Az előző bejegyzésben Dr. Daubner Béla pszichiáter/pszichoterapeután keresztül bemutattam, hogy spirituális szempontból mennyire megbízhatatlan következtetések származhatnak a pszichológiából. A nem mellesleg spirituális tanítóként is tetszelgő szakember még az általa követett irányzatok hitelességét sem volt képes felmérni, azon irányzatok kiagyalóinak megbízhatóságát nem ellenőrizte le. Mivel meglehetősen triviális személyiségekről van szó, amiről bárki könnyen meggyőződhet az internet világában, felvetődik a kérdés, hogy ezt egy nyilvános tanítói szerepre vállalkozó szakember miért nem tette meg. Milyen alapon mond markáns véleményt bármiről is, ha a legcsekélyebb megkülönböztetésre, alaposságra sem hajlandó. Hamvas Béla nem véletlenül írta a Patmoszban:

"A pszichológia iránt való érdeklődés már egymagában fokozott sérültségre vall. Az ember minél korruptabb, annál kényszerítőbb ösztöne van azt a technikai eljárást elsajátítani, amellyel legalább sebeit el tudja fedni, ami annyit jelent, hogy erőtlenségével más fölött hatalmat tudjon nyerni. Az erősek hatalma elviselhető, az erősnek mutatkozó gyengéké elviselhetetlen. Végeredményben a pszichológiában egyetlen betegségről van szó, a normalitástól való eltérésről, és ha valaki nem a sebek beismerésén kezdi, hanem a kompenzációkon, pszeudoegzisztenssé kell válnia."

"Jung későbbi éveiben látta, hogy a pszichoterápia milyen veszélyekkel jár. Az orvos pszeudoegzisztens komplikációit a páciensbe vetíti, saját súlyosabb esetét pácienseinek könnyebb és egyszerűbb eseteiben óhajtja likvidálni. Közben saját sérüléseit a betegre átviszi (Übertragung), és ezzel a beteget oly mérvben inficiálja, amit az nem bír, és nem bírhat el. Nyilván nem a páciensnek van szüksége orvosra, hanem az orvosnak a páciensre."

Jól látható ez Daubnernél is, aki a "pszeudoegzisztens komplikációit" belevetíti a genderellenességbe, és azt a zavaros integrál pszichológia elméleteivel próbálja igazolni.  

(Az előző bejegyzés: https://nyilegyenes.blog.hu/2021/06/13/dr_daubner_tanit_gender_az_integral_pszichologiai_szemszogebol)

A pszichológia egyik alapfogalma a tudatalatti/tudattalan elme, ami végső szempontból nem létezik, legalábbis úgy, ahogy azt elképzelik. "Valójában nincs tudatalatti. Csak a gondolkodó elme és az elme mögötti csendes központ létezik." - írta Paul Brunton. Ramana Maharshi az elme alakjaira még részletesebben utalt: "Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". A tisztaságban lévő elme az Önvaló, ha nem vesz fel semmilyen alakot. Viszont amíg itt élünk ebben a világban szükségünk van az alakfelvételekre, ezért azok összességét nevezhetjük egónak. Ez a periféria rész nem független az Önvalótól, annak aktív, mulandó, káprázati része, tudatosságát belőle nyeri. Minden egyes egoélmény egy inkarnáció káprázatra szól és csak egy bizonyos mennyiségű mentális hajlam, karma-csíra kivetülése, viszont ott feszül mögötte számtalan korábbi inkarnáció emléke. A pszichoanalízis az aktuális egoélmény problémáival törődik, annak csupán mentális attitűdjeivel és érzelmi feszültségeinek javításával, kiigazításával vagy megváltoztatásával foglalkozik és nem az attól való megszabadulással.

"Jung úgy gondolta, hogy amit ő tudattalannak hívott, abban megtalálta a forrását annak, ami kiforgatja, negligálja vagy szembehelyezkedik az ego eszményeivel. Ez a forrás az árnyék volt. Messzebbre és mélyebbre kellett volna mennie, mert akkor tudta volna, hogy az árnyék maga az ego" - PB

Szóval láthatjuk, hogy a pszichológia a felszínt kapargatja, az egót és nem azzal a tudatossággal foglalkozik, ami mögötte áll, ráadásul nem veszi figyelembe az előző inkarnációk roppant erős befolyását, tudattalan emlékét. A        pszichoanalitikus terápiák a (közvetlen) múltbéli mintákat próbálják felszámolni, nagy figyelmet szentelve a gyermekkori traumáknak, de ezzel csak néhány ismert kényszertől tudják megszabadítani a pácienst, ha egyáltalán meg tudják. De mi a helyzet a legerősebb kényszerrel, az egóval?

"Mi értelme van annak, ha a múltnak néhány kis szakaszát, például a gyermek- vagy serdülőkort vesszük, és csak ezekkel próbálunk meg foglalkozni, amikor az ego valódi múltja számtalan nem tudott emléket tartalmaz korábbi földi életekről, és számos olyan tendenciát, amelyek az eltűnt történelemhez tartozó epizódokból erednek? Az egóval való foglalkozás egyetlen alapos és teljes módja az, ha nem csak a felszíni megnyilvánulásával foglalkozunk, hanem egyrészt saját rejtett létezéséhez jutunk el, másrészt pedig törekvéssel, meditációval és az Önvalóra való elmélkedéssel dolgozunk." - PB

Az ego egy eszköz a mulandóságban, amíg benne élünk egy determinált inkarnáció káprázatban létezni látszik, de nem mindegy, hogy teljesen lekötött figyelemmel éljük meg azt, belegabalyodva, vagy felismerjük tendenciáit és látjuk működését. Ha teljesen elszívja tudatosságunk figyelmét, legyen az bármelyik összetevője is, akkor az egoizmus csapdájában élünk. Félelmeinkkel, fóbiáinkkal, vágyainkkal, indulatainkkal, érzelmeinkkel, lelkiismeret furdalásunkkal, vagy az úgynevezett lelki problémáinkkal való azonosulás az ego csapdái és az egyetlen kiút ebből, ha nem azonosulunk velük. Ezért is hangsúlyozza Brunton a meditációt és az Önvalóra való emlékezést. Csak a valódi Önismeret segítségével tudjuk majd elkülöníteni a "búzát az ocsútól", mivel csak tudatosságunk, létezéstudatunk az állandó tényező, minden más alakzat csak változó káprázat. Az "Én-vagyokságunk" létélménye áll minden jelenség mögött (az összes inkarnáció alapja), amit ha sikerül megragadni vagy állandóan rajta tartani a figyelmet, akkor biztosítja a nyugalmat, békét. Ezért is mondta a megvilágosodott tanító, Robert Adams, hogy a tudattal/elmével/tudatossággal kell közvetlenül foglalkozni és nem a benne megjelenő tartalmakkal. A pszichológia pont az ellenkezőjét teszi, felcímkéz belső szenzációkat.

Hamvas szerint az emberek azt képzelik, hogy a földi életet úgy kell berendezni, mint egy "örömtanyát", hajszolni kell a boldogságot, pedig üdv-értéke valójában a szenvedésnek van, mivel jobban rávilágít a tudati lekötöttségekre, téves azonosulási pontokra. A "kereszt magunkra vétele" a sors elfogadását jelenti, legyen az külső, vagy akár pszichológiai.

"Mi akadályoz meg abban, hogy természetes állapotodban légy? Folyamatosan távolodsz önmagadtól. Állandóan boldog akarsz lenni, vagy legalább ebben a pillanatban. Elégedetlen vagy mindennapi tapasztalataiddal, ezért újakra vágysz. Tökéletesíteni akarod magad, megváltoztatni. Megpróbálsz valami mássá válni, mint ami vagy. Ez az, ami eltávolít téged önmagadtól. A társadalom a tökéletes ember ideálját állította eléd." - U.G. Krishnamurti

Egy determinált inkarnációs periódusban a Kozmikus-Elme Világ-Ideájának tér-időbe vetülését, az egyéni Önvalónk éli meg, fogja fel, de a mentális hajlamok, karmacsírák átszínezése miatt személyessé válik az élmény. Ráadásul ez a fizikai-érzelmi-mentális megélés a személyiségbe szűkülés miatt úgy élődik meg, mintha egy önállóan, szabad akartból cselekvő entitás lenne. Az ego egyik csapdája a cselekvőségérzetből fakad: az én teszek, én érzek, én gondolkodom-ból, pedig valójában csak mulandó jelenségekkel való azonosulásról van szó. Nem lehetne ezeket felfogni, ha nem feszülne mögötte egy állandó, változatlanság hullámhosszán lévő Lény, a Tanú.

Természetesen azt nem állítom, hogy a pszichológiának semmi haszna, biztos vannak részeredményei de, mivel a pszichológus/pszichiáter is ember, egy ugyanolyan átlagember, mint bármelyikőnk, aki az egyetemen tanítottakra és a tapasztalatokra, megfigyelésekre kénytelen hagyatkozni, ezért nem biztos, hogy minden esetben eredményes a tevékenysége. Ha nincs tisztában a mélyebb létezéselméleti ismeretekkel, akkor gyakorlatilag csak vaktában lövöldöz, találgat és, ami még rosszabb, a "pszeudoegzisztens komplikációit a páciensbe vetíti". Ahhoz, hogy ez ne történhessen meg, a lélek orvosának valódi Önismerettel kéne rendelkeznie, olyannal, ami már ismeri a mulandósági oldal leszűkítő csapdáit. Ezt viszont az egyetemen nem lehet megtanulni.

Befejezésként néhány megvilágító erejű gondolat U.G. Krishnamurtitól: 

"Minden alkalommal, amikor megszületik egy gondolat, te is megszületsz. Amikor a gondolat eltűnik te is eltűnsz. De a "te" nem engedi el a gondolatot és a gondolkodás az, ami ennek a "te"-nek a folyamatosságát fenntartja. Valójában nincs állandó entitás benned, nincs teljessége a gondolataidnak és tapasztalataidnak. Te azt hiszed, hogy van valaki, aki a gondolataidat gondolja, valaki aki érzi az érzéseidet - ez az illúzió. Mondhatom, hogy ez egy illúzió, de számodra nem az.

Az érzelmeid még összetettebbek, de ez is ugyanaz a folyamat. Miért kell azt mondanod magadnak, hogy mérges vagy, irigy vagy valakire, vagy azt, hogy a szex zavar? Nem mondok semmit a beteljesítésről, vagy a nem beteljesítésről. Van benned egy érzés, érzet és azt mondod, hogy depressziós vagy, vagy boldogtalan, boldog, féltékeny, mohó, irigy. Ez a címkézés hozza létre azt, aki lefordítja ezeket az érzéseket. Az, amit "énnek" hívsz, az nem más mint  egy a szó: piros táska, pad, lépcső, korlát, villanykörte, mérges, boldog, féltékeny, vagy bármilyen más szó. Az agysejtjeidet felesleges tevékenységre készteted azáltal, hogy állandóan működteted a memória sejteket, ezzel elpusztítod az ott lévő energiát. Ez csak kimerít téged.

Ez a címkézés szükséges, amikor mással, vagy önmagaddal kell kommunikálnod. De  te állandóan kommunikálsz önmagaddal. Miért teszed ezt? Az egyetlen különbség közted és az önmagában hangosan beszélő ember között, hogy te ezt magadban teszed. Abban a pillanatban, amint te is elkezdesz hangosan magadban beszélni jön a pszichiáter. Az a fickó persze ugyanazt csinálja, amit te, állandóan magában beszél: táska, piros táska, rögeszmés, kényszeres, Ödipusz-komplexus, mohó, pad, korlát, martini. Aztán azt mondja, hogy valami baj van veled, kanapéra fektet és meg akar változtatni, hogy segítsen rajtad.

Miért nem tudod békén hagyni a benyomásokat, érzéseket? Miért fordítod le őket? Azért teszed ezt, mert ha nem kommunikálsz magaddal, akkor nem vagy ott. Ennek a lehetősége rémisztő a "te" számára."