Nyílegyenes

2019.júl.26.
Írta: Derwish komment

Örök pillanat

   hydrogen-atom.jpg

               "A pillanat nem az idő, hanem az  örökkévalóság atomja.”

Nagyon szeretem Kierkegaardnak ezt a gondolatát, hiszen valami olyasmire hívja fel a figyelmet, amire az ember önmagától talán nem is gondolna: a pillanat nem tartozik az időhöz. Előző írásomban arról írtam, hogy az életnek spirituális szempontból nincs célja, csak értelme, Önmagunk megértése. Céljai az egónak vannak az időben, az időbevetettség káprázatában és folyamatosan a jövőbe vetített elképzeléseivel azonosul, vagy a múlt emlékcsíráit piszkálgatja. Persze ez nem jelenti azt, hogy el van választva az Örök Pillanattól, mert ez lehetetlen, csak nem figyel rá. Ez a figyelmetlenség az alapja az emberben dúló viszálynak, nyugtalanságnak és mindennek, ami az egoizmust jellemzi. Ebből a figyelemeltolódási mechanizmusból is fakad az ego, mint egy részleges, önátélési káprázat tapasztalat.

Robert Adams, amerikai misztikus az egyik szatszangján a következőket kérdezte követőitől:

"Hányan vannak közületek, akik elégedettek az életükkel? Valóban elégedettek vagytok az életetekkel? Csak akkor lehettek elégedettek, amikor megismeritek a Valóságot. Máskülönben nem számít mit tesztek, mindig lesznek problémák. Még most is hallom a gondolataitokat, a locsogást, fecsegést, gondolkodást, gondolkodást, gondolkodást és a gondolkodás mindig a múltról és a jövőről szól, soha nem a jelenről. Ha a jelenre figyeltek, akkor nincs múlt és jövő és nem lehet problémátok sem. Csak akkor van probléma, ha a múltra és a jövőre figyeltek."

Mindannyiunkkal megtörtént már egy reggeli ébredés után, hogy az első másodpercekben még remekül éreztük magunkat, aztán eszünkbe jutott egy előző nap átélt, rossz tapasztalat emléke (múlt), vagy az éppen aznap előttünk álló kihívás (jövő) és azonnal elszállt az oldottság, gondtalanság. Még a legsúlyosabb élettapasztalatok, életelőzmények után is ott van az ébredés után néhány "üres" másodperc, aztán az emlékezés beindítja a gondolkodást és ezzel a figyelem relatív időhöz kapcsolódását is. Felvetődik a kérdés, hogy, ha ez a kapcsolódás nem jönne létre, akkor nem lenne idő? A hagyományos gondolkodás alapján lennie kell, hiszen az ébredéssel a tudatosság összekapcsolódik az érzékekkel, amik a térbeli változások észlelésével az idő múlását éreztetik. (Ez egy álomélmény alatt is így van, az érzékelés ott sem szünetel, de a sebessége teljesen más álomidőben, min az ébrenlétiben.)    

Hamvas Béla egyik megállapításával kapcsolatban már foglalkoztam az idő problémájával: "Az érzékek nem ismerik az időt, csak a pillanatot". Ebből kiindulva viszont a térbeli változások észlelése nem függhet össze az idő múlásának érzetével. Most nem térek ki részletesebben erre, akit érdekel az itt elolvashatja, (Érzékek és az időérzet a Jelenlétben) https://nyilegyenes.blog.hu/2018/11/24/idoerzek_jelenlet

Önkéntelenül eszembe jut még Paul Brunton tanítása, aki az érzékek működését, az érzékelést a Kozmikus Elmével, Istennel történő tudattalan együttműködésként jellemez. Az észlelés, érzékelés folyamatában válik az örökkévaló létezés látszólag mulandóvá, az abszolút relatívvá és objektívvé. A Szubjektum, a Tanú, az Isteni Önvaló számára az érzékelés "helyei", az észlelés pontjai nem mások, mint az Örökkévalóságból/ban felvillanó, vetített pillanatok sorozata. Ezért is van az, hogy az Örök Pillanat, az Isteni Atom az időn kívül áll és számára semmilyen nehézséget nem okoz az álomidőben történő sokkal gyorsabb érzékelés felfogása. (pl. egy perc alatt megálmodhatunk annyi esemény, amihez ébrenlét alatt egy egész nap kellene, a Látó számára nem számít az idő)

Az időntúliság a Kozmikus, Világ Elmével való egylényegűségből fakad. Önvalónk ebbe a Kozmikus Elmébe van ágyazva, lényegileg azonos vele, annak egy atomnyi része. Figyelmünk kiindulópontja itt van, az Örökkévalóságban, innen fakad "vagyokságunk" állandó létélménye a mulandóságban. Ez az alapállás az oka annak, hogy önátélésünkben, létélményünkben nem érezzük magunkat másképpen, mint gyermekkorunkban. A változatlanság hullámhosszára vagyunk hangolva még akkor is, ha a szétszóródó figyelem miatt nem veszünk tudomást elménk legmélyebb, örökkévaló rétegéről.

Befejezésként néhány idevágó idézet Hamvas Bélától:

„Nincs tér, a világ egyetlen látvány. Az idő káprázat. Nincs múlt és nincs jövő. Az örök teremtésben és az elmúlhatatlan pillanatban vagyunk. Nincs túlvilág. Ez a világ és a túlvilág ugyanaz.”  

"Számolni kell azzal, hogy lényünk örök, és halhatatlanságunk nem a halál után kezdődik, hanem abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy halhatatlanok vagyunk. Minden pillanatban megtörténhet, csak elég világosságunk legyen hozzá. Amit pedig most mondtam, az nem vallás, hanem a legelemibb léttörvény, olyan biztos, mint a gravitáció."

       

Az élet célja

life-your-purpose-make-the-leap-girl-water.jpg

Gyermekkorunk óta arra vagyunk kondicionálva, hogy céljaink legyenek. Valamit mindig el kell érni, valaminek az irányába kell haladni, mert ha nem, akkor a társadalom szemében nem sokat érünk, de valójában önmagunkkal sem tudunk mit kezdeni. Önértékelésünk is nagyban függ attól, hogy rövid vagy hosszútávú céljaink megvalósulnak-e.  Ez alatt a külső és belső szuggesztió alatt éljük meg életünket, mint egy várakozási folyamatot, állandóan keresve a célokat és várva azok beteljesülését. De mi az, hogy cél? Nem más, mint egy elképzelés, amit a jövőben el kellene érni, meg kéne valósítani, mert ott, ahol éppen vagyunk, az soha nem jó. Egoizmusunk egyik legerősebb építőeleme a cselekvéskényszer, ezért folyamatosan célokat kell kitűzni magunk elé, amik valójában nem mások, mint figyelemelterelő tényezők. Aztán, ha elértük őket mindig lennie kell egy újabb célnak, máskülönben unalomba, elégedetlenségbe, vagy pótcselekvésbe fullad az életünk. Úgy tartják, hogy életcélok nélkül az élet nem ér semmit. Biztos, hogy így van ez?

Hamvas Béla írta, hogy az életnek nincs célja, csak értelme, de a "semmittevés jógájáról" is értekezett. Vajon mire gondolhatott, hiszen a terjedelmes életmű nem éppen a "semmittevésről" árulkodik, főleg úgy, hogy írásai hétköznapi munka mellett születtek, lopott órákban, az árokparton, vonaton vagy akár a fronton. Számára az írásnak nem volt célja, nem is lehetett, mivel tiltott szerző volt, a fióknak írt, viszont értelme az volt, mert írásjógát végzett. Persze naplói tanulsága szerint nem mindig sikerült elérnie a "logosz-paradicsomot", az alkotásnak azt az inspirált, meditatív állapotát, amikor a legmagasabb értelem számára megszólíthatóvá vált és a belső Szó, az Önvaló hangja diktálta a mondatokat, gondolatokat. Valójában csak ez a magasabb kapcsolat érdekelte.

Ez az autentikus hang, a Lélek hangja, és a Szent Szellemre való hangoltság elérése az élet értelme. Ha ez sikerül, akkor mulandó, felszíni énünk csatornájává válik ennek a hangnak, és ezzel a hangoltsággal minden egyes élethelyzetben megtaláljuk az értelmet, amit sorsunk nyújt a determináció keretein belül. Szó szerint, a tevékenységek jellegétől függetlenül belenyugszunk az áramló pillanatokba. Nem véletlenül írta Hamvas, hogy nincs kicsi és nagy, jelentős vagy jelentéktelen dolog azok számára, akik elindultak az "úton".

"Egy khasszid tanítvány mesteréhez csak azért ment el, hogy megnézze, cipőjét miként fűzi be. Többre nincs is szükség! Kinyilatkoztatás lehet abban is, ahogy valaki egy pohár vizet megiszik, abban is ahogy a könyvet kinyitja, vagy szánt. Az igazságról való tudás személyes feltételét kell megszerezni" /Hamvas: Extázis/

Ő írt és a személyes feltételt megszerezte, de ahogyan láthatjuk a fenti idézetben, bármilyen tevékenységet végezhetünk, ha sikerül megszabadulnunk a cselekvőségkényszer rögeszméjétől és a céloktól, az eredményhajhászástól. Az életnek értelme van, és az minden pillanatban jelen van, megjelenik, mint egy jelenség kibomlik, "kinyilatkoztatódik". Természetesen az ego számára célok vannak, elvárások, az örökkévalóságból "sugárzó" mélyebb értelem nem érdekli, mivel figyelmének határa csak a létezés mulandó oldaláig terjed.

A célravezető, célszerű, célratörő, célirányos, céltudatos, pozitív kicsengésű jelzőket nap, mint nap halljuk és hiszünk bennük, el sem gondolkodva sugalmazásaik semmitmondásán. Az egoizmus szolgái, jelzői, a "versenyszféra" kulcsszavai ezek, de valójában a jelen pillanattól való menekülés szinonimái. Időpániktól szenvedő sikerhajhászok önámító mantráivá váltak, akik az elmúlástól való rettegésüket a mulandóságban elérhető célok mögé rejtik. Napjainkban nem véletlenül olyan népszerűek a "sikerkovácsok", coachok, motivációs trénerek, hiszen a fogyasztói társadalmak célorientált emberiségének a kollektív tudattalanja hívta elő őket. Az, hogy az utóbbi időben az ilyen trénerek népszerűsége az egekbe szökött, sokat elárul a jelenlegi világkorszak értékrendjéről.

Jó, de akkor mi tévők legyünk? Váljunk céltalanná? Igen, éljük meg a céltalanságot, ha tudjuk, ne tervezgessünk, ne bámuljunk a jövőbe feleslegesen! Minél előrehaladottabbá válunk a spirituális gyakorlás során, annál jobban képesek leszünk a céltalanság megélésére, és átadni magunkat az éppen kipattanó pillanatok számára. Nem hanyag "köldöknézésről", semmittevésről van szó, hanem inspirált cselekvésről, bármilyen tevékenység legyen is az. Csak a céltalan, számítás nélküli aktivitásban tudjuk megélni azt személyiségtelen, spontán lebegést, amitől egy cipő befűzése is megtelik értelemmel és az Örökkévaló létezés néhány pillanatra átderenghet a mulandóságba.

       

Címkék: Hamvas Béla
süti beállítások módosítása