Már két, korábbi bejegyzésben is írtam a "médiumitás" infernális jelenségéről, amikor valaki öntudatlanul átadja magát egy idegen entitás befolyásának. Az így szerzett információk megbízhatatlanok még akkor is, ha egy állítólagos "szellemi mestertől" jönnek az üzenetek, ami valószínűtlen, ráadásul a jelenség korántsem veszélytelen, könnyen vezethet megzavarodáshoz, hiszen soha nem lehet tudni, hogy ki áll a vonal másik végén. A hiteles spiritualitás teljes öntudatosságot követel és pontosan a tudatosság fejlesztése, megerősítése a célja és nem annak kioltása egy irracionális, mágikus praxis keretében. Nálunk Müller Péter (a Szent Szellem fogalmát egy entitásként mutatta be, akivel spiritiszta szeánsz keretében érintkeznek) és Balogh Béla popguruk a legismertebb propagálói ennek az irányzatnak. A két bejegyzés itt olvasható:

https://nyilegyenes.blog.hu/2017/12/31/muller_peter_keresztenyseg_szemlelte_a_szent_szellem_osszefuggeseben

https://nyilegyenes.blog.hu/2019/01/26/mediumi_tanitasok

Viszont van egy olyan jelenség, úgy is mondhatnánk, hogy "médiumitás", ami átélhető azok számára, akik az ösvényen már hosszú utat tettek meg és nagyon erős tudatossággal rendelkeznek, képesek a legmagasabb fokú figyelem fenntartására a meditáció során. Ez a Belső Szó, vagy a "Mennyország Hangja", ahogyan a korabeli kínai misztikusok hívták. Ez volt Szókratész "démona", az Újtestamentumban János Logosznak nevezi. (a Logosznak van más, teremtéselméleti jelentése is, de azzal most nem foglalkozom)

Hamvas Béla a Mágia Szútrában a tudásnak két módjáról ír, az egyik a tapasztalati ismeret, a másik pedig a centrális bölcsesség. A centrális bölcsesség görög neve logosz szophiasz, a hinduk vidjának, éberségnek nevezik. A Belső Szó az éberség egyik megjelenési formája, a Csend Hangja. Ez az igazi Inspiráció. Ahhoz, hogy valaki ezt meghallja már rendelkeznie kell a gyakorlás során megszerzett kontaktussal, hangoltsággal, ami nem más, mint az Önvalóból sugárzó Erő, a shakti tapasztalása és képesnek kell lennie figyelmét huzamosan a gondolatmentes csendháttéren tartani. Ebben a magas szintű, meditatív állapotban az Önvaló erőteljes, mentális benyomások formájában szólítja meg az embert és a legmagasabb szintű tanításokban részesíti. Az így keletkezett gondolatok olyanok, mintha valaki más gondolatai lennének, tisztán érzékelhető, hogy nem a felszíni énünk memóriatartalmaiból származnak. Nem belső füllel hallható hangokról van szó, mint az infernális, spiritiszta médiumitásnál, hanem nagyon tiszta és világos, intuitív gondolatformákról. Van, amikor belső, mentális dialógussá válik. 

A szentkönyvek (Biblia, Korán, Bhagavad-Gíta, Uphanisádok, stb.) ennek az inspiráló Belső Szónak a legmagasabb szintű kinyilatkoztatásai. A közöttük lévő különbség a médiumok közötti szintkülönbségből fakad, abból, hogy szellemi fejlődésük során mennyire tudták alacsonyabb énjüket, mint befolyásoló, színező tényezőt kizárni. Jézus például tökéletes csatornája volt a Szent Szellemnek, példabeszédeit az Isteni Erő töltése hatotta át. A tömegek, az egyszerű, filozófiailag képzetlen emberek ugyan nem érthették ezeknek a példabeszédeknek a végső értelmét, de az Erő őket is megérintette, lenyűgözte. A legmagasabb szintű közvetítőknek, mint Jézus, Buddha vagy akár Szókratész már nem volt szükségük a teljes befelé fordulásra, de ugyanígy nem volt erre szüksége pl. Ramana Maharshinak, Nisargadatta Maharajnak vagy Jiddu Krishnamurtinak sem, az ő mondataik mögött is a Szent Szellem inspirációja állt. Vannak olyan önjelölt tanítók, akik még nem inspiráltak, csak memóriából, az elme alacsonyabb szintjéről beszélnek, ezért tanításaik erőtlenek még akkor is, ha tartalmilag, formailag sokszor megegyeznek a hiteles tanítók mondanivalójával. Ezért is mondta viccesen az egyik amerikai misztikus, Rober Adams, hogy egy megvilágosodott tanító, akár a zselés cukorkáról is beszélhet, mert szavai mögött akkor is az Önvaló ereje áll.

Előző írásomban (A madár útja a festészetben) a spiritualitás közvetlen és közvetett útjának a festészetben való megjelenéséről írtam: a jantra, absztrakt (közvetlen) és pratima, ábrázoló jellegű kép (közvetett). Ott csak az alkotások külső megjelenésével foglalkoztam, de nagyon fontos megemlíteni az inspirációt is, amiből az alkotó merít, ahonnan a sugallatot kapja. Nem mindegy, hogy a művész tehetsége milyen erőket szolgál: személyiségének tartályából merít, vagy a személyiség feletti Inspiráció tüzében ég. Ez igaz minden művészeti ág képviselőjére. Az írás, költészet vagy zene csak akkor tekinthető "magas rendűnek", ha a művész is az volt az alkotás pillanataiban, és csak az így született műveknek van megszólító erejük.

Az Inspirált alkotó számára is a kontaktus megteremtése az elsődleges, ugyanúgy, mint a "madár útján" haladó gyakorló számára. Ez a direkt út. Talán nem lehet véletlen, hogy az ősi feljegyzésekben a "madár útjaként" utalnak rá és a Szent Szellem vagy Logosz szimbóluma is egy galamb.

Befejezésként néhány idézet Hamvastól:

"Amiben az őskori Kelet és a mai felfogás megegyezik, nagyobbára ez: amikor jelentékeny írott mű keletkezik, az emberi egyéniség önállóságát elveszti, eszközzé válik, érthetetlen és megmagyarázhatatlan erő szállja meg és ez az erő rajta keresztül megnyilatkozik. A szerző tulajdonképpen médium; amit mond, azt rajta kívül álló Hatalom diktálja; szerepe csak az, hogy a belső hang által mondottat leírja. Költő, pap, filozófus, tudós, író ezt az ihletet gyakran átéli és azt mondja, hogy ellenállhatatlan és kényszerítő." / Írás és hagyomány /

Az Apokaliptikus monológ című írásából vett idézetből, pedig megismerhetjük viszonyát a Belső Szó-hoz, amihez az "írás-jógán" keresztül jutott el:

"Abban az időben, amikor műveimet el akartam égetni, azt álmodtam, hogy sötét rembrantbarna fallal állottam szemben. A fal előtt állt Jézus, úgy, ahogy soha és sehol nem láttam. Elképzelhetetlen erőteljes alakban, olyan csontokkal és izmokkal, hogy az első pillanatra fel sem ismertem. Csak aztán értettem meg, hogy ez Jézus Logosz alakja. A létezés legnagyobb hatalma. Kezében könyv volt és azt nékem nyújtotta. Az irtózatosan meggyötört lélek kínjában kiizzadja magából az áldott tudás legelső cseppjét"

"Miért írok? Mert az írás számomra az intenzitás olyan fokát hozza, amelyet írás nélkül nem érek el. Csaknem  minden lényegeset az írásban tudtam meg. És most hálás vagyok műveimnek, hogy oly sok mindenre megtanítottak. Tisztelem őket, mert magasabbra vittek, mint amilyen magasra a magam erejéből jutottam volna. Ragaszkodni hozzájuk?  Mi ketten, a mű és én, dolgunkat egymással elvégeztük. Másfél évvel később a művekre rászakadt az égő ház  és elpusztultak. Most, hogy ezt így végiggondolom, a Logosz álmot teljesen megértettem s azt, hogy Jézus a könyvet miért nyújtotta nekem. Akkor úgy értelmeztem, hogy nekem adja a könyv dicsőségét. Ez rossz. Most látom, hogy a Logosz-közelséget adta nekem, az írni tudást, amely a tudás magasabb foka. Micsoda felszabadulás! Nem szolgálom többé saját műveimet."

Az utolsó fejezetben pedig már ezt írja:

"Eddig a létezés legmagasabb intenzitása az írás volt. Most ez a dialógus lett. Az első emberrel való beszéd"

Hamvasnak sikerült elérni a belső dialógus állapotát, amiről Paul Brunton így fogalmazott:

"Ez egy belső párbeszéd folyamata, mentális párbeszéd és érzelmi közösség másik önmagával..."

"A szellem megjelenéséről mindenkinek megvan a maga titkos belső élménye. A megjelenés lélekmozdulatokban történik. Ezeket a lélekmozdulatokat, amelyek az egyik állapotból a másikba vezetnek, az éppen kinyíló virágszirom és a madárszárnyak együttes képe közelíti meg leginkább" - Hamvas Béla

Az ősi feljegyzésekben a spirituális út közvetlen, direkt ösvényét a "madár útjának" nevezik. Ez a filozófiai jóga, ahol a tudatot arra kényszerítjük, hogy saját magát szemlélje. (a filozófiai jelző ne tévesszen meg senkit, mert ennek semmi köze az európai értelmezéshez)

"A filozófus misztikust kevésbé érdeklik a szubjektíven látott formák, viszont sokkal jobban az az erő, amely e formákat áthatja, ezért magasabb megvilágosodásra jut. A filozófiai jóga akkor teljesíti ki önmagát, amikor a figyelmet elfordítja a külső gondolatoktól egy forma nélküli valóság felé" - Paul Brunton

Ezen az úton a tudat a meditációs objektum, a tudatosság, "én-vagyokság" alapélménye, valamint az azt fenntartó Önvalóból sugárzó Erő, mivel "a tudatosság érintése ebben az erőben lakik". A gyakorlást nyitott szemmel kell végezni, hiszen a végső cél a világ-ideájának abszorbeálása, és szemlélődésen, szemlélődő gyakorlatokon keresztül eljutni Önmagunk megnyilvánult és megnyilvánulatlan helyzetének felismeréséig a Kozmikus-Elmében, ami minden jelenség forrása. Az ezen az ösvényen haladó kereső már nem követ külső, megtestesült gurut, számára csak a belső mester elfogadható, az Önvaló. 

Az ezt megelőző a "hangya útja", a hosszú, közvetett, fokozatos ösvény. Ide tartoznak a testtel, elmével végzett, szárnyakat erősítő gyakorlatok, jógák, de a vallások vallási gyakorlatai is. A koncentráció-meditáció gyakorlásánál még egy külső objektumot használunk, a figyelem még egy ászanára (testtartásra), mantrára, lélegzetre, imára, elképzelésre, vallási érzületre, vagy művészeti élményre stb. összpontosul. A gyakorlóknál jellemző még a külső guruk, emberi alakban megjelent mesterek, tanítók követése.

Hogyan jelenik meg mindez a képzőművészetben és elsősorban a festészetben? Természetesen a megjelenésen inkább nagyon erős hasonlóságot kell érteni és nem teljes azonosságot. Korábban már sokat foglalkoztam az érzékek működésével, a Kozmikus Elmével/Istennel való tudattalan együttműködéssel. Ennek a Kozmikus Intelligenciának a képalkotó, imaginációs tevékenysége révén jelenik meg a világ ideája. Ez az életképzelet, imagináló tevékenység képez minket is, és a látás folyamatában látványként tárja elénk külvilágunkat. A festészet a már fentebb említett szemlélődés gyakorlása szempontjából játszik fontos szerepet, mivel az érzékek közül a látás tudatosítását teszi lehetővé, és ezáltal a világ-látvány és önnön esszenciánk egylényegűségébe avathat be.

Nem véletlenül használtam az "avathat be" feltételes módot, mivel a festészetben (szobrászatban) is nagyon hasonlóan jelenik meg az a különbség, amit már a spirituális gyakorlásnál kifejtettem. Hamvas Béla kétféle kultikus képről ír, amit a keletiek ismertek. Az egyik a figurális pratima típusú kép volt, a másik pedig az absztrakt jantra.

A pratima természethűen ábrázolta az istenséget. Indiában, Kínában, Mexikóban, Tibetben, Egyiptomban rengeteg található ezekből, később Bizáncban és Oroszországban ezek voltak az Ikonok. Meditációs objektumok ezek is, de, mint reális ábrázolások a közönségesebb hívők számára készültek és elsősorban a vallási hit elmélyítésére, az érzület felerősítésére szolgáltak. A mélyebb összefüggéseket ezekből nem lehetett megérteni, a "belső meglátás" képességét nem fakasztották fel.

A jantra viszont elvont alakzatokat ábrázolt, geometrikus volt, tudatosan távol tartva magát a természetes, közérthető ábrázolástól. A már magas fejlettségi szintet elért hívők, keresők számára készültek, mint meditációs objektumok, abból a célból, hogy a szemlélődést még magasabb szintre emeljék. /nyitókép/

Láthatjuk tehát, hogy az archaikus keleti művészetben jól elkülöníthető a két irányzat. Mivel a festészet és szobrászat elválaszthatatlanul összekapcsolódott a spiritualitással, ezért ezen irányzatok funkciójában lévő különbség az utóbbiban is fellelhető, mint közvetlen, direkt és közvetett, indirekt ösvény.

Ez nem csak az ősi kultúrákban volt így, hanem most is így van mindkét területen. Természetesen a mai, Vízöntő világkorszakban már nincs meg az a szintű erőteljes összefonódás a spiritualitás és művészet között, mint a régebbi korszakokban, de a képzőművészet területén még mindig lehet találni példákat.

A "madár útja" a festészetben a modern, absztrakt festők képein jelenik meg. Ezek a geometrikus képek sokkal erőteljesebb megszólító erővel, idézőképességgel bírnak, mint a naturalista festők munkái. Hamvas azonban felhívja a figyelmet, hogy egy kép attól, hogy absztrakt még nem feltétlenül jantra.

"A jantra arról ismerhető fel azonnal és első pillanatra, hogy néhány hangsúlyozott koncentrációs pontja van. Ezekre a pontokra az a jellemző, hogy nem ábrázolások, hanem jelek és értelmek, amelyek tudatosan, szándékosan és éberen távol tartanak maguktól mindennemű szenzualista romantikát és legendát. A szenzualista kép minden esetben valamely látási kaland. A káprázatban való elmerülés"- Hamvas Béla

Az absztrakt kép feladata pontosan az ellenkezője a naturalista irányzatnak, célja a látás felszabadítása, "röghöz kötöttségének" feloldása. Egy ilyen kép olyan érintést adhat a szemnek, mint egy Zen kóan a gondolkodó értelemnek, amelyik megbontja, kisiklatja a hagyományos értelmezési kereteket. A kibillentett vagy inkább helyreállított érzékelésben egy pillanatra megszűnik a káprázatszerűség, a maya, a fátyol lehull.

Hamvas az egyik nagy magyar festő, Martyn Ferenc festőiségével kapcsolatban így fogalmaz: "Ezeken a képeken a szem átélheti a teljes felszabadulást. Mintha a látás már magára a látásra lenne irányítva, felfokozva annyira, hogy nem a tárgyra figyel, hanem a látás mozzanatára" 

Az absztrakt kép és a jantra erre a mozzanatra vezeti vissza a szemlélőt. A látványra való odatapadás megszűnésével felszabadul a szubjektum-objektum látszólagos feszültsége és egy belső meglátás során felismerszik, átélődik a minden jelenséggel való egységérzet.

"Ne a tapasztalat légy, hanem a tapasztalás!" - tanította az advaita mester Papaji.

A mostani világkorszakban az absztrakt festészet képei azok a jantrák, melyeknek tudatos szemlélete elősegíti a látássá, mint tudatos  tapasztalássá válást. Így az imagináció, életképzelet térbevetülésének tudatosítását lehetővé teszik. Mindez valójában nem más, mint elménk legmélyebb rétegéből, az Önvaló szemszögéből történő egységlátás megtapasztalása, Örökkévaló részünk teljes értékű mulandóság szemlélete. Egy pillantás az Örök Pillanatból.

/ A Hamvas Béla idézetek a Medio kiadó gondozásában megjelent Művészeti írásokban találhatók. /