Ha megvizsgáljuk létezésünket, eddigi életünket születésünktől fogva, akkor kijelenthetjük, hogy nem volt más, mint egy "szenzációsorozat", hiszen életérzésünket, önátélésünket az érzékelés biztosította. Külső és belső tapasztalataink megélési folyamataival azonosultunk az ébrenléti és álomállapot váltakozása során. Viszont az álom nélküli mély alvásban elveszítettük éberségünket, nem tudtunk magunkról semmit, mivel megszűnt a szubjektum-objektum kettőssége, a külső és belső érzékelés lehetősége. A megvilágosodott tanítók beszámolói alapján az éberségnek, öntudatnak egy apró szikrája mély alvásban is megmarad a megvilágosodás után: ezt nevezik a negyedik állapotnak. Ez tisztán a Tudatosság tudatossága minden plusz bővítmény, kettősség nélkül. Ettől függetlenül egy átlagember ébrenlét és álom során fennálló tudatossága, vagy tudomásulvételi mechanizmusa is innen származik, de az önátélés, öntudat felfogásához még lennie kell valaminek, amit felfog, érzékel (az objektum hozza létre a szubjektumot), ami biztosítja a fényvisszaverődést, ezért léttapasztalatunkat egy meglehetősen komplex szenzoriális folyamat biztosítja.  

Ebből a szempontból érdemes megemlíteni a hindu Szánkhja rendszert, ahol a 25 tattva (kezdet) közül 11 az érzékeket jelenti. (a 25 tattvának egyben van értelme, együtt alkot egy egészet, de a bejegyzés mondanivalójának alátámasztására elég csak a 11 részleges kiemelése) Van 5 buddhindrija vagy más szóval érzékelő érzék, 5 karméndrija, cselekvő érzék és a manasz (elme). Az érzékelő érzékek a szem, orr, fül, nyelv, bőr. (látás, szaglás stb.) Ezek megállapítanak. A másik 5 tevékenysége a beszéd, a kéz és lábmozgás, a kiürítés és a nemzés. Ezek a külső érzékek, a belső érzék pedig a manasz, az elme. Az imagináció, életképzelet vezérli a manaszt, és ez kapcsolja össze az érzékelést a cselekvéssel, valamint fenntartja a 10 külső érzék között az állandó együttműködést, azokat rendezi. A 10 az örök Jelenhez van kötve, a szem, fül, orr stb. vagy a beszéd, kéz stb. nem tapasztalhat múltat vagy jövőt, csak a belső érzék a manasz (elme) rendelkezik emlékezettel és jövőbelátással, ezért mindhárom időt ismeri. (forrás: Hamvas Béla, Szánkhja-káriká tanulmánya) 

(Annyit még érdemes megemlíteni a Szánkhjával kapcsolatban, hogy megkülönböztet belső és külső szervezetet. A belső szervezetben a legelső emanáció a buddhi (értelem), majd ebből fakad az ahamkára (éncsináló) ami már a "változás változása", és tovább sugárzik a harmadikba, a manaszba (elmébe), ami pedig a többi 10 indrijába (érzékekbe) a külső szervezetbe. A buddhi értelmi munkájának az 5 buddhindrija, érzékelő érzék, az ahamkára, éncsináló akarati munkájának pedig az 5 karméndrija, cselekvő érzék felel meg.)  

A Szánkhjában az első tattva a Purusa (Önvaló, Atman), ami a rendszer szerint mindig tanú marad, alakot nem ölt, kívül áll és mindig kívül marad, ezért ez így még kettős szemlélet. Hamvas megemlíti tanulmányában, hogy "a hiteles kinyilatkoztatással több, igen lényeges helyen szemben áll. Sankara Védanta-szútrájában ezeket a szembenállásokat utolérhetetlen egzaktságával kielemezte..."  

Viszont még így is nagyon jó szemléltetőeszköz, ha az egységtudat, egységszemlélet felől közelítünk hozzá és nem különítjük el a Purusát (Önvalót). Vannak más tanítások is, ahol a Tanút csak szemlélőnek láttatják, de ezt csak a kezdők kedvéért teszik. Ramana Maharshi már nem tesz semmilyen megkülönböztetést: 

Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt.  

Ez gyakorlatilag a mentalizmus filozófiájának is a lényege: a megnyilvánulásban minden jelenség egy mentális konstrukció, vagy ahogyan Ramana tanította: "Nincs más csak az Önvaló."    

De miért olyan fontosak az érzékek, szenzorok? Mivel a mulandóság az örökkévalóság aktív oldala, ezért a Kozmikus/Világ Elme önmagán belül keltett aktivitását csak a direkt, szemlélődő meditáció eszközével lehet felismerni a jelenségek áramlásában, amiben majd végső soron feltárulhat Önmagunk mindenséggel való egysége. Az Univerzális elmeközeg fodrozódásába bele vagyunk ágyazva, egyénivé vált elmeközegünk annak egy öble, és a Világ Ideájának mentális képzete az érzékelés jellegét ölti magára elménken belül. Ezeknek az érzéki benyomásoknak a kitettsége, kintlévősége, szubjektumunktól való függetlensége valójában csak káprázat, amit személyes tudattalanunk kreál. (A személyes tudattalanban lévő mentális hajlamok, vászanák miatt.) 

Azért érdekes a Szánkhja, mert kijelenti, hogy a 10 érzék, a külső érzékek az örök Jelenhez vannak kötve, ezért nem tapasztalhatják a múltat és jövőt. Mindig az adott pillanatot közvetítik, az adott pillanat formálódik meg bennük. Csak a manasz, az elme, a belső érzék ismeri mind három időt, mivel képes emlékezni, jövőt elképzelni a pillanatnyi gondolatformák felöltése mellett.  Az örök Jelen a Kozmikus/Világ elme (Isten) első, még egységtudatú imaginációja, képalkotása, a Világ-Idea, az ősképek, archetípusok világa, ahol a megnyilvánult létezés egyszerre, a kezdettől a végig le van képezve. Innen bomlik, vetítődik ki egy világkorszak és válik látszólag külsővé, mulandóvá. Viszont a külső érzékek nem ismerik az időt, mulandóságot, csak mindig az adott pillanatot regisztrálják azáltal, hogy a pillanatok áramlatában a jellegüknek megfelelő szenzációformára transzformálódnak. A Világ-Idea érzetbenyomásait a belső szerv, a manasz/elme teszi időszerűvé, mulandóvá, és az egyéni elmeközeg tudattalan mechanizmusa teríti ki, szilárd/folyékony/gáz halmazállapotú anyagnak láttatva teresíti, ami a káprázati valóság része. Ezzel a kivetítéssel jön létre a külvilág, a szubjektum-objektum látszólagos szembenállása, ami az éberséget, öntudatot biztosítja a kettősség káprázatában.  

Ez a szembenállás mindkét tudatállapotban létrejön amikor van öntudat, éberség, legyen az ébrenléti vagy álom állapot, A külső érzékek a Kozmikus-Elme Világ-Ideán keresztüli képalkotásában/gondolkodásában vesznek részt az univerzális elmeközegen keresztül, de ebben a közegben van saját, időt ismerő, egyéni elménk (manasz) is, amit a Szánkhja belső érzéknek hív. Végső szempontból ez a külső és belső kettősség nem áll fenn a közös elmeközeg miatt, minden egyes jelenség ugyanott jön létre, legyen az fizikálisnak, érzelminek, vagy mentálisnak látszó, ébrenléti vagy álom.  

Az ébrenlét és álom során körénk vetülő "külvilágot" is a Kozmikus/Világ Elme képalkotó mechanizmusa (imaginációja) hozza létre az elmeközegben, de az ébrenléti térben lévő jelenségek a Világ-Idea kivetülései (amit hívhatunk kollektív tudattalannak is), ezért látja ugyanazt minden élőlény. Az álomtérben viszont az egyén tudattalan érzetei, emlékei, lenyomatai transzformálódnak képekké, eseményekké ugyanazon képalkotó mechanizmus hatására. Az álomról felébredés után tudjuk, hogy mentális konstrukció volt, de az ébrenléti állapotról ezt nem feltételezzük, pedig a folyamat ugyanaz. A kihelyezés, teresítés mindkét esetben megtörténik, csak más alapból, tartalomból áramlik a vetítés.  

Spirituális szempontból az ébrenléti állapot a legfontosabb, mivel ezzel a figyelembevételi fázissal teljes a kör. Ez a Kozmikus Elme beteljesedett, mindent átfogó megnyilvánulása érzékeinken keresztül, így a felébredés-megvilágosodás is csak innen indítható el. Ebben az ébrenléti állapotban rejlik a fizikális inkarnáció létfontossága, mert csak itt lehet a "kettőt eggyé tenni.": 

Jézus ezt mondta nekik: Amikor a kettőt eggyé teszitek és a bensőt olyanná, mint a külsőt, a külsőt mint a bensőt, a fentit mint a lentit, s így a férfit mint a nőt egyetlen eggyé, hogy a férfi ne férfi és a nő ne nő legyen, amikor szemet szemért tesztek, kezet kézért, lábat lábért, akkor mentek majd be a királyságba.