"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

Ramana egy másik nagyon fontos mondata az elmével kapcsolatban így hangzik: "A tisztaságban lévő elme az Önvaló", Paul Brunton pedig valahogy úgy fogalmaz egyik könyvében, hogy "innen" nézve az Önvaló az elme legmélyebb rétege. Miért érdemest ezt tudni? Spirituális körökben nagy divat manapság az ego-ról (én-ségről) úgy beszélni, mintha az valami különálló dolog lenne az Isteni Énünktől, az Önvalónktól független jelenség, pedig valójában annak csak az egyik alakja, módosulása a káprázati oldalán, a dualitásban. Ilyenkor felfoghatjuk úgy is, hogy nem tiszta elme. Valójában ez a különbözőség csak látszati figyelemeltolódás.

"Amikor Önvaló formájúvá válik a bölcsesség révén, akkor megjelenik a megszabadulás, mely természete szerint Brahman" - Ramana Maharshi

A figyelem energiája az Önvalónkhoz tartozik, az egyetlen Tanúhoz, ami a létezés egységtudatú, örökkévaló "részéből" szemléli az önmagában keltett mulandóság káprázatot, ami magába foglalja a gondolkodás, értelem, emlékezet, én-ség jelenségeit, alakjait. Ez az örök Tanú az alapja tudatosságunknak, a "vagyokságunk" állandó érzetének, jelenlétének: ez az alapélményünk. Mielőtt rátérek az elme különböző "alakjaira", érdemes még elgondolkodni Brunton következő idézetén is: 

"Minden ember azt gondolja, hogy az ébrenléti állapotban tudatos, soha nem kérdőjelezi meg ezt a tényt. Soha nem szorul rá, hogy bárki elmondja ezt neki, s magának sem bizonygatja. Tudásának legbiztosabb része ez. Ám ez a tudás nem olyan, amit tudatosságának látómezejébe kell hozni - másként tudja az ember ezt, mint egyéb tényeket. A különbség az, hogy az ego nincs jelen ennél a tudásnál - nem ő az, aki felfogja ezt a tényt."

Az Önvaló végül is az egyetlen valóság, az Örökkévalóság, az önmagában létező Ürességgé váló elme, de azonos azzal is, amivé az önmagában keltett mulandóságban volt-van-lesz. Ez viszont csak káprázati valóság, káprázattá válás.

Az alakok amiket az Önvaló felvesz:

1. Amikor ennek a tudatosságnak az áramlása, figyelme az önmagában elképzelt, képzett testekké válik, (álomban álomtest) azonosul és teljesen rátapad annak funkcióira, leszűkítve figyelmének egy részét az érzékekre, akkor ez, az "én-ség, ego alakja".

2. Az önmagában keltett gondolatformák áramlásának, váltakozásának a szemlélete, ami egyben azokká válást is jelent, ez a "gondolkodás alakja".

3. Az emlékképek gondolatformává alakulásában az "emlékezet alakját" veszi fel.

4. És mindezen jelenségek értelmezése az "értelem alak" formájával bír.

Ezek az Örökkévaló Önvaló felvett alakjai a mulandó, változó oldalon. Hamvas Béla úgy fogalmaz, hogy "a mulandóság az örökkévalóság aktív oldala."

Ezek a funkciók, alakok igazából csak megélések a látszólagos dualitásban, akár az ébrenlétben, akár az álomban, és mindenkit az egyéni Önvalója él át egy aktuális sorsvariáció keretében. Azért érdemes megvizsgálni a fentebb már említett alakokra bomlást, mert így felismerhetjük az azonosulási mechanizmust.

Ahhoz, hogy könnyebben megértsük ezt az összetett folyamatot, egy olyan tapasztalatot fogok levezetni, amin szerintem már mindenki átesett. Velem általában utazások során szokott ez megtörténni, amikor a megérkezés, vagy a hazaérkezés másnapján, a felébredéskor hirtelen nem tudom, hogy éppen hol vagyok.

A legutóbb egy költözködés után pár hónappal visszamentem egy olyan lakásba, ahol évekig laktam. Hirtelen ébredtem fel hajnalban, már világos volt a szobában és kb tíz-tizenöt másodperc telt el úgy, hogy fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Teljesen idegen volt minden. Miután "magamhoz tértem" és felismertem a környezetet, elkezdtem elemezni a jelenséget. Mi állt a szokatlan megélés hátterében?

Először is, miután felébredtem és kinyitottam a szemeimet megjelent a külvilág tapasztalata. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen a tudatosságnak össze kellett kapcsolódnia a fizikai testtel (én vagyok a test képzet) és az érzékszervekkel. Tehát létrejött az én-ség testhez kötött, elkülönült állapota, az elme egyik alakja, amivel szemben állt a külvilág. Vele egy időben az értelem alakja nem tudta értelmezni a felbukkanó látványt, a környezetet, mert hiányoztak a helymeghatározáshoz szükséges alapinformációk, mivel az emlékezés mechanizmusa még nem kapcsolt be és nem töltötte be a memóriából azt az információs csomagot, aminek a segítségével értelmezhetővé vált volna, hogy ki vagyok, mint szereplő és majd ebből a többi. A szerepszemélyiségünk ugyanis nem más, mint a születésünk óta felhalmozódott emlékképek összessége, amivel azonosítjuk magunkat. Ez a tudás kell az értelmezéshez, és ez alapján tudunk következtetéseket levonni. Ennek a hiánynak a felismerése a gondolkodást működésbe lendítette, mert azonnal felmerült a Hol vagyok? kérdése, mint gondolat. Ezek szerint valami tudja bennünk, hogy tudnunk kéne azt, hogy...? A tekintetem körbepásztázta a szobát. Az értelem nem tudta értelmezni a szituációt, nem értette, csak a szerepszemélyiség hiányából fakadó helyzetet, ami megmozdította a gondolkodást, de cselekvésre is késztetett, mivel körbetekintettem a szobán. Ha azalatt a tíz-tizenöt másodperc alatt belépett volna egy hozzátartozóm, őt sem ismertem volna fel, de egy tükörben saját arcom is idegen lett volna, olyannak láttam volna amilyen valójában, mintha először látnám.  Felvetődött a kérdés, hogy Ki, vagy Mi az, ami ezeknek az alakoknak vagy a funkcióknak az összműködését, vagy ennek a működésnek a hiányát előidézi, átéli és ezáltal egy meglehetősen érdekes tapasztalássá válik? Hosszúnak tűnő másodpercekig fogalmam sem volt a személyiségemet illetően, a gondolkodás sem indult be azonnal, az értelem is akadozott, de a létezéstudat nem csorbult. Korábban volt olyan is, hogy mindez éjszaka folyamán történt, sötétben, ezért a látvány hiányából fakadóan csak a személyiséghiány élődött meg, nem tudtam pillanatokig, hogy ki vagyok, de ettől még...      

Persze külön-külön még mélyebben is bele lehetne menni az elme négy alakjának az elemzésébe, de nem ez volt a célom, inkább az, hogy a fenti jelenség bemutatásával felfedjem azt, ami "mögötte" áll, a fonalat, amire ezek a szemek "fel vannak fűzve". Az ébrenléti állapotban (álomban is) látszólag teljesen bele vagyunk gabalyodva ezekbe a funkciókba, de nagy segítségünkre lehet, ha felismerjük ezeknek a mulandó alakoknak az Örökkévaló Lényünkhöz való igazi viszonyát és megvizsgáljuk működésüket normál állapotban is.