„Én vagyok az út, az igazság és az élet!" - olvashatjuk Jézus Krisztus szavait János evangéliumában. Milliók olvasták már, de valószínűleg csak kevesen értették meg. Korábban már több bejegyzésben is utaltam a hosszú és rövid ösvény vagy út közötti különbségre. A nagy világvallások kinyilatkoztatásaiban is megtalálható mindkettő. Máshol a hangya (hosszú) vagy  a madár (rövid) útjaként utalnak rá. A fenti jézusi idézetben az "Én vagyok"-on van a hangsúly, ami ugyanaz mint, amit Isten Mózesnek felelt: "Vagyok, aki vagyok". Ez a tiszta "vagyokságunk", létezéstudatunk, közvetlen önátélésünk, tudatosságunk. Itt is egy rövid/direkt tanítást, útmutatást kapunk: Az "Én-vagyokságunk" az út... A hindu tanításokban ez Atman, az Önvaló, elménk legmélyebb, bővítményektől mentes  rétege. 

"Tartsd az "Én vagyok"-ot tudatosságod fókuszában, emlékezz arra, hogy vagy, létezel, figyeld önmagadat szakadatlanul és a tudattalan minden speciális erőfeszítés nélkül beáramlik a tudatosba. (elméd tudatos részébe) A személyiség belemerül a tanú állapotba, a tanú a tudatosságba, a tudatosság a tiszta létezésbe, miközben az identitás nem vész el, csak a korlátjai, a benne lévő korlátozások" - Nisargadatta Maharaj

Az advaita mester pontosan arról beszél, amiről Jézus, de itt már láthatjuk a fokozatokat is. A lényeg itt is a tudat/tudatosság közvetlen megragadásában van. Már nem kell speciális erőfeszítést tenni, csak hagyni a figyelmet folyamatosan az "Én vagyok" -on  nyugodni, mert a "tudattalan majd beáramlik" a forrásból. Nagyjából ez a szemlélődés a lényege minden direkt tanításnak, az advaitának, a zennek, dzogcsennek, Jiddu Krishnamurti vagy U.G. Krishnamurti tanításainak. A leghíresebb talán a nagy, indiai szent, Ramana Maharshi atma-vicsára "módszere" a "Ki vagyok én?". A kérdés után felmerülő csendpillanatot kell elkapni. Ezek a direkt utak elméletileg már egyből járhatóak, de a valóságban szükség van a hosszú ösvény előkészítő gyakorlataira, mivel az elme még állhatatlan, gyenge, szétszórt, a mentális hajlamokból fakadó gondolathullámok fodrozzák, ezért nehéz még az "én-vagyok" csendháttéren tartani a figyelmet.

A hosszú, indirekt útnak számtalan fajtája létezik, a vallási gyakorlatoktól kezdve egészen a koncentráció-meditáció elmeerősítő gyakorlatáig. A koncentráció-meditációnál még egy külső, vagy belső objektumot használunk és önerőből, egóból dolgozunk. Ha a gyakorló már úgy érzi, hogy megfáradt, nem halad, akkor érdemes áttérni egy közvetlen, direkt útra. Ez azért is fontos, mert ilyenkor már át kell adnia magát az Önvaló vezetésének, minden más egyéni törekvés csak akadályt képez. Ez a vezetés viszont az Erőben, energetikai jellegként nyilvánítja ki magát a mulandóság relatív oldalán. A mai, divatos neo-advaita tanítók erről nem szoktak beszélni, csak a tudatossági, "itt és most" oldalt szajkózzák, ami önmagában még kevés.

Az Önvaló-tudatosság energetikai jelensége megjelenik a nagy világvallásokban is. A buddhista hagyományban egy nagy kobra a csuklyáját bocsátotta Buddha fölé, amikor vihar kerekedett, miközben ő a szabadban elmélyülten meditált. A hindu hagyományban a kígyó-tűzről, kundalini emelkedéséről tanítanak, a kereszténységben Szent Szellemként van jelen, ez a szellem tüze, a pünkösdi erő, a glóriák ábrázolása is erre utal a szentképeken. Még Jung tanításaiban is megtalálható, ő a kollektív tudattalannal történő direkt konfrontációként említi, amikor valaki spirituális gyakorlás következtében a Self archetípus erős, energetikai oldalát éli meg/át közvetlenül. 

Nisargadatta Maharaj az egyik halála előtt készült könyvben felhívja a figyelmet a vitális erő fontosságára, mivel a "tudatosság érintése" ebben az erőben, pránában, shaktiban lakik. Az elme az életerő nyelve, a tudatosság és az erő egyszerre jelennek meg, egymás nélkül nem létezhetnek. A cukornád is tartalmazza az édességet, ehhez hasonlóan tartalmazza az életerő az "Én-vagyokság" tudatosságát, ezért kell gyakorlás során az Erőt követni, benne kell elmerülni. 

Ramana Maharshi tanításaiban is megjelenik az Erő: "Ha az ember rendszeresen gyakorol, képes rászoktatni magát arra, hogy befelé forduljon, s belül megtalálja az Önvalót. Az embernek állhatatosan és folytonosan törekednie kell, amíg a felismerés állapota véglegessé nem válik számára. Amint az erőfeszítés megszűnik, az állapot természetessé válik, s egy folyamatos energiaáramlás által a Legfőbb átveszi az irányítást az illető fölött."

Ez már a direkt, közvetlen ösvény előrehaladottabb fázisa. A Legfőbb (Önvaló) folyamatos energiaáramlásának feltámadása már az "Én vagyok" intenzívebb, dinamikusabb megélése. A pneumatikus nyomás megtartja az Önérzetet a külső tapasztalatok összessége mögött, a figyelem többé nem tud teljesen elveszni sem a belső, sem a külső jelenségek világában. A gyakorló rálép a szemlélődés útjára, már nem kell hagyományos, csukott szemű meditációt végeznie, hiszen minden pillanatban az "Én-vagyokság" élménnyé transzformálódását szemléli. Miután teljesen átadta az irányítást magasabb Énjének (ezen a szinten már nincs külső mester vagy guru) előbb vagy utóbb a "kígyó a farkába harap", a létezés örökkévaló és mulandó oldalának elválaszthatatlansága felismerszik egy "belső meglátás" során: minden az Önvalóvá, "Én-vagyokká" válik. Ennek bekövetkezte a legmagasabb értelme Jézus  "Én vagyok az út, az igazság és az élet" tanításának.

Az "Én vagyok" alapszintű létélménye, alapérzete kozmikussá tágul, a Világ-Elme (Isten) életet képző, kivetítő, képalkotó tevékenységében feltárul a végső igazság, a mindenséggel és annak minden jelenségével történő elválaszthatatlan Együttérzés.