Még mielőtt alaposabban belebonyolódnék ebbe az írásba, megpróbálom tisztázni a "valóság" fogalmát, legalábbis azon a szinten, amennyit saját következtetéseim megengednek. Számtalan cikk, könyv született már a "valóság" témakörében, ezek között több olyan is van, amelyik egyenesen a "végső valóságra" mutat rá. Akadnak közöttük tudományos megfigyelésekkel alátámasztott munkák, amelyeknek nagy része inkább áltudományos, de vannak pusztán "ezoterikus", spirituális megközelítésűek is. Nem egyszerű kiigazodni és eldönteni, hogy mit lehet ezekből elfogadni, mennyi belemagyarázást, képzelgést tartalmaznak ezek az írások.

Számomra minden jelenség valóság, ami megnyilvánul, magyarán "valóra válik". Az már más kérdés, hogy a valóság, valóra válás milyen határok között történik és ebből miért csak az adott keretek között lévő jelenségeket tudjuk felfogni. A tudományos kutatások is bebizonyították, hogy vannak olyan valósághatárok, amelyeknek  érzékelése műszerek nélkül lehetetlen számunkra, de a különböző spirituális irányzatok, tanítások is számtalan létezési kategóriát említenek. Viszont ezektől az ismeretektől nem jutunk közelebb a megértéshez, legfeljebb újabb fogalmakat ismerünk meg, és vagy elhisszük őket vagy sem.

Nem véletlenül szerepel a címben az álom szó. Megfigyeltem, hogy számos, nagy, megvilágosodott mester, tanító mutatott rá álomhasonlattal a megnyilvánult létezés jellegére. Nincs ennél a jelenségnél "kézzelfoghatóbb" eszköz a kezünkben, ráadásul szinte mindenkinek van, vagy volt már álomtapasztalata. Felvetődik a kérdés, hogy valóság e az álom? Ahogyan az ébrenlét során soha nem kérdőjelezzük meg tapasztalataink valódiságát, ugyanúgy nem tesszük ezt akkor sem, amikor éppen egy álomjelenetben vagyunk. Ott, akkor az a valóság: azt hisszük ébrenlétnek és meg sem fordul a fejünkben, hogy az, amit tapasztalunk nem létezik. Az álom csak "ébrenléti" ébrenlétből szemlélve tűnik valótlannak és az alvás egyik fázisának, de, ha jobban belegondolunk ott is folyamatosan ébren vagyunk, a folyamat nem szakad meg, legfeljebb felébredés után nem tudunk áthozni minden részletet. (az álom nélküli, mély alvástól most eltekintek.)

Az előző írásomban (Érzékek és az időérzet a Jelenlétben) bemutattam, hogy álom állapotban is tökéletesen működnek az érzékek, annak ellenére, hogy ez idő alatt a fizikai testben nem, sőt, ha belegondolunk még tökéletesebben is, hiszen az ottani érzékelés sokkal több jelenség felfogására képes, mint ébrenlétkor, de a megélések is intenzívebbek. Akkor mégis miért ezt az ébrenlétinek nevezett állapotot tartjuk csak reálisnak, valósnak? (Érdekességként megjegyzem, hogy az ébrenléti és álom tapasztalataink emléke semmiben nem különbözik egymástól, mentális konstrukciók és ugyanabba a "zsákba" kerülnek bele.)

A kollektív jelleg lehet erre a magyarázat, mivel az ébrenlétben megtapasztalt világot más is látja, az álom során átélt jelenségek pedig egyediek, csak mi emlékszünk rájuk. Azok a mesterek, akik az álomhasonlatot használták a megnyilvánult világgal kapcsolatban, azt a megjelenés jellegére értették és nem magára az állapotra. A létezés mentális jellegét demonstrálták vele, azt, hogy ugyanúgy jelenik meg a külvilág is, mint az álomvilág, nem független az elménktől, ugyanannak az elmeközegnek a kivetülése válik valóra. A két állapot közötti különbség egy figyelemeltolódási mechanizmus az elme egyéni és kollektív tudattalan része között. Az álomban az egyéni tudattalan válik külvilággá, az ébrenlétben pedig a kollektív minták lenyomatait közvetíti az elme, az első teremtés még egységtudatú előképének, a Világ-Ideának a kivetítését látjuk "fizikális" külvilágként megnyilvánulva.  (álmokban is is megjelenhetnek a kollektív tudattalan ősképei az egyén előtt, de létezéselméleti szempontból most nem ezek az érdekesek)

Az álomról utólag tudjuk, hogy mentális konstrukció volt és ebből fakadóan az érzékek működése sem lehetett más. Bármi, ami megvalósult nem állt külön tőlünk, egyek voltunk minden jelenséggel. Miért ne lehetne ez így az ébrenlét során is? Az álomtanítások erre hívják fel a figyelmet, és arra, hogy a létezés tudata, az öntudat átível mind a két állapoton. Az ébrenléti állapotba is be kell hozni ezt a meggyőződést és a végső cél az lenne, hogy ez egy "belső meglátás" során felismertté váljon.

Láthatjuk tehát, hogy bármi, ami tapasztalatként felmerül az valóság, legyen az álom vagy ébrenlét. A félreértésünk abból fakad, hogy nem tudjuk realizálni a jelenségek viszonyát önmagunkhoz, pedig a közös alap, a jelenségekre való tudatosság adott. Ha az álomhasonlatot megértjük, akkor legalább kialakulhat egy helyes elképzelés, és ennek az elvnek a tudatosításával elkezdhetünk kiépíteni egy új "látásmódot" a relatív valósághatárok megnyilvánulásáról.

Ebben a bejegyzésben a relatív megnyilvánulási határok között maradtam, de ez a megnyilvánult, mulandó oldal elválaszthatatlan az örökkévaló abszolút létezéstől. Viszonylagossága, mulandósága, állandótlansága nem állhatna fenn, ha nem lenne egy állandó, mozdulatlan háttér. Felvetődik a kérdés, hogy mi ez a háttér?

  "...az ember nem földi, anyagi lény, hanem kozmikus rang"  - írta Hamvas Béla.

Lényünk gyökere a Kozmikus Elmében van, és minden megnyilvánulásnak ez a kollektív, teremtő alapháttere. Ezért látjuk egységesen ugyanazt a világképet az ébrenléti állapot során. A belőle áramló imaginációs energia képzi a világ gondolatát, és ez az erő jelenít meg mindent. Érzékelésünk a Kozmikus Elmével való tudattalan együttműködés. Ereje álomban csak az egyéni tartalmainkból dolgozik, azokat alakítja érzetekké, képekké, az ébrenlét során pedig a világ ideáját tükrözi elménkben, ami ettől nem áll külön, egy töredék részét képezi. Ébrenléti gondolataink, érzéseink mögött is ez az erő áll.

Hamvas nem véletlenül használta a "kozmikus rang" kifejezést. Mindannyian hallottuk már az "Isten a saját képére, hasonlatosságára teremtette az embert" - mondatot a Bibliából. Ez a saját kép nem a "földi, anyagi lényre" vonatkozik, ahogy sokan hiszik, hanem lényünk isteni, kozmikus magjára az Önvalóra, ami lényegét tekintve azonos ezzel a Kozmikus Elmével és egységben van vele, benne nyugszik és tudatosságunk forrása. Ez a belőle "kipattant isteni szikra" lényünk középpontja, szíve. Benne találkozunk az örökkévalóságot a mulandó, relatív valóságba kápráztató Kozmikus Lénnyel. Ebben a teremtő, életet képző, imagináló tevékenységben, ami egyben kivetítése is a megnyilvánult világoknak, rajta keresztül veszünk részt. Öntudatunk, tudatosságunk benne nyugszik és egy adott inkarnáció káprázatban az elménk alakjain keresztül, tudattalanul beleoldódunk a relatív, állandóan változásban lévő valóságokba. 

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

Ezek az alakok fennállnak ébrenlét és álom során is, de az én-ség érzete, az a közvetlenül megragadható alak, amelyik az örök "forrásban" van. Ez a figyelem kiindulópontja. A Figyelő vesz tudomást a többi alakfelvételről, ami valójában nem más, mint az elmeközeg további elváltozása, és az ebben az elmeközegben történő frekvenciaváltásról is, amit ébrenlétnek, vagy álomnak nevezünk. Ez a Figyelő nem tesz különbséget a két megnyilvánult valósághatár között, éber, ébren van, az érzékelés, tapasztalás sebessége nem befolyásolja, mint ahogy egy képernyőt sem befolyásol a felgyorsított film.

Visszatérve az álom és valóság témájához már láthatjuk, hogy a relatív oldalak valóra válása, megnyilvánulása ugyanolyan mentális jelleggel történik, és beleélésünk folyamatában is ugyanazok az elmealakok vesznek részt. Az alapot kozmikus léthátterünk adja, ami az "Én vagyok" létélménye. Létezésünk megértése szempontjából az álomállapot sokkal többet megsejtet az imaginációs, teremtő mechanizmusról, mint az ébrenlét és, ha megértjük Szubjektivitásunk állandóságát, akkor felismerhetjük azt is, hogy ez az én-ség, mint egy fonál, állandó összeköttetésben áll az abszolút, időtlen valósággal.