Sorsunk alapvetően mentális hajlamaink (vászanáink) visszatükröződése. Asztrál-karmánk automatái vagyunk, és reflexszerűen reagálunk a hajlamokból fakadó élethelyzetekre, jelenségekre. Tetszéseinkből, nem tetszéseinkből aztán tovább szőjük sorsunkat és, ahogyan Hamvas Béla írta "mindig ugyanaz történik". 

"A vászanák az elme szokásai. Ezek a téves azonosítások és az ismétlődő gondolatminták, amelyek újra és újra előfordulnak. A vászanák azok, amelyek elfedik az Én megtapasztalását. A vászanák felbukkannak, megragadják a figyelmedet, és kifelé, a világ felé húznak, ahelyett, hogy befelé, az Én felé. Ez olyan gyakran és folyamatosan történik, hogy az elmének soha nincs esélye pihenni, vagy megérteni valódi természetét. - Annamalai Swami 

Ezek a vászanák az előző inkarnációk szokásaiból, tetteiből keletkeztek és minden reakciónk ezeket a mintákat követi. 

"Amikor a vászanák felemelkednek a közönséges emberekben, akik még mindig a testtel és az elmével azonosulnak, tetszéseket és ellenszenveket okoznak. Egyes vászanákat teljes szívvel elfogadunk, míg másokat elutasítunk, mint nemkívánatosakat. Ezek a tetszések és nem tetszések vágyakat és félelmeket generálnak, amelyek viszont még több karmát termelnek. Miközben még mindig ítélkezel arról, hogy mi a jó és mi a rossz, azonosulsz az elmével, és új karmát hozol létre magadnak." - Annamalai Swami 

Gyakorlatilag elmondható, hogy bármi, ami történik velünk, az a múltbéli tetszéseinknek és nemtetszéseinknek köszönhető. Ráadásul azt is érdemes figyelembe venni, hogy a mostani Vízöntő világkorszakban karmatorlódás van, ami azt is jelenti, hogy sokkal gyorsabban jönnek vissza a karmikus következmények, akár már a mostani inkarnációban is szembesülhetünk velük. Talán soha nem volt még az emberiség ennyi ingernek, szenzációnak kitéve, mint a mostani, internettel fűszerezett világban. Annyi információ ér minket egy nap alatt, mint korábban soha, és ezek az információk felesleges tetszésre és nem tetszésre sarkallanak. (David Godman egy videóban érdekes hasonlattal mutatja be a mentális hajlamok következményeit sorsunkban. Amikor például megnézünk egy videót a youtube-on, akkor a mesterséges intelligencia a kezdőlapon hasonló tartalmakat fog majd ajánlani.)    

A "nem reagálás" fontosságával először Robert Adams amerikai advaita tanítónál találkoztam, aki azt tanította, hogy egyedül a nem reagálásban van "szabad akaratunk". Persze már ez is sorsszerű, hogy képesek vagyunk e rá, inkább egy jelzés arra, hogy éppen hol tartunk a spirituális ösvényen. Minden úgy van jól, ahogy éppen van, mindig az történik velünk ami számunkra a legjobb. Egónk valójában nem is tudhatja, hogy mi a jó neki. Annamalai Swami azt tanácsolta egy kérdezőnek, hogy ismerje fel, amikor egy hajlam felbukkan az elmében és, ha idejében és gyakran el tudja kapni, akkor az nem fog gondot okozni, valamint figyelje meg az öt érzék működését, mivel az elme természetéhez hozzátartozik az érzékeken keresztüli állandó stimuláció keresés. Meg kell tanulni megfigyelni hogyan viselkednek az érzékek és, hogy hogyan reagál az elme ezen érzéki benyomásokra. 

"Ha meg tudod állítani, hogy az elme ne reagáljon az érzéki benyomásokra, akkor a vászanáid nagy részét meg tudod szüntetni." - AS 

Nagyon hasonló ez a módszer J. Krishnamurti választás nélküli tudatosság módszeréhez. Minden jelenséghez tényszerűen viszonyulunk, nem minősítünk, úgy érzékeljük ahogyan az elénk tárul. Nem reagálunk, mert minden egyes reakció a kondicionált szerepszemélyiségünkből fakad, ami a múlt és ezért elszínezi a jelenségszerűséget. Így kell viszonyulni saját elménk működéséhez is, ez az igazi önismeret: "Az emlékek tömegéből felépülő „én" tudatában lenni választási lehetőség nélkül. Csupán tudni kell róla, és minden értelmezés nélkül egyszerűen megfigyelni az elme működését." (J.K.) 

Reakcióink azon túl, hogy karmát képeznek, "elfedik az Én megtapasztalását", hiszen az összes figyelmi energiát leköti a múltból származó személyiségszerkezet. A tiszta Figyelem csak a választás nélküli tudatosságban tud beállni és, ha innen cselekszünk, akkor nem hozunk létre több karmát, mivel nincs ott a "kis-én". Cselekedeteink nem a régi reflexek beidegződései alapján történnek meg, és azt vesszük észre majd egy idő után, hogy többet nem fordulnak elő ugyanazok a sorsminták.   

Az egyik népszerű, magyar, spirituális írónál, tanítónál olvastam még évekkel ezelőtt a sors és élet megkülönböztetéséről. Azt fejtegette, hogy akkor éljük a sorsot, sorsunkat, ha kiegyensúlyozottak és nyugodtak vagyunk, mert ha nem, akkor csak az életet, az életünket éljük meg. Ennyire egyszerű lenne ez? A kiegyensúlyozatlanság, nyugtalanság, elégedetlenség megélése az életben nem tartozik a sorsunkhoz? Szét lehet-e választani a kettőt? Sajnos ez a szemlélet széles körben elterjedt a szellemi, önismereti utat gyakorlók között is, azt gondolván, hogy az ilyen út automatikusan harmonikus megéléseket és ezzel együtt jó sorsot eredményez. Akit érdekel a spiritualitás, már biztosan találkozott a karma fogalmával. A sors és élet működésének tekintetében érdemes megvizsgálni ezt is. Azt jelenti, hogy cselekedet, tett és a hétköznapi értelmezésben, mint egy törvényként, ok-okozati hatásként gondolnak rá, ami olyan, mint egy bumeráng effektus. Horizontálisan értelmezve egy tett következménye visszaszáll az elkövetőre. Ezt tekintik "karmatükörnek". Aki jót cselekszik arra jó visszahatás vár, aki meg nem...stb.  Ez a megközelítés a mulandó személyiséghez kötött cselekvőségmegélés, szabad akarat káprázatából indul ki, de ha vertikálisan tekintünk az életet, sorsot irányító törvényre, akkor az örökkévaló Egyénből, az Önvalónkból kell kiindulni.

A karma mélyebb jelentése egy személytelen kozmikus erőt takar, ami a létezésen belül a megnyilvánult oldalt hozza létre, valamilyen általunk ismeretlen oknál fogva. Ennek a teremtett, megnyilvánult oldalnak az első kifejeződése egy osztatlan egységtudat, ami nem más mint Isten, Brahman, Világelme. Ez a teremtés szattvikus, fény tisztaságú állaga, az Üresség, amely magában hordozza a látszólag duálissá fokozódó teremtett létezés előképét is, a Világ-ideát. Itt még minden egyszerre van jelen, a "kezdet és a vég" és ennek a Tudatosság Óceánnak az egyénivé váló öble a mi Isteni Önvalónk, ami lényegét tekintve azonos vele, de a benne megbúvó karmacsírák miatt Egyéniséggé válik. Ez az Egyéniség, csak a benne lappangó sorscsírákkal való azonosulással vesz fel szerepeket, személyiségeket, maszkokat és így az egységtudatból kiszakadva, a teremtett világ duálissá káprázó oldalával azonosul. Elkezdődik a karnevál. Persze ennek a duális, káprázati oldalnak megvannak a látszólagos mélységi fokozatai, az anyagi-energetikai, asztrális szintjei, amit a változó tudatállapotaink is jól szemléltetnek az ébrenléti és álom állapotokon keresztül. (Az álom nélküli mély alvásban ezek a járulékok leoldódnak, visszatérünk az Egységbe, de ez tudattalanul történik és éberségünk kialszik.)

Visszatérve a kiindulási ponthoz, a sors és élet kérdéséhez, megállapíthatjuk, hogy sorsa az Önvalónknak van a benne lappangó karmacsírák miatt. (ameddig azonosul a periféria énnel) Ezek a benne elszórt magok a kozmikus törvénynek megfelelően "kikelnek" és az Egységtudatból, Istenből, az örökkévaló Jelenlétből az Egyént a pillanatonként változó élet szemléletéhez juttatják. Ez a mulandó élet nem más, mint az örökkévalóság aktív, duálissá vált oldala, ezért a sorsot az élettől nem választhatjuk el, még annak ellenére sem, hogy egy látszólagos Önfeledtségi állapotba kerülünk. A determinált életben, életképzetben, a tér-idő-forma világágában az Örökkévaló lényünk sorsa, a megkettőződött lét szemléletének az átélése. Ez maga az élet. A felmerülő élmények megélése, mint pl. a bekezdésben említett kiegyensúlyozottság, vagy nyugodtság, csak egy determinatív átélés a kettősségben az egyén sorsának megfelelően, de önmagukban még nem jelentenek semmit, mert minden Egyén számára más és más megélések szükségesek a forráshoz való visszatéréshez. Van akinél hangsúlyosabb fizikális, van akinél dinamikusabb érzelmi, lelki tapasztalás az üdvös, legyen az akár kellemes vagy kellemetlen. Ennek van üdvértéke. Mivel az élet egy eleve determinált, lejátszott játszma, ezért bármi, ami megjelenik benne, mint jelenség, értünk van. Ez az Önvalónkból fakadó sorsunk és pontosan azokat a maszkokat, szerepeket fogja magára ölteni, ami az adott időszerűséghez szükséges. Az életben eljátszott szerepek, sorsjátszmák, előbb-utóbb minden embert eljuttatnak a személyiségtelenség forrásához, ami nem más, mint az örökkévaló Személyünk, az Önvaló. Ez minden ember végső sorsa, ahol a bölcsek szerint ráeszmél, hogy igazából semmi nem történt, csak a karmatükörben -ami nem más mint az elme módosult állapota- homályosan és részlegesen látta magát és minden más abban megjelenő jelenséget.

Az életünk, sorsunk káprázati jelensége. Ez a sors, nem egy adott inkarnációban felvett szerep-személyiségünkhöz tartozik, hiszen ez is csak egy jelenség, eszköz, a tudatosságban, hanem az Önvalónké, aki a dualitás káprázatának a szemléletéhez juttatja magát egy inkarnáció kivetülésben. Ennek a szemléletnek a tárgya a külvilág és annak minden jelenségével együtt a testünk-elménk-személyiségünk is. A Személyünk a szem, ami ezt látja és végső soron, a számára megfelelő élmények átélője. Ezért az életélmények kategorizálása, jó és rosszra való felosztása értelmetlen, mert az, ami a dualitás látszólagos lefokozottságában "bármilyennek" is tűnik, az Önvalónk szempontjából csak egy szükséges élmény. Ezért is tanították a megvilágosodott mesterek, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van, ne akarjunk változtatni. "Ne a tapasztalat légy, hanem a tapasztalás !"- mondta Papaji.  Keressük azt, aki tapasztal, tapasztalathoz jut, de egyben Önmagában a tapasztalás is! Ő az, ami állandó és örökkévaló bennünk születésünktől fogva ! Ennek a ténynek a felismertté válása az értelme az örökkévalóságban gyökerező sorsunk életté, életképzetté alvadásának.

Befejezésként nézzünk meg egy elgondolkodtató evangéliumi példát :

"Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket.........

A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káro­molta őt: "Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg ma­gadat és minket is." De a másik megrótta, ezt mond­va neki: "Nem félsz az Istentől? Hiszen te is ugyan­azon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat nem követett el." Majd így szólt:   "Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba." Erre ő így felelt neki: "Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban"

Három azonos életvéget láthatunk. A két lator a gonosztettei következtében került a keresztfára, Jézus pedig ártatlanul. Ő már addigra beteljesítette a sorsát, Krisztussá vált, felismerte Isteni Önvalóját. A megfeszítés, csak egy szimbolikus végjátéka volt életútjának. Az egész életút  sorsának a beteljesítését példázza. Viszont a két lator életét a gonosztettek jellemzik, de amíg az egyiknél csak a puszta kínhalál átélésében merül ki a sors, addig a másiknál a megtéréshez is vezet és az Önvaló felismerésének a lehetőségéhez. Láthatjuk ebből a példából, hogy semmit nem ítélhetünk meg a látszat alapján, hiszen a karmacsírákból, mentális hajlamokból kibontakozó életképzet, mind a két lator esetében gonosztettek elkövetését vetítette, de az ezért járó kereszthalál, teljesen más funkciót töltött be spirituális szempontból. Érdekes még az ártatlan Jézus életvég szimbóluma is, de azt tudni kell, hogy egy megváltó sorsa túl mutat a mi átlagos, földi életünk keretein és csak kozmikus távlatokban értelmezhető. Ezt nem lehet egy kalap alá venni a két lator megfeszítésével mint jelenséggel, mert mint szimbólum, más üzenetet hordoz.