A Nap minden reggel felkel, világosságot teremt, beragyogja a világot, és teszi mindezt úgy, hogy nem foglalkozik a megvilágított jelenségek jellegével. Sugarakat küld a legmagasabb hegyek tetejére, dombokra, mezőkre, tavakra, tengerekre, óceánokra, erdőkre, sivatagokra, városokra, falvakra, állatokra, emberekre. Nem érdekli, hogy az éppen virágzó cseresznyefákra szórja sugarait Kiotóban, vagy egy hatalmas szeméttelepre Bombay közelében, nem tagadja meg sugarait az Ukrajnában szétlőtt lakótelepektől, de a kölni dómtól sem sajnálja azokat. A játszótéren önfeledten hintázó gyermekek pont olyan kedvesek számára, mint a parkokban sakkozó öregurak, vagy a piacra siető nagymamák. Végtelenségig lehetne sorolni a relatív, külső jelenségeket jellegük szerint, de a belsőnkben játszódó folyamatokkal sincs ez másképp. A Nap 24 óránként megteremti a nappalt, fényében láthatóvá válik a világ.  

Napunk, Öntudatunk sem tesz különbséget boldogság vagy szomorúság, testi fájdalom, vagy kellemes közérzet között, csak tudomást vesz róluk, számára ezek szimpla szenzációk. Minden úgy van jól, ahogyan van. Indiában élt egyszer egy házaspár, az asszony spirituális kereső volt, és szerette volna, hogy férje is rálépjen az ösvényre, ezért folyamatosan a tanításokról beszélt neki, a magasabb célokról. A hétköznapi életben is mindent megtett, hogy elvonja a férj figyelmét az anyagi világ kísértéseitől. Amikor az utcán sétáltak mindig a férfi előtt járt néhány lépéssel és az utat fürkészte. A férfi egy idő után megelégelte és rákérdezett, hogy miért teszi ezt? Azt felelte neki, hogy elővigyázatosságból halad előtte és fürkészi az utat, mert ha esetleg találnának a földön egy drágakövet, akkor az elterelné a férfi figyelmét a szellemi értékekről. Jobb, ha ő megy elöl, mert így még idejében észre tudja venni, ha felbukkan valami. A férfi hangosan felnevetett az asszony válaszán, majd így szólt hozzá: "Amíg különbséget látsz az utcán heverő kövek és egy drágakő között, addig te sem értheted a spiritualitás lényegét. Foglalkozz inkább a saját üdvösségeddel!". 

Robert Adams advaita tanítónál találkoztam először a "Minden úgy van jól, ahogyan van" tanítással, de azzal is, hogy a mozivásznat nem érdekli, hogy kellemes vagy kellemetlen jelenetek futnak rajta. A Tudat, az Önvaló, a Nap csak tudomást vesz a jelenségekről, az elme és összetevői, alakjai végzik a minősítést, kategorizálást, válogatást. Az ego az Önvaló szerve a relativitásban, az Abszolút Tudatosság mulandó eszköze, egy szükséges funkció az inkarnáció káprázatban, de nem mindegy, hogy önálló, különálló entitásként élődik meg, mint egy központ, vagy egy kis körnek a nagy körön belül, beágyazva, csatornaként. Amíg a szenzációk, jelenségek nem élődnek meg tényszerűen, "úgy, ahogy vannak", addig az ego-elme komplexum (tapasztaló), hálójában vagyunk, folyamatos reakcióélmény a sorsunk. Létezésünk determinált, relatív és egyben reaktív oldala nincs elválasztva a "látható világ mögötti valóságtól", az Abszolúttól, csak éberségünket fokozzák le a tudatszűkítő mechanizmusok. Ezen mechanizmusok működésének megértése az első lépés. Ramana tanításai alapján az elme-komplexum alakjai a következők:

1. Emlékezet/memória, ebből fakad személyiségünk képzete és a tudásunk. 2. Az elme, mint gondolkodás, gondolatformák összessége. 3. Az én alakja, ami testekkel (ébrenléti-álom) való azonosulás. 4. Az értelem alakja, pedig az értelmezés folyamata. 

Adams azt is tanította, hogy ha nem fogadjuk el a jelenségeket, eseményeket úgy, ahogyan azok vannak, az nem más, mint blaszfémia. Szentségtörés, mivel a Kozmikus Teremtő Intelligencia/ Világ-Elme/ Isten pontosan végzi a dolgát: ha képes megteremteni/imaginálni a Kozmoszt és a Világegyetemet, akkor gondoskodni is tud róla. Nem egyszerű ez a mostani korszakban, hiszen elképesztő mennyiségű szenzációnak, információnak van kitéve elme-komplexumunk. Mivel ezen alakzatok valójában az Abszolút Elme relativizálódott funkciói, a különállóság csak látszólagos, ezért az éber megfigyelésük és megértésük elvezethet a Forrásig. 

Relatív elmealakjaink működése is "úgy van jól...", hiszen nem véletlenül kaptuk erre az inkarnáció káprázatra  mentális hajlamainkat, aminek a befolyása alatt működnek. Önvalónk számára most ezen megélések az üdvösek, de a velünk közös sorsot élők számára is így tudjuk a megfelelő élményt tükrözni. (Az indiai nőnek is egy értelemben erős férjre volt szüksége, hogy felébredjen önhittségéből.) Ismerjük meg és fogadjuk el önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, vagy inkább amilyennek látszunk, és értsük meg felszíni elménk működését. A lényeg a megfigyelésben van, a hozzáállásban, mert, ahogyan Jiddu Krishnamurti tanította: "A gondolkodás folyamatának megértése végtelenül fontosabb, mint a gondolatok kontrollálása..." 

A személyes elme-komplexum alakjainak működése egymástól nem választható el, csak olyan gondolatformák bukkanhatnak fel, amikről vannak tudatos, vagy tudattalan emlékeink, ez határozza meg személyiségünket. Ebből a centrumból éljük át a testekkel való azonosulást, az "én alakját" (én vagyok a test, érzékelő, cselekvő) és az érzékszervi szenzorok benyomásait. A szenzorok tényszerűen közvetítik a szenzációkat, külvilágunkat, de az emlékezet talaján álló centrum már ezeket lefordítja, átszínezi az előzetes tapasztalatok emlékének megfelelően és értelmünk értelmezési funkcióját kondicionálja. Ezt a komplex folyamatot kell megérteni mindenféle kontrollálási, változtatási szándék nélkül, tudni, hogy ez nem véletlen, ennek így kell lenni, ez most az "üdvös", mert ebből lehet "felébredni". A Zenben is van egy olyan mondás, hogy "nagy ego nagy szatori". 

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi 

Mivel nincs valódi különbözőség az Abszolút Elme és a személyesnek látszó alakjelenségek között, csak látszati, ezért azokat úgymond magunkra kell venni, megfigyelve, tisztán átélve, "ahogyan vannak", minősítés, előítélet és változtatási szándék nélkül, nem felcímkézve fogalmakkal. Ez a megközelítés vezethet el a "nincs valódi különbözőség" állapotának felismeréséhez, amit Ramana tanított, de J. Krishnamurti tanítása is erről szólt: 

"...a megfigyelőnek magának kell megértenie saját tevékenységét, és ebből fogja felismerni, hogy a megfigyelt nem különül el önmagától."        

Az asztrológiában a Hold az elme szimbóluma, tükör, amely önálló fénnyel nem rendelkezik, a Nap fényét veri vissza. A Nap az Önvaló, elménk legmélyebb rétege, az isteni vetítőgóc, forrás, amelyből tudatosságunk fénye sugárzik. Elménk felszíni részei, alakjai nem rendelkeznek önálló tudatossággal, csak a Forrásból származó fényt tükrözik. Az emlékezetet, gondolatformákat, testtudatot (és az ezzel járó érzékelést), értelemet, összefoglalva az elme alakjait ez a fény tartja fenn önmaga periféria oldalán, az objektiválódott világban.

Egy inkarnációkáprázatban ezeken a kellékeken, bővítményeken keresztül jutunk létélményhez a mulandóságban, az Örökkévalóság aktív oldalán. Az állandóan változásban lévő, objektiválódott oldalról normál esetben csak az objektumokról visszaverődött fény segítségével veszünk tudomást, de öntudatunk az ébrenléti és álom állapotban is csak addig tart, amíg a fénynek van tükrözési felülete. A saját arcunkat, szemeinket is csak tükörben tudjuk meglátni, ezért ha nincs tükör, vagy tükrözési felület, akkor, mint egy ájulásnál, vagy az álom nélküli, mély alvásnál elveszítjük tudatosságunkat, öntudatunkat. Ez végül is csak az egyik problémánk, és ennek a problémának a megszűnése már a megvilágosodás, amikor az éberség a teljes kört átfogja, de ez nem érint tömegeket. Az elmetükör tisztasága viszont már szélesebb rétegeket is érinthet, mert nem mindegy, hogy a sorshelyzetek értelmezése milyen következtetésekre vezet.

"Ahogyan egy sík felületű tükör helyesen visszaadja annak a képét, amit elé helyeznek, ugyanúgy egy megfelelően lecsendesített elme is érzékeli a tárgyakat, lényeket és személyeket úgy, ahogy vannak, és nem zavarja meg őket torzításokkal, előítéletekkel, vagy elvárásokkal. Az az ember, akinek a belső lénye megtisztult, irányított és koncentrált, az képes a világban élni, de mégsem "a világból való", képes átmenni a világi életen, tapasztalatokon és eseményeken, és mégsem rángatják ki ezek a nyugodt középpontjából." - Paul Brunton

Az élet értelme legmagasabb szempontból a tudatosság fényének megismerése, ami első körben a hosszú ösvény koncentrációs-meditációs gyakorlataiban valósul meg, amikor a kiáradó fényt, tudatosságot megállítjuk és a forrás felé fordítjuk. Ezzel tisztítjuk, megerősítjük és megpróbáljuk leválasztani az elme alakjairól. Miután már előrehaladást értünk el, megerősítettük szárnyainkat, áttérhetünk a direkt, rövid ösvény szemlélődő gyakorlataira, ahol már tanúként kezdjük szemlélni a periféria oldal alakjait, bővítményeit. Már nem a "világból élünk", mindennek a tanújává válunk és mindent úgy látunk, ahogyan van. Az elme összetevői, alakjai megmaradnak, de a "sík tükörben" csak tükröződések lesznek, jelenségek, amik már nem kötik meg teljesen a figyelmet. Az elme az Önvaló csatornája lesz, egy tiszta tükör, amelyben lehetőség nyílik, hogy végre rápillantsunk saját arcunkra, ami nem más, mint az állandóan nyugalomban lévő, örök Tanú.       

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

Ramana egy másik nagyon fontos mondata az elmével kapcsolatban így hangzik: "A tisztaságban lévő elme az Önvaló", Paul Brunton pedig valahogy úgy fogalmaz egyik könyvében, hogy "innen" nézve az Önvaló az elme legmélyebb rétege. Miért érdemest ezt tudni? Spirituális körökben nagy divat manapság az ego-ról (én-ségről) úgy beszélni, mintha az valami különálló dolog lenne az Isteni Énünktől, az Önvalónktól független jelenség, pedig valójában annak csak az egyik alakja, módosulása a káprázati oldalán, a dualitásban. Ilyenkor felfoghatjuk úgy is, hogy nem tiszta elme. Valójában ez a különbözőség csak látszati figyelemeltolódás.

"Amikor Önvaló formájúvá válik a bölcsesség révén, akkor megjelenik a megszabadulás, mely természete szerint Brahman" - Ramana Maharshi

A figyelem energiája az Önvalónkhoz tartozik, az egyetlen Tanúhoz, ami a létezés egységtudatú, örökkévaló "részéből" szemléli az önmagában keltett mulandóság káprázatot, ami magába foglalja a gondolkodás, értelem, emlékezet, én-ség jelenségeit, alakjait. Ez az örök Tanú az alapja tudatosságunknak, a "vagyokságunk" állandó érzetének, jelenlétének: ez az alapélményünk. Mielőtt rátérek az elme különböző "alakjaira", érdemes még elgondolkodni Brunton következő idézetén is: 

"Minden ember azt gondolja, hogy az ébrenléti állapotban tudatos, soha nem kérdőjelezi meg ezt a tényt. Soha nem szorul rá, hogy bárki elmondja ezt neki, s magának sem bizonygatja. Tudásának legbiztosabb része ez. Ám ez a tudás nem olyan, amit tudatosságának látómezejébe kell hozni - másként tudja az ember ezt, mint egyéb tényeket. A különbség az, hogy az ego nincs jelen ennél a tudásnál - nem ő az, aki felfogja ezt a tényt."

Az Önvaló végül is az egyetlen valóság, az Örökkévalóság, az önmagában létező Ürességgé váló elme, de azonos azzal is, amivé az önmagában keltett mulandóságban volt-van-lesz. Ez viszont csak káprázati valóság, káprázattá válás.

Az alakok amiket az Önvaló felvesz:

1. Amikor ennek a tudatosságnak az áramlása, figyelme az önmagában elképzelt, képzett testekké válik, (álomban álomtest) azonosul és teljesen rátapad annak funkcióira, leszűkítve figyelmének egy részét az érzékekre, akkor ez, az "én-ség, ego alakja".

2. Az önmagában keltett gondolatformák áramlásának, váltakozásának a szemlélete, ami egyben azokká válást is jelent, ez a "gondolkodás alakja".

3. Az emlékképek gondolatformává alakulásában az "emlékezet alakját" veszi fel.

4. És mindezen jelenségek értelmezése az "értelem alak" formájával bír.

Ezek az Örökkévaló Önvaló felvett alakjai a mulandó, változó oldalon. Hamvas Béla úgy fogalmaz, hogy "a mulandóság az örökkévalóság aktív oldala."

Ezek a funkciók, alakok igazából csak megélések a látszólagos dualitásban, akár az ébrenlétben, akár az álomban, és mindenkit az egyéni Önvalója él át egy aktuális sorsvariáció keretében. Azért érdemes megvizsgálni a fentebb már említett alakokra bomlást, mert így felismerhetjük az azonosulási mechanizmust.

Ahhoz, hogy könnyebben megértsük ezt az összetett folyamatot, egy olyan tapasztalatot fogok levezetni, amin szerintem már mindenki átesett. Velem általában utazások során szokott ez megtörténni, amikor a megérkezés, vagy a hazaérkezés másnapján, a felébredéskor hirtelen nem tudom, hogy éppen hol vagyok.

A legutóbb egy költözködés után pár hónappal visszamentem egy olyan lakásba, ahol évekig laktam. Hirtelen ébredtem fel hajnalban, már világos volt a szobában és kb tíz-tizenöt másodperc telt el úgy, hogy fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Teljesen idegen volt minden. Miután "magamhoz tértem" és felismertem a környezetet, elkezdtem elemezni a jelenséget. Mi állt a szokatlan megélés hátterében?

Először is, miután felébredtem és kinyitottam a szemeimet megjelent a külvilág tapasztalata. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen a tudatosságnak össze kellett kapcsolódnia a fizikai testtel (én vagyok a test képzet) és az érzékszervekkel. Tehát létrejött az én-ség testhez kötött, elkülönült állapota, az elme egyik alakja, amivel szemben állt a külvilág. Vele egy időben az értelem alakja nem tudta értelmezni a felbukkanó látványt, a környezetet, mert hiányoztak a helymeghatározáshoz szükséges alapinformációk, mivel az emlékezés mechanizmusa még nem kapcsolt be és nem töltötte be a memóriából azt az információs csomagot, aminek a segítségével értelmezhetővé vált volna, hogy ki vagyok, mint szereplő és majd ebből a többi. A szerepszemélyiségünk ugyanis nem más, mint a születésünk óta felhalmozódott emlékképek összessége, amivel azonosítjuk magunkat. Ez a tudás kell az értelmezéshez, és ez alapján tudunk következtetéseket levonni. Ennek a hiánynak a felismerése a gondolkodást működésbe lendítette, mert azonnal felmerült a Hol vagyok? kérdése, mint gondolat. Ezek szerint valami tudja bennünk, hogy tudnunk kéne azt, hogy...? A tekintetem körbepásztázta a szobát. Az értelem nem tudta értelmezni a szituációt, nem értette, csak a szerepszemélyiség hiányából fakadó helyzetet, ami megmozdította a gondolkodást, de cselekvésre is késztetett, mivel körbetekintettem a szobán. Ha azalatt a tíz-tizenöt másodperc alatt belépett volna egy hozzátartozóm, őt sem ismertem volna fel, de egy tükörben saját arcom is idegen lett volna, olyannak láttam volna amilyen valójában, mintha először látnám.  Felvetődött a kérdés, hogy Ki, vagy Mi az, ami ezeknek az alakoknak vagy a funkcióknak az összműködését, vagy ennek a működésnek a hiányát előidézi, átéli és ezáltal egy meglehetősen érdekes tapasztalássá válik? Hosszúnak tűnő másodpercekig fogalmam sem volt a személyiségemet illetően, a gondolkodás sem indult be azonnal, az értelem is akadozott, de a létezéstudat nem csorbult. Korábban volt olyan is, hogy mindez éjszaka folyamán történt, sötétben, ezért a látvány hiányából fakadóan csak a személyiséghiány élődött meg, nem tudtam pillanatokig, hogy ki vagyok, de ettől még...      

Persze külön-külön még mélyebben is bele lehetne menni az elme négy alakjának az elemzésébe, de nem ez volt a célom, inkább az, hogy a fenti jelenség bemutatásával felfedjem azt, ami "mögötte" áll, a fonalat, amire ezek a szemek "fel vannak fűzve". Az ébrenléti állapotban (álomban is) látszólag teljesen bele vagyunk gabalyodva ezekbe a funkciókba, de nagy segítségünkre lehet, ha felismerjük ezeknek a mulandó alakoknak az Örökkévaló Lényünkhöz való igazi viszonyát és megvizsgáljuk működésüket normál állapotban is.