Gyermekkorunk óta arra vagyunk kondicionálva, hogy céljaink legyenek. Valamit mindig el kell érni, valaminek az irányába kell haladni, mert ha nem, akkor a társadalom szemében nem sokat érünk, de valójában önmagunkkal sem tudunk mit kezdeni. Önértékelésünk is nagyban függ attól, hogy rövid vagy hosszútávú céljaink megvalósulnak-e.  Ez alatt a külső és belső szuggesztió alatt éljük meg életünket, mint egy várakozási folyamatot, állandóan keresve a célokat és várva azok beteljesülését. De mi az, hogy cél? Nem más, mint egy elképzelés, amit a jövőben el kellene érni, meg kéne valósítani, mert ott, ahol éppen vagyunk, az soha nem jó. Egoizmusunk egyik legerősebb építőeleme a cselekvéskényszer, ezért folyamatosan célokat kell kitűzni magunk elé, amik valójában nem mások, mint figyelemelterelő tényezők. Aztán, ha elértük őket mindig lennie kell egy újabb célnak, máskülönben unalomba, elégedetlenségbe, vagy pótcselekvésbe fullad az életünk. Úgy tartják, hogy életcélok nélkül az élet nem ér semmit. Biztos, hogy így van ez?

Hamvas Béla írta, hogy az életnek nincs célja, csak értelme, de a "semmittevés jógájáról" is értekezett. Vajon mire gondolhatott, hiszen a terjedelmes életmű nem éppen a "semmittevésről" árulkodik, főleg úgy, hogy írásai hétköznapi munka mellett születtek, lopott órákban, az árokparton, vonaton vagy akár a fronton. Számára az írásnak nem volt célja, nem is lehetett, mivel tiltott szerző volt, a fióknak írt, viszont értelme az volt, mert írásjógát végzett. Persze naplói tanulsága szerint nem mindig sikerült elérnie a "logosz-paradicsomot", az alkotásnak azt az inspirált, meditatív állapotát, amikor a legmagasabb értelem számára megszólíthatóvá vált és a belső Szó, az Önvaló hangja diktálta a mondatokat, gondolatokat. Valójában csak ez a magasabb kapcsolat érdekelte.

Ez az autentikus hang, a Lélek hangja, és a Szent Szellemre való hangoltság elérése az élet értelme. Ha ez sikerül, akkor mulandó, felszíni énünk csatornájává válik ennek a hangnak, és ezzel a hangoltsággal minden egyes élethelyzetben megtaláljuk az értelmet, amit sorsunk nyújt a determináció keretein belül. Szó szerint, a tevékenységek jellegétől függetlenül belenyugszunk az áramló pillanatokba. Nem véletlenül írta Hamvas, hogy nincs kicsi és nagy, jelentős vagy jelentéktelen dolog azok számára, akik elindultak az "úton".

"Egy khasszid tanítvány mesteréhez csak azért ment el, hogy megnézze, cipőjét miként fűzi be. Többre nincs is szükség! Kinyilatkoztatás lehet abban is, ahogy valaki egy pohár vizet megiszik, abban is ahogy a könyvet kinyitja, vagy szánt. Az igazságról való tudás személyes feltételét kell megszerezni" /Hamvas: Extázis/

Ő írt és a személyes feltételt megszerezte, de ahogyan láthatjuk a fenti idézetben, bármilyen tevékenységet végezhetünk, ha sikerül megszabadulnunk a cselekvőségkényszer rögeszméjétől és a céloktól, az eredményhajhászástól. Az életnek értelme van, és az minden pillanatban jelen van, megjelenik, mint egy jelenség kibomlik, "kinyilatkoztatódik". Természetesen az ego számára célok vannak, elvárások, az örökkévalóságból "sugárzó" mélyebb értelem nem érdekli, mivel figyelmének határa csak a létezés mulandó oldaláig terjed.

A célravezető, célszerű, célratörő, célirányos, céltudatos, pozitív kicsengésű jelzőket nap, mint nap halljuk és hiszünk bennük, el sem gondolkodva sugalmazásaik semmitmondásán. Az egoizmus szolgái, jelzői, a "versenyszféra" kulcsszavai ezek, de valójában a jelen pillanattól való menekülés szinonimái. Időpániktól szenvedő sikerhajhászok önámító mantráivá váltak, akik az elmúlástól való rettegésüket a mulandóságban elérhető célok mögé rejtik. Napjainkban nem véletlenül olyan népszerűek a "sikerkovácsok", coachok, motivációs trénerek, hiszen a fogyasztói társadalmak célorientált emberiségének a kollektív tudattalanja hívta elő őket. Az, hogy az utóbbi időben az ilyen trénerek népszerűsége az egekbe szökött, sokat elárul a jelenlegi világkorszak értékrendjéről.

Jó, de akkor mi tévők legyünk? Váljunk céltalanná? Igen, éljük meg a céltalanságot, ha tudjuk, ne tervezgessünk, ne bámuljunk a jövőbe feleslegesen! Minél előrehaladottabbá válunk a spirituális gyakorlás során, annál jobban képesek leszünk a céltalanság megélésére, és átadni magunkat az éppen kipattanó pillanatok számára. Nem hanyag "köldöknézésről", semmittevésről van szó, hanem inspirált cselekvésről, bármilyen tevékenység legyen is az. Csak a céltalan, számítás nélküli aktivitásban tudjuk megélni azt személyiségtelen, spontán lebegést, amitől egy cipő befűzése is megtelik értelemmel és az Örökkévaló létezés néhány pillanatra átderenghet a mulandóságba.