksége van a tudatosságnak ahhoz, hogy létrejöjjön a szubjektivitás illúziója. Egy korábbi írásomban Ramana Maharshi tanításai alapján bemutattam az elme alakjait: gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség

Az én-ség (ego) alakjáról akkor beszélünk, ha a tudatosság egy testtel azonosul (ébrenléti-álom), viszont ebből következik az öt érzékkel való kapcsolódás is. Ez fordítva is igaz, hiszen  legalább egy érzéknek működnie kell ahhoz, hogy a relativitás valamelyik frekvenciáján tudatosak legyünk. (átmeneti, fél-álom állapotban megoszlanak az érzékek) Egyszer láttam egy érdekes dokumentumfilmet, ahol bemutatták, hogy az elalvás során a hallás kapcsol ki utoljára. A keletiek az alvást "kis halálnak" nevezik, hiszen a folyamat hasonló, mint a rendes halálnál, így valószínűsíthető, hogy akkor is a hallás az utolsó antenna a fizikai világra. (Talán ez az értelme a halottas könyvek használatának?)

Természetesen szemlélődés szempontjából számunkra az ébrenléti érzékelés az érdekes, ami nem függetleníthető az én-ség (ego) alakjától, a testtel való azonosulástól, ezért a "figyelő" is csak ugyanaz lehet, mint amelyik álomidőben egy perc alatt fog fel egy ébrenléti napnak megfelelő relatív időt. Ez a tudatosság nem ismeri az időt, a Jelenben van, az örök Pillanatban, körülötte "forog" minden, csak hozzá képest érzékelhető a változás. Ha jól belegondolunk alapvető önátélésünk, léttudatunk változatlan gyerekkorunk óta, állandó, nem érezi az öregedést.

"Minden ember azt gondolja, hogy az ébrenléti állapotban tudatos, soha nem kérdőjelezi meg ezt a tényt. Soha nem szorul rá, hogy bárki elmondja ezt neki, s magának sem bizonygatja. Tudásának legbiztosabb része ez. Ám ez a tudás nem olyan, amit tudatosságának látómezejébe kell hozni - másként tudja az ember ezt, mint egyéb tényeket. A különbség az, hogy az ego nincs jelen ennél a tudásnál - nem ő az, aki felfogja ezt a tényt."- Paul Brunton

Láthatjuk, hogy tudatosságunk létélménye az időtlenségben van, de a relatív, időbeli oldal átéléséhez szükség van az egóra, az én-ség alakjára, ami egy testtel és az érzékekkel történő azonosulás. Annak ellenére, hogy ezek a mulandóság eszközei, mégsem ismerik az időt. Ezért fontosak az érzékek a rövid ösvény szemlélődő gyakorlatainál, mert Ariadné fonálként használhatóak az állandó Jelenléthez. A gyakorlás elvezethet minket a "belső meglátáshoz", ahol feltárul a mulandóság és az örökkévalóság egysége.

A fentebb már említett elme alakok közül az emlékezet az, ami az időbeliség érzetét okozza. A memória közbelépése kapcsolja össze a pillanatokat és ezáltal, az idő folytonosságának a káprázatát kelti. A gondolkodás alakja, mechanizmusa mögött is az emlékezet áll, hiszen a tudattalan memóriaraktárunk alapján jönnek létre a gondolataink, de személyiségünk emléke is innen töltődik be. (érdemes elolvasni Az elme alakjai írásomban azt a részt, amikor egy ébredési tapasztalat alapján bemutatom, hogy mi történik akkor, ha a memória nem tölt be) Az értelem is csak azt tudja értelmezni, amiről már vannak elsődleges információi. A személyes tudattalanunk az, ami kondicionálja érzékelésünket és semmit nem olyannak látunk, hallunk stb. amilyen "Valójában", talán csak az érzékelés első pillanatában.

A hosszú ösvényen megerősített, állhatatos, egyhegyű elme pontosan azért tud nyugalomban maradni, mert már erőkifejtés nélkül ki tudja küszöbölni a tudattalanból érkező impulzusokat, és ezáltal az emlékezet működését stb. Így válik alkalmassá a szemlélődés rövid ösvényére. A gondolatokat sem kell már elnyomni, azok maguktól elcsendesednek, ha a figyelem energiáját elvonjuk róluk, de valójában még az "elvonás" kifejezés sem jó, hiszen a figyelem "egy része" a belső erő miatt soha nem mozdul ki a centrumból a Jelenlétből. (ezek csak hasonlatok, lehetetlen pontosan leírni a jelenséget) Természetesen a Jelenlétet, az Önvalónkat teljességében csak a bővítmények nélküli ürességben tudjuk átélni, amikor az Ürességgé válunk, de ebben a misztikus állapotban nem lehet megmaradni és vissza kell térnünk a relativitás világába.

Az érzékek tisztán csak a pillanatokat regisztrálják, de a megosztott elme egyik alakja, az emlékezés a pillanatokat időérzetté, mulandóvá szűkíti. Gyakorlatilag érzékcsalódást hoz létre. Nagyon jó példa erre a régi mozis hasonlat, amikor még filmtekercseket használtak a vetítéshez. A másodpercenként látott huszonnégy állóképet a memóriánk szőtte össze egy folyamatos  mozgássá. Lehetne még sorolni a példákat.

Befejezésként még megemlítem az egyik megvilágosodott tanító, U.G. Krishnamurti beszámolóját, aki elmondta, hogy miután felszámolódott a kondicionálást okozó memóriaműködése, gyökeres változás állt be az érzékszervei működésében. Számára egy drága, francia parfüm illata és a tehéntrágya szaga között semmilyen különbség nem volt, csak szimplán, megkülönböztetés nélkül regisztrálta a tapasztalás folyamatát. A faliórát bármeddig nézhette, az időt nem tudta automatikusan leolvasni, csak egy látvány volt számára a tárgy, és ez a felszabadult érzékelés jellemezte az összes érzékszervi működését, viszont, ha szüksége volt egy "pontos" információra, akkor akaratlagosan felidéződött benne. De így szemlélte a cselekedeteit is, spontán, automatikusan történtek vele a dolgok. (Érdemes megemlíteni, hogy a szánkhjában nem csak érzékelő érzékekről beszélnek, hanem öt cselevő érzékről is)

"Ne a tapasztalat légy, hanem a tapasztalás!" - tanította Papaji 

Itt található az Elme alakjai bejegyzés: https://nyilegyenes.blog.hu/2018/03/20/az_elme_alakjai