Ebben a bejegyzésben a megbocsátásról szeretnék írni, de egy kicsit más megvilágításban. Alapvetően mindannyian tisztában vagyunk a megbocsátás fontosságával. Nincs olyan ember, akiben ne lenne meg az igény arra, hogy egy elkövetett hibájáért, ne adj Isten bűnéért bocsánatot nyerjen. Az már egy más kérdés, hogy mi mennyire vagyunk képesek erre fordított esetben. Ez a "képességünk" az egyik legfontosabb eszköz lehet a kezünkben arra, hogy felmérjük az önismeret, megszabadulást útján megtett utunkat. Persze nem arról van szó, hogy valakit, aki ártott nekünk mindenképpen meg is kéne kedvelnünk, inkább arról, hogy el tudjuk e engedni a sérelmünket ? Fellép e bennünk a sértettség érzése az illetővel kapcsolatban, ha rágondolunk, vagy hallunk felőle, vagy esetleg átmegyünk e az utca másik oldalára, ha meglátjuk? Addig amíg igen, a sértettség még nem múlt el, mint egy eltávolítatlan szálka azonnal akcióba lép, provokálva az elménk érzelmi tartományát.

De mit is jelent ez és miért lehet a megbocsátás képességének a mérlegelése, mint eszköz, hasznunkra az önértékelés során? Azért jó visszaigazoló műszer ez számunkra, mert ezt nem lehet az akaratlagosság segítségével létrehozni. Ez egy állapot, ami vagy beáll, vagy sem. Persze tehetünk úgy, mintha... Eljátszhatjuk a felszínen, akár még egy mosolyt is ráerőltethetünk az arcunkra egy találkozásnál, de a tudattalanunkat nem tudjuk átverni, ha a mérgezett nyíl még a bőrünk alatt van. Ráadásul a sérülések pontosan azokat az azonosulási pontokat érik bennünk, amikkel a tudatosságunkban folyamatosan összetévesztjük magunkat. Ezért sérülhet a testünk, személyiségünk, érzelmeink. A kérdés az, hogy ezek vagyunk e ?

Amikor Ramana Maharshi-t a karma-jógáról kérdezték- azzal összefüggésben, hogy a Bhagavad Gítá erre helyezi a hangsúlyt, hiszen Arjunának vállalnia a kellett a harcot- ezt felelte:

" A Gítá azzal a megállapítással kezdődik, hogy ön nem azonos a testével, s hogy ennél fogva nem ön a karta, a cselekvő "

Tehát nem vagyunk a test-elme komplexum, amivel a tudatosságunk azonosságot érez és a személyes, mulandó énünk képzetét kelti. Viszont így a cselekvők sem lehetünk. Az egyik fő problémánkat, összetévesztésünket, pontosan a cselekvőségérzetből fakadó tévedés okozza, az én-cselekszem, én-csinálom, én-emlékezem stb. Én emlékezem, de mire is ? Egy sérelemre, ami igazából nem más, mint egy emlék amihez ragaszkodom, amit jól esik nyalogatni, mint egy sebet és nem elengedni, pedig, amikor az álom nélküli mély alvásban a személyes énünk, személyiségünk megszűnik, fogalmunk sincs erről a sérelemről, tehát a megbocsátás automatikusan minden 24 órában megtörténik, de ez még az álomban is megtörténhet, ha egy másik álomszemélyiséggel azonosulunk. Akár még az is lehet, hogy álmunkban a legjobb viszonyban vagyunk a sértő személlyel, vagy ott megbocsátunk, de amikor felébredünk és magunkra vesszük az ébrenléti maszkunk emlékét, vele együtt felbukkan a sértettség emléke is és folytatódik minden tovább. Érdemes azon elgondolkodni, hogy vajon a kisgyermekek miért nem tartanak haragot, miért automatikus bennük a megbocsátás? Bármennyire is leszidtuk, elfenekeltük, vagy tehetetlenségünkben esetleg megpofoztuk, egy kis idő múlva, mintha semmi nem történt volna. Később nem is emlékeznek rá. Ez, még a személyiségszerkezet hiányából, a kondicionálatlanságukból fakad, abból, hogy a magam-érző burok még nem jött létre és a "forráshoz" még hozzáférnek.

A cselekvőségérzet rögeszméjéből, a "szabad-akarat" tévképzetéből fakad a megbocsátásra való képtelenségünk, és ez miatt az összetévesztés miatt a másik embert is csak cselekvőnek tudjuk elképzelni. Ezért a megbocsátás, mint képesség, nem a személyes én szintjéhez tartozik, hanem a magasabb lényünkből ered, annak sugallatára jön létre és ezért okozza a megkönnyebbülés érzetét. Elengedtünk egy mentális hajlammal, egy emlékkel történő azonosulást, és ezen a ponton "félre tudtunk állni". Valójában önmagunknak bocsátottunk meg, hiszen a "karmatükörben" csak olyan dologgal találkozhatunk, akár a bennünket érő sértés formájában is, ami az elménk tudattalan tartományában, mint előkép, már velünk van. Ezért is van az, hogy csak ott sérülünk, ahol a leggyengébbek vagyunk, attól bántódunk meg a legjobban, ami igaz és mélyen elrejtettünk magunkban, hogy ne kelljen szembesülni vele. Ez az egoizmusunk egyik rejtett rugója, aminek jelentős szerepe van a személyessé szűkült, lefokozott énünk fenntartásában, ami a hamis cselekvőségérzetünk forrása. Persze a "karmatükör" is erre a komplexumra vonatkozik, ami a dualitás szintje, de csak mint látszólagosan elkülönült káprázat az egységtudatban. A megbocsátás pontosan az ebben a tükörben megjelent legkényesebb és ezért a megszabadulás szempontjából a legfontosabb sarokpontokat érinti, ezért a legnehezebb.

Mivel fizikális sorsunk a determináció zárlatába zárt megélés, ezért a megbocsátás megélésének a lehetősége az egyik legértékesebb visszajelzés a megszabadulásunk útján. Minél jobban "képesek" vagyunk erre, annál gyengébb a cselekvőségérzettel való azonosulásunk és a tudattalan mentális hajlamainktól való szabadságfok is egyre nagyobb. Ez az élet más területeire történő reaktivitásunk csökkenésében is megjelenik, legyen az fizikális, érzelmi vagy mentális megélés. Ez a mérték pontos képet mutat rólunk, a valóságos állapotunkat tükrözi és nem azt, amit önmagunkról fantáziálunk.  

Legmagasabb értelemben a megbocsátás a másik ember Isteni Önvalójával való egységélmény felismerését jelenti, azt, hogy lényegünket tekintve egyek vagyunk : Egylényegűek. Nem véletlen, hogy Jézus még a kereszten is megbocsátott és a Miatyánkban, a kereszténység legfontosabb imájában is elhangzik. Nézzünk magunkba, keressük meg, hogy ki az, akinek/akiknek meg kéne bocsátanunk! Nem baj, ha nem megy azonnal, de ha elszánjuk magunkat, előbb vagy utóbb megkapjuk az ehhez szükséges erőt is az Önvalónktól. Persze ehhez őszinteség kell, "önmagunk" elleni gondolkodás képessége, hogy leleplezzük a személyiségünkben rejlő maszkokat, téves azonosulási pontokat és persze valamilyen hiteles spirituális ösvény, hogy megszólíthatóvá váljunk és meghalljuk valódi, örök Lényünk hangját. Csak ez a személyiségünktől, mulandóságunktól  független Egyéniség képes a megbocsátásra.   

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!
(Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség
mindörökké.) Ámen