Még mielőtt alaposabban belebonyolódnék ebbe az írásba, megpróbálom tisztázni a "valóság" fogalmát, legalábbis azon a szinten, amennyit saját következtetéseim megengednek. Számtalan cikk, könyv született már a "valóság" témakörében, ezek között több olyan is van, amelyik egyenesen a "végső valóságra" mutat rá. Akadnak közöttük tudományos megfigyelésekkel alátámasztott munkák, amelyeknek nagy része inkább áltudományos, de vannak pusztán "ezoterikus", spirituális megközelítésűek is. Nem egyszerű kiigazodni és eldönteni, hogy mit lehet ezekből elfogadni, mennyi belemagyarázást, képzelgést tartalmaznak ezek az írások.

Számomra minden jelenség valóság, ami megnyilvánul, magyarán "valóra válik". Az már más kérdés, hogy a valóság, valóra válás milyen határok között történik és ebből miért csak az adott keretek között lévő jelenségeket tudjuk felfogni. A tudományos kutatások is bebizonyították, hogy vannak olyan valósághatárok, amelyeknek  érzékelése műszerek nélkül lehetetlen számunkra, de a különböző spirituális irányzatok, tanítások is számtalan létezési kategóriát említenek. Viszont ezektől az ismeretektől nem jutunk közelebb a megértéshez, legfeljebb újabb fogalmakat ismerünk meg, és vagy elhisszük őket vagy sem.

Nem véletlenül szerepel a címben az álom szó. Megfigyeltem, hogy számos, nagy, megvilágosodott mester, tanító mutatott rá álomhasonlattal a megnyilvánult létezés jellegére. Nincs ennél a jelenségnél "kézzelfoghatóbb" eszköz a kezünkben, ráadásul szinte mindenkinek van, vagy volt már álomtapasztalata. Felvetődik a kérdés, hogy valóság e az álom? Ahogyan az ébrenlét során soha nem kérdőjelezzük meg tapasztalataink valódiságát, ugyanúgy nem tesszük ezt akkor sem, amikor éppen egy álomjelenetben vagyunk. Ott, akkor az a valóság: azt hisszük ébrenlétnek és meg sem fordul a fejünkben, hogy az, amit tapasztalunk nem létezik. Az álom csak "ébrenléti" ébrenlétből szemlélve tűnik valótlannak és az alvás egyik fázisának, de, ha jobban belegondolunk ott is folyamatosan ébren vagyunk, a folyamat nem szakad meg, legfeljebb felébredés után nem tudunk áthozni minden részletet. (az álom nélküli, mély alvástól most eltekintek.)

Az előző írásomban (Érzékek és az időérzet a Jelenlétben) bemutattam, hogy álom állapotban is tökéletesen működnek az érzékek, annak ellenére, hogy ez idő alatt a fizikai testben nem, sőt, ha belegondolunk még tökéletesebben is, hiszen az ottani érzékelés sokkal több jelenség felfogására képes, mint ébrenlétkor, de a megélések is intenzívebbek. Akkor mégis miért ezt az ébrenlétinek nevezett állapotot tartjuk csak reálisnak, valósnak? (Érdekességként megjegyzem, hogy az ébrenléti és álom tapasztalataink emléke semmiben nem különbözik egymástól, mentális konstrukciók és ugyanabba a "zsákba" kerülnek bele.)

A kollektív jelleg lehet erre a magyarázat, mivel az ébrenlétben megtapasztalt világot más is látja, az álom során átélt jelenségek pedig egyediek, csak mi emlékszünk rájuk. Azok a mesterek, akik az álomhasonlatot használták a megnyilvánult világgal kapcsolatban, azt a megjelenés jellegére értették és nem magára az állapotra. A létezés mentális jellegét demonstrálták vele, azt, hogy ugyanúgy jelenik meg a külvilág is, mint az álomvilág, nem független az elménktől, ugyanannak az elmeközegnek a kivetülése válik valóra. A két állapot közötti különbség egy figyelemeltolódási mechanizmus az elme egyéni és kollektív tudattalan része között. Az álomban az egyéni tudattalan válik külvilággá, az ébrenlétben pedig a kollektív minták lenyomatait közvetíti az elme, az első teremtés még egységtudatú előképének, a Világ-Ideának a kivetítését látjuk "fizikális" külvilágként megnyilvánulva.  (álmokban is is megjelenhetnek a kollektív tudattalan ősképei az egyén előtt, de létezéselméleti szempontból most nem ezek az érdekesek)

Az álomról utólag tudjuk, hogy mentális konstrukció volt és ebből fakadóan az érzékek működése sem lehetett más. Bármi, ami megvalósult nem állt külön tőlünk, egyek voltunk minden jelenséggel. Miért ne lehetne ez így az ébrenlét során is? Az álomtanítások erre hívják fel a figyelmet, és arra, hogy a létezés tudata, az öntudat átível mind a két állapoton. Az ébrenléti állapotba is be kell hozni ezt a meggyőződést és a végső cél az lenne, hogy ez egy "belső meglátás" során felismertté váljon.

Láthatjuk tehát, hogy bármi, ami tapasztalatként felmerül az valóság, legyen az álom vagy ébrenlét. A félreértésünk abból fakad, hogy nem tudjuk realizálni a jelenségek viszonyát önmagunkhoz, pedig a közös alap, a jelenségekre való tudatosság adott. Ha az álomhasonlatot megértjük, akkor legalább kialakulhat egy helyes elképzelés, és ennek az elvnek a tudatosításával elkezdhetünk kiépíteni egy új "látásmódot" a relatív valósághatárok megnyilvánulásáról.

Ebben a bejegyzésben a relatív megnyilvánulási határok között maradtam, de ez a megnyilvánult, mulandó oldal elválaszthatatlan az örökkévaló abszolút létezéstől. Viszonylagossága, mulandósága, állandótlansága nem állhatna fenn, ha nem lenne egy állandó, mozdulatlan háttér. Felvetődik a kérdés, hogy mi ez a háttér?

  "...az ember nem földi, anyagi lény, hanem kozmikus rang"  - írta Hamvas Béla.

Lényünk gyökere a Kozmikus Elmében van, és minden megnyilvánulásnak ez a kollektív, teremtő alapháttere. Ezért látjuk egységesen ugyanazt a világképet az ébrenléti állapot során. A belőle áramló imaginációs energia képzi a világ gondolatát, és ez az erő jelenít meg mindent. Érzékelésünk a Kozmikus Elmével való tudattalan együttműködés. Ereje álomban csak az egyéni tartalmainkból dolgozik, azokat alakítja érzetekké, képekké, az ébrenlét során pedig a világ ideáját tükrözi elménkben, ami ettől nem áll külön, egy töredék részét képezi. Ébrenléti gondolataink, érzéseink mögött is ez az erő áll.

Hamvas nem véletlenül használta a "kozmikus rang" kifejezést. Mindannyian hallottuk már az "Isten a saját képére, hasonlatosságára teremtette az embert" - mondatot a Bibliából. Ez a saját kép nem a "földi, anyagi lényre" vonatkozik, ahogy sokan hiszik, hanem lényünk isteni, kozmikus magjára az Önvalóra, ami lényegét tekintve azonos ezzel a Kozmikus Elmével és egységben van vele, benne nyugszik és tudatosságunk forrása. Ez a belőle "kipattant isteni szikra" lényünk középpontja, szíve. Benne találkozunk az örökkévalóságot a mulandó, relatív valóságba kápráztató Kozmikus Lénnyel. Ebben a teremtő, életet képző, imagináló tevékenységben, ami egyben kivetítése is a megnyilvánult világoknak, rajta keresztül veszünk részt. Öntudatunk, tudatosságunk benne nyugszik és egy adott inkarnáció káprázatban az elménk alakjain keresztül, tudattalanul beleoldódunk a relatív, állandóan változásban lévő valóságokba. 

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

Ezek az alakok fennállnak ébrenlét és álom során is, de az én-ség érzete, az a közvetlenül megragadható alak, amelyik az örök "forrásban" van. Ez a figyelem kiindulópontja. A Figyelő vesz tudomást a többi alakfelvételről, ami valójában nem más, mint az elmeközeg további elváltozása, és az ebben az elmeközegben történő frekvenciaváltásról is, amit ébrenlétnek, vagy álomnak nevezünk. Ez a Figyelő nem tesz különbséget a két megnyilvánult valósághatár között, éber, ébren van, az érzékelés, tapasztalás sebessége nem befolyásolja, mint ahogy egy képernyőt sem befolyásol a felgyorsított film.

Visszatérve az álom és valóság témájához már láthatjuk, hogy a relatív oldalak valóra válása, megnyilvánulása ugyanolyan mentális jelleggel történik, és beleélésünk folyamatában is ugyanazok az elmealakok vesznek részt. Az alapot kozmikus léthátterünk adja, ami az "Én vagyok" létélménye. Létezésünk megértése szempontjából az álomállapot sokkal többet megsejtet az imaginációs, teremtő mechanizmusról, mint az ébrenlét és, ha megértjük Szubjektivitásunk állandóságát, akkor felismerhetjük azt is, hogy ez az én-ség, mint egy fonál, állandó összeköttetésben áll az abszolút, időtlen valósággal.  

Spirituális szempontból a Vízöntő kor (amiben jelenleg élünk) egyik negatív jelensége a számtalan hamis tanító, önmagát megvilágosodottnak kikiáltó mester, bizniszguru. A pozitív viszont az, hogy szinte minden hasznos irányzat, önismereti technika elérhetővé vált és a tudomány területén is egyre több bizonyíték szolgál arra, hogy az emberi létezés nem csak a matéria síkjára korlátozódik. Pozitív még az is, hogy mára már hozzáférhetőek a megvilágosodott nagy Tanítók tanításai is, főleg könyveiken keresztül. Sajnos emberi alakban szinte csak a bizniszgurukkal találkozhatunk, akik síppal, dobbal hirdetik magukat úton-útfélen, skype-on bohóckodva, a közösségi oldalakon okoskodva ámítják a népet a nagy semmiről, súlyos pénzekért elvonulásokat szerveznek, előadásokat tartanak a nagy Tanítóktól elcsent és félreértelmezett, sok esetben eltorzított  elméletekből.     

Már a Bibliában is szerepelt a hamis tanítók felbukkanásának jóslata:

Mert támadnak hamis krisztusok és hamis próféták; s nagy jeleket és csodákat tesznek, úgy, hogy tévedésbe hozzák (ha lehet) még a választottakat is.

Szt. Máté ev. XXIV. 24.

A mai guruk elolvasnak öt könyvet, a hatodikat már ők írják, vagy (íratják) és a felszínesen gondolkodó, jóhiszemű emberek ebből mit sem sejtenek. A fogyasztói társadalom martaléka lett a spiritualitás, ezotéria, mint a jógától az asztrológiáig számtalan más terület is, és nem könnyű hiteles útmutatásra bukkanni. Megvilágosodott szellemi “tanítók” hada lepte el a világot a jó megélhetés reményében, hiszen  soha nem volt ekkora keletje ezeknek a dolgoknak, mint manapság, amikor nagyon sok ember érzi egyre reménytelenebbnek és elkeseredettebbnek a hétköznapi menetelést, kilátástalanságot és kapva kap egy szalmaszálba is, amit legjobb esetben csak a pénztárcája bán.

De mi ezzel a gond, miért kell a hamis tanítókkal, biznisz gurukkal egyáltalán foglalkozni? Alapvetően nincs ezzel semmi baj, hiszen biztos, hogy ideig óráig rengeteg ember fogja magát jobban érezni tőlük, de igazi spirituális fejlődést a profit orientált tanítók tanításai nem hozhatnak, mivel a pénzért árult spiritualitás egy paradox helyzet:  hogyan lehet anyagi ellenszolgáltatást kérni az anyagból történő szabadulás tanításáért? Ráadásul azok, akiknek nincs pénzük a méregdrága előadások belépőire, az elvonulásokra, könyvekre, azok ki vannak zárva a spirituális felemelkedésből?

Felvetődik a kérdés, hogy miért nem hozhatnak igazi fejlődést az ilyen tanítók még annak ellenére sem, ha szóról szóra ismételgetik a nagy Tanítóktól összeolvasottakat. Azért, mert a profit orientáltságukkal pontosan azt bizonyítják, hogy az önmegvalósítástól még nagyon messze állnak, anyagias emberek, anyagiasabbak, mint egy átlagember és nincsenek tisztában a karma azon törvényével, hogy annak, aki az Önmegvalósítást elérte és sorsából fakadóan az a kijelölt útja, hogy más embereket is vezessen az ösvényen, annak az Önvaló kegyelme mindig is biztosítani fogja azt, amire szüksége van még ebben a földi inkarnációjában.(Mivel a hamis tanítókon keresztül ez a kegyelemi energia nem nyilvánul meg, ezért erről fogalmuk sem lehet, és ebből fakad a hitetlenségük is megélhetésüket illetően. Ezért pénzt kérnek a "tanításért") Amit még nagyon fontos megemlíteni az az, hogy egy realizált, megvilágosodott tanító számára a tanítás, előadás, más néven szatszang, az egy megszentelt egységet jelent a tanítványaival, és ezt a kapcsolatot soha semmilyen körülmények között nem tenné tönkre azzal, hogy pénzt kér érte. A hiteles Mesterek ezért mindig ingyen tanítottak és nem is tehettek másként, hiszen ők csak eszközei voltak a magasabb hatalomnak, az Önvalónak. Ők voltak a "megtestesült" Önvaló és nem is feltétlenül a szavaik fejtették ki a hatást, hanem a belőlük kiáramló Kegyelem sugárzása.

Befejezésként egy részlet a Ramana Maharshi beavatott és megvilágosodott európai tanítványától Paul Brunton-tól. Őt választotta ki a Mester, hogy hírét vigye a világban. Az India titkai című könyve alapján kereste fel Ramanát számos, nagy Tanító is, köztük Yogananda Paramahansa, U.G.Krishnamurti, Maurice Friedmann, Lakshmana Swami. Ez a két idézet a jegyzetfüzeteiből származik, amit a halála után adtak ki.

"A valódi adeptus, mester nem árusítja ki titkos tudását és erőit. Ennek számos oka van. A legfontosabb, hogy magának ártana ezzel, mivel ezzel épp eme erő és tudás forrásával való kapcsolatát vesztené el. Ezek az erők nem hozzá, a személyhez tartoznak ugyanis, hanem azáltal bírja őket, hogy átadja magát magasabb énjének. Abban a pillanatban, hogy világi javakért elkezdené kiárusítani ezt a titkos tudást és erőket, azok szép lassan elkezdenék magára hagyni."

"Komoly különbségek vannak a valódi megvilágosodott és a hamis megvilágosodás között. Ezek közül csak párat említek, amelyek alapján eldönthetjük, hogy valaki valóban megtalálta-e az igazságot. Először is, nem kíván egy új szekta, vallás vagy irányzat vezetője lenni, s ennek megfelelően nem is kívánja magára vonni a média és a társadalom figyelmét, mely annyira jellemző modern korunk új megváltóira. Nem kívánja magára vonni a figyelmet beszéde, tanításai, ruházata vagy viselkedése különcségeivel. Valójában nem is akar tanítóként feltűnni, nem keres követőket, és nem kér senkit arra, hogy kövesse őt. Habár hatalmas spirituális erőkkel bír, amelyek ellenállhatatlanul befolyásolhatják életed, láthatóan nem nagyon van ennek tudatában, s nem is nagyon jelzi, hogy bármilyen különleges képessége lenne. Ennek megfelelően nem pózol és nem játszik szerepet sem."

Annyit még érdemes megjegyezni, hogy az ilyen Mesterek köré mindig automatikusan vonzódnak be a tanítványok, azok, akiknek szükségük van egy élő Tanító jelenlétére. Ők soha nem keresnek és kerestek tanítványokat, hanem mindig a belőlük sugárzó erő vonzotta be azokat, ha készen álltak.

Ezért a közismert mondás: "ha az ember készen áll a Mester is megjelenik" fordítva is igaz: Ha a Mester készen áll a tanításra, átadásra és a karmájából adódóan a tanítás a feladata, akkor a tanítványok is megjelennek.