A szentel, megszentel ige vallási értelemben valaminek, vagy valakinek a felavatását jelenti egy szertartás keretében. Átvitt értelemben a hétköznapi nyelvhasználatban is elterjedt, hiszen szentelhetünk valamire időt, vagy az életünket,  figyelmünket szentelhetjük valaminek stb. Egy korábbi bejegyzésben már foglalkoztam ezzel a témával, most egy kicsit direktebben közelítem meg: 

https://nyilegyenes.blog.hu/2019/08/29/a_figyelem_megszentelese 

A vallási szertartás annak ellenére, hogy napjainkra már csak egy látszati, felszínes ceremóniává süllyedt, még nagyon halványan hordoz magában valamit az eredeti értelemből, szimbolikusan utal a jelenségvilág és "Isten országa" közötti kapcsolat helyreállításának lehetőségére. Érdekes, hogy a magyarban a figyelemmel kapcsolatban is használjuk a szentel igét, de valójában ez a fajta figyelem még nem "megszentelt", nem lát/hall/érez tárgyilagosan, tényszerűen, mert a személyiségszerkezet, memória átszínezi a szenzációkat. Ez még a figyelem hiánya, kondicionált regisztráció, amiből folyamatos reagálás, reakció születik. Figyelmet szentelni valamire csak akkor tudunk, ha nincs ott az én, a személyiségszerkezet. A hosszú ösvény koncentrációs-meditációs gyakorlatai segítenek előkészíteni, megzabolázni az egyénivé vált elmeközeg áramlását, hogy majd ráléphessünk a rövid, direkt ösvényre, ahol már folyamatosan figyelmet tudunk szentelni a káprázati világ jelenségeire. 

"A tanítványnak félre kell állnia a gondolatformáktól, ami azt jelenti, hogy félre kell állnia a személytől, és úgy kell tekintenie rá, mint valami önmagán kívüli dologra. Ha, és amennyiben sikerül mögé kerülnie, automatikusan felveszi az Önvaló álláspontját. A személyt tárgynak kell tekintenie, az Önvalót pedig megfigyelőjének. Nos, a tiszta tudatosságnak ez az eleme állandó és töretlen; ezért nem a közönséges tudatosság, amely totalizált gondolatokból álló, megszakított dolog, hanem a transzcendentális tudatosság." - Paul Brunton 

A személy, személyiségszerkezet is része a káprázati világ jelenségeinek. Az elme alakjai, a memória, az ebből fakadó gondolkodás, a testtel (érzékszervekkel) való azonosság érzet, és az értelem összessége azok, amik miatt nem tudunk valódi figyelmet szentelni semminek, és ez a komplexum működik bennünk "megfigyelőként" lefokozott állapotban. A "megfigyelőnek" kell először megfigyeltté válnia, hogy majd ténylegesen is figyelmet tudjunk szentelni  minden jelenségre. Ennek a transzcendentális állapotnak a beállta is a figyelem megszenteltsége, de majd látni fogjuk, hogy ezen is túl kell lépni, mert ez még mindig egy köztes, ideiglenes állapot, "egy gyakorlati segítség a cél felé vezető úton".    

Mivel születésünk óta folyamatosan regisztrálunk (nem is szólva az előző inkarnáció káprázatok tudattalan benyomásairól), ezért elménk működése erősen kondicionált, folyamatos összetévesztésben élünk, belső feltételek bénítják meg életünk tiszta, tényszerű felfogását. Már ez a tény is jól rávilágít, hogy mennyire értelmetlen a szabad akarat fogalma, hiszen minden gondolatunk és az ezekből fakadó cselekedetek alapja ez a kötött háttér. Az Abszolút Tudatosság nagy körén belül működünk, mint egy kis kör, ami egy egyéninek tűnő, személyiség-én-elme komplexum örvény. Mentális hajlamaink, asztrális-vágy töltésünk húzza bele a Tudatosság figyelmét ebbe az inkarnáció káprázatba. Ez a "radzsaszikus" erő okozza a kivetítést, amit fizikai (és életerő) testünk köt meg. Ahogyan egy folyóban keletkező örvényből is csak úgy tudunk kijutni, hogy hagyjuk magunkat az aljáig lehúzni, mindenféle ellenállás nélkül, ugyanígy kell hozzáállni személyiségünk őrvényéhez is.

A kulcs a személyiség-elme-komplexum megértésében rejlik, ami egy roppant összetett dolog., de Jiddu Krishnamurti hangsúlyozta, hogy a megközelítés, hozzáállás talán még fontosabb, mint maga a megértés, mert ha nehezteléssel, vagy fegyelmező, elnyomó szándékkal közelítünk, akkor még nagyobb zűrzavart idézünk elő. Az eredményre törekvés megakadályozza a megértést, és bárminemű aktív akarat ezen irányba rossz hatással van az idegekre és a pszichológiai állapotra, csak erősíti az ellenállást, ami megbosszulja magát. Az elme irányítása nem annyira fontos, mint annak megértése. A gondolkodás folyamatának megértése végtelenül fontosabb, mint a gondolatok kontrollálása, és ehhez a megértéshez mindenre kiterjedő koncentráció kell. (nem központosított, mint a hagyományos koncentráció-meditáció során, amit még az ego végez a hosszú ösvényen) 

"Amíg a megfigyelő elkülöníti magát a  megfigyelttől, és megpróbálja irányítani azt, amit megfigyel, vagy önmagát, csak további zűrzavar és konfliktus alakulhat ki; így a megfigyelőnek magának kell megértenie saját tevékenységét, és ebből fogja felismerni, hogy a megfigyelt nem különül el önmagától." - JK 

Valójában a külső és belső (elmebeli) jelenségeket nem lehet elválasztani a megfigyelőtől, hiszen, ha nincs mit megfigyelni, akkor nem lehetne megfigyelő sem, nem állhatna fenn a megfigyelés jelensége. A szubjektumot az objektum hozza létre, de nem mindegy, hogy a szubjektivitás időbeli, változó oldalán keresztül tapasztalunk, reaktívan, vagy az időn túli, transzcendens Tanúval vesszük figyelembe a jelenségvilágot, érintetlenül a múlt kondicionáló, átszínező emlékeitől. 

Például, ha valakire teljes figyelmet szentelünk és szó szerint "Jelen" vagyunk, teljes tudatossággal kapcsolódunk, akkor mindegy, hogy az illető sérteget, vagy esetleg hízelgő kijelentéseket tesz, mert nincs ott az időbeli én, aki regisztrálna, reagálhatna, reakcióba kerülne a hallottaktól. Csak egy passzív tudomásulvétel történik, semmi más. A sértő, vagy hízelgő fogalmak ezen a szinten semmit nem jelentenek, csak puszta szavak, nem indítják be a képzetalkotást, nem tapad hozzájuk jelentés. Egy normális kommunikáció is csak akkor tud kialakulni, ha teljes figyelmet szentelünk a másik embernek, és mialatt hozzánk beszél nem belső gondolatainkon, monológunkon törjük a fejünket, vagy már az estleges válaszon. Sajnos az emberek nagy többsége csak mondja a magáét, oda sem figyel a másikra, csak azért kell neki társaság, hogy valaki meghallgassa, aztán így mindenki elbeszél egymás mellett, nincs rendes kommunikáció, közösség.

Hamvas Béla írta, hogy az emberek már nem is találkoznak, csak maszkjaik ütköznek. Ezek az önmagukba zárult személyiségszerkezetek aztán semminek és senkinek nem tudnak figyelmet szentelni, csak képet mutatnak magukról, egy szerepet, amibe jól elrejtőztek és teljesen megszólíthatatlanná válnak. Minden jelenséghez a kondicionált maszkon keresztül közelítenek, ezáltal megfosztják magukat a pillanat által kínált spontán tapasztalás frissességétől.  

A mostani, felgyorsult világban valójában a figyelem megszentségtelenítése zajlik, amihez nagy mértékben hozzájárulnak a tömegkommunikációs eszközök által nyújtott, folyamatos figyelemelterelő szenzációk is. Állandóan etetni kell az egót a szenzációkkal, hírekkel, képekkel, botrányokkal, újdonságokkal stb. mert, ha nem történik semmi, akkor kényelmetlenül érzi magát, fél, hogy lemarad valamiről. Aztán minél erősebb valakiben a személyiségszerkezeti képzet az ambíció annál jobban tud törtetni, akár mások, vagy a környezet rovására is, mert képtelen figyelmet szentelni bármire/bárkire is, mulandó énjének koncentráltsága az időpánikban tartja, Minden áron meg kell valósítania "önmagát", vagy legalábbis azt, amit önmagáról fantáziál. Az ilyen ember általában múltban időzik, vagy a jövőt fürkészi, az idő a lételeme, ezért képtelen Jelen lenni az Örök Tanúban, aki figyelmét megszentelhetné. Nem véletlenül jutott el a világ a jelenlegi, leromlott, kaotikus állapotba, mivel az, amit látunk nem mást, mint az önmagából kifordult, önmagától elfordult emberiség kollektív pszichéjének a kivetülése, a figyelmetlenség világkorszaka.       

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

Ramana egy másik nagyon fontos mondata az elmével kapcsolatban így hangzik: "A tisztaságban lévő elme az Önvaló", Paul Brunton pedig valahogy úgy fogalmaz egyik könyvében, hogy "innen" nézve az Önvaló az elme legmélyebb rétege. Miért érdemest ezt tudni? Spirituális körökben nagy divat manapság az ego-ról (én-ségről) úgy beszélni, mintha az valami különálló dolog lenne az Isteni Énünktől, az Önvalónktól független jelenség, pedig valójában annak csak az egyik alakja, módosulása a káprázati oldalán, a dualitásban. Ilyenkor felfoghatjuk úgy is, hogy nem tiszta elme. Valójában ez a különbözőség csak látszati figyelemeltolódás.

"Amikor Önvaló formájúvá válik a bölcsesség révén, akkor megjelenik a megszabadulás, mely természete szerint Brahman" - Ramana Maharshi

A figyelem energiája az Önvalónkhoz tartozik, az egyetlen Tanúhoz, ami a létezés egységtudatú, örökkévaló "részéből" szemléli az önmagában keltett mulandóság káprázatot, ami magába foglalja a gondolkodás, értelem, emlékezet, én-ség jelenségeit, alakjait. Ez az örök Tanú az alapja tudatosságunknak, a "vagyokságunk" állandó érzetének, jelenlétének: ez az alapélményünk. Mielőtt rátérek az elme különböző "alakjaira", érdemes még elgondolkodni Brunton következő idézetén is: 

"Minden ember azt gondolja, hogy az ébrenléti állapotban tudatos, soha nem kérdőjelezi meg ezt a tényt. Soha nem szorul rá, hogy bárki elmondja ezt neki, s magának sem bizonygatja. Tudásának legbiztosabb része ez. Ám ez a tudás nem olyan, amit tudatosságának látómezejébe kell hozni - másként tudja az ember ezt, mint egyéb tényeket. A különbség az, hogy az ego nincs jelen ennél a tudásnál - nem ő az, aki felfogja ezt a tényt."

Az Önvaló végül is az egyetlen valóság, az Örökkévalóság, az önmagában létező Ürességgé váló elme, de azonos azzal is, amivé az önmagában keltett mulandóságban volt-van-lesz. Ez viszont csak káprázati valóság, káprázattá válás.

Az alakok amiket az Önvaló felvesz:

1. Amikor ennek a tudatosságnak az áramlása, figyelme az önmagában elképzelt, képzett testekké válik, (álomban álomtest) azonosul és teljesen rátapad annak funkcióira, leszűkítve figyelmének egy részét az érzékekre, akkor ez, az "én-ség, ego alakja".

2. Az önmagában keltett gondolatformák áramlásának, váltakozásának a szemlélete, ami egyben azokká válást is jelent, ez a "gondolkodás alakja".

3. Az emlékképek gondolatformává alakulásában az "emlékezet alakját" veszi fel.

4. És mindezen jelenségek értelmezése az "értelem alak" formájával bír.

Ezek az Örökkévaló Önvaló felvett alakjai a mulandó, változó oldalon. Hamvas Béla úgy fogalmaz, hogy "a mulandóság az örökkévalóság aktív oldala."

Ezek a funkciók, alakok igazából csak megélések a látszólagos dualitásban, akár az ébrenlétben, akár az álomban, és mindenkit az egyéni Önvalója él át egy aktuális sorsvariáció keretében. Azért érdemes megvizsgálni a fentebb már említett alakokra bomlást, mert így felismerhetjük az azonosulási mechanizmust.

Ahhoz, hogy könnyebben megértsük ezt az összetett folyamatot, egy olyan tapasztalatot fogok levezetni, amin szerintem már mindenki átesett. Velem általában utazások során szokott ez megtörténni, amikor a megérkezés, vagy a hazaérkezés másnapján, a felébredéskor hirtelen nem tudom, hogy éppen hol vagyok.

A legutóbb egy költözködés után pár hónappal visszamentem egy olyan lakásba, ahol évekig laktam. Hirtelen ébredtem fel hajnalban, már világos volt a szobában és kb tíz-tizenöt másodperc telt el úgy, hogy fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Teljesen idegen volt minden. Miután "magamhoz tértem" és felismertem a környezetet, elkezdtem elemezni a jelenséget. Mi állt a szokatlan megélés hátterében?

Először is, miután felébredtem és kinyitottam a szemeimet megjelent a külvilág tapasztalata. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen a tudatosságnak össze kellett kapcsolódnia a fizikai testtel (én vagyok a test képzet) és az érzékszervekkel. Tehát létrejött az én-ség testhez kötött, elkülönült állapota, az elme egyik alakja, amivel szemben állt a külvilág. Vele egy időben az értelem alakja nem tudta értelmezni a felbukkanó látványt, a környezetet, mert hiányoztak a helymeghatározáshoz szükséges alapinformációk, mivel az emlékezés mechanizmusa még nem kapcsolt be és nem töltötte be a memóriából azt az információs csomagot, aminek a segítségével értelmezhetővé vált volna, hogy ki vagyok, mint szereplő és majd ebből a többi. A szerepszemélyiségünk ugyanis nem más, mint a születésünk óta felhalmozódott emlékképek összessége, amivel azonosítjuk magunkat. Ez a tudás kell az értelmezéshez, és ez alapján tudunk következtetéseket levonni. Ennek a hiánynak a felismerése a gondolkodást működésbe lendítette, mert azonnal felmerült a Hol vagyok? kérdése, mint gondolat. Ezek szerint valami tudja bennünk, hogy tudnunk kéne azt, hogy...? A tekintetem körbepásztázta a szobát. Az értelem nem tudta értelmezni a szituációt, nem értette, csak a szerepszemélyiség hiányából fakadó helyzetet, ami megmozdította a gondolkodást, de cselekvésre is késztetett, mivel körbetekintettem a szobán. Ha azalatt a tíz-tizenöt másodperc alatt belépett volna egy hozzátartozóm, őt sem ismertem volna fel, de egy tükörben saját arcom is idegen lett volna, olyannak láttam volna amilyen valójában, mintha először látnám.  Felvetődött a kérdés, hogy Ki, vagy Mi az, ami ezeknek az alakoknak vagy a funkcióknak az összműködését, vagy ennek a működésnek a hiányát előidézi, átéli és ezáltal egy meglehetősen érdekes tapasztalássá válik? Hosszúnak tűnő másodpercekig fogalmam sem volt a személyiségemet illetően, a gondolkodás sem indult be azonnal, az értelem is akadozott, de a létezéstudat nem csorbult. Korábban volt olyan is, hogy mindez éjszaka folyamán történt, sötétben, ezért a látvány hiányából fakadóan csak a személyiséghiány élődött meg, nem tudtam pillanatokig, hogy ki vagyok, de ettől még...      

Persze külön-külön még mélyebben is bele lehetne menni az elme négy alakjának az elemzésébe, de nem ez volt a célom, inkább az, hogy a fenti jelenség bemutatásával felfedjem azt, ami "mögötte" áll, a fonalat, amire ezek a szemek "fel vannak fűzve". Az ébrenléti állapotban (álomban is) látszólag teljesen bele vagyunk gabalyodva ezekbe a funkciókba, de nagy segítségünkre lehet, ha felismerjük ezeknek a mulandó alakoknak az Örökkévaló Lényünkhöz való igazi viszonyát és megvizsgáljuk működésüket normál állapotban is.