Az előző bejegyzés végén jeleztem, hogy majd bemutatok és részletesen elemzek, értelmezek egy, a látást felhasználó gyakorlatot. Én ezt a passzív direkt gyakorlatot végzem már egy jó ideje, napi szinten. Lehet gyakorolni kényelmesen ülve, fekve, nem kell hozzá semmilyen speciális jógapóz, vagy ülés. Mindenkinek a számára legalkalmasabb pozitúrát kell felvennie. Az a lényeg, hogy teljesen el tudjon lazulni a test, és beálljon a belső béke állapota az éber, szemlélődő, de nem koncentrált figyelem fennmaradása mellett. Viszont, mivel egy, a látás megfigyelését felhasználó, nézőgyakorlatról van szó, ezért értelemszerűen nyitott, vagy félig nyitott szemmel kell végezni. Nem a látvány a fontos, hanem a látás folyamatának a megfigyelése, a látás "mozzanatai", az, ahogyan a kollektívba beágyazott, egyéni elmeközegünkön keresztül részeseivé válunk a Világlátvány egy adott tér-idő perspektívájának. 

A korább bejegyzéshez nem véletlenül használtam címlapképnek a Tarot 21. lapját, A Világ kártyáját. A képen a saját farkába harapó kígyó az állandóan megújuló anyagot, a folyamatos áramlást jelképezi, ahogyan a babérkoszorú is. Ezen kör közepén egy fiatal lány Hermész mozdulatában látható, kezében két varázspálcával a fellegek magasságában egyensúlyoz: ő a szárnyaló gondolat, amely testet ölt. A T betű is jelöli: Tau. A szó értelme kereszt. A tér-idő keresztje, a tér-időé, ami az imaginációban, a Kozmikus-Elme képalkotó, életképzeleti tevékenységében esik egybe, és az egyénivé vált elmeközegünkön át vetíti ki a Világ-Ideáját. A mechanizmus megegyezik az alvás során megnyilatkozó álomvilág létrejöttével, de ott a képalkotó erő főleg az egyéni mentális hajlamokat, gondolatokat vetíti körénk. Ramana Maharshi vetítőgép hasonlatában a gépben az Önvaló a lámpa, melynek fénye megvilágítja a szubtilis gondolatokból, benyomásokból álló, lappangó tendenciák tárházát, ami a filmkockákból összeálló filmet jelenti. Az isteni törvény, a karma a szerkezet, ami mozgásban tartja a filmszalagot.

"A világélmény felhalmozott karmikus benyomásai erőteljesen és folyamatosan élnek a személyes tudatban azoknak a külső dolgoknak és lényeknek a gondolatformáiként, amelyek saját különállóságának alapját képezik. Valójában ezek a benyomások az egyén tudta nélkül kényszerítik őt arra, hogy ezt a világot a személyes tapasztalatába gondolja. Ezért az ember nem képes test-gondolatot birtokolni anélkül, hogy ne lenne jelen a világ-gondolat is egyidejűleg. Az ellenkezője ugyanúgy igaz. A fizikai egóról való tudatossága összekapcsolódik a fizikai világról való tudatosságával." - Paul Brunton

Mivel csak az ébrenléti állapot az, amikor a személy a Kozmikus-Elme (Önvalón keresztüli) teljes kivetülése, ezért a felébredés is csak ebben az állapotban történhet meg: a gyakorlás során meg kell maradnia az éberségnek. Miután  elhelyezkedtünk a számunkra megfelelő pózban, szemünket nyitva, vagy félig nyitva tartva engedjük el magunkat. Én fekve szoktam gyakorolni és a plafont nézem. Nem kell fókuszálni, erőltetni a szemet, úgy kell nézni, mintha lazán a távolba tekintenénk. Ha kell pislogjunk néha. Gondolatainkat se nyomjuk el, hagyjuk, hogy szabadon áramoljanak. Eleinte segít, ha besötétítünk egy kicsit, és félhomályban gyakorlunk, később, ha gyakorlottabbá válunk már lehet teljes világosság is a szobában. Egy idő után légzésünk magától lelassul, és beáll egy békés, tanúszerű állapot a látásban. Olyan, mintha mélyebbről indulna a figyelem, és a látvány sem annyira direkt, mint normál állapotban, egy kicsit olyan, mintha egy résen néznénk ki. A test tudata, érzete egyre halványabbá válik a figyelem visszahúzódásával. Nálam például van egy pont, amikor bekövetkezik egy automatikus, hirtelen lélegzetvétel is, ami egy határpontot jelez az átbillenésben, tudatállapot változásban. Valószínűnek tartom, hogy ez a vegetatív idegrendszer visszajelzése lehet. A szimpatikus idegrendszer egyre inkább "letekerődik", és átkapcsol a paraszimpatikus működésre. Ezt jelzi az is, hogy a légzés szinte, vagy teljesen automatikussá válik, mint az alvás során, viszont a szemben lévő éberség miatt a szemhéjak nem csukódnak le automatikusan (előrehaladott gyakorlóknál), és a nyitott szem ellenére belső képek, jelenetek villannak fel az elme tudattalan tartományából. Mindezek a szemben jelennek meg, de többször tapasztaltam azt is, hogy szimbólumok, képek vetültek ki a fizikai térbe. A legerősebb vízióm egy nagyon szép mandala volt, amelyik először homályosan, töredezetten, majd másnap tökéletes élességgel villant fel néhány másodpercre a térben. Később erre még visszatérek.

Itt most érdemes megállni, és megvizsgálni a folyamatot. Arra felhívnám a figyelmet, hogy azért, mert nálam így zajlik a gyakorlás, ilyen kísérőjelenségekkel, az nem jelenti azt, hogy másnál is pont így fog, hiszen különbözünk egymástól, mivel eltérő fizikai, idegrendszeri alkattal rendelkezünk, valamint pszichikai és mentális hajlamaink sem azonosak. Az sem mellékes, hogy mióta vagyunk gyakorlók, mivel az idegrendszer a meditáció hatására érzékenyebbé válik. Ettől függetlenül saját gyakorlásom elemzése nyújthat némi támpontot, útmutatást másoknak.

A test-gondolat és a világ-gondolata szimultán, egyidejűleg jelennek meg ébredéskor. Ez igaz fordítva is, amikor eltűnnek ezek a gondolatok az alvásba merülés során. A folyamaton öntudatlanul, éberségvesztéssel esünk át. A látási gyakorlat elemzése szempontjából az utóbbit, az eltűnés folyamatát kell elemezni, hiszen az ébrenléti állapot talaján gyakorlunk, mialatt az alvásba merülés kezdeti fázisain megyünk át. Mindannak ellenére, hogy a test és a külvilág gondolat kivetítése és kioltódása egyidejűleg megy végbe, az érzékeknél mégis fennáll egy minimális időbeli eltolódás. Az érzékelés (külvilág) kioldódásának sorában a látás az első, majd ezt követi az ízlelés, szaglás, hallás és a legvégén a tapintás. (az ébredésnél, betöltődésnél fordított a sorrend)

Tehát a szemen keresztül megnyilvánuló, képalkotó látványrezgések (fizikai külvilág, látványtér) "szűnnek meg legelőször". Egy pillanatra most visszatérek a már fentebb említett, az éber gyakorlás során kivetített átmeneti víziókra, amik egy köztes fokozatot jelentenek. (ezért is tettem idézőjelbe a "szűnnek meg legelőször-t"). Valójában a külvilág és a testünk kivetítése nem szűnik meg, csak "elhomályosodik" az ellazulás folyamán, a kozmikus vetítés áramlása csökken, és ezáltal felszabadul a testtől és a többi érzékelési ponttól. Az így felszabadult képzőerő-többlet eltolódik a látásba, a szembe kerül, és az egyén tudattalanjából is kihelyez gondolatokat, képeket, lappangó tendenciákat a fizikális térbe a külvilág látványképzetével egyidejűleg. Az ellazultság mellett ehhez kell még az is, hogy a figyelembevétel már egy mélyebb, megváltozott tanúsági állapotból történik. A kivetített szimbólumokkal, kívül felvillanó képekkel nem kell foglalkozni, hiszen illúziók vagy misztikus jelenségek, és kizárólag csak az átmeneti folyamat megértése szempontjából érdekesek. (vannak ugyan olyan irányzatok, ahol elemzik ezeket, és következtetéseket vonnak le a megjelenő víziók jellegéből a gyakorló fejlettségi szintjére, de ehhez mesteri útmutatás kell, ami nem hozzáférhető a hétköznapi életben)

Még annyit talán érdemes hozzátenni érdekességként a tudattalanból kivetített, térbeli jelenségekhez, hogy ott, akkor a szubtilis, egyéni tartalom, mentális konstrukció egyszerre látható a kollektív képzettel. Valójában a külvilág, a tér a gondolatban van, és a térben lebegő egyéni tartalom azért jön létre, mert a megváltozott tudatállapot miatt a személyes tudattalanból belesodródik a kollektív kiterített tartalmak közé. Azért láthatjuk, mert az ébrenlét és álom határán éberen vagyunk jelen. Viszont sokkal fontosabb az a pillanat, amikor elérjük a mélyebb, "billegő" állapotot, ahol már nincsenek kihelyezett víziók. Mivel nyitva van a szemünk, ezért az életképzelet vetítése a külvilág és a belső képek között billeg. A szem érzete sokkal erősebb, mintha egy intenzívebb nyomás alatt állna, és konkrétan érezhető, hogy az egyéni tudattalanból érkező képek, jelenetek ugyanazon a ponton vannak észleltetve a szemben, mint a külvilág; ami az én esetemben a szoba és a plafon. Mindez a teljesen éber, mozdulatlan figyelem, tanú előterében zajlik. Általában a billegés a jellemző, de néha úgy tűnik, mintha egymás mellett lennének a külső és belső képzetek. (Valószínű, hogy bizonyos pszichikai betegségeknél, vagy pszichózis során ugyanilyen, vagy hasonló élményen mennek keresztül a betegek a roppant erőteljes pszichikai nyomás hatására. Viszont a megélés lehet állandó vagy spontán, teljesen öntudatlan, irányíthatatlan, beteges, mivel nem kíséri a tudatos értelem fénye. Ez lehet a drogok által okozott vízióknál is.)

Már az előző bejegyzésben is említettem Jézus ezen kijelentését: 

"A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed egyszerű, akkor a te egész tested világos lesz."

A látás meditációban pontosan azt a folyamatot "figyeljük", ahogyan a szellem, az Önvaló fénye felhasználja a szemet, a test lámpását. Az egyszerűvé válás az egységlátás beálltát jelenti, amikor megszűnik a tanú, a szubjektum-objektum kettőssége, és felismerszik a mulandóság látványában az Örökkévalóság, a Jelen. Az egész testünk világos lesz, pedig azt jelenti, hogy a test, az idegrendszer, és a többi érzék is átlényegül, és az egységélmény be/kiteljesedik. Az imagináció, az életképzelet tudatossá válik minden ponton.

"A megszabadulás a szemben van" - hirdeti a kínai Yin Fu King. A végső természetes állapot realizálása innen indítható el, de a döntő szó az Önvalóé. Ezzel a direkt gyakorlattal csak megteremtjük az előfeltételeket, trenírozzuk a szemet, ami az aktív, hétköznapi életbe vitt szemlélődés során is hasznunkra lesz, mivel megkönnyíti a figyelem megtartását az aktivitásban. Számunkra ez a legfontosabb, mivel a teljes megvilágosodás ritka jelenség, nem érint tömegeket, de ez nem számít, hiszen ahogyan Hamvas mondta: "Mindenkinek van ideje felébredni." Az Önvalónak, Örökkévaló lényünknek, a Kozmikus-Elme közvetítőjének bőven van ideje, főleg úgy, hogy A Világ, mint "mulandóság" elválaszthatatlan tőle, annak aktív, mentális oldalát képezi.

Ez az írás az előző bejegyzés folytatása. A könnyebb megértés miatt bontottam meg, mivel túl hosszú lett volna egyben. A pontos megértés kedvéért, ezért mindenképpen ajánlott elolvasni ezt is.

https://nyilegyenes.blog.hu/2026/04/20/az_orokkevalosag_aktiv_oldala

Hamvas Béla ugyanazt írta, mint amit Ramana Maharshi tanított: A mulandóság az Örökkévalóság aktív oldala. Jiddu Krishnamurti kijelentette, hogy az Igazsághoz semmilyen út, módszer, gyakorlat nem vezet. Miért nem? Azért, mert mindig Jelen van, az Örökkévalót nem lehet elválasztani a mulandóság látszatától, az aktivitástól. A kettő valójában egy, egyben van: ez maga A Világ. Nem úgy kell elképzelni, hogy vannak magasabb dimenziók, síkok, tudatállapotok, túlvilágok, vagy a manapság divatos tudatossági szintek, hanem Egységben, egyszerre van minden. A látszólagos különbség a láttatási fázisokban rejlik. Az, ami megvalósul, valóra válik az már önmagában, minden pillanatában Igazság, Valóság: a Mostban van. (Egy képernyőn futó jelenetet nem lehet elválasztani a mozdulatlan, statikus háttértől, a képernyőtől. Alapvetően még akkor is "csak" a Képernyőt nézzük, amikor figyelmünk el van merülve a jelenetek áramlásában.)

A végső valóság pontosan az, ami már most is történik! - Jackson Peterson

A napjainkban divatos neo-advaita tanítók is ezt tanítják, csak az ezzel a gond, hogy nem tudják alátámasztani létezéselméletileg. Nem sokra mennek a keresők a már "Most is Az vagy", "Légy a Jelenben" stb. kijelentésekkel önmagukban, alátámasztatlanul. Már Hamvas is felhívta a figyelmet, hogy az antropológiát (emberismeretet) és az ontológiát (létezéselméletet) nem szabad egymástól elválasztani. Egyetlen gyakorlati művében, a Mágia szútrában ez a hatodik bekezdés címe: "A létezés minden emberben állandóan és egészében esedékes." 

A hozzáfűzött magyarázatot így kezdi: "Az ember, szól Baader, nem mikrokozmosz, hanem mikrotheosz." Jézus az őt káromlással megvádoló zsidóknak a Zsoltárokra hivatkozva érvelt: „Hát nincs megírva törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok?" (János Evangéliuma) Paul Brunton megfogalmazásában ugyanez: "Az érzékek működése tudattalan együttműködés a Kozmikus, Világ-Elmével" - Tehát Istennel. A tudattalan együttműködésre Hamvas úgy utalt, hogy éberségünk lefokozott, ami azt jelenti, hogy a Kozmikus-Elme (Isten) képalkotó, mentális rezgéseibe "Öntudatlanul" vagyunk beleágyazva, és ezért a megnyilvánulás fázisait, az aktív oldalt "részlegesen eltárgyiasulva", önmagunktól elválasztva, tőlünk függetlennek, mulandónak érzékeljük. (Még az álomvilágot is, pedig arról már tudhatjuk, hogy elmeközegünkben jön létre, velünk egy.)  

Életképzeletünk lefokozott, mert egy tudattalan mechanizmus miatt figyelmünk teljesen lekötött, átszínezett Énünk relatív, periféria oldalán (ego). Nem örökkévaló Isteni Önvalónk (mikrotheosz) perspektívájából látjuk a megnyilvánulás mulandó oldalát: ez egyben az éber részvétel realizálását jelentené teremtő tevékenységében, valamint annak felismerését is, hogy a mulandóság elválaszthatatlan az örökkévaló oldaltól, háttértől. A teremtett világ nem káprázat, májá, vagy illúzió, ahogyan a kezdőknek tanítják, - azért, hogy először meglazítsák a földi kötődést - mert minden valóság, ami valóra válik, érzékeltetődik: A Világ nem különbözik az Örökkévalóságtól. A káprázás bennünk van, a tudattalanunkban, ezért érzékelésünk pontjain a relatív énünk miatt nem tudjuk tisztán, egyben felfogni a Kozmikus-Elme nagyon gyors képalkotó rezgéseit, benyomásait. Pontosabban fogalmazva felfogjuk őket, de leszűkítve, lehatárolva, lefokozva. (mint pl. egy kis felbontású monitor sem adja át tisztán a képet)

Na jó, de mit tehetünk azért, hogy felismertté váljon a mulandóság és az Örökkévalóság elválaszthatatlan egysége? Ahogyan már az elején említettem a mai, divatos tanítások nagyon könnyen, és megalapozatlanul dobálóznak az egységtudat fogalmával, de szinte soha nem láthatunk kézzelfogható technikát, amit követni lehetne. Pedig a lényeg mindig a "hogyan?". Előtte azért érdemes megismerkedni az alapvető elméleti háttérrel is, amit fentebb, és korábbi írásaimban, - amik az észleléssel, érzékeléssel foglalkoznak - próbáltam felvázolni, mert fontos az értelmi megértés is az úton. Már ez is része a gyakorlásnak. Krishnamurti ugyan írta, hogy az igazsághoz nem vezet semmilyen út, gyakorlat vagy módszer, és ez tény, mert nem kell elérni azt, ami állandóan Jelen van, viszont a spontán felismeréshez meg "kell" teremteni az előfeltételeket. Hamvas is írt az életképzelet megtisztításáról, a meditációról. A hosszú, indirekt ösvény előkészítő útján még a koncentráció-meditáció, az elme figyelemerősítő gyakorlatait kell végezni, hogy ráléphessünk a direkt, szemlélődő útra, ami már valójában nem is út. Hagyjuk, hogy magától beálljon egyfajta tanúsági állapot. Tisztán, minősítés nélkül szemlélődünk, elengedve minden köteléket, egyéni cselekvőség érzetet, és semmilyen szinten nem avatkozunk be. Ezt lehet passzívan üldögélve, fekve, és aktívan cselekvés közben is végezni.        

A nem kell gyakorolni, nem kell tenni semmit tanítások valójában ezt a teljes, de éber elengedést, "ráhagyatkozást" jelentik, ami egyáltalán nem könnyű, mert roppant erősek a "belülről és kívülről" áramló ingerek, amik pillanatok alatt felfodrozzák az elmeközeget, és ezzel magával rántják a figyelmet. Az elengedő, de teljes figyelem csak erős elmében tud létrejönni, mert egy "rész" mindig a háttérben marad, és a figyelembevételi mechanizmust már nem kötik le teljesen a "külső és belső" jelenségek. (Szóval a "nem kell tenni semmit" a felébredéshez tanítás félrevezető lehet, és az sem véletlen, hogy csak nagyon kevesen érték el a megvilágosodást úgy, hogy szó szerint semmit nem gyakoroltak. Ők már korábbi inkarnációkban elvégezték az előkészítést.)  

Elmeközegünkön keresztül egybe vagyunk szőve, bele vagyunk ágyazva a Kozmikus-Elme képalkotó rezgéseibe, imaginációjába, amelyben a relatív tér-idő jelenségei egybeesnek, ("A létezés minden emberben állandóan és egészében esedékes.") de az abszolút háttértől elválaszthatatlanok. A Világ-Ideája Önvalónk közvetítésével vetül körénk érzékeink csatornáján. Valójában Ő az érzékelő, észlelő, az abszolút Személy, aki mindig a Pillanatban van, minden Pillanatban Jelen van, mert az Örökkévalóság öble, de a mentális hajlamok miatt a látszólagos relatív személy, a periféria én személyessé szűkíti az érzékelést, amiből a relativitás is fakad. Az emlékezettől, tudástól, tapasztalatoktól átszínezett relatív én az a tükör, ami miatt homályosan látunk, de ettől függetlenül az érzékek még így is "szabadok", ha tisztán vesszük figyelembe őket. 

Korábban már többször is írtam részletesen az érzékek fontosságáról, amit azért kell hangsúlyozni, mert mindig az örök Jelenhez vannak kötve, (csak a belső érzék, az elme ismeri az időt) még akkor is, ha a mulandóságot, az aktív oldalt érzékelik. (Az "elmetükör" miatt nem látszik a kettő egysége.) Gyakorlati szempontból az érzékelő érzékek közül a látás a legfontosabb. Eleve a látáson keresztül jutunk a legintenzívebb létélményhez, a kiterülő Világ-Idea egyénivé váló perspektívájához, aminek része testünk is. Spirituális szempontból pedig azért a legmagasabb rendű, mert ahogyan Ramana is tanította, az ébrenléti állapotban az Önvaló a szemben időzik. Vetítőgép hasonlatában az Önvaló (a Kozmikus-Elme egyénivé váló sugara) a gépben a lámpa, ahonnan tudatunk, öntudatunk fényét kapjuk, ami a létbe vetíti az egész külvilágot: világlátvánnyá válik. (Érdemes így elgondolkodni a világ-világosság fogalmainkon. Jézus a szemre a test lámpásaként utalt.) Tehát az Önvaló a külső érzékek közül a szemben a legaktívabb ébrenlét során. Mivel csak az ébrenléti állapot az, amikor a személy a Kozmikus-Elme (Önvalón keresztüli) teljes kivetülése, ezért a felébredés is csak ebben az állapotban történhet meg, csak innen indítható el. (Ebben rejlik egy földi inkarnáció fontossága, jelentősége spirituális szempontból.)

Mivel "az Önvaló a szemben időzik" az ébrenlét során, így értelemszerűen a látás, a szem a legközvetlenebb eszközünk. Ezért például a szahadzsa meditációt, a természetes, nem-kettős állapot elérésének gyakorlatát mindig nyitott, vagy félig nyitott szemmel kell végezni a látás mozzanatán tartva figyelmünket, hogy majd felismerődjön a megfigyelő és a megfigyelt, az Örökkévaló és a relatív, mulandó oldal egysége a "pillanatok áramlásában", és felébredjünk a kettősség káprázatából. Az, hogy ez mikor történik meg nem tőlünk függ, mi csak az előfeltételeket teremtjük meg a passzív és aktív szemlélődő gyakorlással: "megszólíthatóvá" tesszük magunkat. A végső szó az Önvalóé, és az egyén sorsától függ, hogy az Önvaló pszicho-energetikai, transzformáló beavatkozása, beavatása mikor szünteti meg az elfátyolozó mechanizmust a pszichében.

A következő bejegyzésben majd bemutatok és részletesen elemzek, értelmezek egy, a látást felhasználó gyakorlatot: https://nyilegyenes.blog.hu/2026/04/23/latas_meditacio

Egy korábbi bejegyzés: Az érzékek, érzékelés szerepe a spirituális úton

https://nyilegyenes.blog.hu/2024/04/28/eleterzes_erzekeles_szenzacio