Az egyik népszerű, magyar, spirituális írónál, tanítónál olvastam még évekkel ezelőtt a sors és élet megkülönböztetéséről. Azt fejtegette, hogy akkor éljük a sorsot, sorsunkat, ha kiegyensúlyozottak és nyugodtak vagyunk, mert ha nem, akkor csak az életet, az életünket éljük meg. Ennyire egyszerű lenne ez? A kiegyensúlyozatlanság, nyugtalanság, elégedetlenség megélése az életben nem tartozik a sorsunkhoz? Szét lehet-e választani a kettőt? Sajnos ez a szemlélet széles körben elterjedt a szellemi, önismereti utat gyakorlók között is, azt gondolván, hogy az ilyen út automatikusan harmonikus megéléseket és ezzel együtt jó sorsot eredményez. Akit érdekel a spiritualitás, már biztosan találkozott a karma fogalmával. A sors és élet működésének tekintetében érdemes megvizsgálni ezt is. Azt jelenti, hogy cselekedet, tett és a hétköznapi értelmezésben, mint egy törvényként, ok-okozati hatásként gondolnak rá, ami olyan, mint egy bumeráng effektus. Horizontálisan értelmezve egy tett következménye visszaszáll az elkövetőre. Ezt tekintik "karmatükörnek". Aki jót cselekszik arra jó visszahatás vár, aki meg nem...stb.  Ez a megközelítés a mulandó személyiséghez kötött cselekvőségmegélés, szabad akarat káprázatából indul ki, de ha vertikálisan tekintünk az életet, sorsot irányító törvényre, akkor az örökkévaló Egyénből, az Önvalónkból kell kiindulni.

A karma mélyebb jelentése egy személytelen kozmikus erőt takar, ami a létezésen belül a megnyilvánult oldalt hozza létre, valamilyen általunk ismeretlen oknál fogva. Ennek a teremtett, megnyilvánult oldalnak az első kifejeződése egy osztatlan egységtudat, ami nem más mint Isten, Brahman, Világelme. Ez a teremtés szattvikus, fény tisztaságú állaga, az Üresség, amely magában hordozza a látszólag duálissá fokozódó teremtett létezés előképét is, a Világ-ideát. Itt még minden egyszerre van jelen, a "kezdet és a vég" és ennek a Tudatosság Óceánnak az egyénivé váló öble a mi Isteni Önvalónk, ami lényegét tekintve azonos vele, de a benne megbúvó karmacsírák miatt Egyéniséggé válik. Ez az Egyéniség, csak a benne lappangó sorscsírákkal való azonosulással vesz fel szerepeket, személyiségeket, maszkokat és így az egységtudatból kiszakadva, a teremtett világ duálissá káprázó oldalával azonosul. Elkezdődik a karnevál. Persze ennek a duális, káprázati oldalnak megvannak a látszólagos mélységi fokozatai, az anyagi-energetikai, asztrális szintjei, amit a változó tudatállapotaink is jól szemléltetnek az ébrenléti és álom állapotokon keresztül. (Az álom nélküli mély alvásban ezek a járulékok leoldódnak, visszatérünk az Egységbe, de ez tudattalanul történik és éberségünk kialszik.)

Visszatérve a kiindulási ponthoz, a sors és élet kérdéséhez, megállapíthatjuk, hogy sorsa az Önvalónknak van a benne lappangó karmacsírák miatt. (ameddig azonosul a periféria énnel) Ezek a benne elszórt magok a kozmikus törvénynek megfelelően "kikelnek" és az Egységtudatból, Istenből, az örökkévaló Jelenlétből az Egyént a pillanatonként változó élet szemléletéhez juttatják. Ez a mulandó élet nem más, mint az örökkévalóság aktív, duálissá vált oldala, ezért a sorsot az élettől nem választhatjuk el, még annak ellenére sem, hogy egy látszólagos Önfeledtségi állapotba kerülünk. A determinált életben, életképzetben, a tér-idő-forma világágában az Örökkévaló lényünk sorsa, a megkettőződött lét szemléletének az átélése. Ez maga az élet. A felmerülő élmények megélése, mint pl. a bekezdésben említett kiegyensúlyozottság, vagy nyugodtság, csak egy determinatív átélés a kettősségben az egyén sorsának megfelelően, de önmagukban még nem jelentenek semmit, mert minden Egyén számára más és más megélések szükségesek a forráshoz való visszatéréshez. Van akinél hangsúlyosabb fizikális, van akinél dinamikusabb érzelmi, lelki tapasztalás az üdvös, legyen az akár kellemes vagy kellemetlen. Ennek van üdvértéke. Mivel az élet egy eleve determinált, lejátszott játszma, ezért bármi, ami megjelenik benne, mint jelenség, értünk van. Ez az Önvalónkból fakadó sorsunk és pontosan azokat a maszkokat, szerepeket fogja magára ölteni, ami az adott időszerűséghez szükséges. Az életben eljátszott szerepek, sorsjátszmák, előbb-utóbb minden embert eljuttatnak a személyiségtelenség forrásához, ami nem más, mint az örökkévaló Személyünk, az Önvaló. Ez minden ember végső sorsa, ahol a bölcsek szerint ráeszmél, hogy igazából semmi nem történt, csak a karmatükörben -ami nem más mint az elme módosult állapota- homályosan és részlegesen látta magát és minden más abban megjelenő jelenséget.

Az életünk, sorsunk káprázati jelensége. Ez a sors, nem egy adott inkarnációban felvett szerep-személyiségünkhöz tartozik, hiszen ez is csak egy jelenség, eszköz, a tudatosságban, hanem az Önvalónké, aki a dualitás káprázatának a szemléletéhez juttatja magát egy inkarnáció kivetülésben. Ennek a szemléletnek a tárgya a külvilág és annak minden jelenségével együtt a testünk-elménk-személyiségünk is. A Személyünk a szem, ami ezt látja és végső soron, a számára megfelelő élmények átélője. Ezért az életélmények kategorizálása, jó és rosszra való felosztása értelmetlen, mert az, ami a dualitás látszólagos lefokozottságában "bármilyennek" is tűnik, az Önvalónk szempontjából csak egy szükséges élmény. Ezért is tanították a megvilágosodott mesterek, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van, ne akarjunk változtatni. "Ne a tapasztalat légy, hanem a tapasztalás !"- mondta Papaji.  Keressük azt, aki tapasztal, tapasztalathoz jut, de egyben Önmagában a tapasztalás is! Ő az, ami állandó és örökkévaló bennünk születésünktől fogva ! Ennek a ténynek a felismertté válása az értelme az örökkévalóságban gyökerező sorsunk életté, életképzetté alvadásának.

Befejezésként nézzünk meg egy elgondolkodtató evangéliumi példát :

"Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket.........

A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káro­molta őt: "Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg ma­gadat és minket is." De a másik megrótta, ezt mond­va neki: "Nem félsz az Istentől? Hiszen te is ugyan­azon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat nem követett el." Majd így szólt:   "Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba." Erre ő így felelt neki: "Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban"

Három azonos életvéget láthatunk. A két lator a gonosztettei következtében került a keresztfára, Jézus pedig ártatlanul. Ő már addigra beteljesítette a sorsát, Krisztussá vált, felismerte Isteni Önvalóját. A megfeszítés, csak egy szimbolikus végjátéka volt életútjának. Az egész életút  sorsának a beteljesítését példázza. Viszont a két lator életét a gonosztettek jellemzik, de amíg az egyiknél csak a puszta kínhalál átélésében merül ki a sors, addig a másiknál a megtéréshez is vezet és az Önvaló felismerésének a lehetőségéhez. Láthatjuk ebből a példából, hogy semmit nem ítélhetünk meg a látszat alapján, hiszen a karmacsírákból, mentális hajlamokból kibontakozó életképzet, mind a két lator esetében gonosztettek elkövetését vetítette, de az ezért járó kereszthalál, teljesen más funkciót töltött be spirituális szempontból. Érdekes még az ártatlan Jézus életvég szimbóluma is, de azt tudni kell, hogy egy megváltó sorsa túl mutat a mi átlagos, földi életünk keretein és csak kozmikus távlatokban értelmezhető. Ezt nem lehet egy kalap alá venni a két lator megfeszítésével mint jelenséggel, mert mint szimbólum, más üzenetet hordoz.