Mindannyian hallottunk már a "tükör által homályosan látásról". A hindu hagyományban májáról, mája fátyláról olvashatunk, ami káprázatot, illúziót jelent. Szóval káprázik a szemünk, de nem csak a szemünk, hanem az összes többi érzékszervünk is. Azt is mondhatnánk, hogy soha nem tapasztaljuk az abszolút valóságot.

"Érzékeink arra valók, hogy az imaginációban lerészegedjenek" - Hamvas Béla

A teremtett, mulandó, fizikai világ az örökkévalóság aktív (imaginált) oldala, azzal egy és attól elválaszthatatlan. Káprázatszerűsége nem önmagában rejlik, hanem érzékelésünk, érzékeink lefokozottságában. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert sok spirituális kereső úgy képzeli, hogy a világ káprázat, illúzió és ezért elfordul tőle, lemond a világi dolgokról, ami néha, ideiglenesen hasznos lehet, de hosszútávon értelmetlen.

A tükör nem más, mint az elme, az elmeközeg. De, miért látunk, érzékelünk homályosan? A megvilágosodott, szellemi mesterek, tanítók előszeretettel használták az álom hasonlatát a megnyilvánult világgal kapcsolatban. Azt tanították, hogy lényegét tekintve semmi különbség az álomvilág és az ébrenléti világ között. Az utóbbi is pontosan ugyanolyan mentális konstrukció. Azt nem kell bizonyítani senkinek, hogy az álomban átélt, látott, hallott, ízlelt stb. dolgok nem mások, mint az elmeközeg elmozdulásai, módosulatai. Ráadásul a szubjektumra-objektumra osztódás ott is létrejön, még annak ellenére is, hogy a kettő egysége nyilvánvaló, hiszen minden jelenség az elmében jött létre. Felvetődik a kérdés, hogy miért nem érzékelhetjük legalább álomban a megnyilvánulás egységét, miért nem érezzük például a térrel való azonosságunkat? Mi okozza ezt az elkülönültnek tűnő projekciót?

A hindu hagyomány a tudatosságot, elmeközeget három minőségre, kezdetre osztja. Tamasz, radzsasz, szattva. A szattva az Én-vagyokság tiszta tudatossága, a bővítmények nélküli létezéstudat. Az Önvalót szattvikus egónak is mondják. A radzsasz a mágneses, asztrális mentális hajlamok szintje, ami magával ragadja a szattvikus ego figyelmét, létrejön a kivetítés. A tamasz a tudatosság éterikus-energetikai (fizikai) rezgésszintje pedig az egészet elfedi. Ha mindezt lebontjuk egy emberre, akkor elmondhatjuk, hogy a tiszta, szattvikus tudatosság figyelmét az asztrális, mentális hajlamokkal való azonosulás (radzsasz) elragadja, leszűkíti egy személyes énné (szerepszemélyiség) és a kivetített testekkel (ébrenléti/álomtest/érzékek) való azonosulás miatt szubjektum-objektummá osztja és ez elfedi előle az egységélményt, a minden jelenséggel való azonosságot. 

Egy korábbi írásomban Ramana Maharshi tanításai alapján az elme alakjairól írtam: gondolkodás, értelem, emlékezet és én-ség 

https://nyilegyenes.blog.hu/2018/03/20/az_elme_alakjai

Ott arról volt szó, hogy a mulandóság oldalon milyen alakfelvételek jönnek létre és azok hogyan működnek. Ebben az írásban arra szeretnék rámutatni, hogy az "alakfelvételek" után mi az, ami úgymond az "önfeledtségünket", és az ebből fakadó "homályos látást" okozza. Az elmének (elmeközegnek) vagy tükrözött tudatosságnak nincs önálló fénye, az Önvaló sugarai bomlanak különböző alakokká, de, ha beiktatjuk még az elmeközeg minőségeket, akkor láthatjuk azt is, hogy melyik hol fejti ki hatását. 

Ahogyan korábban említettem a tudatosság/elmeközeg radzsaszikus része okozza a kivetítést. Ennek megfelelnek az emlékezés és gondolkodás alakjai, amelyek mögött az adott inkarnációkáprázatot okozó mentális hajlamok állnak. Tudatosságunk radzsaszikus (asztrális) része tartalmazza memóriánkat, az emlékeinket alkotó, mágneses pszichikai részecskéket, amiből gondolataink is fakadnak, de álmaink kivetülése is ebből képződik. Itt van felhalmozott tudásunk, tapasztalataink összessége, amiből az önmagunknak hitt szerepszemélyiség emléke is származik. Nem véletlenül tartotta Jiddu és U.G. Krishnamurti is akadálynak a memóriát, hiszen a tiszta érzékelést viszonylagossá teszi. Tapasztalásunkat mindig elhomályosítják a személyes tudattalanban elraktározott emlékek, minden korábbi megéléseink emlékéhez viszonyítódik.

"Csak a gondolaton és az időn túli elme tudhatja, hogy mi a szent" - J.K.

Az elfedésért, "elfátyolozásért" pedig az elmeközeg tamaszikus része felel. Ez az én-ség alakja, amikor a tudatosság testekkel (ébrenléti/álom) azonosul, ebből fakad a cselekvőség érzete is.

A Kozmikus Elme (Isten) Világ Ideát elképzelő, mentális tevékenységében saját Önvalónkon keresztül veszünk részt, (vagyunk beágyazva), ami sugara ennek a kozmikus lénynek, de a fentebb felvázolt viszony miatt az életképzeletünk lefokozott, tisztátalan, megosztott. A tükröt meg kell tisztítani a koncentráció-meditáció eszközével, hogy majd egyszer egy belső meglátás során "ellibbenjen a fátyol" a megnyilvánult, mulandó, és az elsődleges, örökkévaló Világ-Idea között. Ilyenkor a látóvá, hallóvá, érzővé: a tapasztalás összességévé válunk és megértjük a "tat tvam aszi" végső értelmét, ami nem más, mint személyiségtelenné tágult önátélés, önérzet, az elmeközeg hullámának belesimulása a kozmikus óceánba.