Légy önmagad, mert csak ekkor leszel boldog és csak így élhetsz teljes életet ! Számtalanszor hallhatjuk ezt varázsformulát, ami arra biztat, hogy legyünk "egyéniségek", merjünk önmagunk lenni, szabaduljunk meg a külvilágból ránk rakódott kondicionáltságtól. Ezt szajkózzák úton-útfélen a spirituális tanácsadók, sikerkovácsok. Ugye milyen jól hangzik? Aztán azok, akik ezt elhitték, mint egy önigazolásként maguk elé rántják a megfogadott tanácsot és ha az életben sikert érnek el, akkor ez azért van, mert "mertek önmaguk lenni", ha meg nem, akkor meg úgy gondolják, hogy nem baj a kudarc, de legalább "önmagukat adták".

Tudunk-e egyáltalán önmagunk lenni? Vezetnek-e egyáltalán valahová a manapság annyira divatos önismereti utak? Önmagukat találják-e meg azok, akik hisznek ezekben? Szerintem nem. Ha az utcán odamegyünk egy emberhez, aki nem foglalkozik semmilyen spirituális vagy önismereti technikával és megkérdezzük tőle, hogy ki ő, legfeljebb bemutatkozik, elmondja a foglalkozását, iskolai végzettségét, családi állapotát, esetleg beszél a hobbijáról vagy az érdeklődési köréről, vallásáról. Elmesélheti még az életét, emlékeit. Az, aki már foglalkozik a spiritualitással-önismerettel, kb. ugyanezeket tudja elmondani, legföljebb megfűszerezve az összeolvasottakkal, tanultakkal, de nem biztos, hogy jobb helyzetben van, főleg akkor, ha ez az újonnan szerzet tudás nem hiteles, vagy, ha hiteles, de nem útmutatásként használja, akkor az egoizmusa számára nyújt újabb "önhittségi" fantázia csapdát, azt hiszi, hogy ő már megtalálta önmagát, úton van. Ráadásul, még ott vannak az emberi tulajdonságok, tehetségek, amiknek az ismerete vagy ismeretének a hiánya csak fokozza a zavart az "önképben".

Miért van ez így ? Miért nem tudunk önmagunk lenni? Azért, mert bármi, amit tapasztalunk vagy amiről tudhatunk változó, állandótlan. Ez alól az önmagunknak hitt megtapasztalás sem kivétel, hiszen annyi mindennek hittük már magunkat megszületésünk óta, számtalan szereppel azonosultunk, akár tudatosan, vagy tudattalanul, de már lehet, hogy most sem tudunk mit kezdeni vele, idegennek érezzük. A fizikális megjelenésünk is változik, a sejtjeink is folyamatosan cserélődnek, de a tulajdonságaink- legyenek azok jók vagy rosszak- sem tapasztaltatódnak mindig. Persze az, amit fentebb írtam, hogy nem tudunk "önmagunk" lenni, teljesen nem igaz, mert, ha jól belegondolunk, ahhoz, hogy a változásokat érzékeljük, kell lennie bennünk valaminek, ami állandó és változatlan, ami nincs belevonódva a játékba. Ez nem más, mint, ami mindig is vagyunk: a tudatosság, aminek minden tapasztalat a tudomására jut. Számtalan esetben a mai önismereti technikák, módszerek, pontosan ott csalják lépre az embereket, hogy újabb önazonosítási pontokkal hitetik el őket. Jó példa erre a mai asztrológia, vagy a jóga. Nem véletlenül nevezte  Ramana Maharshi a jógikat a test megszállottainak, de az ősi asztrológiát sem használták úgy, mint ahogy napjainkban elterjedt. Az önismereti, spirituális utak hosszú ösvényeinek pontosan arra kéne felhívniuk a figyelmet, amik nem vagyunk és nem  tévképzetekkel, és újabb szerepekkel bővíteniük a már alapból is túlterhelt képzeletünket.

Az önmagunkká váláshoz az út a meditáción keresztül vezet, ami a hosszú ösvény "legmagasabb" fokozata. Ezt nem lehet megkerülni, még annak ellenére sem, hogy soha nem voltunk más, mint az igazi önmagunk, a tiszta tudatosság, de mivel a figyelmünk lefokozódott, ráterelődött a tapasztalati jelenségvilágra (legyen az külső vagy belső), ezért egy állandó "önfeledtségben", szétszórtságban vagyunk. Így nem tudunk önmagunk lenni, mert egy folyamatos, összetévesztésekkel teli önhittségi káprázatban élünk. Mivel a tudatosságunk figyelme szétszórt, ezért a koncentráció-meditáció segítségével meg kell erősíteni az elménket, hogy a tudattalan tartalmak, mentális hajlamok okozta áramlás fölött átvegyük az uralmat és a figyelmünk fókuszálttá, egyhegyűvé váljon. Olyan ez, mint ősszel a falevelek összegyűjtése, hiszen sokkal könnyebb először egy kupacba gereblyézni a leveleket és úgy beletenni egy zsákba, mintha egyenként tennénk.

Az önmagunkká válás, valójában leválás mindarról, aminek tapasztaljuk, hisszük magunkat. Az egyhegyűvé vált elme az eszköz, ami a tiszta tükör, a Hold, amiben a tudat, a Nap fénye újra Önmaga teljessége felé fordulhat. Persze idáig el is kell jutni a hosszú ösvényen, ami erőfeszítésekkel teli, hogy ráléphessünk a rövid ösvényre, ahol már nem kell erőfeszítést tennünk, csak átadni magunkat a már feltámadt magasabb erő vonzásának.

"A tudatosság érintése az életerőben lakik"- tanította Nisargadatta Maharaj. A gyakorlás során ennek az életerőnek, a szunnyadó shaktinak kell feltámadnia, ami a tudatosság aktív, energetikai oldala. Ekkor a tudatosságban a magam-érzet egy energetikai jelleggel társul. Innen indul a rövid ösvény, ahol a figyelem fókuszban tartását már ez az erő végzi, vezeti és tartja önmagán. Nekünk elég elcsendesednünk és átadni magunkat ennek a belső energiának, ami a magam-érzetet belehúzza a forrásba, a lefokozó bővítményeket leoldja és beáll a szamádhi állapota, az Önvalóval való egyesülés. Ennek a "pszichoenergetikai" folyamatnak a megélésével tárul fel valódi Egyéniségünk és válunk Önmagunkká.

Persze a szamádhinak megvannak a maga fokozatai, az ideiglenes egységtudat elérésétől, a nagyon ritka, végső egyesülésig, ahol az egoizmust fenntartó tudattalan tartalmak, mentális hajlamok "megpörkölődnek" és a bennük lekötött inkarnációs energiák felszabadulnak. Ezzel létrejön a megszabadulás a további inkarnáció káprázatok varázslatától, és a még fennálló inkarnáció összetévesztési pontjaitól. Ez a végső, örökkévaló Önmagunkká válás, ami ritka, de ez ne vegye el a kedvünket, hiszen az ideiglenes bepillantásokkal a tudatunk üresség természetébe, már egy nagy lépést tehetünk meg, ami a hétköznapi életünkben egy állandó tanúsági szemléletet eredményez. Ez a központi, személytelen szemlélet a tudatunk hátterét fogja alkotni és még a legintenzívebb, külső és belső jelenségek közepette sem veszítjük el. Ez lesz bennünk a mérleg nyelve.

Szóval, így próbáljunk meg Önmagunk lenni !