Korábban már több bejegyzésben is utaltam Ramana Maharshi tanítására az elme alakjairól:

"Ahogy ugyanazt az embert különböző neveken szólítják az általa végzett különféle cselekedeteknek megfelelően, hasonlóképpen ugyanazt az egyetlen elmét hívják különböző neveken - gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség attól függően, milyen alakot vesz fel, nem pedig a valódi különbözőség miatt". - Ramana Maharshi

Ezen felvett alakok összessége alkotja az egót, és mivel a mulandóság az Örökkévalóság aktív, időben káprázó oldala, ezért azt is mondhatjuk az egóról, hogy az Örökkévaló én, Önvaló aktív funkciója a mulandóságban. Ramana fenti tanítása azért is fontos, mert hozzásegít a mentalizmus (minden jelenség mentális konstrukció) megértéséhez, ami alátámasztja az advaita nem kettősség tanítását. Tehát ugyanaz az egyetlen elmeközeg válik gondolkodássá, értelemmé, emlékezetté és én-séggé. Kialakul egy komplex mentális konstrukció, amelyben az első három alakról nem nehéz elképzelni a mentális, elmeszerű jelleget, viszont az én-ségről, - aminek alapját a tudatosság testtel való azonossága, vagy azon létrejövő tükröződése okozza - már nehezebb ezt elhinni. Viszont, ha megvizsgáljuk álmainkat, akkor tisztán láthatjuk, hogy testünk azon a frekvencián nem más, mint egy, az elmében létrejövő kivetítés, de létezésünk nem szűnik meg a mély alvás, vagy ájulás testnélkülisége során sem. Nem véletlenül teszi fel a kérdést Paul Brunton:

"Honnan fogja tudni és megérteni, hogy maga ez a tudatosság, amelynek oly kicsiny töredéke az, amit megtapasztal, magának a Nagy Tudatosságnak, Istennek egy korlátozott és feltételes része?" 

Az elme alakjaiból álló ego komplexum egy korlátozott funkció a Nagy Tudatosságban, amelyből a tudatosság fénye származik, és ennek a funkciónak a megléte feltétel, hogy a fény tükröződhessen a dualitás káprázatában. (szubjektum-objektum) Ezeken az alakokon keresztül korlátozódik az Örökkévalóság, Isten a mulandóságba, az időbe. A Brunton által feltett kérdés megválaszolásához érdemes megvizsgálni az idő és az elme alakjai közötti viszonyt. Ha az idő fogalmához így közelítünk, akkor kijelenthetjük, hogy a múlt az emlékezet alakja, a jövő pedig elképzelés, tehát a gondolkodás alakja. Természetesen a kettőt nem lehet egymástól elválasztani, de az könnyen megállapítható, hogy mentális konstrukciókról van szó és az időszerűséget biztosítják. Viszont az én-ség alakja nem más, mint a tudatosság áramlásának összekapcsolódása a testtel (álomban álomtest képzet) és a figyelem leszűkülése annak funkcióira, érzetére és főleg az érzékekre, amelyek közvetítésével megélődik a világ ideájának megnyilvánulása. (térprojekció, teresség, az álom során is)

Az én-ség alakja az érzékek szempontjából fontos. Hamvas Béla az egyik írásában így fogalmazott: 

"Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatot".

Viszont:  "A pillanat nem az idő, hanem az  örökkévalóság atomja.” - Kierkegaard

Tehát a pillanat nem tartozik az időhöz, nincs benne az időben. Ha megvizsgáljuk az öt érzékszerv működését, akkor nem nehéz belátnunk, hogy azok csak az adott pillanatban érzékelhető benyomást fogják fel, mindig azt látjuk, ami éppen történik a szemünk előtt, azt halljuk, ami éppen hallatszik stb. Az érzékelés összessége tudattalan együttműködés a Kozmikus Elmével, de még annak ellenére is, hogy lefokozott (tudattalan), a pillanattal, az Örökkévalósággal közvetlen kapcsolatban áll. 

Visszatérve Brunton kérdésére, a "Honnan fogja tudni..." -ra a válasz az "én-ség" alakjában rejlik. Nem véletlenül tanította Nisargadatta Maharaj advaita mester, hogy a hallom helyett hallatszik, látom helyett a látszik-ot stb. kell mondani. Csak a direkt, rövid ösvény gyakorlatai alkalmasak a megvilágosodás "elérésére", ezeken keresztül lehet a tudatosságot közvetlenül, erőfeszítés nélkül megragadni, mivel az időn kívülről sugárzik. A passzív meditációt itt már nyitott szemmel végezzük. Ez a szemlélődés direkt útja, de fontos hozzá egy bizonyos elméleti, "filozófiai" háttér is, ami lehetővé teszi, hogy összekapcsoljuk a belső tapasztalatot, a meditáció békéjét az érzékek működésével, helyesen értelmezzük a világ jelenségeihez való viszonyunkat. A lényeg a Tanú állapot elérése, fenntartása minden felmerülő, mulandónak látszó helyzetben. 

Azt is mondhatjuk, hogy az én-ség (érzékek) alakjának a közvetlen, gondolkodás, értelem, emlékezet nélküli állapotát kell kezdetben elérni, de nem úgy, hogy elnyomjuk azokat, hanem hagyjuk elcsendesedésüket. Ez azért fontos, mert így a tudatosság figyelmi energiája nem szóródik szét a többi alakban és a tanúság állapota könnyebben beáll. Később már erre sincs szükség, hiszen érezni fogjuk, hogy valójában minden ugyanannak az Egynek a módosulása, alakfelvétele és az összes tapasztalat "mögött" a Figyelő áll.

Egy korábbi bejegyzés Az elme alakjairól: https://nyilegyenes.blog.hu/2018/03/20/az_elme_alakjai