Az üdvérték kifejezéssel Hamvas Bélán keresztül ismerkedtem meg. Érdekes fogalom. Azt írja valahol, hogy az életben minden annyit ér, amennyi benne az üdvérték. Azt is írta, hogy a szenvedésnek üdvértéke van. Érdekes, de vajon miért van ez így? Aztán máshol kifejti, hogy az életnek nincs célja, csak értelme. Mi az értelme egy inkarnáció káprázatnak, miért élünk át egy életet, tapasztalunk meg oly sok mindent? Végül is, mi az ami ezt átéli?

Egy idézet a Mágia Szutrából: "Az emberben a létezés egészének jelenléte nem kivételes és nem kivételezett, és semmiféle kívülről adott körülménytől nem függ. A körülmény legfeljebb arra lehet és van befolyással, hogy az egész jelenlétéről való tudat igen vagy nem, hogyan és mikor bontakozik ki. Az egész állandóan jelen van, éspedig szüntelenül és minden pillanatban. Ezt az embernek nem tehetsége és nem műveltsége növeli, és nem kivételesek birtoka, és nem tudás kérdése. Az emberi létezés annyi, mint az egész létezés állandó jelenlétében és esedékességében lenni."

Életünk akkor válik értelmessé, ha a létezés egészének a jelenléte felismertté válik, nyilvánvalóvá lesz az, ami mindig is Van. Ez az üdv, az üdvösség állapota, az alapállás. Amíg nem, addig válságban vagyunk, az Egységtudatról leváló  figyelmünk szétszóródott. Külső körülménytől nem függ, hiszen ez a külső is csak káprázata, tudati kivetítése a belsőnek, de, mint ebből fakadó körülmény, ami körülöttünk van, egy Önmagunkon kívülinek látszó bővítmény, befolyással bír az ebből való kibontakoztatásra. Minden ilyen jelenség: a külvilág, élethelyzeteink, személyiségünk, ami az egységen belüli kettősségben jelenik meg, csak mulandó visszahatás. Ezek a pillanatról-pillanatra megtörténő és folyamatban lévő visszahatások, mint az örökkévaló lényünk szemléletében végbemenő mentális áramlatok ( imagináció), elváltozások, meghatározott módon történnek meg az egyén sorsának megfelelően és lehetőséget nyújtanak ahhoz, hogy az ezeken fennakadt figyelem leoldódjon és újra tudomással bírjon az "Egészségéről".

Mivel az "egész állandó jelenléte" az alapja, háttere és egyben forrása is a látszólagos leváltságnak, válságnak, ezért az ebben káprázó,  tér/időszerűségben áramló pillanatokban is megragadható, hiszen annak a különváltsága, az alaptól csak látszati, felszíni. Ehhez nem kell tehetség, műveltség, tudás és nem kell kivételesnek lennünk, hiszen ezek csak a személyiség/maszk jelenségéhez tartoznak és megkötik a figyelmet.  Az emberi élet értelme az, hogy megtaláljuk az üdvértéket sorsunk menetében, a pillanatonként változó körülmények áramlásában és felismerjük a létezés állandó jelenlétének esedékességét.

Azért nincs célja az életnek, mert céljai csak a mulandóság oldalán lekötött, a testtel azonosuló személyiség káprázatnak lehetnek, amihez még a cselekvőség érzetéből fakadó hamis, szabad akarat képzet is társul. A szenvedés pontosan azért hordoz üdvértéket, mert, mint megélés, legyen akár lelki (érzelmi) vagy testi, az ezen komplexumok által, a mulandóság oldalára koncentrálódott figyelem "hiábavalóságára" emlékeztetnek és a látszólagos kettősség felismerése könnyebbé válik a szenvedés-teli, dinamikus jelleg miatt. Ennek a tudatosítása megkönnyíti az életképzelet megtisztítását. Az egyik indiai bölcs nem véletlenül tanította, hogy "ne a tapasztalat légy, hanem a tapasztalás" !

Alapvetően bármilyen jellegű élettapasztalat hordozhat üdvértéket, ha a Tudat szimpla tapasztalásává válik, ami a tapasztalattal történő kizárólagos figyelem azonosulást feloldja és önmagához visszasegíti, vagy ebbe az irányba tereli az embert. Persze azoknál, akiknél már harmonikussá csiszolódott a személyiség/szerep objektum, más élettapasztalatok az "üdvösek", mint azoknál, akiknél a figyelem még erősen szétszórt és lekötött, de alapszabály nincs, hiszen mindannyian a középpontunk felé tartunk valamilyen sorvariáció megélésén keresztül.

Hamvas Béla szenvedéssel, mellőzöttséggel teli élete jól példája annak, hogy egy ember mekkora utat tehet meg, ha tudatosan magára veszi a sorsát, elfogadja azt ellenállás nélkül és minden pillanatát felhasználja az Üdv eléréséhez. Az írásai is jól tükrözték ezt a hozzáállását, hiszen teljesen mindegy volt, hogy a világválságról, a rántott levesről, a borról, a művészetekről, hagyományról,vagy a virágszedés lélektanáról írt, mindegyikben ugyanaz a magas színvonal jelent meg. Ezért tudta elfogadni a legintenzívebb sors katarzisokat, megrázkódtatásokat is. Lakásának a lebombázásában és teljes vagyonának az elvesztésében is meglátta a "megszabadulásnak" a lehetőségét, az anyagi kötöttség hiábavalóságának a káprázatát, visszatartó erejét, amiről elmondása szerint, magától nem tudott volna lemondani. Valójában ez a tapasztalat döbbentette rá ennek a kötésnek az erejére, mivel megszenvedte és ennek a szenvedésnek a tudatos megélése segítette hozzá a birtoklás-szenvedély megszűnéséhez, de ahhoz is, hogy önmagában a hatalmas lexikális tudás, a világ összes bölcseletének az ismerete is kevés. Nem maradt más számára, csak, az írás szenvedélye- erről kéne még lemondanom- írta, de szerencsénkre, ezt nem tette meg és haláláig írt. Talán nem is akarta, hiszen az "írásjóga" volt számára az egyik reintegrációs eszköz, amivel a "logosz-paradicsom"-al érintkezésbe lépett.

Mindent egybevetve elmondhatjuk, hogy az élet értéke az élethelyzetekben rejlő üdvérték értelmének felismerésétől függ, ami nem más, mint a figyelem fokozatos felszabadulása a test-elme-személyiség valamelyik összetevője alól (ami az azonosulás káprázatát okozza) ne adj Isten az egész komplexumtól, ami már az egoizmus megszűnése. Az élethelyzetekre adott determinált reakcióink megfigyelése, a figyelmünk függetlenné válását segíti és az így felszabadított, egyre kötetlenebb "szemléleti erő" segítségével egyre közelebb kerülünk önmagunkhoz, a valódi Személyünkhöz.