Az életnek nem célja, hanem értelme van. Azért születtünk, hogy megértsük Önmagunkat létezésünk áramlásának élményében. Amikor Jézus kijelentette, hogy "Én vagyok az út, az igazság és az élet", akkor nem önmaga mulandó szerepszemélyiségére utalt, hanem az Én-vagyok örökkévaló létélményére, ami öntudatunk forrása. Ez a kollektív gyökérélmény mindannyiunk számára adott, de csak bővítményekkel (test-elme), szubjektum-objektum relációban tapasztalható, ébrenléti vagy álom állapot során van öntudatunk. Az álom nélküli mély alvás során kialszik az öntudat, éberségünket elveszítjük, mivel a bővítmények leoldódnak, nincs miről tudomást venni. A megvilágosodott mesterek beszámolóiból tudható, hogy az öntudat egy apró szikrája náluk még ebben a kettősség nélküli állapotban is megmarad. Ugyanez az állapot élődik meg ideiglenesen a nirvikalpa szamádhiban is, a meditáció legmagasabb misztikus állapotában, ami egy bepillantás, a tiszta Én-vagyok élménye. (A végső, természetes szahadzsa szamádhi állapotot viszont csak ébrenléti állapotban lehet "elérni", mivel ez az Önvaló teljes, a létezés minden körét egyszerre magába foglaló kivetülése, mentális konstrukciója, itt már az Én-vagyok létélménye mindent magába foglal.) 

A létezés tehát mindenki számára adott, sorsunktól függ, hogy mire használjuk fel az élet nyersanyagát egy adott inkarnáció során, hagyjuk, hogy figyelmünk szétszóródjon/lekötődjön a káprázatok áramlásában, vagy az Önismeret eszközévé tesszük. Ramana Maharshi elme alakjai tanítása rávilágít a legfontosabb figyelemeltolódási pontokra: 

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt".

A létezés a Kozmikus-Elme (Isten) önmagában keltett mentális tevékenysége, az így elgondolt Világ-Ideáról a benne egyénivé váló Önvalókon keresztül vesz tudomást, ami a gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség alakjait veszi fel, de valójában nem különbözik az örök háttértől, ugyanúgy, ahogyan egy képernyőn futó jelenet is azonos a képernyővel. Ezért is mondta sok tanító, hogy már most is Az vagyunk, még annak ellenére is, hogy figyelmünket teljesen lekötik az elmealakok. Ezen alakok, bővítmény fodrozódások tapasztatódásával jutunk létélményhez a mulandóságban, de a téves különállóság képzet miatt nem érezzük az egységet az Örökkévalósággal. Ebből a téves azonosulásból fakad a független ego-szerkezet jelensége melynek részei: a gondolkodás, az egyéni elme, amit a gondolatformák összessége alkot, ez "mögött" áll az emlékezet, (amiből a gondolatok létrejönnek) ami tapasztalatainkat, tudásunkat, személyiségünket tárolja, aztán az én-ség alakja, amikor a tudatosság egy testtel (ébrenléti, álom) és annak funkcióival azonosul (testtudat, érzékelés, cselekvés), valamint az értelem, ami mindezeket értelmezi. 

Ezek a funkciók elengedhetetlenek az élethez, ameddig élünk lennie kell ego-szerkezetnek, mint eszköznek, de ha teljesen leköti figyelmünket, akkor csak öntudatlanul átsodródunk az életen és nem jutunk közelebb az Önismerethez, az élet értelméhez. Mivel a mulandóság az Örökkévalóság aktív oldala, ezért egónk is tekinthető Önvalónk mulandó, relatív, változó funkciójának. Végső soron ennek kéne felismertté válnia, felismerni Azt, ami állandó Tanúként Jelen van, szemléli, tudomásul veszi az önmagában keltett mulandó alaköltéseket, mint jelenségeket, de végső soron egy is velük. Csak így alakulhat ki egy teljes kört átfogó Létélmény. 

Az ego-komplexum (elmealakok összessége) olyan, mint egy kis kör a nagy körön belül, hullám az óceánon, akár ébrenléti, vagy álom állapotban élődik meg, mindig lennie kell valaminek, amit észlel. Az áramló figyelmi mechanizmusnak folyamatosan figyelembe kell vennie valamit, hogy létezhessen, lennie kell valamilyen külső vagy belső objektumnak, ami "létrehozza" a személyes szubjektumot. Ez által van biztosítva az önérzet (öntudat) a kettősség káprázatában. Legmagasabb szempontból az ego is külvilágunkhoz tartozik, hiszen megfigyelhető működése, de mivel el van merülve benne a figyelem, ami ugyan a forrásból jön, teljesen átszíneződik és így a létélmény leszűkítetté válik. Minél erősebben van beszűkülve a figyelem az elmealakok működésébe, annál több szenzációra van szüksége egy embernek, hogy "jól" érezze magát, mert amúgy elkezd unatkozni, nem érzi jól magát a bőrében, elégedetlen.

A mostani Vízöntő világkorszakban elképesztően felerősödött az ingerek, szenzációk mennyisége az élet minden területén, tömegigény van rá, az emberiség már el sem tudná képzelni az életét ezek nélkül. Hamvas Béla írta még a 40-es években, hogy "az emberiség az anyagba készül leszállni", ami napjainkra meg is történt. A létélmény teljes mértékben az anyagi én, az ego létkörére szűkült és ebből fakadóan talán soha nem élt annyi elégedetlen ember a Földön, mint manapság. A spiritualitást sem kímélte a szenzációéhség, divat lett, az ego vágyvezérelt játszóterévé változott, mindenki valamilyen belső, magasztosnak hitt tapasztalathoz, tudatszinthez, megéléshez stb. szeretne jutni, ahelyett, hogy megértené öntudatának működését, saját földi létének mélyebb értelmét. 

Erre a megértésre a direkt, közvetlen ösvény gyakorlataival lehet eljutni, ilyenek pl. a Zen, Dzogchen, Jiddu Krishnamurti, U.G. Krishnamurti, Ramana Maharshi, Nisargadatta Maharaj, Papaji, Robert Adams, Ramesh Balsekar, Annamalai Swami tanításai, vagy Paul Brunton által tanított mentalizmus filozófiája. A hosszú, közvetett ösvény öntisztító, elmét erősítő, előkészítő gyakorlataira még azoknak van szüksége, akiknek állhatatlan az elméje és ezért a figyelem még nagyon szétszórt. Itt a hagyományos koncentráció-meditáció ösvényén kell járni egy darabig, de majd át kell térni egy idő után a közvetlen útra, amikor már az életben gyakorlunk, a hétköznapokban. (a kettőt lehet gyakorolni az elején párhuzamosan is) 

Mivel az ego üzemagyaga a vágy, erősen vágyvezérelt, a szenzációkon, külső dolgokon keresztül akar elégedettséghez, kielégüléshez jutni, ezért befejezésként bemutatok néhány rövid tanítást: 

"Mit kell tennem ebben az életben? Itt van ez az egész élet előttem. Mit tegyek? Minden ellentmondás nélkül kell élnem és cselekednem, máskülönben egyáltalán nem élek csak az ellentmondásokban és ez nyomorúság és szenvedés. Tehát tudok-e az elégedettség vágya nélkül élni bármikor és úgy cselekedni mindig, akár egy pár cipő kiválasztásakor a sétához, hogy előtte ne legyen bennem az elégedettség akarása?"- J. Krishnamurti 

J. Krishnamurti alaptanítása a választás, válogatás, minősítés nélküli tudatosság. Mivel egónk tapasztalatainkból, felhalmozott tudásunkból, emlékezetünkből is fakad, ezek alapján működik, akar és így a múlthoz tartozik, ezért nem látunk tisztán, tényszerűen, színezetlenül. Létélményünket ez a kondicionáltság beszűkíti, cselekedeteinket befolyásolja, állandó mérlegelésre készteti, mert minden áron elégedettek akarunk lenni, ezért állandó ellentmondásban élünk, félelemben, aggodalomban, hogy esetleg nem jó döntéseket hozunk, aztán elégedetlenek leszünk. Nincs értelme az elégedettséget keresni, mivel életünk az elégedettség és az elégedetlenség csatatere, ebben a kettősségben ingázik folyamatosan, ami ellentmondást, zűrzavart szül. Ráadásul minden ego, személyiségszerkezet más összetételű, ezért ennek a relatív összetételnek megfelelően akar elégedett lenni. Jól látható, hogy ez a mechanizmus mennyire megköti a figyelmi energiát, és a múlthoz láncol, ezért egy ilyen tanítás értelmezése, elmélyítése sokat segíthet a figyelem "feloldásában" a hétköznapokban, a cselekvésben. Természetesen ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha már képesek vagyunk megfigyelni az elmealakok működését és kiismertük mentális hajlamainkat. (Nagyon sok tettünk és cselekedetünk mögött tudattalan elégedetlenség áll, ezért változtatni akarunk pl. munkahelyet váltunk, elválunk és újra házasodunk, lecseréljük tárgyainkat, pedig azok még remekül működnek stb. mivel elégedetté szeretnénk válni, aztán egy idő után ugyanott találjuk magunkat, az elégedetlenségben. Ezért is mondta Krishnamurti, hogy a külső forradalmak soha nem hoztak érdemi változást.)

Egy videóban Ramesh Balsekar legkorábbi, alap inspirációjáról, Ramana Maharshi tanításáról beszél. Azon belül is Ramana azon kijelentéséről, hogy a "Self realizáció a legkönnyebb dolog". Mivel Ramana nem volt egy beszédes ember, ezért nagy súlya, jelentősége volt egy ilyen kijelentésnek. Balsekar interpretációja szerint ez azt jelenti, hogy el kell fogadni azt ami van és ne akarjunk semmi mást azon kívül ami van. Az ami van, az a létezés személytelen tudatossága, (tudomásulvételi mechanizmusa) az Én vagyok. Én vagyok az ami van és az Én vagyok személytelen tudatosságában (tudomásulvételében) van a megnyilvánulás, aminek az Én vagyok a szemtanúja. Tehát az, "ami van", az a megnyilvánulás, Buddha szavaival: "Események történnek, tettek megtevődnek, nincs egyéni cselekvő önmagában" - ezért szemtanúság, szemlélődés történik, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy filmet nézünk anélkül, hogy bármit is másképpen akarnánk, hogy történjen a filmben. Az önfelismerés, önmegvalósítás csak azért nem a legkönnyebb, mert az ego akar valamit, ebbe beletartozik az Önfelismerés akarása is, ami még mindig akarás. 

Látható a két tanításból, hogy Létélményünk teljesebb megéléséhez egy jó értelemben vett, személytelen, elvárások nélküli hozzáállásra van szükség. Életünk filmje pörög, a kérdés az, hogy kondicionált, káprázati énünkön, egónkon keresztül nézzük, és veszünk benne rész elmerülve, egyéni cselekvőség érzettel, azt gondolva, hogy teljesen azonosak vagyunk szerepünkkel és azt teszünk benne, amit akarunk, vagy felismerjük, látjuk a maszkot, a ránk osztott szerepet és elfogadunk mindet úgy, ahogyan az van, ahogyan történik. Akkor tudjuk felismerni a szemtanúság Létélményét, ha nincs ott a múlt, az ego-self kondicionáltsága és minden egyes élethelyzetben reakciómentesek tudunk maradni, életünket kiszínezés, rávetítés nélkül, tényszerűen vagyunk képesek szemlélni. 

A Nap minden reggel felkel, világosságot teremt, beragyogja a világot, és teszi mindezt úgy, hogy nem foglalkozik a megvilágított jelenségek jellegével. Sugarakat küld a legmagasabb hegyek tetejére, dombokra, mezőkre, tavakra, tengerekre, óceánokra, erdőkre, sivatagokra, városokra, falvakra, állatokra, emberekre. Nem érdekli, hogy az éppen virágzó cseresznyefákra szórja sugarait Kiotóban, vagy egy hatalmas szeméttelepre Bombay közelében, nem tagadja meg sugarait az Ukrajnában szétlőtt lakótelepektől, de a kölni dómtól sem sajnálja azokat. A játszótéren önfeledten hintázó gyermekek pont olyan kedvesek számára, mint a parkokban sakkozó öregurak, vagy a piacra siető nagymamák. Végtelenségig lehetne sorolni a relatív, külső jelenségeket jellegük szerint, de a belsőnkben játszódó folyamatokkal sincs ez másképp. A Nap 24 óránként megteremti a nappalt, fényében láthatóvá válik a világ.  

Napunk, Öntudatunk sem tesz különbséget boldogság vagy szomorúság, testi fájdalom, vagy kellemes közérzet között, csak tudomást vesz róluk, számára ezek szimpla szenzációk. Minden úgy van jól, ahogyan van. Indiában élt egyszer egy házaspár, az asszony spirituális kereső volt, és szerette volna, hogy férje is rálépjen az ösvényre, ezért folyamatosan a tanításokról beszélt neki, a magasabb célokról. A hétköznapi életben is mindent megtett, hogy elvonja a férj figyelmét az anyagi világ kísértéseitől. Amikor az utcán sétáltak mindig a férfi előtt járt néhány lépéssel és az utat fürkészte. A férfi egy idő után megelégelte és rákérdezett, hogy miért teszi ezt? Azt felelte neki, hogy elővigyázatosságból halad előtte és fürkészi az utat, mert ha esetleg találnának a földön egy drágakövet, akkor az elterelné a férfi figyelmét a szellemi értékekről. Jobb, ha ő megy elöl, mert így még idejében észre tudja venni, ha felbukkan valami. A férfi hangosan felnevetett az asszony válaszán, majd így szólt hozzá: "Amíg különbséget látsz az utcán heverő kövek és egy drágakő között, addig te sem értheted a spiritualitás lényegét. Foglalkozz inkább a saját üdvösségeddel!". 

Robert Adams advaita tanítónál találkoztam először a "Minden úgy van jól, ahogyan van" tanítással, de azzal is, hogy a mozivásznat nem érdekli, hogy kellemes vagy kellemetlen jelenetek futnak rajta. A Tudat, az Önvaló, a Nap csak tudomást vesz a jelenségekről, az elme és összetevői, alakjai végzik a minősítést, kategorizálást, válogatást. Az ego az Önvaló szerve a relativitásban, az Abszolút Tudatosság mulandó eszköze, egy szükséges funkció az inkarnáció káprázatban, de nem mindegy, hogy önálló, különálló entitásként élődik meg, mint egy központ, vagy egy kis körnek a nagy körön belül, beágyazva, csatornaként. Amíg a szenzációk, jelenségek nem élődnek meg tényszerűen, "úgy, ahogy vannak", addig az ego-elme komplexum (tapasztaló), hálójában vagyunk, folyamatos reakcióélmény a sorsunk. Létezésünk determinált, relatív és egyben reaktív oldala nincs elválasztva a "látható világ mögötti valóságtól", az Abszolúttól, csak éberségünket fokozzák le a tudatszűkítő mechanizmusok. Ezen mechanizmusok működésének megértése az első lépés. Ramana tanításai alapján az elme-komplexum alakjai a következők:

1. Emlékezet/memória, ebből fakad személyiségünk képzete és a tudásunk. 2. Az elme, mint gondolkodás, gondolatformák összessége. 3. Az én alakja, ami testekkel (ébrenléti-álom) való azonosulás. 4. Az értelem alakja, pedig az értelmezés folyamata. 

Adams azt is tanította, hogy ha nem fogadjuk el a jelenségeket, eseményeket úgy, ahogyan azok vannak, az nem más, mint blaszfémia. Szentségtörés, mivel a Kozmikus Teremtő Intelligencia/ Világ-Elme/ Isten pontosan végzi a dolgát: ha képes megteremteni/imaginálni a Kozmoszt és a Világegyetemet, akkor gondoskodni is tud róla. Nem egyszerű ez a mostani korszakban, hiszen elképesztő mennyiségű szenzációnak, információnak van kitéve elme-komplexumunk. Mivel ezen alakzatok valójában az Abszolút Elme relativizálódott funkciói, a különállóság csak látszólagos, ezért az éber megfigyelésük és megértésük elvezethet a Forrásig. 

Relatív elmealakjaink működése is "úgy van jól...", hiszen nem véletlenül kaptuk erre az inkarnáció káprázatra  mentális hajlamainkat, aminek a befolyása alatt működnek. Önvalónk számára most ezen megélések az üdvösek, de a velünk közös sorsot élők számára is így tudjuk a megfelelő élményt tükrözni. (Az indiai nőnek is egy értelemben erős férjre volt szüksége, hogy felébredjen önhittségéből.) Ismerjük meg és fogadjuk el önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, vagy inkább amilyennek látszunk, és értsük meg felszíni elménk működését. A lényeg a megfigyelésben van, a hozzáállásban, mert, ahogyan Jiddu Krishnamurti tanította: "A gondolkodás folyamatának megértése végtelenül fontosabb, mint a gondolatok kontrollálása..." 

A személyes elme-komplexum alakjainak működése egymástól nem választható el, csak olyan gondolatformák bukkanhatnak fel, amikről vannak tudatos, vagy tudattalan emlékeink, ez határozza meg személyiségünket. Ebből a centrumból éljük át a testekkel való azonosulást, az "én alakját" (én vagyok a test, érzékelő, cselekvő) és az érzékszervi szenzorok benyomásait. A szenzorok tényszerűen közvetítik a szenzációkat, külvilágunkat, de az emlékezet talaján álló centrum már ezeket lefordítja, átszínezi az előzetes tapasztalatok emlékének megfelelően és értelmünk értelmezési funkcióját kondicionálja. Ezt a komplex folyamatot kell megérteni mindenféle kontrollálási, változtatási szándék nélkül, tudni, hogy ez nem véletlen, ennek így kell lenni, ez most az "üdvös", mert ebből lehet "felébredni". A Zenben is van egy olyan mondás, hogy "nagy ego nagy szatori". 

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi 

Mivel nincs valódi különbözőség az Abszolút Elme és a személyesnek látszó alakjelenségek között, csak látszati, ezért azokat úgymond magunkra kell venni, megfigyelve, tisztán átélve, "ahogyan vannak", minősítés, előítélet és változtatási szándék nélkül, nem felcímkézve fogalmakkal. Ez a megközelítés vezethet el a "nincs valódi különbözőség" állapotának felismeréséhez, amit Ramana tanított, de J. Krishnamurti tanítása is erről szólt: 

"...a megfigyelőnek magának kell megértenie saját tevékenységét, és ebből fogja felismerni, hogy a megfigyelt nem különül el önmagától."        

Sorsunk alapvetően mentális hajlamaink (vászanáink) visszatükröződése. Asztrál-karmánk automatái vagyunk, és reflexszerűen reagálunk a hajlamokból fakadó élethelyzetekre, jelenségekre. Tetszéseinkből, nem tetszéseinkből aztán tovább szőjük sorsunkat és, ahogyan Hamvas Béla írta "mindig ugyanaz történik". 

"A vászanák az elme szokásai. Ezek a téves azonosítások és az ismétlődő gondolatminták, amelyek újra és újra előfordulnak. A vászanák azok, amelyek elfedik az Én megtapasztalását. A vászanák felbukkannak, megragadják a figyelmedet, és kifelé, a világ felé húznak, ahelyett, hogy befelé, az Én felé. Ez olyan gyakran és folyamatosan történik, hogy az elmének soha nincs esélye pihenni, vagy megérteni valódi természetét. - Annamalai Swami 

Ezek a vászanák az előző inkarnációk szokásaiból, tetteiből keletkeztek és minden reakciónk ezeket a mintákat követi. 

"Amikor a vászanák felemelkednek a közönséges emberekben, akik még mindig a testtel és az elmével azonosulnak, tetszéseket és ellenszenveket okoznak. Egyes vászanákat teljes szívvel elfogadunk, míg másokat elutasítunk, mint nemkívánatosakat. Ezek a tetszések és nem tetszések vágyakat és félelmeket generálnak, amelyek viszont még több karmát termelnek. Miközben még mindig ítélkezel arról, hogy mi a jó és mi a rossz, azonosulsz az elmével, és új karmát hozol létre magadnak." - Annamalai Swami 

Gyakorlatilag elmondható, hogy bármi, ami történik velünk, az a múltbéli tetszéseinknek és nemtetszéseinknek köszönhető. Ráadásul azt is érdemes figyelembe venni, hogy a mostani Vízöntő világkorszakban karmatorlódás van, ami azt is jelenti, hogy sokkal gyorsabban jönnek vissza a karmikus következmények, akár már a mostani inkarnációban is szembesülhetünk velük. Talán soha nem volt még az emberiség ennyi ingernek, szenzációnak kitéve, mint a mostani, internettel fűszerezett világban. Annyi információ ér minket egy nap alatt, mint korábban soha, és ezek az információk felesleges tetszésre és nem tetszésre sarkallanak. (David Godman egy videóban érdekes hasonlattal mutatja be a mentális hajlamok következményeit sorsunkban. Amikor például megnézünk egy videót a youtube-on, akkor a mesterséges intelligencia a kezdőlapon hasonló tartalmakat fog majd ajánlani.)    

A "nem reagálás" fontosságával először Robert Adams amerikai advaita tanítónál találkoztam, aki azt tanította, hogy egyedül a nem reagálásban van "szabad akaratunk". Persze már ez is sorsszerű, hogy képesek vagyunk e rá, inkább egy jelzés arra, hogy éppen hol tartunk a spirituális ösvényen. Minden úgy van jól, ahogy éppen van, mindig az történik velünk ami számunkra a legjobb. Egónk valójában nem is tudhatja, hogy mi a jó neki. Annamalai Swami azt tanácsolta egy kérdezőnek, hogy ismerje fel, amikor egy hajlam felbukkan az elmében és, ha idejében és gyakran el tudja kapni, akkor az nem fog gondot okozni, valamint figyelje meg az öt érzék működését, mivel az elme természetéhez hozzátartozik az érzékeken keresztüli állandó stimuláció keresés. Meg kell tanulni megfigyelni hogyan viselkednek az érzékek és, hogy hogyan reagál az elme ezen érzéki benyomásokra. 

"Ha meg tudod állítani, hogy az elme ne reagáljon az érzéki benyomásokra, akkor a vászanáid nagy részét meg tudod szüntetni." - AS 

Nagyon hasonló ez a módszer J. Krishnamurti választás nélküli tudatosság módszeréhez. Minden jelenséghez tényszerűen viszonyulunk, nem minősítünk, úgy érzékeljük ahogyan az elénk tárul. Nem reagálunk, mert minden egyes reakció a kondicionált szerepszemélyiségünkből fakad, ami a múlt és ezért elszínezi a jelenségszerűséget. Így kell viszonyulni saját elménk működéséhez is, ez az igazi önismeret: "Az emlékek tömegéből felépülő „én" tudatában lenni választási lehetőség nélkül. Csupán tudni kell róla, és minden értelmezés nélkül egyszerűen megfigyelni az elme működését." (J.K.) 

Reakcióink azon túl, hogy karmát képeznek, "elfedik az Én megtapasztalását", hiszen az összes figyelmi energiát leköti a múltból származó személyiségszerkezet. A tiszta Figyelem csak a választás nélküli tudatosságban tud beállni és, ha innen cselekszünk, akkor nem hozunk létre több karmát, mivel nincs ott a "kis-én". Cselekedeteink nem a régi reflexek beidegződései alapján történnek meg, és azt vesszük észre majd egy idő után, hogy többet nem fordulnak elő ugyanazok a sorsminták.