A szabad akarat illúziójának megértése nagyon fontos egy bizonyos ponton túl. Ez a pont a spiritualitás rövid, közvetlen ösvényére való lépés. A nem gyakorlók számára teljesen mindegy, hogy ezt megértik vagy sem, a hosszú ösvény gyakorlói pedig még az ego képzettel gyakorolnak, "önerőből", ezért a cselekvőségérzet illúziója fogva tartja őket. A cselekvőségérzet az elme testtel történő azonosulásából fakad és ezzel együtt jár az akarás megélése, ami az egoizmus egyik mozgatórugója. Az ego élmény valójában egy összetett káprázati mechanizmus, végső szempontból nem létezik, de amíg a figyelmet teljesen leköti, addig lenni látszik, ha már nem köti le, akkor csak egy állandóan változásban lévő, mulandó jelenség, egy eszköz a létezés periféria oldalán. Önálló akarattal nem rendelkezik (csak annak tévképzetével) és nem is rendelkezhet, hiszen okozatjelenség. A kiváltó ok az Önvaló, ami egy mulandó inkarnáció káprázatban eszközként felveszi az elmealakokat, bővítményeket és a kollektív sorsba beleágyazva eljátszik egy szerepet.

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi 

Valójában nincs két én, a "kis én", "nagy-én" megkülönböztetést csak kezdőknek tanítják, a "nagy kör" magába foglalja a "kicsit" is. Az emberek közötti különbség valójában csak abban a sorsszerűségben rejlik, hogy mennyire lekötött vagy felszabadult a figyelmük a periféria oldaltól, a mulandó eszköztől. Minél erősebb az "én akarom", "azt teszek, amit akarok", "szabadon dönthetek", "irányítom, megváltoztatom a sorsomat" stb. elképzelés, annál erősebb az egoizmus, a periféria énhez tapadás. A hosszú ösvény alacsonyabb szintjeihez tartozó sorsalakítási technikák, tudományosság jelmezébe bújtatott, áltudományos irányzatok, mint pl. az eltorzított "kvantum" technikák, primitív asztrológia, agykontroll és még sorolhatnám, pontosan az egoizmust erősítik, a spirituális egoizmust. Persze ezek is megélési fázisok, a tömeges keresőket csak a kiábrándulás, csalódás fogja kimozdítani ezekből a zsákutcákból.

Nem egyszerű felfogni, hogy nincs szabad akaratunk. A Bhagavad-gítában Arjunának a rokonaival szemben kellett harcolnia és kétségei támadtak emiatt, de Krishna, az Isteni Önvaló ragaszkodott a harchoz, és felhívta a figyelmét, hogy nem azonos a testével, ezért nem lehet ő a "karta", a cselekvő. Ramanát is faggatták ebben a témában: 

Kérdező: Vajon csak az ember életének fontos eseményei, mint például a fő foglalkozása vagy szakmája előre elrendelt, vagy az olyan jelentéktelen cselekedetek is, mint például egy pohár víz elfogyasztása vagy átvonulás a szoba egyik részéből a másikba? 

Ramana: Minden előre meg van írva. (előre elrendelt)

Mivel nem vagyunk azonosak a testtel, ezért a cselekvők sem lehetünk, ahogyan Krishna tanította Arjunának. Az álom nélküli mély-alvás során még testképzettel sem rendelkezünk, ennek ellenére létezésünk nem szűnik meg, csak a testtel történő azonosságunk szünetel. A hosszú ösvény legmagasabb, koncentráció-meditáció gyakorlatait még cselekvőségérzettel végezzük, akarattal, akarati képzettel, de egy idő után pont ez válik az akadállyá főleg azért, mert elvárásokat is támasztunk, eredményt várunk, viszont ezek miatt elakadunk, "megszólíthatatlanná" válunk. Fontos áttérni egy idő után a rövid ösvényre, lemondani az akaratról és az Önvaló kegyelmére bízni magunkat. Ezen az ösvényen már passzív, szemlélődő, tanú gyakorlatokat kell végezni minden elvárást kiiktatva, a hétköznapi életben pedig fel kell adni a szabad akarat illúzióját. Erre meg kell érni, mert aki erre nincs megérve, az  soha nem fogja megérteni a "Legyen meg a Te akaratod!" mélyebb értelmét, azt a személytelen kozmikus értelmet, ami a létezést pillanatról-pillanatra, hajszálnyira kiszámítottan irányítja és a szívünk mélyén lévő isteni atom közvetítésével sugározza. Aki ezt képes intuitíven felfogni, annak számára az eleve elrendelés karmikus törvénye nem fog fatalizmusnak tűnni, hiszen pontosan látni, érteni fogja a cselekvőségérzet mentális jellegének káprázatszerűségét. (a szánkhja filozófiában az 5 érzéki érzék mellet 5 alapvető cselekvő érzékről is írnak, mivel a tudatosságban ezek is személytelen érzeti jelenségek és csak az ego szűkíti le őket személyes cselekvőséggé, "én vagyok a cselekvővé")

"Ha csak a Tudatosság létezik, akkor hogy lehetne ott egy egyéni cselekvő, kereső, vagy döntéshozó? Mégis van cselekvés, keresés, döntés, de ezek a Tudatosság/Teljesség személytelen funkciói. Az ego a személyes cselekvőségérzetével azt hiszi, hogy ő az, aki működik. Valójában mindig és kizárólag csak a Tudatosság működik személytelenül egy test-elme szervezeten keresztül." - Ramesh Balsekar

"Amikor teljes mértékben el tudjuk fogadni azt az igazságot, hogy Isten a világegyetem kormányzója és irányítója, hogy a Világ-Elme (Isten) áll a Világ-Idea mögött és irányítja azt, akkor elkezdjük elfogadni azokat a párhuzamos igazságokat, hogy minden dologról és teremtményről kellő gondoskodás történik, és hogy minden esemény az isteni akarat szerint történik. Ez idővel elvezet ahhoz a megértéshez, hogy az ego nem a tényleges cselekvő, bár a cselekvés, a munka és a tevékenység illúzióját kelti. E metafizikai megértés gyakorlati alkalmazása az, hogy személyes életünk terheit letesszük a földre, és hagyjuk, hogy a Gondviselés hordozza helyettünk: ez az ego átadása az isteni számára." - Paul Brunton

A témához kapcsolódó, korábbi bejegyzés: https://nyilegyenes.blog.hu/2021/10/05/az_isten_itt_allt_a_hatam_mogott_122

Jiddu Krishnamurti szerint, aki a legigazibb értelemben véve éli az életet, az teljesen félelem nélküli, ő maga a világosság, ezért nincs szüksége keresésre. Ez kétségtelen, hogy így van, legalábbis én nem kételkedem JK szavaiban, de ettől függetlenül a "keresés" témakör sokkal összetettebb. Nem ismerem az eredeti szövegkörnyezetet, ahol ez elhangzott, ezért, akár úgy is lehet értelmezni, hogy már egy beérkezett keresőről beszélt. Általában ezt nem így szokták felfogni, mindenki a "keresés" feleslegességére gondol, és Krishnamurti tanításaiban is van erre utalás. 

A születésének századik évfordulója alkalmából megjelent könyvben Evelyne Blau, aki hosszú ideig munkatársa volt, ezt írta: "Ötven éven át tanított, beszélt és utazott szerte a világon. Miért nem változott meg egyetlen ember sem? Őt (Krishnamurtit) bizonyára foglalkoztatta ez a probléma.

Amikor Krishnamurti haldoklott Kaliforniában, egy magnóval rögzítették utolsó szavait. Nem sokkal halála előtt ezt mondta: "Hol rontottam el? Senki sem értette meg?"

Hol ronthatta el? Nehéz megmondani, talán ott, hogy, mint a rövid-ösvény tanítója túlságosan radikális volt abban a tekintetben, hogy nem kell követni semmilyen vallást, szektát, irányzatot, tanítót, gurut stb. Persze meg volt rá az oka, hiszen ő is látta már a burjánzó "spiri" divatot, főleg a nyugati világban, a hosszú ösvény vadhajtásait, mellékvágányait és azt is, hogy rengeteg ember csak a személyes problémáira keresi a választ a spiritualitásban. Az egész egy "ál-alakzattá" vált, az ego búvóhelyévé. "Csak nem felébredni"- ahogyan Hamvas írta, mindent elkövetni, hogy ne kelljen felébredni, még a spirituális gyakorlás jelmezébe is belebújni, jól elrejtőzni az Igazság elől, önmagunk elől. Ezt látjuk most is a divat jógákban, asztrológiában, new age "teremtősdi" technikákban, a felszínes ezotériában, neo-advaita köldöknézésben, régi és új vallásokban stb.

Korábban már írtam erről a "nincs szükség keresésre" témáról, amiből láthatjuk, hogy végső szempontból igaza volt Krishnamurtinak, viszont, azt is láthatjuk nem mindegy, hogy mikortól nincs rá szükség. Manapság nagyon sokan félreértelmezik ezt, aztán az önáltatás csapdájába esnek, azt hiszik, hogy nekik már nincs szükségük rá, pedig még lehet, hogy el sem indultak egy hiteles hosszú-ösvényen, ami még erőfeszítéssel jár. (koncentráció-meditáció)

https://nyilegyenes.blog.hu/2016/07/06/egy_ceyloni_fiatalember_kerdese_a_ramana_maharshi-hez

A Bibliában is benne van, hogy "Légy csendben és tudd, hogy én vagyok Isten". Ennél nincs direktebb tanítás, de amennyire egyszerűnek tűnik, annál nehezebben valósul meg. Ez már tényleg a keresés végén van, de el is kell jutni idáig. Érdemes megemlíteni, hogy pl. Ramana Maharshi is általában minden kérdezőnek először azt mondta, hogy ő már most is az Önvaló, nincs más csak az Önvaló, vagy egy olyan emberhez hasonlította a keresőket, aki nyakig benne áll egy folyóban, de szomjazik. Csak ezek után válaszolt a kérdező tudatossági szintjének megfelelően. Egy egyszerű földművesnek pl. azt tanácsolta, hogy otthon, a házi oltárnál imádkozzon. Nem volt még mindenki alkalmas rá, hogy direktben az Önvalóra, a Tudatosságra hangolódjon, mert mentális hajlamai még szétszórták a figyelmet.

A következő történet jól rávilágít arra, hogy a keresés feladásáig nem egyszerű az út, ráadásul a megvilágosodott mesterek útmutatásai között is vannak eltérések. Berthold Madhukar Thompson német spirituális tanító, író keresése során több híres guruval is találkozott. Az első mestere Osho volt, akinél voltak már megélései, bevillanásai, majd felkereste Papajit Lucknowban. Elmondása szerint jelenlétében egy megsemmisítő, személytelen állapotot élt át, ami óriási boldogsággal járt. Papajairól tudni kell, hogy úgynevezett "shakti" guru volt és nagyon sokan éltek meg vele eksztatikus bepillantásokat, beavatásokat. Az energetikai beavatás során azt tapasztalta, hogy egy hő és fényenergia hullám felment a gerincén, aztán a szemöldökei között (harmadik szem, hipofízis mirigy) vibrálást, majd spirál körök formájában fénykibocsátást tapasztalt. Az élmény közben nem volt képes gondolkodni és nem érezte a személyes énjét sem. A bevillanás egy pontján mélységes szeretet és hála töltötte el. Papaji biztosította róla, hogy elérte a megvilágosodást, de mivel nemsokára visszaállt nála az eredeti állapot, ezért ő nem volt ebben biztos. (valójában csak egy ideiglenes bepillantásban volt része) Mivel elégedetlen volt, ezért felkereste Tiruvannamalaiban Lakshmana swámit, aki Ramana jelenlétében érte el a megvilágosodást, és az ugyancsak megvilágosodott követőjét, Saradammát. Ők azt mondták neki, hogy tényleg nem érte még el az állandó állapotot, ezért gyakorolja az atma-vicharát (önkutatást). Többször is visszament még, miután nem működött nála az atma-vicara, ezért Lakshmana azt mondta neki, hogy már csak Isten segíthet rajta, ezért imádkozzon. Ettől Madhukar teljesen összezavarodott, csalódott volt, többet várt a találkozásoktól, de aztán megértette a swámi tanácsát és jobban el tudott mélyülni a gyakorlás során. Mindezek után kereste fel Ramesh Balsekar advaita tanítót Bombay-ban, (ő Nisargadatta Maharaj megvilágosodott tanítványa volt, egy direkt tanító) 

"Különösen a szabad akarat és a predesztináció fontos kérdésében kértem segítséget. Szintén fontosnak éreztem annak megértését, hogy a gyakorlás és az erőfeszítés vajon elősegíti, vagy akadályozza a megvilágosodást" 

Madhukar már túl volt négy tanítón, akiknek bizonyos pontokon ellentétes volt a tanítása, ezért nem lehet csodálkozni, hogy elvesztette a fonalat. Balsekar tanításait jól ismerte, könyveit korábban olvasta, de személyesen még nem kereste fel korábban. Közölte vele, hogy a megvilágosodást keresi és mindenre elszánt, hogy elérje. 

"Ki az aki keres és mit? Amikor megérted a kérdésedben azt, hogy "ki" és "mit", akkor a keresésed véget ér" - volt  Balsekar első válasza.

Ezek után Madhukar felvázolta eddigi tapasztalatait a különböző mesterekkel, Balsekar pedig érdeklődött az indiai név eredetéről, amit még Papajitól kért.

Ramesh: - Ó, értem. Engedd meg, hogy elmagyarázzam az "Én vagyok Madhukar" jelentését!: Én egy Madhukar nevű test-elme organizmussal azonosítottam magam, a szabad akarat és a személyes cselekvőképesség érzésével...

Most nem írom le a teljes beszélgetést, de Ramesh is mondta neki, hogy nem lehet még megvilágosodott, ha kételkedik benne. Ezek után tért rá a lényegre, amiből tisztán megérthetjük a "kereső és a keresés" jelenségét.

Ramesh: - Mielőtt a keresésről és a megvilágosodásról beszélünk, hadd kezdjem az alaptanításommal: Minden ami van, az a Tudatosság. Ha a Tudatosság minden, akkor nincs egy (különálló) valaki, aki cselekedne. Buddha ugyanezt mondta: "Események történnek, tettek bekövetkeznek, de nincs ott egyetlen egyén sem"

Madhukar: - Érthetőbbé tudnád ezt tenni?

Ramesh: - Ha csak a Tudatosság létezik, akkor hogy lehetne ott egy egyéni cselekvő, kereső, vagy döntéshozó? Mégis van cselekvés, keresés, döntés, de ezek a Tudatosság/Teljesség személytelen funkciói. Az ego a személyes cselekvőségérzetével azt hiszi, hogy ő az aki működik. Valójában mindig és kizárólag csak a Tudatosság működik személytelenül egy test-elme szervezeten keresztül.  

Madhukar:  - Akkor a spirituális keresésnek is egy személytelen történésnek kell lennie.

Ramesh: - Persze. Az igazság keresése és annak végleges beteljesülése a megvilágosodás végső eseményében - az ego, kereső megsemmisülése - olyan, mint minden más cselekedet és esemény. Ezek a Forrás, Totalitás, Isten, Tudatosság vagy hívd bárminek is, személytelen funkciói...

Madhukar: - Ebben a kontextusban, akkor ki az, aki keres? És ki válik megvilágosodottá?

Ramesh: - Nincs senki, aki gyakorolna vagy bármi mást tenne azért, hogy elérje a megvilágosodást.

Madhukar: - Teljesen meg vagyok zavarodva. Akkor mit mondasz, mi a megvilágosodás? Hogyan definiálod?

Ramesh: - A megvilágosodás megsemmisülése annak, aki kívánja a megvilágosodást. A megvilágosodás csak akkor történhet meg, ha Isten akarja, és ez a test-elme organizmus sorsa, azt jelenti hogy az ego, aki meg akar világosodni megsemmisült. Ezért van az, hogy senki nem válhat megvilágosodottá és senki nem élvezheti azt. 

Madhukar: - Akkor a megvilágosodás egy esemény a jelenségvilágban, megnyilvánulásban? 

Ramesh: -  Igen. Ez egy spontán bekövetkező esemény a keresés befejezésének a végén, amiben intuitív, teljes megértés van a spirituális szívben arról, hogy nincs cselekvő és soha nem is volt kereső. Ebben az eseményben az ego, az én teljesen megsemmisül.

Madhukar: - Ha a megvilágosodás sorszerű, akkor minden más, ami történik szintén sorsszerű, beleértve a spirituális keresést.

Ramesh: - Igen, természetesen. Akár a megvilágosodást keresed, vagy egy millió dollárt, egyik sem áll az irányításod alatt. Mind a kettő Isten akaratától függ és része a test-elme organizmus sorsának. 

Madhukar: - Ha minden sorsszerű, akkor annak is sorsszerűnek kell lennie, hogy kiből lesz spirituális kereső, és mikor. És minden egyes keresőnél sorsszerűnek kell lennie, hogy megtörténik a megvilágosodást, vagy sem.

Ramesh: - Pontosan. Továbbá a teljes megnyilvánulás minden eseményének sorsa, minden időben azt foglalja magában, hogy a Földön semmilyen hatalom nem tudja siettetni vagy akadályozni a megvilágosodás eljövetelét...Nem te voltál az, aki úgy döntött, hogy kereső lesz. A keresés csak megtörtént. Meséld el, hogy lettél kereső! 

Madhukar elmeséli a kezdeteket, amikor Osho jelenlétében átélte az első szatorit, bepillantást. "Látod, ezek az események csak megtörténtek. Nem tervezted őket. Az intenzív keresés csak úgy elkezdődött egy tapasztalattal." - Ramesh

Madhukar: - És ezzel a tapasztalattal megszületett a kereső. De te azt mondod, hogy nincs cselekvő és kereső.

Ramesh: - Nincs cselekvő és kereső, egyénként szabad akarattal és cselekvéssel rendelkező elkülönült entitás. Nincs olyan entitás, hogy "én". Azonban van egy Madhukar nevű test-elme organizmus, ami személytelenül működik a Tudatosság manifesztációján belül.

Madhukar: - Elméletileg, ha Isten azt akarná, hogy megvilágosodjam, az akkor is megtörténne, ha én azt nem akarnám. (mert nincs is akaratom)

Ramesh: -  Van akarat, de az a tiéd vagy a Forrásé - Istené? Ez a kérdés. Nem számít, hogy te, vagy bárki más mit tesz vagy nem tesz, mert minden cselekedet Isten akarata szerint történik. 

Madhukar: - Legmagasabb szempontból nézve ki a kereső?

Ramesh: - Legmagasabb szempontból nézve a kereső már az, amit keres. Ő a Tudatosság. Csak a Tudatosság van.

Madhukar: -  Még világosabbá tudnád ezt tenni?

Ramesh: - Amit a kereső keres, az valójában a keresés tevékenysége. A kereső és amit ő a keresésének hisz az valójában az, amit keres. Minden a Tudatosság. Ennek megértése - nem csak intellektuálisan, hanem totálisan, intuitíven a szívben - a megvilágosodás. Minden a megértés. Ezzel a kereső, az ego megsemmisül. 

Amikor Ramesh elmondta ezeket, Madhukar elméje megállt és egy hirtelen beálló, időn túli egységélményben mély megértés történt. Teljesen megszűnt az idő, a múlt, jelen és jövő eggyé vált, amint énje beleoldódott egy fényóceánba. A teljes egységélmény tudatossága elnyelte a személyes tudatot. Megtörtént a tapasztaló nélküli tapasztalás.

A német kereső mögött már meglehetősen hosszú út állt, mire eljutott a megértéshez és azon túl, hogy korábban számos mesterrel találkozott még zen meditációt és vipassanát is gyakorolt. Annak ellenére, hogy minden tanítótól mást kapott, azok is fontos állomások (beavatások) voltak útján, valójában nem is kaphatott mást, csak azt, amire akkor szüksége volt. A rövid ösvényen már nagyon fontos megérteni, hogy nincs szabad akarat, választás, cselekvés, mivel az egyéni törekvés képzetével fel kell hagyni és át kell engedni az irányítást a Kegyelemnek, az Önvalónak, a bennünk élő Istennek . 

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem.

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

József Attila

Nagyon sok spirituális út létezik manapság és létezett a múltban is. Vannak közvetett utak és vannak úgynevezett közvetlenek, ahol a kereső, aki már belefáradt a közvetett, az elmével-testtel végzett gyakorlásba, azt feladván átadja magát az Isteni Önvaló, a Felettes vagy Felsőbbrendű Én vezetésének és annak áramlására bízza magát. Persze ez az áramlás, energia csak azokat emeli, akik a hosszú, közvetett ösvényen már megerősítették "szárnyaikat" (ez megkerülhetetlen, bármennyire is szeretnék ezt elhitetni a manapság divatos tanítók) és feladván az "egót, a kis ént", nem állnak annak az útjába.(Isten és közöttem állok én) Persze olyan, mint kis én igazából nem létezik, (csak egy káprázati bővítmény) de az érthetőség szempontjából most ezt a megjelölést használom.

Számtalan keleti és nyugati közvetett, hosszú ösvény van, amiket Jézus a "széles út"-nak hív. Például a keleti jóga nyolcas ösvénye is ilyen, ahol csak a szamádhi, a nyolcadik fokozat a közvetlen, a nyílegyenes úthoz, a " szoros kapu-keskeny út"-hoz tartozó. (feltéve, ha nem üres transz) Az előtte lévő hét lépcső és fokozat a jáma-nijáma-tól a meditációig bezárólag még a hosszú, közvetett, "széles" út, amelynek gyakorlása szükséges, de a meghaladása és annak feladása is az, hogy ha az ember a jógát az igazi spirituális értelemben gyakorolja. Aki nem így végzi, az valószínűleg az egész élet elfecsérli valamelyik alsóbb szinten és még évtizedek után is pl.az ászanákat forszírozza vagy valamilyen meditációs technikát erőltet, pedig azok akkor már akadályok. Sajnos a mai modern korszakban főleg az ászanázást értik jóga alatt és a tömegek nem is lépnek ezen a szinten túl. Nem véletlenül nevezte a nagy indiai bölcs, Ramana Maharshi a hatha jógikat a test megszállottjainak. Ezek a jógik nem, hogy meggyengítenék a test-elme komplexumot még tovább erősítik azt, és ezzel pontosan a Jóga a magasabb Én-el való egyesülés útjába állnak.

Szóval járjon valaki a "széles út" bármelyik keleti vagy nyugati hosszú ösvényén, soha ne felejtse el, hogy az csak eszköz és nem cél. A "cél" közelébe csak azután jutunk, miután feladtuk és elengedtük azokat a gyakorlatokat!

  13 Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, amely a veszedelemre visz, és sokan vannak, akik azon járnak."

Ráadásul, ahogy Jézus tanítja "veszedelemre visz". Veszedelemre viszi azokat a sokakat, akik manapság divatból, felkészületlenül "jógázgatnak" ,"meditálgatnak", vagy valamilyen hamis önismereti technikába, vagy valamelyik újkori "bizniszegyház" hamis tanításaiba belebonyolódva azt képzelik, hogy úton vannak és nem veszik észre, hogy csak a test-elme működésük kapott egy újabb "álalakzatot", maszkot. A "kis-én", a személyes én képzete a cselekvőség érzetével együtt az elme egyik legerősebb megnyilvánulása és mindent megtesz, hogy "létezhessen", ha kell akkor spirituális tapasztalatok illúziójára is képes, mert számára a "nagy" énbe való olvadás a megsemmisülést jelenti. Persze ez a kis és nagy megkülönböztetés az ének között nem létezik, csak káprázat, olyan mint a víz a délibábban, de a dualitás káprázatában addig, amíg a tapasztalatokkal történő azonosulás fenn áll úgy tűnik, hogy van.

A Maharshi "tanítványa", követője Papaji , aki szintén egy "Jivanmukta" egy felébredett Mester volt, beszámolt arról, hogy sokan meglátogatták olyanok, akik vipassana meditációt végeztek és a tapasztalataik alapján már úgy képzelték, hogy megtapasztalták az Isteni Önvalót, pedig csak a saját elméjük keltette ürességet tapasztalták. Tévúton voltak.

A "veszedelem", mint olyan nagyon sokféle lehet, szinte nem is lehet felsorolni, akár fizikai vagy pszichikai jógasérülésektől kezdve az "úton-levés" önhittségén át a külvilágtól való menekülés kényszere, olyan út követése, ami az egyén személyiségének nem megfelelő, de legfőképpen az "önkép" eltorzulása a legnagyobb probléma.

Ez, ahogy Hamvas írja az az eset, amikor "valaki naponta százszor mos kezet, de más leveleit felbontja". Sokan azt képzelik, hogy ha jógáznak, vagy meditálnak, vagy vallásosak stb. akkor azzal minden el van intézve és ezzel beseprik a "szemetet a szőnyeg" alá és a normális hétköznapi életükben pontosan úgy élnek tovább, mint előtte: veszekedve, irigykedve, anyagiasan, sóvárogva, tele vágyakkal az élet dolgai után stb. Ezért aztán a spirituális fejlettség, előrehaladás szempontjából sokkal magasabb szinten állnak azok az "átlagemberek", akik lehet, hogy még életükben semmilyen tanításról, vagy gyakorlatról nem hallottak, de azon a helyen, ahol vannak az életben, tisztességesen, önzetlenül, a hivatásukba belefeledkezve végzik a dolgukat és az anyagiasság csak addig a pontig foglalkoztatja őket, ameddig az életvitelük szempontjából szükséges. Ezek az emberek spirituálisan sokkal magasabb szinten állnak, mint a méregdrága jógatanfolyamokkal kereskedők, az úgynevezett jógastúdiókban talajtornázók, pénzért horoszkópot készítő asztrológusok és a hozzájuk rohangálók,(akiket főleg az anyagi boldogulásuk jövőbeni alakulása érdekel csak), a spirituális tanítók, akiknek nem elég a könyveik után befolyó jogdíj, de az országos előadás-turnéikra is csak komoly belépővel lehet bejutni és természetesen a youtube csatornájukon megosztott videóik is reklámozásra vannak beállítva.stb.stb. Persze a Vízöntő eltömegesítő korszakában vagyunk, amikor "az emberiség az anyagba készül leszállni", és ez a jelenség is törvényszerű, hiszen, ahogy Jézus is mondja "sokan vannak azok, akik azon járnak" a "széles úton", a széles út még inkább anyagba húzó, az egót-elmét erősítő és önhittséget tápláló ösvényén. A sok hamis tanítót, jógit , zugasztrológust, pozitivista életmód tanácsadót is csak a korszak tömegigénye, csodavárása idézte meg. 

Persze a "széles útnak" is vannak hiteles ösvényei és az nem megkerülhető, de, mint ahogy Buddha is tette a megvilágosodása előtt, azt is fel kell adni. Mik ezek a hitelesnek mondható utak és hogyan lehet ezt megállapítani? A legfontosabb a Tanító hitelességéről meggyőződni. A hiteles Tanítók mindig anyagi ellenszolgáltatás nélkül végzik és végezték munkájukat, hiszen meglehetősen paradox lenne az anyag béklyóiból történő szabadulás tanításáért anyagi ellenszolgáltatást kérni. Szepes Mária például évtizedekig tanította a hermetikus utat lakásán ingyen és bérmentve, vagy ott volt Hamvas Béla, aki ingyen küldözgette postán a kéziratait, tanulmányait még olyanoknak is, akiket személyesen nem is ismert, vagy szétosztogatta azokat. Az ilyen emberek jellemzően nem dogmatikusak és nem állítják azt, hogy csak az általuk járható út a helyes még annak ellenére sem, hogy azt már végigjárták és tudják a hatásait. Az életvitelüket mindig mögé lehet tenni a Tanításnak, annak az nem mond ellent. Nem ígérnek könnyű utat, nem kecsegtetnek gyors sikerrel. A személyiségüket soha nem tolják előtérbe, kerülik a feltűnést és a külsőségeket, nem használnak hangzatos neveket. A Tanításaikban, írásaikban érezhető a magas szellemiség és, ami a legfontosabb, a más fogalmak használata ellenére is a lényeges pontokban nem mondanak ellent más hiteles Tanítók tanításaival.

Sajnos a jelenlegi korszakban nagyon nehéz ilyen embert találni, ezért érdemesebb a könyvekhez, könyveikhez fordulni, mert azok is felidézik azokat a szellemi eszenciákat, eszmecsírákat, ellentétben az önjelölt guruktól, akik szereplési vágytól vezérelve csak az általuk összeolvasottakat szajkózzák, félreértelmezve, önmagukat és másokat is becsapva.

Szóval itt a "széles út", a közvetett út hiteles Tanítóit próbáltam jellemezni, hiszen az útkeresők zömének még ezt kell megtalálni és végigjárni, ami hosszú időt vehet igénybe. Nagyon fontos, hogy mindenki olyan utat próbáljon választani, amit közel érez magához, mert ahogy Paul Brunton tanítja, valószínűleg azon már valamikor járt. Nem baj, ha kipróbálunk többet is, mert így még pontosabban tudjuk behatárolni a nekünk megfelelőt, de ha megtaláltuk, legyen az akár keleti vagy nyugati technika, akkor ne váltogassuk, hanem azon menjünk végig , addig ameddig csak tudunk és -"belefáradva" "éhezve és szomjúhozva az Igazságot"- el nem jutunk a közvetlen út kapujához a "szoros kapuhoz".

14 Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.

Innen már a kevesek számára járható közvetlen, "keskeny út", az igazi életre vivő út következik, ahol már semmit nem tehetünk önszántunkból. Ezen út tanítói már csak teljesen realizált, megvilágosodott Mesterek lehetnek, az Isteni Önvaló "megtestesülései", vagy ami ugyanaz, a saját Önvalónk, a Tudatosság áramlása, a Szent Szellem. Ilyen megtestesülés, Jivanmukta volt korunkban pl. a Ramana Maharshi, Papaji, Robert Adams, Nisargadatta Maharaj, Ramesh Balsekar, Jiddu Krishnamurti, U.G.Krishnamurti stb. de minden nagy, a történelemből ismert tanító, próféta: Jézus, Buddha, Mózes, Krishna, Mohamed stb. A lényeget tekintve nem volt közöttük különbség, talán csak annyi, hogy korunk tanítóinak a tanításaira nem alapítottak világvallást és a "lényegre", az igazi Önismeret útjára direktebb módon mutattak rá. Azok nincsenek annyira példabeszédekbe, szimbólumokba burkolva mint a nagy elődöké, mert a mostani korszellemben már nem is kell hogy így legyen, de az egyszerűségükből fakadóan pontosan annyira érthetetlenek, mint a régi nagy Tanítók példabeszédei, annak ellenére, hogy lényegileg pontosan ugyanazt tartalmazzák.

Befejezésül, még néhány gondolat a spirituális "előrehaladottság" mértékéről. Hogyan tudjuk viszonylag hitelesen felmérni azt, hogy kb, hol tartunk? Persze az ilyen jellegű méricskélésnek nem sok értelme van, hiszen legmagasabb szempontból mindannyian egyformák vagyunk, egyek vagyunk, nincs közöttünk különbség, de addig, amíg a lefokozott tapasztalásunk folytán a dualitásba kényszerülünk, jó, ha van valami mértékünk.

 Ramana Maharshi ezt tanította :

" A nem kívánt gondolatoktól való szabadság fok és az egyetlen gondolatra történő koncentrációs fok a mértékegységei a spirituális előrehaladottság mérésének."- ezt a választ valószínűleg egy még koncentrációt-meditációt gyakorlónak adta. 

Amúgy a két fok kéz a kézben jár, hiszen olyan fokig tud egy ember nem gondolkozni, gondolatmentes maradni, amilyen mértékben koncentrálttá tud válni egyetlen gondolatra. Ez még amúgy a jóga ösvényének a koncentráció és a meditáció, már amúgy magas fokozatairól szól, de még a széles-közvetett ösvény, ahol a gyakorló az elmében létrejövő módosulásokat, gondolatformákat az elme energiájával nyomja el és szünteti meg, vagy koncentrálja egy gondolatra. Ezek a végső "szárny erősítő" stádiumok, ennek a határáig tud az ember saját erejéből eljutni, amíg az Önvaló kegyelme át nem billenti a szamádhi állapotába. Érdekes, hogy pl. a Nobel-díjas német fizikus Heisenberg, aki a kvantummechanika egyik megalapítója volt, spontán átélte a kevala nirvikalpa szamádhit-( a test tudat nélküli, de még nem végleges, állandó Önvaló tapasztalat)- a munkája során kifejtett nagy fokú koncentráció és elmélkedés hatására. Átbillent a holtponton, egy öntudatlan jógi volt. Persze a mentális hajlamaiból, előző életekből hozott vászanáiból, kifolyólag ez törvényszerű volt. A Maharshi, Robert Adams vagy a Papaji már fiatal korukban spontán megvilágosodtak és elérték a szahadzsa nirvikalpa végleges állapotát, mindenféle ismeret és előtanulmány nélkül. Persze ez ritka.

A másik jó mérték lehet még az is, hogy: Mi az, ami még kell nekünk ebből a világból? Mire vágyunk, milyen erős az elménkben a vágydinamika? Persze az nem baj, hogy elfogadjuk a világ dolgait, hiszen benne élünk, de mennyire ragaszkodunk hozzájuk? Mennyire tudnánk meglenni nélkülük és elengedni azokat? Lehetnek ezek emberek, tárgyak,tanulmányok, rang, pozíció, nem feltétlenül kell, hogy mindenképpen anyagi dolog legyen. Az elmében lévő ragaszkodás mértéke az, ami számít, bármi is legyen az. Az erre a kérdésre adott őszinte válasz is sokat elárul arról, hogy a "kozmikus óra mutatója" éppen hol áll. Persze a legvégén már a "kis énünket" is el kell engedni.

A direkt ösvényen a "keskeny úton", (ami már az Önkutatás útja, a jógában a szamádhi, amiben a személyes én érzete már nem vesz részt), a "fejlődést" a cselekvőség érzetének a gyengülése, a test-elme kapcsolódásának a lazulása jelenti. Amíg nem érjük el a végső célt, ezt a külvilágra adott reagálásunk intenzitásán és erején mérhetjük le. Ezért Robert Adams egyik legfontosabb tanítása tanítványaihoz, a "Ne reagálj"! Fogadd el a jelenségeket úgy, ahogy vannak, fogadd el a sorsodat úgy, ahogy az van és ott találd meg a boldogságodat, ahol vagy, mert bármi is történik veled a determináció zárlatában, az nem a felszíni tudatodhoz, hanem az elméd tudattalan tartományaival van összefüggésben és csak a már élethelyzetté vált kivetülésekre való NEM REAGÁLÁSSAL lehet "feloldani". Tehát a reakciód mértéke, a tetszéseid és nem tetszéseid határozzák meg a sorsodat, természetesen a determináció zárlatán belül. A nem reagálást nem csak a külvilágra, de a gondolatainkra, érzéseinkre, érzelmeinkre is tudni kell alkalmazni. Ennek csak egyetlen módja van ezen a szinten, hogy nem veszünk róluk tudomást, figyelmen kívül hagyjuk és akkor szétfoszlanak, megszűnnek. Nem állunk ellent, mert máskülönben csak erősítjük az elme erejét. Ezzel számoljuk fel az elménk tudattalan zónáiban lappangó és azt személyes énné szűkítő mentális hajlamainkat, a sorsunk mozgatórugóit. Ezért is viccesek a mai pozitivista életviteli tanácsadók, tanítások, sikerkovácsok, azokkal a sugalmazásaikkal, hogy gondolkodjunk pozitívan, higgyünk önmagunkban, merjünk nagyot álmodni, valósítsuk meg a vágyainkat stb. mivel az "eleve meghatározott sorsunk" gyökere számunkra tudattalan és az, hogy a jéghegy csúcsával (a személyesnek hitt én)  elkezdünk hinni, meg "akargatni', az önmagában édes-kevés energia, ráadásul a "szabad-akarat" illúzióját is kelti. A személyesség/személyiség az elme testtel és cselekvőséggel történő azonosulásához tartozik (ezt éljük személyes énnek), ami önmagában is egy okozat, egy buborék az óceánon, azt meg ne gondoljuk, hogy egy buboréknak bármilyen hatása is lehet egy akkora "víztömegre", mint az elme tudattalan zónája. Alapvetően ezen a szinten már minden gondolat rossz, legyen az akár pozitívnak látszó, vagy akár negatívnak tűnő, hiszen azok csak módosulások az elmében és ezáltal a figyelem áramlásának az elterelői.

Ezért is mesélte Robert Adams, hogy a megvilágosodással igazából "semmi" nem történik, csak megszűnik a cselekvővel, a "kis énnel" való azonosulás és a dolgok csak úgy maguktól létrejönnek és úgy látja magát az ember, mint egy mozifilmen lévő szereplőt. Az események a testtel spontán megtörténnek, semmilyen ráhatása nincs a folyamatokra, minden megy magától egy előre elrendelt úton. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz, minden csak egy jelenség a vetítővásznon, de amíg mi, csak a jelenségeket érzékeljük, megfeledkezve a vászonról, addig ő látja a vásznat is.